Tettünk-e, teszünk-e valamit azért, hogy a világ élhetőbb, emberségesebb, szebb és jobb legyen? Megvan-e bennünk az a részvét és szeretet, amiről oly sokat fecsegünk, és mostanában oly keveset gyakoroljuk? Kormos István faggatta nem sokkal a halála előtt költőtársát, Nagy Lászlót: mit üzen a XXI. században élőknek, amire ő azt felelte: „Ha még lesz emberarcuk, csókoltatom őket”. Vajon Nagy László ma csókoltatna bennünket?

Az ünnep előtt a Nyugati pályaudvarnál lévő posta bejáratánál vártam valakire, aki késett. Így aztán volt időm figyelni, ahogy az emberek feszült, kedélytelen arccal, leszegett fejjel siettek, rohantak a dolguk után, s még csak egy pillantást sem vetettek az épület fala mellett kuporgó, középkorú, nyomorult hajléktalan nőre, akit valószínűleg kizavartak a közeli aluljáróból, s most egy koszos dunyhába csavarva vacogott, és alamizsnáért könyörgött.

Ám amíg ott álltam nem messze tőle – bő tíz perc –, senki nem hajolt le hozzá, senki nem dobott pénz a poharába, senki nem adott neki ennivalót. Hiába zsolozsmázta hangosan, hogy „Az Isten fizesse meg a jóságukat!”, nem volt a rohanók között olyan, aki segített volna rajta.

Kikerülték, semmibe vették, utálták. Mindenki sietett a dolgára, nekem pedig ott, a járda túloldalán egy réges-régi emlék jutott az eszembe. A hatvanas években falun nőttem fel, ahol szép számban éltek szerencsétlen sorsú, megtaposott, mindennek és mindenkinek kiszolgáltatott emberek. Az előző évtizedekben a történelem többször is végiggázolt rajtuk. A háború, a hullámzó frontvonal és annak borzalmai, a padláslesöprések, a beszolgáltatások, a diktatúra…

Az itt élők az évtized elejétől épp, hogy elkezdtek fölfelé kapaszkodni a gödörből, de a szegénységet a ropogós léptű téli estéken, karácsony táján is könnyű volt észrevenni. Sokaknak már tellett ajándékra, bőséges ételre, de a többségnek még mindig vékonyan szállt fel a füst a kéményből. Ám még a mélyszegénységben élők is próbálták megadni az ünnep méltóságát. Még az is sütött-főzött, aki egyébként évközben sokat szűkölködött, mert a karácsonynak sütemény- és fenyőfa illatúnak, barátságos melegnek kellett lennie.

A fazékban húsleves főtt, a sütőben pecsenye sült, a lábasban káposzta rotyogott, a kamrából előhozták a hurkát, kolbászt, tepertőt, abált szalonnát. S nemcsak szépen megterítették az asztalt, de az előkészületek után az emberek estére tisztába öltöztek, s mielőtt megszegték volna a kenyeret, a kalácsot (kinek mi jutott), ott is asztali áldást mondtak, ahol egyébként a kis Jézus, Szűz Mária vagy a Szent Család képe nem volt ott a hálószobák falán.

Mert a karácsony mindenkinek szent ünnep volt, s ilyenkor a gyerekek mellett a felnőttek is örvendeztek, mert az ünnep nemcsak rövid ideig tartó bőséget, nemcsak jó illatokat, ízeket, de jó érzéseket is jelentett. Szeretetet, emberséget, összetartó melegséget, amikor az ember nemcsak hitében és lelkében erősödött meg, hanem annak tudatában is, hogy tartozik valahová, s akikkel összetartozik, azokkal törődik.

Ilyenkor jutott leves a hadiözvegy, magányosan élő nénének, kocsonya a falu másik végében élő egykori „kulák” rokonságnak, disznóvágáskor komatál az ismerősöknek.

S jutott a törődésből a falu páriáinak, bolondjának is. Ők ilyenkor az ünnep előtti utolsó piaci napon megkapták a kocsmárostól a pálinkájukat, a péktől az ingyenkiflit, a hentestől a zsírtől csillogó sült hurkát, kolbászt, s emlékszem, apám is odakészítette az ajtóhoz a demizson bort, amit Kálmán a falu bolondja kapott, aki később hó sepréssel, favágással hálálta a jótéteményt és a jó szóval tartást.

Igen, a hatvanas évek közepén még a mi falunk is szegény volt (a közeli tanyákról csilingelő szánkókkal jártak be a piacra az emberek), de nem engedte el a bajban lévők, a szegénynél is szegényebbek kezét.

Ha nagyon hideg volt, mindig akadt hely, ha máshol nem egy hátsó mosókonyhában, egy pajtában, ahol a nyomorult nincstelenek meghúzhatták magukat, hogy ki ne hűljenek, meg ne fagyjanak. Nem is volt sokáig ilyen haláleset. Aztán az egyik évben Kálmán, a falu bolondja egy mínusz húszfokos éjjelen kihűlt és megfagyott. Halálhíre reggel körbejárta a falut, az emberek megdöbbentek, s kicsit restelkedtek is, hogyan fordulhatott ez elő.

Aztán kiderült, hogy a szerencsétlen – miután felöntött a garatra – nem a szokott helyére, a kamrába, hanem a mellette lévő üres kukoricagóréba fészkelte be magát éjszakára, s reggelre megfagyott. Nem volt se kutyája, se macskája. „Senkije ember” volt, de a falu azért tisztességgel eltemettette, szólt érte a harang, az ének, gyújtottak neki gyertyát, és sokáig beszéltek róla sopánkodva a „mámik”, vajon jut-e neki hely, étel odafönt, az Úr asztalánál. Mert Kálmán – állítólag – jó ember volt. Csak valamikor régen félresiklott az élete, s a zűrzavaros történelmi időkben nem tudott többé talpraállni. Elzuhanni, faltövébe lefeküdni azonban az a közösség, ami elfogadta és befogadta, soha nem engedte. Akkor ezt a gesztust, gyerekként, én nem értettem. Azután Apám megmagyarázta: „Fiam, ha mi nem segítünk másokon, akkor miért várjuk el gyakori fohászkodásunk közben, hogy az Isten (vagy valaki más) segítsen rajtunk, ha mi kerülünk bajba?!”

Kálmán halála óta már eltelt bő negyven év, s ebben az országban, ma is – újra – nagyon sokan segítségre, részvétre, szolidaritásra szorulnak. S én azt látom, hogy közömbössé, részvétlenné, embertelenné, önzővé vált ez a mi világunk. A lehetőségeinkhez képest nagyon keveset segítünk egymásnak, pedig most már itt a nagyvárosban is nap, mint nap szembesülünk az elesettséggel, a szegénységgel, a párialéttel, a nyomorral. S olyanná lett az életünk, hogy bármikor, szinte egyik napról a másikra mi is kerülhetünk nagyon nehéz helyzetbe. Amikor nagyon kellene egy segítő kéz, egy szelet sült vagy sütemény, egy részvétel teli pillantás, egy közösség odafigyelése…

Vajon őrizzük még az emberarcunk? Vagy már droidok lettünk egy szép új világban, amit Nagy László valószínűleg elképzelni sem tudott?

Ő a hetvenes években még egy olyan világban élt, ahol a szegényhez, az elesetthez is lehajoltak, akit felsegítettek, akit támogattak embertársai.

Ma viszont, ebben az új világban az elesetteket, nyomorgókat, szenvedőket részvétlenül hagyják vacogni a falak mellett. A Nyugatinál ez az asszony is hiába kérte a „jó embereket” az adakozásra, s én - bár idén nem ropogós léptű a karácsony – ezt látva mégis vacogtam a járda másik oldalán. Azt gondoltam, éreztem, hogy valamit elvesztettünk, valami elveszőben van bennünk. Talán a legfontosabb az életben. Apám ugyanis gyerekkori kérdésemre azt is mondta tanításképpen:

„Fiam, ha elesettet látsz, nyújts neki valamit, mert tapasztalni fogod, hogy sokszorosan kapod vissza az adományod, amit aztán a szeretteid körében úgy oszthatsz tovább, hogy még neked is marad belőle bőven.

Ez az igazi kincs, ezáltal gazdagodsz igazán, s így gazdagodhat a világ is. Mert Jézus bennünk él tovább. A Jézuska mi vagyunk.”

Nekem azóta ez a karácsony igazi üzenete! De mintha ezt az örök tanítást sokan elfelejtették volna és még többen meg sem tanulták…

Sebők János HVG