Együtt és tollal a békéért – Irodalmi kilátó Beregszászban | 2023.12.19.

Hosszabb kihagyás után ismét Irodalmi kilátót szerveztek Beregszászban. Advent negyedik vasárnapjához, a karácsonyhoz és az új esztendőhöz közeledve a kárpátaljai tollforgatók együtt zárták az évet a Vérke-parti városban. (képekkel)

A Tollal a békéért elnevezésű programnak december 19-én Magyarország Beregszászi Konzulátusának Gulácsy-terme adott otthont. A rendezvényt Magyarország Beregszászi Konzulátusa, a 30 éves Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a 15 éves Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, valamint az Együtt szerkesztősége szervezte meg.

-- A 2018-ban indított Irodalmi kilátó programon már több kárpátaljai, magyarországi és határon túli szerző fordult meg. A programsorozat megvalósítását előbb a koronavírus világjárvány, majd a 2022-ben kitört háború nehezítette. Így egy nagyobb kihagyás után eseménydús kulturális rendezvényt sikerült szervezni kedd délután folyóirat- és könyvbemutatókkal, valamint felolvasásokkal.

A délutánt Albertné Simon Edina, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának konzulja nyitotta meg, majd Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ügyvivője köszöntötte az egybegyűlteket, és tolmácsolta Bacskai József főkonzul üzenetét.

Az irodalmi esemény első részében az Együtt irodalom-művészet-humán tudományok-kultúra folyóiratot, valamint az Intermix Kiadó által megjelentetett köteteket prezentálták.

Vári Fábián László Kossuth- és József Attila-díjas költő az Együtt folyóiratot, dr. Dupka György, az Intermix Kiadó felelős kiadója pedig a Kárpátaljai Magyar Könyvek sorozat idén megjelent darabjait mutatta be. Vári Fábián László méltatta a folyóiratban publikált prózai és lírai alkotásokat, valamint a megjelent esszéket és tanulmányokat. Beszámolt a szerkesztés alatt álló, háború tematikájú kárpátaljai kötetről, amelyben a kárpátaljai szerzők írásait gyűjtik össze az elmúlt évekből. Dupka György számot adott az elmúlt időszakról kiadói perspektívából megközelítve. Kiemelte: immár 310 kiadványt, és többezer könyvet adott ki az Intermix Kiadó fennállása óta. Prezentálásra került az Együtt legújabb száma, a Szülőföldünk: Tiszabökény és környéke honismereti olvasókönyv és munkafüzet, az „Oroszföldön meggyötörve…” A GULÁG–GUPVI-kutatók nemzetközi fóruma Kárpátalján, 2022 konferenciakötet, a Szolyvai Emlékpark háromnyelvű ismertetője, Dupka György és Zubánics László A kárpátaljai magyar nyelvű helytörténeti, honismereti, tudományos könyvek válogatott bibliográfiája című kötete, valamint Dupka Nándor Haklik Sándor vértanúról írt munkája.

A program második felében az Együtt szerzői olvastak fel, valamint röviden reflektáltak az elmúlt évre. A felolvasásokat Marcsák Gergely költő, zenész kezdte meg Ady Endre Kis karácsonyi ének című versének megzenésített változatával.

Ezután Vári Fábián László bemutatta új kötetét, a Közelít valakit. A kötetben a 2015 és 2023 közötti, főleg háború ihlette versei kerültek be. Felolvasta a kötetkezdő verset, a 2015-ben írt Palackba zárt üzenet című versének Lábjegyzet nevű zárását, a 2017-ben írt Az ukrajnai változásokra című versét, A szitakötő című, szintén 2015-ös alkotását, valamint a Petőfi Győrbe készül című 2023-as művét.

Shrek Tímea Áramszünet című naplórészletét olvasta fel, amelyben a háború okozta nehézségekről ad számot saját tapasztalatain keresztül.

Marcsák Gergely Borús Karácsony, Kovács Vilmoshoz és Ároklét című verseit adta elő.

Sz. Kárpáthy Kata író Az új templom című kisprózáját olvasta fel.

Kurmai-Ráti Szilvia meseíró új oldalát mutatta meg, készülő naplóregényét osztotta meg, amelyet kamasz fia szemszögéből írt meg.

Szemere Judit, a Kárpátaljai Hírmondó főszerkesztője mutatta be az idei lapszámokat.

A felolvasásokat Marcsák Gergely zárta József Attila egyik versének, a Betlehemi királyoknak a Kaláka együttes által megzenésített változatával.

A találkozó kötetlen beszélgetéssel zárult.
https://karpatalja.ma/kultura/kulturalis-hirek/egyutt-es-tollal-a-bekeert-irodalmi-kilato-beregszaszban/

A rendezvény visszanézhető a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet Facebook-oldalán.
https://www.facebook.com/watch/live/?v=340811918661427

Válasz

Gönczi Andrea: „Ez az ország nem arról híres, hogy itt ellenállnak”

Gönczi Andrea, a beregszászi főiskola docense, a Pécsi Tudományegyetem óraadó tanára tavaly lett ismert, amikor tízezernél is többen megosztották szavazatszámlálói tapasztalatairól írt Facebook-posztját. Az évek óta Magyarországon élő kárpátaljai tanár most úgy döntött, nem vár tovább: a magyarországi közállapotok, a kormánypropaganda, az ország vezetése és a hétköznapi emberek oroszbarátsága és ukránellenessége miatt is az évekkel ezelőtt Kárpátaljáról Magyarországra érkező szakember férjével együtt emigrálni készül. A Szabad Pécs interjúja.

Miért hagyta el eredetileg Kárpátalját? Hiszen ott is járhatott volna egyetemre.

Mert az egyetemre csak baksis fizetésével lehetett bekerülni. Bár színjeles tanulóként végeztem, hiába mondta a középiskolai tanárom, hogy belőlem csak tanár lehet… Nem gazdag családban nőttem fel, és nem is vártam el, hogy ilyenmódon fizessenek a továbbtanulásomért.

Mekkora összegről volt szó?

Apám akkoriban vásárolt egy új Moszkvicsot, és ugyanannyit kértek volna. Egy új autó árát, ha jól emlékszem, nyolcezer rubel volt a tarifa.

Tudom, hogy naiv a kérdés, de zsebbe kellett volna fizetni?

Természetesen. Akkor jelent meg a Kárpáti Igaz Szóban a felhívás, hogy lehet jönni Magyarországra tanulni. ...

Miben különbözött a Magyarországon szerzett ismeretanyag attól, amit az egykori Szovjetunió nyugati csücskében kapott?

Nagyon más volt. Például Trianonról a NEI-ben hallottam először. Tanultunk magyar irodalmat is a Szovjetunióban, tessék-lássék módon még történelmet is, de hogy mi, magyarok miként kerültünk a nagy Szovjetunióba, arról egy szót sem hallottunk. Nem volt furcsa, hogy a Szovjetunióban élünk, de magyarul beszélünk, mert természetes volt, hogy minden szükségletünket magyarul is el tudtuk intézni.

Az egyetem után a kárpátaljai fiatal diplomások közül mennyien tértek haza?

Kevesen. Én 1997-ben hazamentem. Úgy mondanám, hogy tizenhárom és fél évig teljesítettem szolgálatot az egyetem után. Oktattam. A diploma után felvételiztem Pécsre, az Interdiszciplináris Doktori Iskolába. Katus László volt a mentorom, azt mondta, nekem vissza kell mennem Kárpátaljára, mert nehéz helyzetben vannak az ott élő iskolások. Nem képeztek olyan szakembereket, akik a rendszerváltás utáni szellemiségben lennének képesek nevelni a fiatalokat. „Andi, maga lesz a mi fáklyánk, a mi zászlónk” – így biztatott.

... hogyan és miért került újra Magyarországra?

A főigazgatónk 2007-ben egy pécsi konferenciára maga helyett engem küldött el, és ott megismerkedtem a férjemmel. 2009-ben Magyarországra költöztem. Még egy félévet visszajártam tömbösített órákat tartani Beregszászra. Pécsett esélyem sem volt bekerülni az egyetemi oktatásba, előbb a tehetséggondozási csoportnál dolgoztam, majd a Klimó Könyvtárban (ez volt Magyarország első nyilvános közkönyvtára, Klimó György pécsi püspök 1774-ben tette nyilvánossá). Itt ki tudtam volna teljesedni irodalomszerető történészként, de a kritikus szemléletem – hogy is mondjam – megnehezítette az életem. 2021 nyarán jöttem el az egyetemről, amikor alá kellett volna írni az új szerződést, mivel az egyetemet elalapítványosították. Én úgy döntöttem, nem fogok itt a továbbiakban kollaborálni.
https://www.szabadeuropa.hu/a/nem-minden-magyar-annyira-gonosz-es-egysiku-mint-a-kormany-propagandaja/32414558.html

Válasz

Trianon hétköznapiasítása

Gazda Albert
2020. június 04. / Magyar Hang

Kisgyermek koromban volt ennek a szónak, hogy Trianon, valami rémisztően gyászos ünnepélyessége. Alighanem azért is, mert hangosan nem volt helyes beszélni róla. Volt az a régi térképünk, amin máshol voltak a határok, és nemcsak Kolozsvár, Újvidék és Kassa tartozott Magyarországhoz, hanem Técső, Visk és Máramarossziget is. Ezt is inkább csak olyankor nézegethettem, amikor magunk közt voltunk, habár nem volt nagy titok, hogy a szüleink – pláne az ő szüleik és nagyszüleik – más-más országokban éltek valaha, beszélgettek ilyenekről sokszor. Arról, hogy mi hogy volt a magyarok alatt, a csehek alatt, vagy még régebben, Trianon előtt.

Trianon előttről már a hetvenes években sem sokaknak volt személyes emlékük, de azt lehetett tudni, hogy akkor romlott el minden. Akkor szedték szét hazánkat a nagyhatalmak darabokra, kiszakítva belőle minket is. Később ugyan Magyarország része lettünk néhány évre megint, ám amikor véget ért a második világháború, akkor bejöttek az oroszok, és egészen más világ lett onnantól, ahhoz képest is, ami a csehek alatt volt.

Nekünk azonban mindez régmúlt volt már. Ha bejöttek, hát bejöttek. Ha itt vannak, hát itt vannak, a jelen- és a jövő idő számít, mert látható, hogy maradnak is. Fel sem merült, hogy bármi megváltozhat, állandó volt a kenyér ára, 38 kopejka a nagy fehér, 16 a kicsi félbarna, a rendszer örök időkre szólt.

Ettől még mi nyilván magyarok vagyunk, konstatáltuk magától értetődően, magyarul beszélünk, magyar iskolába járunk, Frakkot, a macskák rémét és Benyovszky Móricot nézzük a tévében, és az óránk is magyarul jár, nem Moszkva szerint. Amikor azt látjuk a bolt ajtaján, hogy nyitva 9 és 20 óra között, akkor világos: reggel 7-kor nyit, este 6-kor zár. Azt is hiába írjuk a füzeteinkre a szép magyar nevünk alá magyar betűkkel, hogy a Tyacsevói 3. Sz. Középiskola 4. oszt. tanulója, olyan nem fordulhat elő, hogy ne Técsőt mondjunk, amikor anyanyelvünkön említjük a városunkat bármilyen kontextusban.

Persze jólesett néha elábrándozni azon is, hogy milyen lenne Magyarországon élni. Rajongtunk Magyarországért mindannyian. De azt sem úgy, hogy csináljanak vissza mindent a nagyhatalmak. Azt csak az egészen hülyék remélhették, hogy ez felmerülhet. Hanem úgy, hogy át kéne jutni odaátra majd egyszer. A szögesdróton túlra. Megnősülni, férjhez menni, ilyesmik. Ezek voltak a lehetséges forgatókönyvek akkor, másmilyenek még nem léteztek. Ehhez azonban mielőbb fel kellett volna nőnünk.

Trianon következményei számunkra a lehető legteljesebb mértékben hétköznapiak voltak. Magának a szónak a rémisztő ünnepélyessége viszont, szinte pusztán a hangzása okán is, valami olyasmit állított, hogy nekünk nagyon rossz így élnünk. Hogy sanyarú a sorsunk az elszakítottságban, az elnyomatottságban. Ezt mondta Trianon a hangulata által, ha szóhoz jutott olykor. Igazából ezért volt nem jó felidézni-emlegetni őt. Ki szeret folyton-folyvást afölött merengeni, hogy milyen sanyarú a sorsa? Hogy el van szakítva és el van nyomatva? A tökfejek. Különben a Szabad Európa is állandóan ilyen hangnemben ismételgette, hogy nemhogy a Szovjetunióban, de még Magyarországon is minden rettenetesen rossz. Hogy ezekben az országokban nincs szabadság, és elviselhetetlen az egész. A Tinédzser partyt sem bírtuk rendesen hallgatni emiatt, még az is nyomasztó volt valahogy.

A nyolcvanas évek végén elkezdtek jönni hozzánk a magyarok. Korábban csak olyan magyarok jöttek, akik rokonok voltak, mások át sem léphették a határt. Ők tisztában voltak a tudnivalókkal, ismerték a dörgést, nem csodálkoztak semmin, nem mondták, hogy „húha, ti milyen szépen beszélitek a nyelvünket, ez érdekes”. A nyolcvanas évek végétől érkező magyarok kicsit másmilyenek voltak. Hoztak Amo szappant, 8x4 dezodort, édes merlot-t, és látszott rajtuk, hogy rettentően szeretnek és tisztelnek bennünket, amiért megőriztük magunkat, átvészelve rengeteg megpróbáltatást. Akadtak köztük újságírók is. Némelyikük érdekes és értelmes cikket írt rólunk, nem értett félre mindent.

Mások orbitális ostobaságokat vetettek papírra, keverték a szezont a fazonnal, patetikusak, romantikusak voltak, olyanok, amilyenek mi sohasem. Az ilyesmi eleinte irritált, bosszantott bennünket, de aztán megnyugodtunk. Azt reméltük, ahogy telik-múlik az idő, jobban megismernek bennünket, a romantika és a patetikum háttérbe szorul, megkopik, a lényegre figyelés fokozódik.

Nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Hogy erre rájöjjünk, ahhoz évekre volt szükség. Továbbá különböző korrekcióknak is végbe kellett menniük. Egyéni elhatározások születtek, amelyek következtében egyikünk-másikunk a határ innenső oldalán találta magát. Akár anélkül, hogy megnősült vagy férjhez ment volna. Változtak a forgatókönyvek.

Mindazonáltal aki ott maradt, az sem a Szovjetunióban élt már, mivel a birodalom megszűnt. Korábbi alkotóeleme, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság helyén létrejött az önálló Ukrajna. Az ott élő magyarok túlnyomó többsége is az önálló Ukrajnára szavazott. Nem mintha osztott vagy szorzott volna, ha ők másként döntenek egyénileg akkor, de ma már senki sem büszke a három évtizeddel ezelőtti ikszeire. És az is milyen érdekes: a csehek alatt, magyarok alatt, oroszok alatt kifejezéseknek nincs olyan örökösük, hogy az ukránok alatt. Ennek az okát is érdekes lenne megfejteni egyszer.

Az idők során mindenesetre azt kellett megfigyelnünk, hogy hiába szerettük mi annyira a hazánkat – kívül létezvén aktuális határain –, a hazánk nem volt képes ugyanúgy viszontszeretni bennünket, és ez tartós. Kevés hozzá egy rendszerváltás, sőt egy rendszerváltoztatás is, hogy az ilyen reflexek megváltozzanak. Mintha a legostobább kádárista hagyományok lennének a legéletképesebbek.

A mi hazánk ugyanis meghökkentően skizofrén. Meg sem lehet számolni, hogy hány lelke van neki. Kissé méltatlan leegyszerűsítéssel: a kettő a minimum. Mindez éppen miattunk derült ki a legegyértelműbben.

A magyar történelem nem egy kifejezett hősköltemény. Jobbára tragikus eseményeket kénytelenek rímekbe szedni tehetséges alkotóink. Fájdalmasan hiányoznak a happy endek. Vesztes csaták, szabadságharcok, háborúk sorakoznak a krónikák lapjain, egyik a másik után. Muhi, Mohács, Világos, Trianon, holokauszt, felszabadulás, ötvenhat. Ezek mennek az államalapítás óta.

Hevenyészett felsorolásomban van egy kakukktojás: Trianon. Az összes többiről tudjuk, mit hozott, mit jelent, miért drámai, és nem is csak tudjuk, érezzük is. Igen: a holokauszttal is így van. Akik tagadják, kicsinylik, félretolják, azokkal nincs mit foglalkozni, nincsenek sokan, szélsőségesek, hibbantak, vadhajtások, nem számítanak.

A határon túli magyarokkal és Trianonnal máshogy van, és én bevallom: sehogy sem értem, hogy ez hogyan és miért lehetséges. Hogy miért él-virul egymás mellett – illetve egymás ellenében – továbbra is a bárgyúság és a tisztességtelenség ezen a vonalon. Hogy miért ez az a kataklizma, amelynek ügyében esélytelen a kulturális-politikai konszenzus. Hogy hogy lehet a Trianon-taposás mainstream.

Mintha mi sem történt volna, minden úgy van, ahogyan azelőtt. A patetikusok és a cinikusok úgy patetizálnak és cinizálnak, mintha ezért fizetnék őket. Az egyik

– vinné továbbra is az Amo szappant, a 8x4 dezodort, az édes merlot-t;

– úgy hiszi, odaát nemes lelkű férfiak reggelizik a pálinkát, anyányi leányok szülik nap mint nap a lajbis-sokszoknyás gyermekeket, szavalva harcolnak közben a gaz oláh, tót, rác, ukrán ellen;

– könnyes szemmel vágja magát vigyázzba, ha meghallja a Nélküledet;

– ócska emlékműgiccsel hinti tele a Kárpát-medencét.

A másik

– prolimód románozza-szlovákozza-ukránozza a határon túliakat (nem is kell hozzá prolinak lennie, elég, ha agyhiányos újságíró);

– egykor ostobán kiröhögte a tizenötmilliózó Antall Józsefet, később gondosan beikszelte a nemet 2004 decemberében;

– az egyik nemzeti tragédia percepcióit gúnyolhatónak-gúnyolandónak véli mindenáron, noha a másikkal szemben csak szent tiszteletet enged meg;

– hamarabb utazik el Dél-Amerikába vagy Délkelet-Ázsiába, mint a Székelyföldre;

– képtelen egyenesen definiálni, értelmezni, elfogadni a nemzet fogalmát és tartalmát.

Nemhogy képtelen – nem is áll szándékában. Azzal áltatja magát, hogy túl vagyunk ezeken, a nemzet anakronizmus, dobjuk ki a pöcegödörbe, hagyjuk is ott. Ez azért elég nagyképű tévesztésnek tűnik napjainkban.

100 évnél tartunk most. Két pillanat volt az elmúlt néhány évtizedben, amikor kezdhettünk volna valamit ezzel az egész faramucisággal. Először a rendszerváltáskor. Másodszor 2004. december 5-én. Mind a két alkalommal diadalt aratott, tort ült a skizofrénia. Ergo: reménytelen az egész.

Ha reménytelen az egész, akkor mi legyen? Ne legyen semmi? Nos: valami mindig van. Most az, hogy végképp eljött Trianon hétköznapiasításának az ideje. Trianon történelmi esemény. Rég volt. Igazságtalanság volt, aljas volt, gonosz volt. De megvolt – és nem fogja visszacsinálni senki, nem is lenne semmi értelme.

Kiindulni abból kell, ami lett. Megőrizni azt lehet, ami még megmaradt belőle. Kolozsvár, Kassa, Munkács és Újvidék nem magyar városok ma már, de úgy is lehetnek a mieink, ahogyan vannak. A mieink is. Akként, amit csinálni szeretnének belőlük azok, akik nem búslakodnak, pálinkát isznak és énekelgetnek, hanem élnek. Nem visszafoglalnunk kell a Kárpát-medencét – ez tényleg hátborzongatóan anakronisztikus-katasztrofális program lenne 2020-ban –, hanem belaknunk és a magunkénak éreznünk. Nincs mese: a maga multikulturális formájában. Azokkal szemben, akik ellene vannak ennek, és azokkal együtt, akik velünk tartanak.

Emellett – szégyellem leírni, de muszáj –: alapvetésként kezelni, hogy ország és nemzet földrajzi határai nem esnek egybe, és földrajzilag is védeni-segíteni azt, amit még lehet. A lehető legprózaibb eszközökkel. Olyanokkal, amilyen például a beregszászi főiskola kampusza.

Évfordulókra emlékezni természetesen szabad a gyász ünnepélyességével is. Ám a hétköznapiasításnak önnön természeténél fogva józan észt kell hoznia. Pőre ismeretterjesztést akár, amire még ma is szükség van, és némi érzékenyítést. Hátha ezáltal, hogy ilyen kifejezéseket használok – multikulti, piha –, azok is felfognak valamit mégis, akik azért sem értenek az egészből semmit, mert nem is akarnak. Ha pedig soha nem is fognak, akkor menjenek a fenébe. Jól megleszünk nélkülük is.

https://hang.hu/publicisztika/trianon-hetkoznapiasitasa-117443
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/22. számában jelent meg május 29-én.
___

A szerző kárpátaljai magyar újságíró. Például, a már megszűnt Cink munkatársa.
https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Gazda_Albert

Válasz

Megjelent

Lőrincz P. Gabriella: Fény-hiány (Versek)
Digitális Irodalmi Akadémia © Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2020
https://reader.dia.hu/document/Lorincz_P_Gabriella-Feny_hiany-33244

Válasz

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - BARÁTOK VERSLISTA jubileumi kötetének bemutatója: 2020. 09. 12. Budapest 10-14 h (Jelentkezési cím: verslista@verslista.hu - KÖTETBEMUTATÓ tárgy. A következő írások hangzanak el:
1. Ágnes Mukli: A koronavírus éve
2. Eszter Szabó: Létezés
3. Sárváry Mariann: Szerelem koronavírus idején – részlet
4. Katalin Kondra: Április
5. Bernáth Csaba: Május
6. Lovag Bornemisza Attila: Csak álom volt
7. Aniko Buday: Megtört a jég - részlet
8. Georgina Dobó: Csak egy autó
9. Pável Colton István: Te vagy
10. Laszlo N. Gobolyos: Kérdések Egyetlenemhez a 20-as évek hajnalán
11. Horváth-Tóth Éva: Lehetett volna
12. Tamás Reményi: „Mert engem szeretsz”
13. Adrienne Vilcsek Adrienne: Múló szerelem
14. Józsefné Forró: Te csak azért tudsz szeretni
15. Gabriella Szohner: Szerelem a felhők között – részlet
16. Péter Kováts (skorpio): Nekem nem kell fénykép
17. György Vermes: Hommage á K. Gy.
18. Dél Tamás: Rejtőzve (5.) A Táborvezetőnél
19. Mária Klotz: Fehérek közt egy európai – részlet
20. Szörényi Vandii Tímea: hatodik a Gát u. 3.-ban
21. Edit Domokos: Ihlet alvás előtt
22. Györke Seres Klára: Csak egy vers
23. Krisztián Nyul: Ha írok verset
24. Ildikó Asztalos Morell: Áradás
25. Orsolya Bakonyi: Néma fák
26. Baranyai Attila (Anisse): Lét-buborékok
27. Boglárka Bató: Le vele!; Egyedül
28. Csontos Márta: Az a nap…
29. Dobosi Valéria: Vezeklés
30. Gősi Vali: Otthonra találni
31. Angéla Kiss (mimangi): Szoba
32. József Kovács Tibor: Magadba
33. Kovács Károly (koka): Mondd, mit ér?
34. Millei Lajos: A fátum árnyékában I
35. Molnár Szilvi (Aphrodite): Üzenet
36. Móricz Eszter: Déli varázs
37. Antal Róbert Nagy: Fák
38. Nagy János: A vigaszra várva (tisztelgés a Mesterek előtt)
39. Katalin Németi-Vas: Remény
40. Anna Szabóné Horváth: 2020 tavaszán; Csend-haiku
41. Milló Ildikó: Cím nélkül
42. Benke Rita: Igaz - 7.
43. Czégény Nagy Erzsébet: Hajnali szeánsz /petla-versek/
44. Soltész-Várhelyi Klára: Altatódal Fiamnak…
45. Szabolcsi Erzsébet: Nem volt ideje...
46. Ordas Andrea: Mamóka allé – részlet
47. Petres Katalin Katalin: Örök anyai szív
48. Miklósné Pálmai: Kötelék – részlet
49. Edit Boltizárné Szabó: Ölelésmadár
50. Klári Sági Szűcs: Tükörkép – részlet
51. Benedek Nikli Noémi Hunor: Álom
52. Százdi Szztakó Zsolt: Irénke néni
53. Fuchs Izabella (Éva): Testamentum
54. Black Ice: Sohase mondd!
55. Kovács Daniela: Az egyenesek útja rögös
56. Győri Nagy Attila: Hittel megyek
57. Ódor György: Tűz és víz
58. Keller Ferenc (Szeth): A láthatatlan ember – részletek
59. Arany-Tóth Katalin: Szeretnék
60. Elek Katalin: A Napba öltözött Asszony
61. Golán Angéla Gabriella: Mi marad?
62. Hajdu Mária: Most mondom el
63. Katalin Herczeg-Vecsei: A fák is sírnak; Kacaj; Emlékek
64. M. Simon Katalin: A csalogány és a rigó
65. Kovács László (Kovycs): Tél a kertben
66. Plószné Papp Mária: Fenséges természet – részletek
67. László Balku: A nászágy
68. Zsuzsa Holéczi: A nagybetűs élet – részlet
69. Gitta Szabó: Diótörés – részlet
70. Szilágyi József: A hűséges Turbina – részlet
71. Kutasi Horváth Katalin: Félszegül
72. Kamarás Klára: A pohár

Válasz

Csönd | 2020. március 26.

Már szinte el is felejtettem, hogy milyen is volt a mindennapos áramszünet. A kilencvenes években naponta kétszer áramszünet volt Beregszászon. Olyankor gyertyafénynél römiztünk esténként, jókat nevettünk, nem éltük meg tragédiaként. Gyakran gondolok arra, hogy mennyire kiszolgáltatottak és sebezhetőek vagyunk amiatt, hogy függünk a villamos energiától. Persze könnyen rávágjuk, hogy mi aztán nem, de ha bele gondolunk, akkor kiderül, hogy nagyon is. Reggel, amikor fölébredtem, már áramszünet volt, a kotyogós kávéfőző munkakész állapotban várta, hogy nyugdíjas napjaiba egy kis színt vigyek. A mosógép és a mosogatógép csöndesen pihengetett, a bojler tartogatta a meleg vizet, de újabb adagot nem melegített. A telefon alig 20% energiával kapkodott WIFI híján a mobilnet után, az elektromos cigi hevítő is élvezte a tétlenséget, amint a vízforraló és a számítógép. Vajon, ha a gyerek nem vesz részt az online órán, áramkimaradás miatt, akkor az igazolt hiányzásnak számít? És akkor megszűnt a mobilszolgáltatás is. Eszembe jutottak a régi reggelek, amikor a kútról húztunk vizet, s miután begyulladt a tűz a sparhertben, vártuk a kotyogós mennyei hangját és illatát, szinte hallottam anyám hangját: Gyere, lefőtt a kávé… Meséltem a fiaimnak ezekről a jóízű reggelekről, arról, hogy egész napok teltek el áram nélkül, néha hetek is, de azt is megszoktuk, pedig akkor nem volt internet, nem volt mobil, mégsem unatkoztunk. Miután sorra vettem, hogy mit nem tudunk csinálni áram nélkül, kimentünk a kertbe, és a napsütést kiélvezve fűszerkertet építettünk, aztán kávéval a kezemben a hintába kényelmesedve hallgattam a madárcsicsergést, csodáltam a csöndet. Olyan ritkán teszek ilyet, pedig mindennap van rá lehetőségem, de úgy tűnik, mindig akad valami fontosabb. Olyan volt most ez a csönd, mint egy ima. Bensőséges, meghitt és felemelő. Nem kellett senkivel beszélnem, nem volt semmi halaszthatatlan, a világ folyt a maga megszokott medrében, csak néhány órára kiestem belőle. Kívülről láttam mindent, belülről pedig azt az életet, amit áram nélkül élhetnénk. Nem jutott eszembe, hogy gyilkos vírus szedi áldozatait, hogy kenyeret kell sütni, de fogytán az élesztő, hogy fagyokat jósolnak, pedig már minden virágba borult… semmi. Átölelt a csönd, a napsütés és a madárdal. Arra tudtam csak gondolni, hogy milyen áldott az a pillanat. Mintahogyan a napokban sokszor elhangzik, most lelassul a világ, és valóban, csodákról olvashatunk, hiszen Velencébe visszatértek a delfinek, csökken a levegő szennyezettsége, az én csöndemhez kellett egy áramszünet. Természetesen örültem, hogy a hűtőben nem ment tönkre a lefagyasztott hús, és annak is, hogy nem kellett végül kézzel kimosnom a szennyest, és minden másnak is, amihez áramra volt szükségem, de jól esett egy kicsit kibillenni a szokásokból. Jó volt látni, ahogyan a fiaim a napsugárban fürödve olvasnak, ahogyan a macskák a fűben hemperegnek, néha kergetik egymást. Vajon valóban ilyen kényszerhelyzetre van szükség? Áram és mobilmentes napokat kell tartani, ez a csodálatos csönd mindig ott van körülöttem, csak nincs időm észre venni.

Lőrincz P. Gabriella

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:https://olvasat.hu/csond/

Válasz

Jeltelenség | 2019. november 21.

Ha hosszú út előtt állunk, gondosodunk némi nasiról és innivalóról, a gyakorlott utazó tudja, hogyan kell praktikusan csomagolni. Tudjuk, hogy a buszozás idején nem lehet akármikor megállni, illemhelyet keresni, rágyújtani stb. Készülünk arra is, hogy esetleg bedagadhat a lábunk, ezért kényelmes cipőt választunk, rétegesen öltözünk, viszünk magunkkal olvasnivalót, valamilyen zenehallgatásra alkalmas kütyüt, keresztrejtvényt, odafigyelünk, hogy a mobilunk fel legyen töltve, de a biztonság kedvéért egy powerbankot is bepakolunk. De álljunk meg egy pillanatra, s képzeljük el, hogy valami történik, és minden eltűnik, amire számítottunk. Csak uzsonna és víz marad, semmi más. Sem közlekedési eszköz, sem zene, ilyenkor a mobilunkhoz kapunk, hogy megnézzük, merre is járunk, de nincs mobil. Nincs semmi más, valóban, csak a kevés élelem és a víz.

Hetvenöt évvel ezelőtt, amikor a „felszabadító” vörösök egy „kis munkára” hívták az embereket, ilyen nincstelenül indultak útnak. Málenykij robot, így nevezzük. Kidobolták, hogy kötelező részt venni ebben a munkában, hiszen a háború után helyre kell hozni az esett károkat. Kevesen ellenkeztek, kevesen jöttek rá, hogy nem csupán három napról van szó. Útnak eredtek, sokan a halálba masíroztak, némelyek szó szerint nótázva. A Beregszászon összegyűjtött férfiak a várost elhagyva nótázni kezdtek, mesélték a visszaemlékezők, hogy a Beregszászhoz közeli Ardóban hallották a nótát. Mert kellett a zene. Utazni úgy jó, gyalogszerrel is, a nyomorúságban, a novemberi esőben, a halál útján is. Ahogyan októberben a forradalomról emlékezünk, úgy novemberben a lágerekbe elhurcoltakról. Akkor, 1944-ben még nem tudhatták, hogy lesz majd ötvenhatban egy forradalom, nem tudhatták, hogy valamikor lehet majd nyíltan beszélni arról, hogy Sztálin gyilkos, vagy arról, hogy mi is történik velük. Ha végiggondoljuk, miféle terror áldozatai voltak, akik akkor éltek, nemzetiségtől függetlenül a Kárpát-medencében, ha csupán egy pillanatra felfogjuk azt az elveszettséget, a megsemmisülés érzését, amit akkor azok érezhettek, akiket elhurcoltak, talán kicsit másként láthatjuk az életünket. Talán máshogyan ülünk a dugóban, vagy kevesebb tövis keletkezik a szívünkben amiatt, hogy valamelyik metró helyett csak pótló busz közlekedik, de akár még annak is örülhetünk, hogy naponta van lehetőségünk enni és tiszta vizet ihatunk. Hiszen nekik még toll és papír sem jutott, hogy leírhassák imáikat. Természetesen nem gondolom azt, hogy jó dolog a nincstelenség, sőt, azt sem, hogy élvezetes, ha tíz perc helyett órákig kell utaznunk. Csak az jut eszembe, hogy a jóllakott nem tudja, milyen éhesnek lenni. Gyorsan rávághatjuk, hogy „márpedig tudjuk, hiszen voltunk már éhesek”! Persze, ismerjük az érzést, van emlékünk arról, milyen fázni, milyen volt az internet nélküli világ, milyen volt, amikor rosszabb helyzetben voltunk, mint amiben vagyunk, de nem tudjuk. Ezek emlékek, valójában mindent csak akkor tudunk, amikor épp benne vagyunk az adott helyzetben.

Emlékezzünk ma úgy az elhurcoltakra, hogy elővesszük azt az érzést, amikor nekünk nem volt minden a helyén az életünkben. Emlékezzünk úgy, hogy hálásak vagyunk, azok az emberek, akiket akkor elhurcoltak, csupán nemzetiségi alapon, már nincsenek közöttünk, egy-egy túlélő akad még a Kárpát-medencében, de dolgunk nem elfelejteni őket, és dolga az egész világnak, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő..

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk!
Közvetlen elérése a másolt szövegnek: http://olvasat.hu/jeltelenseg/

Válasz

Élők napja | 2019. november 7.

Mivel vegyes család sarjaként nőttem fel, soha nem gondolkodtam azon, hogy gyújtunk gyertyát halottak napján, vagy nem. A halloweenről nem is hallottunk, bár töklámpást faragtunk gyermekként, de eszünkbe nem jutott ezt bármivel összekötni, sőt, nagyapám is faragott töklámpást gyermekkorában, nem volt újdonság, de nem csatlakoztunk ezzel semmihez, és nem volt benne semmiféle más dolog, csupán móka. Én magam református vagyok, a család nagy része is az, mi nem világítottunk volna a temetőben, de anyai nagymamám és apám görög katolikusok voltak, így természetes volt, hogy november elsején elmentünk az ő halottaik sírjához, és gyertyát gyújtottunk. Lassan szokássá vált, hogy minden halottunk sírjára tegyünk gyertyát. Akkor még nem léteztek puccos mécsesek, annál több virág; apró, színes krizantémokkal díszítettük a sírokat, sötétedéskor gyönyörködtünk a temető mesés szépségében. Nem volt semmi ijesztő benne, nem gondoltunk arra, hogy itt a hozzátartozóink sírjai vannak, csak emlékeztünk, hogy milyenek voltak, amikor még éltek. Az idősek történeteket meséltek, ellátogattunk a távolabb élő rokonokhoz, így a halottak napja az élők napjává vált. Épp annyira volt fontos ez a rokonjárás, mint bármelyik ünnepkor, mint karácsonykor a kántálás, vagy húsvétkor a locsolás, hiszen biztosan tudta a rokonság, hogy valaki jönni fog, terített asztal várta a vendégeket. Nem kellett előtte odatelefonálni, megbeszélni előre, hogy ráérnek-e, az sem okozott gondot, ha ott éjszakázott az egész család, vagy több család a rokonoknál, ahol rájuk sötétedett. Az évek múlásával valahogy minden alább hagyott, az öregek meghaltak, s lassan leszoktunk arról, hogy temetőre járjunk. Bár soha nem értettem, miért épp halottak napján kellene emlékezni, miért épp akkor kell rendbe tenni a hozzátartozónk sírhantját, miért csak aznap fontos bármi velük kapcsolatban, de megtanítottak, megszoktattak, hogy akkor kell, és kész.

Mára egy kezemen meg tudom számolni, hány közeli rokonom maradt életben, többen vannak már a túlvilágon, mint akik a földi porsátrat koptatják, a sokakra emlékezem. De nem csupán halottak napján, hanem minden nap. Nem telik úgy el egyetlen napom sem, hogy ne gondoljak rájuk, mindnyájukra. Nincs már temetőjáró-rokonlátogatás, nem gyújtok gyertyát, nincs már élők napja. A távolabbi rokonok gyermekeit már nem ismerem, a közeliek fotói néha felugranak a fészbukon, onnét tudom, ha valaki férjhez megy, megnősül, vagy gyermeke születik, de ennyi. Ha valaki meghal, igyekszünk egymást értesíteni, s ha sikerül eljutni a temetésre, ott már nem a halottat könnyezzük meg, hanem a valamikor volt népes családot. Visszafordítható ez? Nem. Nem, mert valójában nem akarja senki. Ritkaság ez a széthullás? Nem. A legtöbb ismerősöm családja így van ezzel, de nem beszélünk róla, nem akarjuk megoldani, csak kiteszünk egy szép képet az arckönyv oldalunkra valami borzalmas idézettel, aztán arra gondolunk, hogy milyen volt régen az élők napja.

Lőrincz P. Gabriella.
Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva.
Minden jogot fenntartunk!
Közvetlen elérése a másolt szövegnek:http://olvasat.hu/elok-napja/

Válasz

Emlékezés
2019. október 31. | Olvasat - Lőrincz P. Gabriella

Életemben most először nem voltam Kárpátalján október 23-án. Bár évek óta utazgatok, úgy igyekeztem mindig igazítani a programomat, hogy a nemzeti ünnepeket Beregszászon töltsem. Idén máshogyan alakult. A magyarországi kicsiny faluban, ahol élek, egészen más a helyzet. Nem méltatják az októberi forradalmat, az itt lakók örülnek a szabadnapnak, legalább a házi- és kerti munkákat van idejük elvégezni. Azt mondják, hogy nem való az ünnepség semmire, az ittenieknek nincs szüksége rá. A falu közepén egy árva emlékmű emlékeztet 1956-ra, koszorú és virág nélkül, állíttatta a kormány, ezért lett. És valóban. Miért is volna szükséges az emlékezés, hiszen, ahogyan Márai is megírta a Mennyből az angyal című versben: „Ők, akik örökségbe kapták –:” …nem értik. Pedig róluk szólt, persze nem a mostaniakról, mert a mostaniak már örökségbe kapták a szabadságot, azoktól, akik hatvanhárom éve az utcára mentek. Itt, a jelenlegi Magyarországon egészen természetes dolog ez, mint ahogyan az is, hogy az udvaromon lengett az emlékezés napján a nemzeti lobogó. Senki nem bánt emiatt, nem kell attól félnem, hogy valaki bedobja az ablakomat. Néhány évvel ezelőtt, emlékszem, úgy akasztottam ki a zászlót az erkélyen, mintha ki volna mosva, két ruhacsipesszel. Hányszor hallottam, hogy figyeljünk oda, mert a többségi nemzet egyes képviselői fenyegetnek minket a nemzeti ünnepeinken. Nos, ez már megszűnt számomra. Nekem más még a viszonyom a szabadság gondolatával, nem kaptam örökségül, talán ebbe bele kell születni, s ha így van, akkor nem is hagyom örökül. De hagyom talán a tiszteletadást, az emlékezést, közben arra gondolok, hogy ezeket a dolgokat az átkozott trianoni szerződésnek köszönhetem. Nem csupán elszakítottságot hozott a határon kívül rekedt emberek számára, hanem adott egy olyan megfoghatatlan nemzeti tudatot felmenőinknek, amit száz év sem volt elég elpusztítani. Köszönhetem, valóban, hálás lennék? Kicsit sem a döntés és a rengeteg szenvedés és áldozat miatt, de hálás vagyok a Mindenható gondoskodásának, hogy olyan közösségben nőttem fel és élhettem, ahol megtanultam, hogy alap nélkül nem építhetünk házat. Megtanultam emlékezni, idén csak a családommal, a magunk módján, egy lobogó zászlóval és egy szál gyertyával, de megemlékeztünk 1956 hőseiről. Idővel persze megtanulom majd és megszokom, hogy nem mindenhol és nem mindenkinek jelenti ugyanazt a magyar szabadság gondolata. Az ünnep és az emlékezés mindenki számára mást jelent, bennem főként az a gondolat fogalmazódik meg újra és újra, minden évben, hogy addig, míg egyetlen magyar ember is korlátozva van a szülőföldjén az anyanyelvének, a kultúrájának a használatában, bárhol a Kárpát-medencében, addig ötvenhat nem múlt. Ötvenhat jelen, mert mindegy, hogy ki a zsarnok, ha zsarnokság van.

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk!
Közvetlen elérése a másolt szövegnek: http://olvasat.hu/emlekezes/

Válasz

Anti-flow | 2019. október 10.

Amikor elkezdtem több műfajban írni, a vers lassan távolodott. De nem csupán a megírásra, hanem a versolvasásra is kevesebb időm jutott, jobban belegondolva, mindennemű olvasásra. Míg fiatalabban nem győztem betelni az olvasás gyönyörével, minden apró szabadidőmet azzal töltöttem, hogy olvassak, még a konyhaasztalon is volt mindig egy könyv, mára örülök, ha nem kell olvasni. Vagyis nem is ez a helyes kifejezés, hiszen, amit szívesen olvasnék arra nincs idő, és van olyan könyv, amit el kell olvasni. Itt pedig a kellen van a hangsúly. Tudom jól, nem csak én vagyok ezzel így, rengeteg pályatárs él ezekkel a gondolatokkal, évek óta. Helyt kell állni a munkahelyen, a családban, sokaknak munkahelyi kötelessége az olvasás, a szerkesztőket és a korrektúrázókat pedig végképp nincs miért irigyelni. Egy idő után megsavanyodnak a szavak, az ember pedig szeretne úgy olvasni, mint korábban, önfeledten élvezni a mondatokat, értelmezni, agyalni rajta, vagy csak várni egy jó könyv végét, vagy elmerülni a lírai megfogalmazásban, a vers technikájában. De akinek az olvasás a munkája, nem tudja élvezni a könyvet, hibákat talál akkor is, ha nem keres, fejben javítja a megfogalmazást, akkor is, ha esze ágában sincs ezt tenni. És írni pedig végképp nem tud. Szavai izzadtak, bár a fogásokat rutinból tudja, hol van ez attól a szenvedélyes írástól, amit a szerző az első szárnybontogatáskor érzett. És ott van az a csodálatos és hatalmas motiváló erő: a határidő. A határidő mindennek a mozgatórugója, nincs kecmec, ha meg kell valamit írni, vagy el kell olvasni, hát megtesszük. Tudjuk, mi a dolgunk. Tudjuk már, hogy egy oldal hány karakter, milyen betűméret kell, mit és hogyan tegyünk. Rutinná, sőt, munkává válik az írás, az olvasás. Mintha felaprózódna az ember lelke, talán így is van. Ugyan nem tudom, miért, csupán sejtem, hogy a különböző műfajok teljes embert igényelnek, teljes odaadást, figyelmet, márpedig ezt nem lehet egy napba belezsúfolni, s ezen kívül még minden társadalmi normának is megfelelni. Jelen lenni mindig, aktívnak lenni a médiában, mosolyogni a boltban, türelemmel végighallgatni gyermekünket. Amikor pedig végre úgy érezzük, hogy akad egy csodálatos ötlet, amit fontos volna lejegyezni, amiből valami jó írás születhet, akkor megcsörren a telefon, vagy elalszunk, mert még a magunk fajta íróféle is hullafáradt lesz estére. De a kósza ötletet még álmunkban is dédelgetjük egy kicsit, továbbálmodjuk, megígérjük magunknak, hogy majd reggel frissen, egy jó kávé mellett leírjuk, aztán olyan mélységes alvásba kezdünk, hogy reggelre már azt sem tudjuk, mi lehetett az ötlet.

Mikor írótársak mesélnek ilyesmiről, hogy rég nem tudnak szépirodalmat írni, akkor mindig jobban megértem a visszahúzódóbb idősebb generációt. Megértem, miért nem interneteznek, miért nem járnak rendezvényekre, miért nem aktívabbak. Arra gondolok, hogy mi, közepesek, akik még kézzel kezdtünk írni, ismertük az írógépet, de megtanultuk használni a menő kütyüket, mi utolsó félig mechanikus írócsapat, majd egy kicsit később, amikor nem fogunk rohanni, leülünk egy kényelmes fotelba, olvasunk majd kedvünkre valót, és írunk is, olyat, amit csak mi tudunk megírni.

Lőrincz P. Gabriella .
Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:http://olvasat.hu/anti-flow/

Válasz