Popper Péter alábbi írása Orbán
Viktorról 2015-ben jelent meg egy demokratikus vélemény oldalon: az
ellenszek.hu-n. A szerző világos, tárgyilagos gondolatai egyértelmű
jellemrajzot formálnak a miniszterelnökről. A népszerű és sokoldalú
pszichológus karakterológia elemzése.
Hány lelke van egy embernek? És egy nagy politikusnak? Egy kis politikusnak?
Az európai pszichológia feltételezésével szemben nekem az a
meggyőződésem, hogy a személyiség nem szerkezet (struktúra). Úgy
képzelem, hogy az ember lelkében sok személyiséglehetőség lappang. S az
manifesztálódik, ami környezeti kihívást, provokációt kap. S ez a sok
lehetőség közül előhívott személyiség azután persze mutathat hajlamot a
strukturálódásra. Joszif Visszarionovicsból lehetett volna szent életű szerzetes Grúziában. De eljött érte a forradalom…
Orbán ‘Viktorból is lehetett volna erőskezű apa, kőbányájával,
szőlejével ügyesen gazdálkodó vidéki nagyember, harmadosztályú
futballedző, ravaszul üzletelő kisvárosi prókátor, de eljött érte az
átkozott szocializmus, elit ösztöndíjast formált belőle, és Angliában
taníttatta, miközben az agresszív atyai büszkeség meggyőzte arról, hogy
„jel a név és átkos mágia”.
Persze érdekes a nyelv: Vikt-or – a Győztes. Vikt-im – a Legyőzött, az Áldozat.
Várjuk meg a napnyugtát, mielőtt siratni kezdjük a napot.
Félek ettől a portrétól. Egyrészt, mert személyesen egyetlen szót sem váltottam Orbán Viktorral. Másrészt mert nem kedvelem őt. Hát akkor miről fogok írni? Az előítéleteimről?
S ha ez a helyzet, akkor egyáltalán:
miért írok róla? Halogatom a választ, de a végén úgyis kibököm. Egy
amerikai film jut az eszembe, amikor az Európába küldött seregben
szolgál egy önkéntes: szemüveges, vézna filosz, aki csetlő-botló
kétbalkezes a hatalmas kigyúrt katonák között. Ám ahogy haladnak befelé
Németországba, lassan megváltozik a helyzet. A szánalmas figura egyre
jobb katonává válik. Ő lesz a csapat esze. Szinte ördögi ötletesség
hajtja a németek ellen. Egy este a tűznél beszélgetnek, és egy fekete
óriás megkérdezi:
– Mondd, mi történt veled? Kezdetben folyton kiröhögtünk. Ma jóformán te irányítasz minket.
A szemüveges nem felel. Behunyja a szemét, hallgat. S áttűnő képek
vonulásában látjuk, hogy mit élt végig: a lágereket, a szemüveg- és
mankóhalmokat, a levágott hajak kazlait, a csontváz múmiákat, a
krematóriumot…S végül csendesen ezt mondja: – Megharagudtam rájuk!
Tessék, kiböktem.
Én, a véglegesen csalódott egykori kommunista diákvezető, párttitkár, propagandista Aczél György időnkénti beszélgetőpartnere voltam. 1989-ben kétszínű politizálásáért az Élet és Irodalom
(ÉS) vezércikkében támadtam meg Pozsgay államminisztert, s talán egyik
legjobban sikerült írásomban mondtam el, hogy az árulás miért nem
nevezhető damaszkuszi útnak. Bizalommal és várakozással fogadtam a
rendszerváltás magyar módját, reméltem, hogy az ekkori bosszúért lihegő MDF helyett a rokonszenves Fidesz befolyásolja majd a hatalmat, igen, a fiatalok…
És évről évre jobban megharagudtam rájuk. Mert kiárusították
fiatalságukat, tisztaságukat, hitelességüket. Kiderült, hogy csak
választásoktól választásokig terjed a látóterük, soha nem lesz belőlük a
szó churchilli értelmében államférfi, csak politikai sakálok csoportja.
Valaki egyszer figyelmeztetett: „– Vigyázz! Ezek bűnözők!”
Nem hittem el. Ma már tudom. S Orbán Viktor
neve számomra szimbólummá vált. Egy nyolcvan év óta lezüllött ország
még mélyebb politikai lezüllesztésének a szimbólumává. Holott a sors
megadta neki a ritka lehetőséget, hogy sarokkő lehetett volna a magyar
történelemben. De ő pénzt akart keresni. Népvezér akart lenni.
Tündökölni akart az emberek felett. Ezt is megkapta.
Látni fogjuk még, amint eldobott kőként az út szélén hever. Mindezzel meg kell küzdenem, hogy hozzáférjek az emberhez.
Elsőblikkre: nagyon csinos, arányos
testű, mozgékony csávó, a klimaxos hölgyek öröme. Határozottan erős
erotikus sugárzása van, ami még a képernyőn is átjön. Elégedett lehetne a
család, ahol férj és apa, ámde mégsem él zárt világban. Érezhető hogy
nem reménytelen a csábító harmadikok esélye. Én az életébe kapcsolódott
nő helyében nem bíznék hűségében.
Feltehetően nagyon hiú, legnagyobb réme a nevetségessé válás, ha például
leleplezik valamelyik kalandjában vagy tévedésében, kegyetlenül durvává
válhat. Folyton figyeli, hogy viselkedése, szavai milyen hatást
keltenek. Ezt jól megjátszott spontán magabiztosság takarja, ami
váratlan helyzetekben hajlamos szétrepedni, és kikandikál alóla egy
szorongó kisember. Kisembersége kis üzletei által lepleződik le.
Egy igazi államférfi is lehet szélhámos, no de nagystílűen. Adja bérbe a Hortobágyot amerikai tehenészeknek, találjon olajat a Lágymányoson, és kiaknázására alapítson nemzetközi konzorciumot, kössön sok ezer tonna szotyola szállítására szerződést Pápua Új-Guineával, és építsen űrrepülőteret a zempléni hegyek között… – ez igen!
De, lakáscsere-üzelmek, apuka
kőbányáinak propagálása, manipulációk a feleség szőleje körül, óvatos
simicskázás, ahol nem jönnek rá, édes istenem…
Kisemberségét bizonyítja, hogy amikor elfogy az előre betanult kész
szöveg, bizony dermesztőbutaságok hagyják el ajakát. Közgazdasági, és
financiális nonszenszek, szobák, és kerekek számát latolgató lózungok,
fürdőszobában borotválkozás közben kitalált indián bölcsességek,
-“döglött lovat ne sarkantyúzz” színvonalon – és piros-fehér-zöld
jelszavak végtelen áradatban.
Persze ha csak ennyi volna, kit érdekelne ez a furcsa szellemű,
politikába merült futballista jogászgyerek vagy micsoda. De nem!
Orbánban búvópatakként rejtőzik valami zsenialitás is, valami
utolérhetetlen szociális intuíció. Néha váratlanul felbukkan, majd még
váratlanabbul eltűnik. Amikor nagy szükség lenne rá, biztonságot ígérően
megjelenik, de amikor utánakap, gyakran a semmibe markol. Ez már a
léleknek az a mélysége, ahova nem lehet bekukucskálni. Orbán magányos
harca önmaga kísértéseivel.
Majdnem bizonyos, hogy Orbán már régen nem tudja, kicsoda Orbán. És ezt
mentségére mondom. Mert ha tudja, és hidegvérrel váltogatva emeli ki
jelmeztárából a különböző vallásokat, politikai stílusokat, polgári vagy
forradalmi, sőt ellenforradalmi értékeket, identitáslátszatokat, akkor
valóban sötét közéleti maffiózó. Ám valószínűleg már belegabalyodott
önmaga sokféleségébe, s időnként diszkrét külföldi szanatóriumokba kell
elvonulnia némi belsőnagytakarításra.
Szegényke. Mi lesz vele? Az élet néha hosszú. Ilyenkor szeretném megsimogatni buksiját.
Hiszen ez a baj – ahogy nálunk mondják – a megélhetési politikusokkal. Akár annak idején Sztálinnak,
nekik sincs hinterlandjuk az egy szál frontvonal mögött. Ha azt
áttörik, nincs második, harmadik védelmi rendszer, ahova vissza lehetne
vonulni.
Mihez fog majd a vezér és a vezérkar, ha elszivárgott már mögüle a sereg?
Ezek a Fidesz-fiúk kik is lehetnének egy normális
polgári világban? Tehát most kell gazdagodni, markolni, szerezni évekre,
évtizedekre előre, mindenáron biztosítani a család jövőjét. Így lesz, a
nagyokat álmodó államférfiból, kicsiket üzletelő családfő, és
gondoskodó apa. Ma már világos, hogy Orbán nem igazán kreatív, nem
igazán alkotóképes.
A nagy mű megteremtését most a nagy karrier helyettesíti.
S ha egyszer az is elvétetik tőle?
Lesz helyette nagy pénz?
Nagy foci?
Vagy akkor már felejteni kell?
Alkohol?
Idegösszeomlás?
Nehogy a végén kivirágozzon belőle valami paranoia-féle. Egyszer már majdnem elkezdődött. Felcsúti Szent Viktor, akire Szűz Mária titokban rábízta Magyarországot. Miket ki nem talál ez a fiú!
Van azonban egy helyzet, amikor félelmessé válik. Amikor a szakadék, a
vereség szélére kerül, de talán még adódhat túlélési, győzelmi esély.
Akkor felébrednek rejtett démonai, vagy kívülről szállja meg valamilyen
tébolyult erő? Munkabírása ezerszeresére növekszik. Mint valamilyen
megvadult viharmadár száll országhatártól országhatárig, és vijjogva
szólít mindenkit a küzdelemre. Még a leglustább hívei is felébrednek
közönyös álmukból, és tántorogva indulnak utána. S a megújult sereg
majdnem eljut a győzelemig. S ez a „majdnem” Orbán tragédiájának a lényege.
Rosszindulatúan huhogok? Dehogy, hiszen
éppen elfogulatlanságom miatt rándulnak meg az idegeim, amikor hallom,
hogyan szólítják. „Miniszterelnök úr!” Orbán, az
exminiszterelnök. A virtuális örök kormányfő. Orbán, aki ma is az, aki
tegnap volt. Mint amikor a 83 éves egykori balerinát ma is „művésznőnek” szólítják, a 90 éves aggastyánt „tábornok úrként” tisztelik…
Volt, volt, valamikor régen.
Kell Orbánnak ez a kegyeleti aktus? Vagy számára ez azt jelenti: Nekünk
te vagy a miniszterelnökünk, akkor is, ha bármilyen stepszli, vagy
langaléta tolakodott a helyedre.
S ami igazi együttérzést kelt bennem: ezt az életformát
elviselhetetlenül fárasztónak érzem. Mert nem Orbán sokkal egyszerűbb,
könnyedebb természetéből fakad, hanem érezhetően csinált. Páncélban él!
Olyan villogó szemű politikai ellenfelei között, mint egy sziléziai
portyán kalandozó egykori magyar sereg vezére. A csapat erős, és
hűséges, a fegyverzet kitűnő, még a lovak is bírják.
Csak éppen…
Csak éppen örökké nyeregben kell maradni!
Örökké markolni kell a kardot, örökké erősnek kell látszani. Soha nem
adatik meg az elfáradás, a gyengeség bevallásának boldog pillanata, nem
kapja meg azt a simogató melegséget, amikor fülét-farkát eleresztve
eldobja magát egy sátor előtt, s csak sütteti magát a nappal…
Vezér, nem irigyellek…
Popper Péter | 2015. május 25. hétfő
Author: Popper Péter
(Budapest, 1933. november 19. –
Bp., 2010. április 16.) pszichológus, klinikai gyermek-szakpszichológus, pszichoterapeuta, egyetemi tanár. Évtizedekig
Magyarország legnépszerűbb pszichológusa, könyveivel, előadásaival,
tanácsaival az újságokban, a rádióadásokban, a televízióban segítette az
embereket a mindennapok lelki gondjaik megoldásában, különösen a
szülőket eligazodni a gyermeknevelés megannyi problémájában. Kutatási
területei: a pszichoterápia, társadalmi beilleszkedési zavarok,
valláspszichológia voltak.
Kapcsolódó hírek:
Popper Péter: Ha valaki elkezd magával spórolni, akkor megette a fene az életének a minőségét. Nem lehet spórolni! Vagyis rizikót kell vállalni! Igenis fel kell vállalni a kockázatokat!
Bagdy Emőke - pszichológus Mit tehetünk az érzelmi elsivárosodás ellen?
Demokratikusan élni csak önfegyelemmel lehet - vallotta a napokban elhunyt Popper Péter, neves pszichológus, egyetemi tanár
Vidéket járva, vonaton, autóbuszon, asztalosműhelyben, tanári szobában, kint a mezőn több értelmes szót, higgadt elemzést hall az ember, mint hónapokig a parlamentben