Liszt egykorú életrajzában olvashatunk az Európát pályafutása során többször is keresztül-kasul beutazó művész mobil szállásáról, amely éppenséggel nagyon is illett a magát majd’ mindenütt otthonosan feltaláló világpolgár, a vándoralkatú romantikus életviteléhez. Liszt ugyanis valóban otthon érezte magát a kontinens legkülönfélébb tájékain, a számos tekintetben még a mainál is sokszínűbb Európa országai, királyságai és hercegségei között utazva. A koncertező virtuóz kiélvezte, a figyelmes és fogékony komponista pedig értette és felhasználta ezt a gyönyörködtető változatosságot, a nemzeti kultúrák markáns vonásait, hangzó sajátosságait. Zongoradarabjaiban ilyesformán egy seregnyi náció meghitt melódiája felhangzik: régi huszita dal és nápolyi canzone, spanyol rondó és ünnepi polonéz, az angol himnusz, a God Save the Queen, s természetesen a magyar dalok (vagy helyesebben a Magyar Dallok) és rapszódiák sora.

Az ifjú Liszt a párizsi művésztársadalom szabadelvű légkörében vált hamisítatlan világpolgárrá, s utóbb a weimari nagyhercegség zenei vezéreként csakúgy váltig megőrizte európai kitekintését és nagystílűen magabiztos fesztelenségét, akár az „örök város” lakosaként, vagy éppenséggel budapesti zongoraprofesszorként. Pályafutása igazi nemzetközi karrier: írt francia operát (ez a kiskamaszként komponált Don Sanche), alapított német zeneegyletet és magyar zeneakadémiát, s a változatos koncerthelyszínek és kitüntetések mellett, Liszt nagyszívű jótékonysága sem ismert országhatárokat – Hamburgtól Párizsig, Bonntól Budapestig.

Úgy tetszik, még a nagy férfiú szerelmi élete is a nyelvi és etnikai (valamint a társadalmi) különbségek meghaladását bizonyította, ám örök nyitottságát és elfogulatlanságát legalább ennyire igazolta tanítványainak nemzetközi sereglete. S tán a legékesebben bizonyította ezt a nyitottságot Liszt weimari működése, hiszen a Goethe halálát követően már-már végképp elszürkülő városban nemcsak kora leghaladóbb német zeneszerzőinek műveit tűzte műsorra, de Berlioz és Verdi szerzeményeit is, s már jóval hivatalos leköszönte után ugyancsak ő volt az, aki 1877-ben tekintélyével kieszközölte Camille Saint-Saëns operája, a máig népszerű Sámson és Delila weimari világpremierét.

„Bárhová juss, mindig hű rokon!” – szól Vörösmarty fentebb már idézett Liszt-ódájának második sora, s jószerint a századra szóló muzsikus egész élete tanúsította a költői bizalom megalapozottságát. Mert habár Doborján szülötte sosem vált a magyar nyelv perfekt művelőjévé, ám nemzeti kötődését és hazafiúi kötelességét Liszt Ferenc alkalmasint sosem feledte.  "Vezércsillagom, hogy Magyarország egykor büszkén mutathasson rám." – írta egy helyütt, míg egy másik levelében ekképp foglalta össze tevékeny, használni vágyó honszeretetének motívumát: „Számomra a lényeg így foglalható össze: minthogy Magyarországon születtem, illő, hogy itt hasznát vegyék, bármily csekély mértékben is, zenei tehetségemnek. Anélkül, hogy frázisokkal fitogtatnám hazaszeretetemet, inkább azon vagyok, hogy a vele járó feladatokat teljesítsem.