Megjelent

Lőrincz P. Gabriella: Fény-hiány (Versek)
Digitális Irodalmi Akadémia © Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2020
https://reader.dia.hu/document/Lorincz_P_Gabriella-Feny_hiany-33244

Válasz

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - BARÁTOK VERSLISTA jubileumi kötetének bemutatója: 2020. 09. 12. Budapest 10-14 h (Jelentkezési cím: verslista@verslista.hu - KÖTETBEMUTATÓ tárgy. A következő írások hangzanak el:
1. Ágnes Mukli: A koronavírus éve
2. Eszter Szabó: Létezés
3. Sárváry Mariann: Szerelem koronavírus idején – részlet
4. Katalin Kondra: Április
5. Bernáth Csaba: Május
6. Lovag Bornemisza Attila: Csak álom volt
7. Aniko Buday: Megtört a jég - részlet
8. Georgina Dobó: Csak egy autó
9. Pável Colton István: Te vagy
10. Laszlo N. Gobolyos: Kérdések Egyetlenemhez a 20-as évek hajnalán
11. Horváth-Tóth Éva: Lehetett volna
12. Tamás Reményi: „Mert engem szeretsz”
13. Adrienne Vilcsek Adrienne: Múló szerelem
14. Józsefné Forró: Te csak azért tudsz szeretni
15. Gabriella Szohner: Szerelem a felhők között – részlet
16. Péter Kováts (skorpio): Nekem nem kell fénykép
17. György Vermes: Hommage á K. Gy.
18. Dél Tamás: Rejtőzve (5.) A Táborvezetőnél
19. Mária Klotz: Fehérek közt egy európai – részlet
20. Szörényi Vandii Tímea: hatodik a Gát u. 3.-ban
21. Edit Domokos: Ihlet alvás előtt
22. Györke Seres Klára: Csak egy vers
23. Krisztián Nyul: Ha írok verset
24. Ildikó Asztalos Morell: Áradás
25. Orsolya Bakonyi: Néma fák
26. Baranyai Attila (Anisse): Lét-buborékok
27. Boglárka Bató: Le vele!; Egyedül
28. Csontos Márta: Az a nap…
29. Dobosi Valéria: Vezeklés
30. Gősi Vali: Otthonra találni
31. Angéla Kiss (mimangi): Szoba
32. József Kovács Tibor: Magadba
33. Kovács Károly (koka): Mondd, mit ér?
34. Millei Lajos: A fátum árnyékában I
35. Molnár Szilvi (Aphrodite): Üzenet
36. Móricz Eszter: Déli varázs
37. Antal Róbert Nagy: Fák
38. Nagy János: A vigaszra várva (tisztelgés a Mesterek előtt)
39. Katalin Németi-Vas: Remény
40. Anna Szabóné Horváth: 2020 tavaszán; Csend-haiku
41. Milló Ildikó: Cím nélkül
42. Benke Rita: Igaz - 7.
43. Czégény Nagy Erzsébet: Hajnali szeánsz /petla-versek/
44. Soltész-Várhelyi Klára: Altatódal Fiamnak…
45. Szabolcsi Erzsébet: Nem volt ideje...
46. Ordas Andrea: Mamóka allé – részlet
47. Petres Katalin Katalin: Örök anyai szív
48. Miklósné Pálmai: Kötelék – részlet
49. Edit Boltizárné Szabó: Ölelésmadár
50. Klári Sági Szűcs: Tükörkép – részlet
51. Benedek Nikli Noémi Hunor: Álom
52. Százdi Szztakó Zsolt: Irénke néni
53. Fuchs Izabella (Éva): Testamentum
54. Black Ice: Sohase mondd!
55. Kovács Daniela: Az egyenesek útja rögös
56. Győri Nagy Attila: Hittel megyek
57. Ódor György: Tűz és víz
58. Keller Ferenc (Szeth): A láthatatlan ember – részletek
59. Arany-Tóth Katalin: Szeretnék
60. Elek Katalin: A Napba öltözött Asszony
61. Golán Angéla Gabriella: Mi marad?
62. Hajdu Mária: Most mondom el
63. Katalin Herczeg-Vecsei: A fák is sírnak; Kacaj; Emlékek
64. M. Simon Katalin: A csalogány és a rigó
65. Kovács László (Kovycs): Tél a kertben
66. Plószné Papp Mária: Fenséges természet – részletek
67. László Balku: A nászágy
68. Zsuzsa Holéczi: A nagybetűs élet – részlet
69. Gitta Szabó: Diótörés – részlet
70. Szilágyi József: A hűséges Turbina – részlet
71. Kutasi Horváth Katalin: Félszegül
72. Kamarás Klára: A pohár

Válasz

Csönd | 2020. március 26.

Már szinte el is felejtettem, hogy milyen is volt a mindennapos áramszünet. A kilencvenes években naponta kétszer áramszünet volt Beregszászon. Olyankor gyertyafénynél römiztünk esténként, jókat nevettünk, nem éltük meg tragédiaként. Gyakran gondolok arra, hogy mennyire kiszolgáltatottak és sebezhetőek vagyunk amiatt, hogy függünk a villamos energiától. Persze könnyen rávágjuk, hogy mi aztán nem, de ha bele gondolunk, akkor kiderül, hogy nagyon is. Reggel, amikor fölébredtem, már áramszünet volt, a kotyogós kávéfőző munkakész állapotban várta, hogy nyugdíjas napjaiba egy kis színt vigyek. A mosógép és a mosogatógép csöndesen pihengetett, a bojler tartogatta a meleg vizet, de újabb adagot nem melegített. A telefon alig 20% energiával kapkodott WIFI híján a mobilnet után, az elektromos cigi hevítő is élvezte a tétlenséget, amint a vízforraló és a számítógép. Vajon, ha a gyerek nem vesz részt az online órán, áramkimaradás miatt, akkor az igazolt hiányzásnak számít? És akkor megszűnt a mobilszolgáltatás is. Eszembe jutottak a régi reggelek, amikor a kútról húztunk vizet, s miután begyulladt a tűz a sparhertben, vártuk a kotyogós mennyei hangját és illatát, szinte hallottam anyám hangját: Gyere, lefőtt a kávé… Meséltem a fiaimnak ezekről a jóízű reggelekről, arról, hogy egész napok teltek el áram nélkül, néha hetek is, de azt is megszoktuk, pedig akkor nem volt internet, nem volt mobil, mégsem unatkoztunk. Miután sorra vettem, hogy mit nem tudunk csinálni áram nélkül, kimentünk a kertbe, és a napsütést kiélvezve fűszerkertet építettünk, aztán kávéval a kezemben a hintába kényelmesedve hallgattam a madárcsicsergést, csodáltam a csöndet. Olyan ritkán teszek ilyet, pedig mindennap van rá lehetőségem, de úgy tűnik, mindig akad valami fontosabb. Olyan volt most ez a csönd, mint egy ima. Bensőséges, meghitt és felemelő. Nem kellett senkivel beszélnem, nem volt semmi halaszthatatlan, a világ folyt a maga megszokott medrében, csak néhány órára kiestem belőle. Kívülről láttam mindent, belülről pedig azt az életet, amit áram nélkül élhetnénk. Nem jutott eszembe, hogy gyilkos vírus szedi áldozatait, hogy kenyeret kell sütni, de fogytán az élesztő, hogy fagyokat jósolnak, pedig már minden virágba borult… semmi. Átölelt a csönd, a napsütés és a madárdal. Arra tudtam csak gondolni, hogy milyen áldott az a pillanat. Mintahogyan a napokban sokszor elhangzik, most lelassul a világ, és valóban, csodákról olvashatunk, hiszen Velencébe visszatértek a delfinek, csökken a levegő szennyezettsége, az én csöndemhez kellett egy áramszünet. Természetesen örültem, hogy a hűtőben nem ment tönkre a lefagyasztott hús, és annak is, hogy nem kellett végül kézzel kimosnom a szennyest, és minden másnak is, amihez áramra volt szükségem, de jól esett egy kicsit kibillenni a szokásokból. Jó volt látni, ahogyan a fiaim a napsugárban fürödve olvasnak, ahogyan a macskák a fűben hemperegnek, néha kergetik egymást. Vajon valóban ilyen kényszerhelyzetre van szükség? Áram és mobilmentes napokat kell tartani, ez a csodálatos csönd mindig ott van körülöttem, csak nincs időm észre venni.

Lőrincz P. Gabriella

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:https://olvasat.hu/csond/

Válasz

Jeltelenség | 2019. november 21.

Ha hosszú út előtt állunk, gondosodunk némi nasiról és innivalóról, a gyakorlott utazó tudja, hogyan kell praktikusan csomagolni. Tudjuk, hogy a buszozás idején nem lehet akármikor megállni, illemhelyet keresni, rágyújtani stb. Készülünk arra is, hogy esetleg bedagadhat a lábunk, ezért kényelmes cipőt választunk, rétegesen öltözünk, viszünk magunkkal olvasnivalót, valamilyen zenehallgatásra alkalmas kütyüt, keresztrejtvényt, odafigyelünk, hogy a mobilunk fel legyen töltve, de a biztonság kedvéért egy powerbankot is bepakolunk. De álljunk meg egy pillanatra, s képzeljük el, hogy valami történik, és minden eltűnik, amire számítottunk. Csak uzsonna és víz marad, semmi más. Sem közlekedési eszköz, sem zene, ilyenkor a mobilunkhoz kapunk, hogy megnézzük, merre is járunk, de nincs mobil. Nincs semmi más, valóban, csak a kevés élelem és a víz.

Hetvenöt évvel ezelőtt, amikor a „felszabadító” vörösök egy „kis munkára” hívták az embereket, ilyen nincstelenül indultak útnak. Málenykij robot, így nevezzük. Kidobolták, hogy kötelező részt venni ebben a munkában, hiszen a háború után helyre kell hozni az esett károkat. Kevesen ellenkeztek, kevesen jöttek rá, hogy nem csupán három napról van szó. Útnak eredtek, sokan a halálba masíroztak, némelyek szó szerint nótázva. A Beregszászon összegyűjtött férfiak a várost elhagyva nótázni kezdtek, mesélték a visszaemlékezők, hogy a Beregszászhoz közeli Ardóban hallották a nótát. Mert kellett a zene. Utazni úgy jó, gyalogszerrel is, a nyomorúságban, a novemberi esőben, a halál útján is. Ahogyan októberben a forradalomról emlékezünk, úgy novemberben a lágerekbe elhurcoltakról. Akkor, 1944-ben még nem tudhatták, hogy lesz majd ötvenhatban egy forradalom, nem tudhatták, hogy valamikor lehet majd nyíltan beszélni arról, hogy Sztálin gyilkos, vagy arról, hogy mi is történik velük. Ha végiggondoljuk, miféle terror áldozatai voltak, akik akkor éltek, nemzetiségtől függetlenül a Kárpát-medencében, ha csupán egy pillanatra felfogjuk azt az elveszettséget, a megsemmisülés érzését, amit akkor azok érezhettek, akiket elhurcoltak, talán kicsit másként láthatjuk az életünket. Talán máshogyan ülünk a dugóban, vagy kevesebb tövis keletkezik a szívünkben amiatt, hogy valamelyik metró helyett csak pótló busz közlekedik, de akár még annak is örülhetünk, hogy naponta van lehetőségünk enni és tiszta vizet ihatunk. Hiszen nekik még toll és papír sem jutott, hogy leírhassák imáikat. Természetesen nem gondolom azt, hogy jó dolog a nincstelenség, sőt, azt sem, hogy élvezetes, ha tíz perc helyett órákig kell utaznunk. Csak az jut eszembe, hogy a jóllakott nem tudja, milyen éhesnek lenni. Gyorsan rávághatjuk, hogy „márpedig tudjuk, hiszen voltunk már éhesek”! Persze, ismerjük az érzést, van emlékünk arról, milyen fázni, milyen volt az internet nélküli világ, milyen volt, amikor rosszabb helyzetben voltunk, mint amiben vagyunk, de nem tudjuk. Ezek emlékek, valójában mindent csak akkor tudunk, amikor épp benne vagyunk az adott helyzetben.

Emlékezzünk ma úgy az elhurcoltakra, hogy elővesszük azt az érzést, amikor nekünk nem volt minden a helyén az életünkben. Emlékezzünk úgy, hogy hálásak vagyunk, azok az emberek, akiket akkor elhurcoltak, csupán nemzetiségi alapon, már nincsenek közöttünk, egy-egy túlélő akad még a Kárpát-medencében, de dolgunk nem elfelejteni őket, és dolga az egész világnak, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő..

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk!
Közvetlen elérése a másolt szövegnek: http://olvasat.hu/jeltelenseg/

Válasz

Élők napja | 2019. november 7.

Mivel vegyes család sarjaként nőttem fel, soha nem gondolkodtam azon, hogy gyújtunk gyertyát halottak napján, vagy nem. A halloweenről nem is hallottunk, bár töklámpást faragtunk gyermekként, de eszünkbe nem jutott ezt bármivel összekötni, sőt, nagyapám is faragott töklámpást gyermekkorában, nem volt újdonság, de nem csatlakoztunk ezzel semmihez, és nem volt benne semmiféle más dolog, csupán móka. Én magam református vagyok, a család nagy része is az, mi nem világítottunk volna a temetőben, de anyai nagymamám és apám görög katolikusok voltak, így természetes volt, hogy november elsején elmentünk az ő halottaik sírjához, és gyertyát gyújtottunk. Lassan szokássá vált, hogy minden halottunk sírjára tegyünk gyertyát. Akkor még nem léteztek puccos mécsesek, annál több virág; apró, színes krizantémokkal díszítettük a sírokat, sötétedéskor gyönyörködtünk a temető mesés szépségében. Nem volt semmi ijesztő benne, nem gondoltunk arra, hogy itt a hozzátartozóink sírjai vannak, csak emlékeztünk, hogy milyenek voltak, amikor még éltek. Az idősek történeteket meséltek, ellátogattunk a távolabb élő rokonokhoz, így a halottak napja az élők napjává vált. Épp annyira volt fontos ez a rokonjárás, mint bármelyik ünnepkor, mint karácsonykor a kántálás, vagy húsvétkor a locsolás, hiszen biztosan tudta a rokonság, hogy valaki jönni fog, terített asztal várta a vendégeket. Nem kellett előtte odatelefonálni, megbeszélni előre, hogy ráérnek-e, az sem okozott gondot, ha ott éjszakázott az egész család, vagy több család a rokonoknál, ahol rájuk sötétedett. Az évek múlásával valahogy minden alább hagyott, az öregek meghaltak, s lassan leszoktunk arról, hogy temetőre járjunk. Bár soha nem értettem, miért épp halottak napján kellene emlékezni, miért épp akkor kell rendbe tenni a hozzátartozónk sírhantját, miért csak aznap fontos bármi velük kapcsolatban, de megtanítottak, megszoktattak, hogy akkor kell, és kész.

Mára egy kezemen meg tudom számolni, hány közeli rokonom maradt életben, többen vannak már a túlvilágon, mint akik a földi porsátrat koptatják, a sokakra emlékezem. De nem csupán halottak napján, hanem minden nap. Nem telik úgy el egyetlen napom sem, hogy ne gondoljak rájuk, mindnyájukra. Nincs már temetőjáró-rokonlátogatás, nem gyújtok gyertyát, nincs már élők napja. A távolabbi rokonok gyermekeit már nem ismerem, a közeliek fotói néha felugranak a fészbukon, onnét tudom, ha valaki férjhez megy, megnősül, vagy gyermeke születik, de ennyi. Ha valaki meghal, igyekszünk egymást értesíteni, s ha sikerül eljutni a temetésre, ott már nem a halottat könnyezzük meg, hanem a valamikor volt népes családot. Visszafordítható ez? Nem. Nem, mert valójában nem akarja senki. Ritkaság ez a széthullás? Nem. A legtöbb ismerősöm családja így van ezzel, de nem beszélünk róla, nem akarjuk megoldani, csak kiteszünk egy szép képet az arckönyv oldalunkra valami borzalmas idézettel, aztán arra gondolunk, hogy milyen volt régen az élők napja.

Lőrincz P. Gabriella.
Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva.
Minden jogot fenntartunk!
Közvetlen elérése a másolt szövegnek:http://olvasat.hu/elok-napja/

Válasz

Emlékezés
2019. október 31. | Olvasat - Lőrincz P. Gabriella

Életemben most először nem voltam Kárpátalján október 23-án. Bár évek óta utazgatok, úgy igyekeztem mindig igazítani a programomat, hogy a nemzeti ünnepeket Beregszászon töltsem. Idén máshogyan alakult. A magyarországi kicsiny faluban, ahol élek, egészen más a helyzet. Nem méltatják az októberi forradalmat, az itt lakók örülnek a szabadnapnak, legalább a házi- és kerti munkákat van idejük elvégezni. Azt mondják, hogy nem való az ünnepség semmire, az ittenieknek nincs szüksége rá. A falu közepén egy árva emlékmű emlékeztet 1956-ra, koszorú és virág nélkül, állíttatta a kormány, ezért lett. És valóban. Miért is volna szükséges az emlékezés, hiszen, ahogyan Márai is megírta a Mennyből az angyal című versben: „Ők, akik örökségbe kapták –:” …nem értik. Pedig róluk szólt, persze nem a mostaniakról, mert a mostaniak már örökségbe kapták a szabadságot, azoktól, akik hatvanhárom éve az utcára mentek. Itt, a jelenlegi Magyarországon egészen természetes dolog ez, mint ahogyan az is, hogy az udvaromon lengett az emlékezés napján a nemzeti lobogó. Senki nem bánt emiatt, nem kell attól félnem, hogy valaki bedobja az ablakomat. Néhány évvel ezelőtt, emlékszem, úgy akasztottam ki a zászlót az erkélyen, mintha ki volna mosva, két ruhacsipesszel. Hányszor hallottam, hogy figyeljünk oda, mert a többségi nemzet egyes képviselői fenyegetnek minket a nemzeti ünnepeinken. Nos, ez már megszűnt számomra. Nekem más még a viszonyom a szabadság gondolatával, nem kaptam örökségül, talán ebbe bele kell születni, s ha így van, akkor nem is hagyom örökül. De hagyom talán a tiszteletadást, az emlékezést, közben arra gondolok, hogy ezeket a dolgokat az átkozott trianoni szerződésnek köszönhetem. Nem csupán elszakítottságot hozott a határon kívül rekedt emberek számára, hanem adott egy olyan megfoghatatlan nemzeti tudatot felmenőinknek, amit száz év sem volt elég elpusztítani. Köszönhetem, valóban, hálás lennék? Kicsit sem a döntés és a rengeteg szenvedés és áldozat miatt, de hálás vagyok a Mindenható gondoskodásának, hogy olyan közösségben nőttem fel és élhettem, ahol megtanultam, hogy alap nélkül nem építhetünk házat. Megtanultam emlékezni, idén csak a családommal, a magunk módján, egy lobogó zászlóval és egy szál gyertyával, de megemlékeztünk 1956 hőseiről. Idővel persze megtanulom majd és megszokom, hogy nem mindenhol és nem mindenkinek jelenti ugyanazt a magyar szabadság gondolata. Az ünnep és az emlékezés mindenki számára mást jelent, bennem főként az a gondolat fogalmazódik meg újra és újra, minden évben, hogy addig, míg egyetlen magyar ember is korlátozva van a szülőföldjén az anyanyelvének, a kultúrájának a használatában, bárhol a Kárpát-medencében, addig ötvenhat nem múlt. Ötvenhat jelen, mert mindegy, hogy ki a zsarnok, ha zsarnokság van.

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk!
Közvetlen elérése a másolt szövegnek: http://olvasat.hu/emlekezes/

Válasz

Anti-flow | 2019. október 10.

Amikor elkezdtem több műfajban írni, a vers lassan távolodott. De nem csupán a megírásra, hanem a versolvasásra is kevesebb időm jutott, jobban belegondolva, mindennemű olvasásra. Míg fiatalabban nem győztem betelni az olvasás gyönyörével, minden apró szabadidőmet azzal töltöttem, hogy olvassak, még a konyhaasztalon is volt mindig egy könyv, mára örülök, ha nem kell olvasni. Vagyis nem is ez a helyes kifejezés, hiszen, amit szívesen olvasnék arra nincs idő, és van olyan könyv, amit el kell olvasni. Itt pedig a kellen van a hangsúly. Tudom jól, nem csak én vagyok ezzel így, rengeteg pályatárs él ezekkel a gondolatokkal, évek óta. Helyt kell állni a munkahelyen, a családban, sokaknak munkahelyi kötelessége az olvasás, a szerkesztőket és a korrektúrázókat pedig végképp nincs miért irigyelni. Egy idő után megsavanyodnak a szavak, az ember pedig szeretne úgy olvasni, mint korábban, önfeledten élvezni a mondatokat, értelmezni, agyalni rajta, vagy csak várni egy jó könyv végét, vagy elmerülni a lírai megfogalmazásban, a vers technikájában. De akinek az olvasás a munkája, nem tudja élvezni a könyvet, hibákat talál akkor is, ha nem keres, fejben javítja a megfogalmazást, akkor is, ha esze ágában sincs ezt tenni. És írni pedig végképp nem tud. Szavai izzadtak, bár a fogásokat rutinból tudja, hol van ez attól a szenvedélyes írástól, amit a szerző az első szárnybontogatáskor érzett. És ott van az a csodálatos és hatalmas motiváló erő: a határidő. A határidő mindennek a mozgatórugója, nincs kecmec, ha meg kell valamit írni, vagy el kell olvasni, hát megtesszük. Tudjuk, mi a dolgunk. Tudjuk már, hogy egy oldal hány karakter, milyen betűméret kell, mit és hogyan tegyünk. Rutinná, sőt, munkává válik az írás, az olvasás. Mintha felaprózódna az ember lelke, talán így is van. Ugyan nem tudom, miért, csupán sejtem, hogy a különböző műfajok teljes embert igényelnek, teljes odaadást, figyelmet, márpedig ezt nem lehet egy napba belezsúfolni, s ezen kívül még minden társadalmi normának is megfelelni. Jelen lenni mindig, aktívnak lenni a médiában, mosolyogni a boltban, türelemmel végighallgatni gyermekünket. Amikor pedig végre úgy érezzük, hogy akad egy csodálatos ötlet, amit fontos volna lejegyezni, amiből valami jó írás születhet, akkor megcsörren a telefon, vagy elalszunk, mert még a magunk fajta íróféle is hullafáradt lesz estére. De a kósza ötletet még álmunkban is dédelgetjük egy kicsit, továbbálmodjuk, megígérjük magunknak, hogy majd reggel frissen, egy jó kávé mellett leírjuk, aztán olyan mélységes alvásba kezdünk, hogy reggelre már azt sem tudjuk, mi lehetett az ötlet.

Mikor írótársak mesélnek ilyesmiről, hogy rég nem tudnak szépirodalmat írni, akkor mindig jobban megértem a visszahúzódóbb idősebb generációt. Megértem, miért nem interneteznek, miért nem járnak rendezvényekre, miért nem aktívabbak. Arra gondolok, hogy mi, közepesek, akik még kézzel kezdtünk írni, ismertük az írógépet, de megtanultuk használni a menő kütyüket, mi utolsó félig mechanikus írócsapat, majd egy kicsit később, amikor nem fogunk rohanni, leülünk egy kényelmes fotelba, olvasunk majd kedvünkre valót, és írunk is, olyat, amit csak mi tudunk megírni.

Lőrincz P. Gabriella .
Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:http://olvasat.hu/anti-flow/

Válasz

Kifeszített pillanat | Olvasat, 2019. július 4.

Mint a legtöbb gyermeket, engemet is lekötött a fotók nézegetése, különösen szerettem a retusált képeket, érdekes volt a lényegesnek gondolt vonalak kiemelése, persze akkor még nem tudtam megmondani, hogy mi tetszik bennük. Emlékszem, megjegyeztem minden látott fotót, s azok szereplőit a nagy családi fényképalbumban. Boldog voltam, ha egy ünnep alkalmával elmentünk egy fényképészhez, alig vártam, hogy elkészüljön a kép, majd megmutathassam mindenkinek, aki vendégségbe jött hozzánk. A fényképet a házból kivinni nem szabadott, hiszen ritka és értékes volt, csak a közeli rokonok kaptak belőle, s ők is adtak saját családi képükből. Néztem a számomra olyan idősnek tűnő nagyszüleimet fiatalon, a felnőtt nővéreimet gyermekként, olykor naponta többször is. Rólam szinte alig készült fénykép, ezt persze sérelmeztem. Eldöntöttem, már akkor, hogy ha nekem gyermekem lesz, minden pillanatát meg fogom örökíteni.

Az évek múlásával már nem csodáltam annyira a fotókat, de nagyon érdekesnek találtam azokat az embereket, akik hivatásszerűen, vagy csak hobbiból fényképeznek. Mikor megszülettek a gyermekeim, magamnak tett ígéretemet beváltva, szinte naponta fényképeztem őket, a kicsi gépből sosem hiányzott a film, havonta vittem előhívatni a tekercseket. Hamarosan a fiaimmal együtt nézegettük a közös albumokat, alig vártam, hogy elkészüljenek az újabb és újabb képek. Aztán a számítógéppel egyidejűleg megérkeztek lassan az első digitális fényképezőgépek is az életünkbe. Nem kellett már várni az előhívásra, nem kellett többé attól tartani, hogy elég filmkocka maradt-e a nap végéig, az éles színekben pompázó képeket azonnal a gépre töltve nézegethettük, ami nem lett előnyös, töröltük. Aztán még jobb, még többet tudó fényképezőgép birtokosa lettem, még akkor is csodálatba ejtett egy-egy pillanat, de már elmúlt a gyermeki rajongás, valamit elsodort az idő, kicsit sem érdekelt már, hogy mikor mit lehetne, vagy volna érdemes megörökíteni. Lassacskán már csak a fontosabb rendezvényeken fotóztam, később már csak születésnapokkor, karácsonykor, aztán annyiban is maradt. Jöttek a vicces szelfik, a magányos emberek maguk fotózása, jöttek a mesterfotók telefonnal, s én iszonyodva néztem már a fényképezőgépemre. Soha többé nem vettem elő. Ha kell, néha telefonnal még lefotózok valamit, vagy csak olyan céllal, hogy elküldhessem az ismerőseimnek a számomra érdekes pillanatot, de ennyi. Valaki egyszer azt mondta nekem, mikor még szerettem fényképezgetni, hogy az olyan emberek, mint én, félnek az elmúlástól. Már nem tudom, ki mondhatta, de igaza volt: míg rettegtem az élet múlandósága felett, minden pillanatot ki akartam feszíteni valahogyan. Mióta békével gondolok mindenre, s mióta rájöttem, hogy nem adhatom át az elkészült kép által magát az érzést is, azóta nem akarok semmit megörökíteni, legalábbis nem ezen a módon. Nem csak nem vágyom rá, hanem nehezemre is esik képet készíteni. Teljes butaságnak tűnhet, hiszen mi lehet nehéz egy gomb megnyomásán az okostelefonnal, de valójában az egyszerűsége, az elértéktelenedés az, ami zavar.

Lőrincz P. Gabriella
Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek: http://olvasat.hu/kifeszitett-pillanat/

Válasz

A 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra a legmenőbb szerzőket hozzuk el nektek! Hatalmas akciókkal és egyedülálló meglepetésekkel készülünk számotokra. Találkozz velünk és meghívott szerzőkkel ...

A G14 standon dedikál Lőrincz P. Gabriella: 2019. április 26., 16:00
https://www.facebook.com/olvasnimeno.hu/

Könyvajánló:
https://www.book24.hu/konyv/atszallas-elott
https://moly.hu/konyvek/lorincz-p-gabriella-atszallas-elott
https://www.irodalmijelen.hu/kulcsszo/szemelynevek/lorincz-p-gabriella
http://olvasat.hu/cimkek/lorincz-p-gabriella/

A magyar költészet napja alkalmából Lőrincz P. Gabriella Átszállás előtt című kötetét ajánlja az Olvasmánia oldal.

Lőrincz P. Gabriella a kortárs kárpátaljai irodalom egyik vezéregyénisége: alkotó és közösségszervező. Lírai énje pedig alászáll és fölemelkedik; a szerző lelki alkatához hasonlóan összetett világképet teremt. A női princípium egyszerre bensőséges és küzdeni kész hangot hordoz végig a valóságon; finoman rezdülő és erőteljesen életes műveket hív elő. Mottót Hervay Gizellától választ a költő, de szellemi rokonsága kiterjed „a világ női vagánya”, Szécsi Margit hetykeségére, sőt – ha a forma stílusjegyeit és az örök emberi kiszolgáltatottsággal szembeni merész helytállást nézzük – Toni Morrison poétikájára. Mintha ebben a kötetben az amerikai író zsolozsmákból, spirituálékból táplálkozó ritmusa sűrűsödne versekké. Zaklatottság és áhítat feszültsége szikráztatja föl az energikus mondatokat. A személyes vallomás egyetemes rangra jut; a beszélő sorsa a mi sorsunk is: nincs hová hátrálnunk többé.
(Falusi Márton)

Válasz

Érthetően, tiszta szívvel-Interjú Lőrincz P. Gabriella költővel | 2018.04.17

Lőrincz P. Gabriella költő Kárpátalján, Beregszászon él, két gyermek édesanyja. Kiemelkedően aktív tagja a hazai és a határon túli kortárs irodalmi életnek. Rendszeresen fellép iskolákban és irodalmi rendezvényeken. Első verseit 2008-ban közölte az Együtt folyóirat. 2009-ben jelent meg az első önálló kötete, Karcok címmel, 2012-ben a Fény-hiány, 2016-ban pedig a Szürke az Intermix Kiadó gondozásában. 2009 óta munkatársa a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézetnek (KMMI). Negyedik kötete az Átszállás előtt, 2018-ban jelent meg a KMTG gondozásában.

Írásai több anyaországi és külhoni folyóiratban megjelennek. Tagja a Magyar Értelmiségiek Kulturális Közösségének és a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának. 2014-től a Magyar Írószövetség, 2017-től az Erdélyi Magyar Írók Ligája és az Anyanyelvi Konferencia tagja, 2018-tól a Magyar PEN Culb-nak. 2017 óta az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatójaként segíti a fiatal irodalmárok fejlődését. Mivel Lőrincz P. Gabriella számára minden közegben kiemelten fontos az irodalom népszerűsítése, ezért egy szakmai sallangoktól mentes interjút készítettünk vele.


Gondolom nem először és nem is utoljára teszik fel neked a kérdést, mert aki nem nyüzsög hivatásszerűen az irodalmi életben, el sem tudja képzelni, hogyan és miért lesz valakiből költő?

Valójában csak beszélgetések közben teszik fel ezt a kérdést, amire nem hinném, hogy tudom a jó választ. Annyit tudok, hogy gyermekkorom óta szeretem a verseket, a népzenét, és a mondókákat. A versek olvasása és a szavalás egyszer csak arra indított, hogy magam is ezzel akarok foglalkozni, így megszületett az első versike, aztán teljesen természetessé vált, hogy írok.


Mi kell ahhoz, hogy valakiből poéta váljon? Szorgalom, tanulás, tehetség megfelelő elegye? Szerinted mi a jó költő ismérve? Ha te személy szerint elolvasol egy verset vagy egy kötetet, mi alapján találod jónak?

A versírás alapjait meg lehet tanulni, hiszen volt időszak, amikor minden gimnazistának kellett tudnia verset írni, de mint kiderült, ez önmagában nem elég. Bizonyosan kell hozzá egyfajta tehetség és mindenképp állhatatosság és szakmai alázat. És ha már mindezek megvannak, akkor sem biztos, hogy ismertté vagy elismertté válik valaki. Az olvasóval és a szakmával is meg kell ismertetnie az írásait, megtalálni a középutat. Azt hiszem, hogy minden szerző ezt keresi, s ezzel talán arra a kérdésre is válaszoltam, hogy mi a jó szerző ismérve. Én minden esetben elutasítom a szakmai belterjességet, azt várom el egy verstől, hogy fordítson ki magamból, hogy öljön meg, majd támasszon fel. Nincs elvárásom a költővel szemben, de annál nagyobb a verssel szemben.


Költő vagy költőnő? Bántónak tartod a nemedre való utalást?

Én kicsit sem tartom bántónak, sőt! Nem is olyan rég írtam is erről egy esszét (http://olvasat.hu/nok-akik-irnak/) . Szeretek nőnek lenni. Édesanya és feleség vagyok. Azt hiszem ez a költőnő kifejezés csak azok számára bántó, akik elégedetlenek önmagukkal. Bár a költészetnek nincs neme, de a szerzőnek van. Én nem állok divatból azok közé, akik máshogyan gondolják. Ha költőnőnek neveznek, azt is elfogadom, sokak fejében (hála Istennek) meg sem fordul, hogy ez bántás, vagy alábecsülés.


Te nem vagy egy fotelban vagy kávézókban üldögélő költő, hanem aktív tagja vagy a magyar irodalmi életnek. Miért annyira fontos számodra határon innen és túl is az irodalom népszerűsítése?

Hát a fotel valóban messze van. Mindig azt gondoltam és gondolom ma is, hogy a gyermekek nem véletlenül vannak ránk bízva. Minden gyermek okkal születik oda, ahová. Minden gyermek egy csodálatos, tiszta teremtmény. Ha jó dolgokat juttatunk el hozzájuk, ha jó dolgokat adunk nekik, akkor felruházzuk őket jóval, amit egész életükben megtarthatnak. Az író ember dolga nem csak annyi, hogy írjon, hanem, hogy olvasót neveljen. Az iskolai tanórák percei nem mindig adnak lehetőséget az irodalom valós megismerésére, de amikor személyesen van lehetőség egy költővel vagy íróval beszélgetni, az talán meghozza a kedvet az olvasáshoz és akár az íráshoz is. Hiába írunk, ha olvasónk nem lesz.


Verseidben sokszor megjelenik a vallásosság és Isten. Milyen szerepet tölt be Isten a mindennapjaidban?

Bár református vagyok, valójában a vallásról még soha nem írtam. Isten az életem része, nem csupán teremtőm, de megtartóm is. Nem tudom elképzelni az életemet Isten jelenléte nélkül. Nem vallásos családban nőttem fel, magam döntöttem el, kegyelemből, hogy így szeretnék élni. Nem volt jó nekem hitetlenül. Hiányérzetem volt, elveszett és tanácstalan voltam. Már nem vagyok az.


Valóban csak a fájdalmas érzésekből fakadó szerelmes versek ütnek igazán nagyot?

A szerelmes vers nálam mindig kényes téma. Soha nem merek hozzákezdeni szerelmes vers megírásához, ha mégis megteszem, akkor azt hideg fejjel. Azt tapasztalom, hogy valójában nem a szerelem megléte, hanem az elvesztése, a hiánya az, amit egy költő jól meg tud írni. Abban már nem csak szenvedély van, hanem szenvedés is. Persze vannak vidám szerelmes versek, de azt hallom vissza az olvasóktól, hogy a nagyon fájdalmas verseket tudják valójában befogadni, hiszen a szerelmet, s annak elvesztését mindenki megtapasztalja. Kedves emlékeik törnek elő a múltból, vagy csupán jóleső dolog néha az embernek egy szép szerelmes verset megkönnyezni.


Legújabb kötetednek miért az Átszállás előtt címet adtad?

Több oka is van annak, hogy az új kötetem ezt a címet kapta. Az első nem más, minthogy kellett egy cím, s választottam a verseim közül egyet, csupán munkacím gyanánt, aztán rájöttem, hogy ez sem véletlen, ahogy semmi nem az. Én szó szerint mindig úton vagyok. Nem csupán fizikailag utazom sokat, hanem a versírásban és magánemberként is. Nem kell a célon gondolkodnom, viszont az úton történnek az érdekes dolgok. Mindannyian megyünk, állomások vannak az életünkben, aztán átszállunk, vagyis amikor úton vagyunk, akkor épp átszállás előtt vagyunk, mikor állomáson vagyunk, akkor is átszállás előtt vagyunk. S aztán még ott van egy harmadik dolog is a kötettel kapcsolatban, az hogy ez egy válogatás kötet. Mivel az előző három könyvem Kárpátalján jelent meg, ez az első magyarországi verseskötetem. Ez is egyfajta út, egyfajta átszállás.


Mostanában a novellaírásban is jeleskedsz, pedig eleinte tartottál ettől a műfajtól. Mi volt ennek az oka?

Valójában minden porcikámmal ellenkeztem minden prózai műfajjal szemben. Nekem mindig a vers volt a mindenem. Soha nem tudtam elképzelni, hogy amit megírok az nem vers lesz. Persze többen biztattak egy ideig, hogy írjak novellát, de egy idő után abbahagyták, tudomásul vették, és békén hagytak. Viszont lassan az évek során gyűlt bennem a mondanivaló, amihez a vers zártsága már kevésnek bizonyult. Akkor írtam meg az első novellámat, ami itt az oldalon is olvasható.(http://www.kultbumm.hu/cikkek/irodalom/lorincz-p.-gabriella--kaposztafold-gyermeke-novella.html). Talán azért tartottam a prózai műfajtól, mert nem éreztem magam felkészültnek rá. Az embernek élete folyamán nagyon sok a tanulnivalója, akkor is, ha nem alkot, ha nem áll a nyilvánosság elé, és bizonyosan az is közrejátszott, hogy sok költő próbálkozását láttam már, amik nem mindig zárultak sikerrel. Ma is minden megjelenő írásomnál izgulok, várom az olvasói és a szakmai visszajelzéseket, hálás vagyok a figyelemért és a tanácsokért is.


Mik a jövőbeli terveid?

Mindenekelőtt szeretnék minél több magyarlakta településre eljutni, minél több fiatallal találkozni, és megszerettetni velük az olvasást, az irodalmat. Készülőben van egy novelláskötetem, bár még nagyon az elején tartok. Nincsenek égig érő, meg nem valósítható álmaim. Elégedett vagyok azzal, amim van: van családom, barátaim, munkám, mindenem megvan, amire valaha vágytam. Épp annyira örülök egy szál tulipánnak, vagy egy jó vers olvasásának, mint bármilyen szakmai dolognak.

http://www.kultbumm.hu/cikkek/interju/erthetoen--tiszta-szivvel-interju-lorincz-p.-gabriella-koltovel.html
(a költő születésnapja alkalmából)

Válasz