Még egyetemista voltam, cserediák Stockholmban 2003 körül, amikor egy design képzésen robotikát tanultunk, és mindenkinek mozgó, interaktív rendszereket kellett építenie. Nekem nem volt pénzem, ezért leselejtezett eszközökből és olcsó kínai gyerekjátékokból szedtem ki az alkatrészeket. Gyorsan kiderült, hogy így nemcsak olcsóbban, hanem szabadabban is lehet elektronikával alkotni. Az eredmény sokszor érdekesebb lett – mindenki látta, milyen könnyen hozzáférhető ez a világ. Erre a módszerre hamar felfigyeltek, és egyre több design egyetemre hívtak tanítani: Milánóba, Norvégiába, Hollandiába, Londonba. Olyan diákok is megtanulták használni, akiknek nem volt mérnöki hátterük, mégis képesek lettek interaktív élményeket, okos tereket és eszközöket létrehozni.
2006-ban ez egy nagyobb kiállítássá nőtt a Reorient építészeti biennálén. Olcsó gyerekjátékokból építettünk kézzel készített, interaktív installációkat, és egy olyan jövőképet mutattunk meg, ahol a technológia újra kézbe vehető – nem drága rendszereken keresztül, hanem egyszerű, hozzáférhető eszközökkel. Ez rezonált szerte a világon. Több száz publikáció és számos előadás követte, a munkáink Tokiótól Párizsig jutottak el – még egy átalakított, nyávogó játékmacska is címlapra került.
A másik, a legrelevánsabb globális munka, amit társaimmal létrehozhattunk, a Prezi lett. A kötetlen, vizuális történetmesélést és gondolkodást tette elérhetővé 160 millió embernek, köztük rengeteg diáknak a világ minden pontján.
De honnan jött az ötlet? Én is, mint sokan mások, elsősorban nem szövegesen, hanem vizuálisan tanulok és gondolkodom. Sokan vagyunk így, de az oktatás túlnyomórészt szövegalapú.
A saját problémámat oldottam meg, és közben sokaknak segíthettünk.
Kedvenc emlékem, amikor egy New York-i kávézóban a barista meglátta a Prezi matricát a laptopomon, és odajött: „You helped me through college.” A szoftverünk segítette át azon a nehézségen, amit egy szövegalapú egyetem jelentett.
Tudom, hogy mások sokkal többet értek el. Karikó Katalin például egy világnyi ember életét mentette meg. Nem azt szeretném mondani, hogy tudom, kinek mit kellene csinálnia, vagy túlértékelni a saját hatásomat. De azt tudom, hogy ez a fajta munka nekem nagyon boldog és aktív éveket hozott.
És talán ez a legfontosabb: egyenrangú partnerként, alkotó félként érdemes újra belépnünk az európai közösségbe. Ne várjuk a megoldásokat – proaktívan kínáljuk fel azt, amiben jók vagyunk.
Ezt kívánom a következő tizenhat évre sokaknak Magyarországon.
Hogyan talál az ember ilyen feladatot?
Bármi lehet. Kezdje mindenki ott, ami már most fáj neki, vagy már most lelkesíti. A kettő gyakran ugyanaz. Hadd említsek egy mintát, ami sokszor működik.
A kiindulópont gyakran a kitettség. Az érzés, hogy nekünk kell megoldani valamit, ami másoknak is érték, de nekünk sürgősen szükségünk van rá.
A finn oktatás jó példa erre. Jó barátom, Juha Huuskonen finn kurátor fogalmazta meg nekem a legpontosabban, hogy évtizedeken át, politikai csoportokon át konszenzus volt a finn politikában: az oktatást kiemelten támogatni kell. Ez nem magától értetődő egy olyan országban, ahol a szavazók nagy része halászatból és mezőgazdaságból élt. A motiváció nem elméleti volt. Egy kis ország történelmi tapasztalata és a félelem egy orosz inváziótól létrehozott egy egyszerű nemzeti minimumot: kevesen vagyunk, senkit sem hagyhatunk hátra. Így alakult ki egy oktatási kultúra, amely minden gyereknek jó. Ma Finnországban a helyi iskola is elég jó. Nem kell kapcsolatokon keresztül „jobb” helyet keresni. A kitettség végül világszínvonalú rendszert hozott létre.
Ugyanez a logika működött Barcelonában is. Sok időt töltöttem ott, dolgoztam, éltünk ott a családommal. A várost a turizmus majdnem megfojtotta. A közterek egész évben túlzsúfoltak voltak, az ott élők mindennapi városa eltűnőben volt. Ada Colau nem politikusként indult, hanem aktivistaként, kilakoltatások ellen küzdve a 2008-as válság után. Amikor polgármester lett, ebből a kitettségből született egy válasz: a superilles, a szuperblokkok rendszere. Olyan városi terek, amelyek újra az ott élőké. Ma ezt a modellt világszerte figyelik és követik. És mi is próbálkozunk vele Budapesten – remélem, egyre több helyen.
Helyi kényszer, globális megoldás.
# Somlai-Fischer Ádám Prezi-társalapító, médiaművész
https://www.valaszonline.hu/2026/04/30/somlai-fischer-adam-valasztas-2026-velemeny/
Utolsó hozzászólás