Amikor 70. születésnapja alkalmából köszöntjük a Magyar Nyelvtudományi Társaság valamely jeles tagját, végig szoktuk tekinteni az ünnepelt pályáját, munkásságát. Ilyenkor bizony könnyen megeshet, hogy a laudáció számvetéssé sikeredik, s az ünnepelt úgy érzi: saját nekrológját kellett végighallgatnia.

Szerencsére Bőzsöny Ferencnél ilyenről szó sem lehet, hiszen — ha nem éveinek számát tekintjük, hanem kedélyét, alkotóerejét — nyugodtan mondhatjuk, alig van túl életútja felén. Éppen ezért, csak mozzanatokat villantok fel köszöntőmben.

Magam személyesen először 1964-ben találkoztam Bőzsöny Ferenccel, a rádióbemondóval. Akkor kaptam azt a feladatot, hogy tanítsam a rádió bemondóit „értelmesen beszélni”, s változtassuk meg a bemondók addigi „örüljünk a sikereinknek, reszkessenek az ellenségeink” hangvételét. (Mint évek múlva kiderült, Elekfi László, Bottyánfy Éva mellett Bőzsöny Ferencnek is köszönhetem, hogy ezáltal a nyelvhasználatnak alig ismert területe, az elhangzó és az élő beszéd felé fordult figyelmem, azt is vizsgálhatom most már majd négy évtizede. Ők ajánlottak a bemondók beszédtanárának.)

Bőzsöny Ferencet — az akkor már 8 éve „praktizáló” bemondót — jellegzetes hangjáról és beszédstílusáról már korábban is ismertem. Pintér Sándor és Körmendy László mellett ő volt s ma — bármerre megyünk is a magyar nyelvterületen — ő a Magyar Rádió „hangja”, a tiszta értelmes beszéd egyik etalonja. Éppen ezért kissé meglepő volt, s kissé fintora is a sorsnak, hogy Bőzsöny Ferenc „kissé megkésve” csak 1997-ben, nyugdíjba vonulásakor kapta meg a Kazinczy díjat. Magyarázatul hadd mondjam el, hogy mikor a díjra javasoltam, a kuratórium mindegyik tagja meglepődve kapta fel a fejét: de hiszen Bőzsöny már régóta Kazinczy díjas!

Első találkozásunk előtt és még utána is szorgalmasan jegyzeteltem beszédsajátosságait, gyűjtögettem hangsúlyozási, hanglejtési hibáit. Eléggé nehéz feladat volt, mert keveset — alig-alig — hibázott: tisztán és értelmesen beszélte nyelvünket, beszéli ma is. Emiatt is, meg mert Bőzsöny Ferenc mindenkor „tudatosan beszélt”: elemezte maga és társai beszédét, a kezdeti „hivatalos” tanár-tanítványi viszony rövidesen munkatársi és baráti kapcsolattá vált: inkább beszélgettünk az órákon, s órákon kívül is gyakran, megvitattuk a bemondói és a rádiós szakmának s azon túl a kiejtés, fogalmazás és beszéd törvényszerűségeit, gondjait, vizsgálatának javításának lehetőségeit. Ezért is, meg azért is, mert Bőzsöny Ferenc — hamarosan Bőzsöny tanár úr — több formában is kapcsolatba került a tudományossággal és a magyar beszéd és nyelv gondozásával, művelésével.

Először beszéde, tiszta hangképzése okán egyik mintája lett a magyar beszédnek, másrészt eléggé korán — egyetemi hallgató korában — tudományos vizsgálati alanya lett Molnár József „A magyar beszédhangok atlasza” című munkájának (ajka, palatogramja több helyütt szerepel a kötetben és címlapfotó is). Magam az ő ajakállása alapján mutatom be a labiális, illabiális vokálisok képzését.

Később már kutatóként is jelentkezett a tudományban, hiszen könyvvé „terebélyesedett” doktori disszertációját a Rádió nyelvhasználatáról készítette: „A nagyítás és túlzás, kicsinyítés stilisztikai vizsgálata a Magyar Rádió nyelvében”. Aztán rövidesen a Rádión belül és azon kívül is tanárkollégák lettünk, hiszen példamutató beszéde, problémalátása — ennek egyik bizonyítéka az egri kiejtési konferencián elhangzott felszólalása is (A kifejező beszéd. In: Helyes kiejtés, szép magyar beszéd. MNyTK 102. sz. 204—5) —, azután pedagógusi alkata szinte „predestinálta” arra, hogy jelentős szerepet vállaljon a bemondói utánpótlás képzésében. Több szempontból sem véletlen tehát az, hogy napjainkban a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen ő a retorika és beszédtudomány egyik tanára, ahol is tárgya a tágabb értelemben vett lingvisztika. Ez azonban számára a nyelvészetet jelenti, beleértve ebbe a beszédtechnikát, a légzéstechnikát, a szituációs gyakorlatokat, a stilisztikát, a fogalmazástanítást, az élőbeszédet, a nyelvi és beszédnormát, a nyelvi illemtant és a magatartáskultúrát is. Ez által is küzd az igénytelenség, a lelki mosdatlanság ellen, remélve hogy ezek megváltoztathatók a személyiségnek és a gondolkodásmódnak a formálásával. (Szakmai múltja és tudása alapján pedig jelentős személyisége és megjegyzéseivel jelentős tagja a Rádió Nyelvi bizottságának.

Nemcsak a rádióban — rádiós berkekben — találkoztunk Bőzsöny Ferenccel. Rendszeres látogatója volt a pedagógusjelöltek Kazinczy-versenyének. Kezdetben „szakmabeli” érdeklődőként (főleg az ELTE Fonetikai Tanszéke által szervezetteken), később már felkészítő tanárként. Ezek ürügyén is, az oktatás ürügyén is sokszor, sokat beszélgettünk a magyar beszéd állapotáról, nyelv és főleg a nyelvi nevelés, a tiszta beszédre nevelés, nyelvhasználat szakmai és — ami mögötte van — a nyelvhasználati erkölcsi, retorikai gondjairól. S nemcsak itthon. Többször vezettünk egyhetes tanfolyamot Erdélyben az ottani fiatal rádiósok, tévések képzésére. Ezeken — a napi 8–10 óra kimerítő, mégis fáradhatatlan tanítás során — nemcsak szakmailag ismerhettem meg jobban a tanár kollégát, hanem magán- és társasági és közéleti emberként is.

 Dr. Bőzsöny Ferenc Zebegény díszpolgára

A társasági emberről szólva például olyan kedvességekre is gondolok, hogy ezeken a tanfolyamokon reggelenként „Áldjuk az Urat” köszöntéssel és egy gyűszűnyi „szilva lelkével” lelkesítette és készítette fel az oktatói gárdát a napi kemény munkára, melynek során a szünetekben a pihenést is szakmai beszélgetések jelentették.

Gondolok az esti beszélgetésekre is, melyeknek témája megint csak a szakma és a közélet kapcsolata, no meg szakmai jellegű anekdotázás volt. Ezeknek hangulatát nemegyszer Ferenc hámozott piros szőlővel fokozta — már családi hagyományoktól is ösztönözve. Közéleti ember mivolta azonban nemcsak az ilyen baráti — a fiatalok számára eszméltető — beszélgetésekben nyilvánult és nyilvánul meg.

Ezek a beszélgetések Bőzsöny Ferencnek, a közéleti embernek a gondolkodását is bemutatták. Annak a közéleti embernek, aki a magyar nyelv ápolásáért és magas szintű közreadásáért kiérdemelte a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, s szűkebb pátriáiért végzett munkájának elismeréséül jogosan kapta meg Zebegénynek — s ha jól tudom — az V. kerületnek is díszpolgári címét.

Sajnos nyugdíjba vonulása óta ritkábban hangzik fel hangja a Rádióban. De hallhatjuk tiszta értő/értető szövegmondását jeles egyházi és állami ünnepeken és minden nap délben, amikor a harangszó felcsendülése után bemutatja annak a harangnak történetét, mely azon a héten a nándorfehérvári diadalra emlékezet bennünket.

Reméljük, még nagyon sokáig. És még hosszú évekig találkozhatunk a Kazinczy-versenyeken és a tanári katedrákon is.

Isten éltessen kedves Ferenc!

* Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2001. február 23-i felolvasó ülésén.