Jeltelenség | 2019. november 21.

Ha hosszú út előtt állunk, gondosodunk némi nasiról és innivalóról, a gyakorlott utazó tudja, hogyan kell praktikusan csomagolni. Tudjuk, hogy a buszozás idején nem lehet akármikor megállni, illemhelyet keresni, rágyújtani stb. Készülünk arra is, hogy esetleg bedagadhat a lábunk, ezért kényelmes cipőt választunk, rétegesen öltözünk, viszünk magunkkal olvasnivalót, valamilyen zenehallgatásra alkalmas kütyüt, keresztrejtvényt, odafigyelünk, hogy a mobilunk fel legyen töltve, de a biztonság kedvéért egy powerbankot is bepakolunk. De álljunk meg egy pillanatra, s képzeljük el, hogy valami történik, és minden eltűnik, amire számítottunk. Csak uzsonna és víz marad, semmi más. Sem közlekedési eszköz, sem zene, ilyenkor a mobilunkhoz kapunk, hogy megnézzük, merre is járunk, de nincs mobil. Nincs semmi más, valóban, csak a kevés élelem és a víz.

Hetvenöt évvel ezelőtt, amikor a „felszabadító” vörösök egy „kis munkára” hívták az embereket, ilyen nincstelenül indultak útnak. Málenykij robot, így nevezzük. Kidobolták, hogy kötelező részt venni ebben a munkában, hiszen a háború után helyre kell hozni az esett károkat. Kevesen ellenkeztek, kevesen jöttek rá, hogy nem csupán három napról van szó. Útnak eredtek, sokan a halálba masíroztak, némelyek szó szerint nótázva. A Beregszászon összegyűjtött férfiak a várost elhagyva nótázni kezdtek, mesélték a visszaemlékezők, hogy a Beregszászhoz közeli Ardóban hallották a nótát. Mert kellett a zene. Utazni úgy jó, gyalogszerrel is, a nyomorúságban, a novemberi esőben, a halál útján is. Ahogyan októberben a forradalomról emlékezünk, úgy novemberben a lágerekbe elhurcoltakról. Akkor, 1944-ben még nem tudhatták, hogy lesz majd ötvenhatban egy forradalom, nem tudhatták, hogy valamikor lehet majd nyíltan beszélni arról, hogy Sztálin gyilkos, vagy arról, hogy mi is történik velük. Ha végiggondoljuk, miféle terror áldozatai voltak, akik akkor éltek, nemzetiségtől függetlenül a Kárpát-medencében, ha csupán egy pillanatra felfogjuk azt az elveszettséget, a megsemmisülés érzését, amit akkor azok érezhettek, akiket elhurcoltak, talán kicsit másként láthatjuk az életünket. Talán máshogyan ülünk a dugóban, vagy kevesebb tövis keletkezik a szívünkben amiatt, hogy valamelyik metró helyett csak pótló busz közlekedik, de akár még annak is örülhetünk, hogy naponta van lehetőségünk enni és tiszta vizet ihatunk. Hiszen nekik még toll és papír sem jutott, hogy leírhassák imáikat. Természetesen nem gondolom azt, hogy jó dolog a nincstelenség, sőt, azt sem, hogy élvezetes, ha tíz perc helyett órákig kell utaznunk. Csak az jut eszembe, hogy a jóllakott nem tudja, milyen éhesnek lenni. Gyorsan rávághatjuk, hogy „márpedig tudjuk, hiszen voltunk már éhesek”! Persze, ismerjük az érzést, van emlékünk arról, milyen fázni, milyen volt az internet nélküli világ, milyen volt, amikor rosszabb helyzetben voltunk, mint amiben vagyunk, de nem tudjuk. Ezek emlékek, valójában mindent csak akkor tudunk, amikor épp benne vagyunk az adott helyzetben.

Emlékezzünk ma úgy az elhurcoltakra, hogy elővesszük azt az érzést, amikor nekünk nem volt minden a helyén az életünkben. Emlékezzünk úgy, hogy hálásak vagyunk, azok az emberek, akiket akkor elhurcoltak, csupán nemzetiségi alapon, már nincsenek közöttünk, egy-egy túlélő akad még a Kárpát-medencében, de dolgunk nem elfelejteni őket, és dolga az egész világnak, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő..

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk!
Közvetlen elérése a másolt szövegnek: http://olvasat.hu/jeltelenseg/