Most olvasom egy osztrák újságíró cikkét. (Die Magyaren-Misere - Der "kranke Mann an der Donau" und der Rechtsextremismus, azaz: A magyar-nyomorúság.-- A "dunamenti beteg ember" és a szélsőjobb.)  Sok  észrevételével egyetértek, de alapjában véve másképp látom az országot. Ő kívülről és felülről, az osztrák Alpok derűs magasából nézi ezt a mi nyomorúságos kis országunkat. Mi benne élünk. Nem tudom, melyikünk olvasata áll közelebb a valósághoz.

Igen, húsz év sok siker és sok kudarc; az utóbbi évek már megdöbbentő kudarcsorozat. Nincs mentség. A felelőtlen politika és gazdaságpolitika, az önző párt- és magánérdekek felburjánzása súlyos válságba sodorta az országot, szétzilálta a társadalmat, emberek millióit fosztotta meg a reménytől. Tengernyi a baj, a nyomorúság. Negyven év kommunizmus után gyorsabb kibontakozást reméltünk. Nem következett be, és az elmúlt nyolc év különösen katasztrofális volt. Súlyos problémákkal küszködik az ország. Az emberek feszültek, fáradtak, sokan reményvesztettek.

Hankiss Elemér Fotó: Molnár Anikó

De azért nem úgy néz ki a ország, mint mondjuk a tatárjárás idején. És az indulatok se szabadultak el olyan féktelenül, mint ahogy osztrák kollégánk feltételezi. Vannak őrültek – mindenekelőtt a politikában –, de az emberek túlnyomó többsége nem táncolja fortyogó katlanok körül a gyűlölet táncát. Fáradt, zaklatott, de tisztességesen teszi a maga dolgát, és éli a maga életét. Nincs itt a világvége. (Egyébként, zárójelben jegyzem csak meg, hogy – más szempontból ugyan – de sok európai országról lehetne manapság nagyon szomorú és lehangoló képet festeni.)

Ki tagadhatná: fönt a közéletben általános a romlás. De bármennyire is hihetetlen, mindezek ellenére folyik az ország európaizálódása, európai országgá válása.

Ne értsenek félre. Nem a mindenkori kormányok győzelmi jelentéseire, és még csak nem is azokra a dolgokra gondolok, amelyekre a politikai osztály – mentséget keresve, de nem alaptalanul – gyakran hivatkozik. Arra, például, hogy kiépült a demokrácia és a piacgazdaság intézményrendszere, tagjai lettünk az Európai Uniónak, bekapcsolódtunk a világgazdaságba, emberi s polgári jogainkat törvények védik; és így tovább.

Nem, most nem ezekről az egyébként fontos folyamatokról akarok szólni. Hanem valami egészen másról, de nem kevésbé fontosról. Valamiről, amit a politikai ricsaj, a közéleti botrányok sora, a közélet és a közerkölcsök válsága, a sok gond és baj eltakar a szemünk elől.

Ha a mai Molotov elvtársak nem a Pravdát olvasnák, hanem járnák az országot, a sok baj és nyomorúság mellett mást is látnának. Olyan emberek és közösségek sokaságával találkoznának – orvosokkal, tanárokkal, szakmunkásokkal, mérnökökkel, gazdálkodókkal, óvónőkkel, civil szervezetekkel, polgármesterekkel, vállalkozókkal –,  akik tettek és tesznek valamit a falujukért, városukért, közösségükért, vagy akár, közvetve, az országért. Hihetetlen, hogy mennyien vannak. Eldugott falvakban, kis- és nagyvárosokban felelősségteljes európai polgárok élnek. Vidéket járva, vonaton, autóbuszon, asztalosműhelyben, tanári szobában, kint a mezőn több értelmes szót, higgadt elemzést hall az ember, mint időnként, hetekig, ha nem hónapokig, a parlamentben.

Igen, fönt a közéletben szinte általános a romlás. De „alul” mintha megindult volna valami pezsgés. Ilyesmi 1956 (és talán 1988-89) óta nem történt, bár ez a mostani nem politikai, hanem inkább emberi-társadalmi valami. Semmi köze sincs a bal- és jobboldali ostoba szélsőségekhez, rosszabbikakhoz és jobbikakhoz. Akik részesei, aktív szereplői, nem gyűlölködnek, hanem dolgoznak és próbálnak együtt dolgozni, egymással szót érteni.