Október | 2019. október 23.

Hatvanhárom éve már, hogy kitört az 1956-os forradalom. Bár csak október 23-át szenteljük a megemlékezéseknek és csupán Budapestről beszélünk leginkább, valójában minden magyar forradalma volt. Nem tudom, hogy kit mennyire érint meg ez a dátum, ahogyan azt sem, hogy mennyire érdekel bárkit is a történelem, hiszen a mindennapok harcai, betegségek, problémák, munkahelyi kötelezettségek között őrlődünk naponta. Emlékszem, gyermekkorom óta az októberi hónap valahogy eltért a többitől, az aradi vértanúkra és az 1956-os hősökre emlékeztünk az iskolában, s az iskolai rendezvényről hazatérve mindig meséltem mamának, milyen volt. Olyankor ő évről-évre elmondott nekem egy odaillő verset vagy történetet. Fel sem fogtam, hogy ötvenhatban ő már anya volt, s valóban megélte azokat az eseményeket. Így, visszagondolva annyi mindent kérdezhettem volna tőle, de megelégedtem azzal, amit mondott, és inkább meséltem én, mondtam a verset, amit tanultam, mondtam, hogy milyen élményteli volt a nap, gyermeki önzőséggel fojtottam belé a szót. Elmondhatta volna, hogy tudott azokról, akik Kárpátaljáról részt vettek a budapesti eseményeken, akik szórólapoztak, hogy hogyan hallgatták a rádióból a híreket, hiszen tudta, mert halványan ott lapul az emlékeim között, hogy beszéltek róla a családdal. Mikor először hallottam olyan embertől történetet, aki jelen volt a forradalom idején, Budapesten, végig sem gondoltam, hogy ezt hallhattam volna korábban, családtagtól is. Olyan távolinak tűnt akkor húsz évvel ezelőtt a múlt, távolabbinak, mint most.

Keveset hallottam viszont a véres csütörtökről, nem tudom, miért. A forradalomban résztvevők, akikkel beszéltem, a zajló eseményeket sorolták, a maguk történetét, a maguk tragédiáját. Akik távolról figyelhették csupán a forradalmat, csak a távolság okozta szenvedést, az imákat, a félelmet, az aggódást mesélték el, mint annak idején én, a saját élményeimet. Még ma is azt olvasom, hogy nem tisztázódtak a mészárlás körülményei. Amikor az első lövés eldördült a Kossuth-téren, már mindegy is volt, ki lőtt, hiszen a feszült hangulatban megjósolható volt, hogy a pusztítás be fog következni. Ha Budapesten járok, és látom a golyók ütötte nyomokat, mindig megállok egy pillanatra, arra gondolok, milyen sokan haltak meg akkor a szabadságért. Mennyire elhasznált mondatnak tűnik, mennyire unalmas lehet sokak számára, hogy mi magyarok mindig emlegetjük negyvennyolcat és ötvenhatot, verseket írunk, prózát, cikket, utcára vonulunk megemlékezni szerte a Kárpát-medencében. De talán nem is értheti ezt mindenki, talán nem is fontos, hogy a világ megtudja, mit is jelent Magyarországon a forradalom, és a szabadság. Milyen emelkedett hangulatú nagy szavaknak tűnnek ezek, de akkor, azon az 1956-os októberben valóban a szabadságunkért adták életüket az emberek. Hihetetlen, hogy ilyen rövid idővel ezelőtt vér borította a budapesti utcákat, ahol ma tátott szájú turistáknak mesél az idegenvezető 1956-ról..

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:
http://olvasat.hu/oktober-2/

Válasz

„A Szabad Európa Rádió ontotta a rettenetes híreket. Sortüzekről, menekültekről szóltak a híradások, állandóan hallgattuk az eltávozottak üzeneteit. Éjjelente sírva aludtam el. Egy este odajött hozzánk Forrai Mózes bácsi, távoli rokonunk, vele jött egy másik falunkbeli ember is, Nagy István. Sokáig tanakodtak apámmal hármasban a műhelyben, aztán sietve távoztak. Édesapám azzal jött be a házba, hogy másnap hajnalban indul egy teherautó Nyugatra, még van rajta hely egy családnak, és hogy menjünk el mi is. Pillanatok alatt parázs veszekedés tört ki. Édesanyám semmiképpen nem akart beleegyezni, hogy elmenjünk. Apám erőltette, érveket sorolt fel, hogy milyen jó lesz Kanadában, vannak ott rokonaink, ők majd segítenek. Így, meg úgy, itt már nem lehet élni... És mi lesz még itt ezután!
Apám addig érvelt, hogy egyszer csak édesanyám ellenállása megtört:
– Hát, jó, akkor menjünk! – mondta tétován. Kihúzta a nagy vulkánfíber kofferunkat az ágy alól és csomagolni kezdett. Apám az iratokat keresgélte. Egy jó ideig elképedve meredtem rájuk, aztán csendesen megszólaltam:
– Én nem megyek!
– Miii? – csattant fel apám elképedten.
– Nem megyek sehova! – mondtam elszántan.
– A gyerekek odamennek, ahová a szüleik mennek – jelentette ki édesapám.
– Én nem megyek el innen! – kiáltottam. – Nem maguk panaszkodtak mindig, hogy mennyire rossz volt idegen országban élni? Én nem megyek el ebből az országból.
Édesapám egy retteneteset káromkodott, ami pedig egyáltalán nem volt szokása. Teljes erőmből ordítani kezdtem, a húgom felijedt a másik szobában, kétségbeesetten, sírva botorkált ki, hogy mi történt. Édesanyám magához ölelte:
– Nincs semmi baj, kicsim, nincs semmi baj! – nyugtatgatta a testvéremet és lerogyott az ágy szélére, ömlöttek a könnyei.
Apám is leült, tanácstalanul nézegetett bennünket. Nem emlékszem, hogy mennyi ideig tarthatott ez a családi dráma, de egyszer csak hallottuk, hogy a házunk előtt megállt a teherautó. Mózes bácsi szinte berúgta az ajtót. Apám felállt, és csak annyit mondott neki:
– Ne haragudj, Mózes, mi nem megyünk! Rózsi semmiképp nem akar eljönni.
– Ki? Ki nem akar eljönni? – ordította Mózes bácsi kiduvadt szemmel.
– Rózsi, a lányunk! – felelte apám szégyenkezve.
– Istán! Az istenlovadot! Neked a lejánka parancsol? Nem tudsz adni neki egy nagy pufot? Na, Istán, nem gondoltam, hogy te egy elyen rongy ember vagy! Ptű! – köpött egy nagyot a padlóra.
– Te ezt nem érted, nektek nincs gyereketek. Pistáéknak sincs. Ti ezt nem érthetitek – magyarázkodott édesapám.
Mózes bácsi káromkodott egy ocsmányat és bevágta az ajtót. A kapunk előtt felbődült a teherautó motorja. Apám váratlanul hozzám lépett, és lekent egy hatalmas pofont. Én, mint aki halálos veszedelemből szabadult meg, sírva, kacagva borultam édesanyám nyakába. Amikor megkezdődtek a kivégzések, a rettenetes megtorlások, apám sokszor a szememre hányta, hogy miattam maradtunk itthon. Most milyen jó lenne, ha Kanadában lehetnénk! Milyen jó életünk lehetne!
A következő nyáron váratlanul hazajöttek Mózes bácsiék és Nagy Istvánék is. »Odakünn« nyelvtudás nélkül, szakma nélkül megjárták ők is a maguk keresztútját. Sírva panaszolták apámnak, hogy: »Még négerek szógái es vótunk«. Ami kicsi pénzt összegyűjtöttek, hazafelé a hajón ellopták tőlük, itthon az állam elkobozta a házukat. Szabályosan földönfutók lettek. Úgy elmentek a falunkból, hogy soha többet hírüket se hallottam."

https://issuu.com/folkmagazin/docs/mag17_3/40
Kóka Rozália: Bukovina, Bukovina (Utam végén visszanézek) – folkMAGazin 2017/3

Válasz