BOGÁR ISTVÁN HAGYOMÁNYŐRZŐ EGYESÜLET TÖRTÉNETE 

A Bogár István Hagyományőrző Egyesület 1931-ben alakult, azóta több évtizedes többé-kevésbé összefüggő múltra tekint vissza. Bogár István néptanító, néprajzgyőjtő – Őcsény község szülöttének – nevét 1996-ban vették fel, hálájuk jeléül. Bogár Istvánnak szakmailag sokat köszönhetnek, hisz tanácsaival, gyakorlati munkájával hosszú időn át támogatta az itt éneklőket, az itt táncolókat. Az őcsényi bokréta, mint a Bokréta Szövetség helyi csoportja már 1931. augusztus 19-20-án a Budapesten megrendezett Szent István napi bokréta ünnepségeken kirobbanó sikerrel szerepelt. 

A Gyöngyösbokréta olyan rendszeresen visszatérı színházi program volt Budapesten, 1931-1944 között, augusztusban, Szent István ünnep hetében, ahol a népi csoportok eredeti népviseletben dalolták el ısi dalaikat, táncolták el ısi táncaikat, mutatták be ısi szokásaikat. Ezeken a 

programokon keresztül egy sajátos kulturális mozgalom bontakozott ki. Jelentısége a hagyományırzés szempontjából igen nagy, lényegében tekinthetjük a kialakulóban lévı magyar néptáncmozgalom egyik legfontosabb, induló szakaszának. 

A bokrétás mozgalom vizsgálatában vissza kell menni a 20. század fordulójáig. Európa szerte lejátszódó folyamat a nemzeti államok kialakulása, a nemzeti öntudat, a saját kultúra kifejlesztése. 

Ez az érzés csúcsosodik ki az 1896-os budapesti millenniumi kiállításon, majd a 20. század első évtizedeiben megjelent Malonyay Dezső szerkesztésében A magyar nép mővészete címő kötetben. 

(1907-1922) 

Az 1920-as években az egész országban a legkülönbözőbb népművészeti bemutatókat szervezték meg. A trianoni diktátum után a kormányzat a néprajz, a népművészet tényeivel is bizonyítani kívánja a különböző államok fennhatósága alá került magyarok kulturális egységét és közös 

történeti hivatását. Az „ısi konzerváló erı munkált évezredeken át a mi népmővészetünkben is” - írta Nádai Pál - „dacolva a gép, a nagyváros semmisítő hatásával. Elég ama szigetekre utalni, amelyeket annyiszor csodál még ma is az erre járó külföldi: Kalotaszeg ısi népviseletére, a matyó színektől párás falvaira, a sokácok tarka csoportjaira és legfőképpen a Sárközre, a magyar ornamentika tündérföldjére.” 

Ezekre az évekre már a Sárköz népművészete is ismert volt. Néprajzi értékeinek felfedezése mellett azok hasznosítását, közkinccsé tételét is célul tőzték ki. Ez a szándék a sárköziekben is tudatosodott, helyi lapjaikban – meg is fogalmazódott. Nem tagadott cél volt, hogy a Sárköz 

„gyönyörő népviseletét és értékes iparművészetét, termékeit, akár a mezőkövesdiek, szélesebb körben el tudja helyezni, ezzel vagyoni jólétének egy újabb bő forrását fogja föltárni.” A népmővészeti termékek előállítására Tolna megyei látogatásakor maga a kormányzó, Horthy Miklós biztatta a Tolna megyeieket: „Nézzünk csak meg egy községet, ahol háziipart űznek, mint pl. Mezőkövesdet, ahol a matyó hímzések készülnek. Ott mindenkiről lerí a jólét.” (1923. április) 

Hatósági akciókat és mozgalmakat szerveztek a hagyományok megőrzésére. A hivatalos, hagyományőrző programot terjesztették a tömegkommunikáció új eszközei is.1930-ban pl. a rádió a népviselet érdekeinek tudatosítására elıadás-sorozatot indított. A budapesti József nádor Céh levélben értesítette a Tolna megyei alispánt, Glatz Oszkár festőmővész november 9-én A magyarországi népviseletek pusztulása címen sugárzandó előadásáról. Az alispán nem csupán a vármegyei lappal közölte a hírt, hanem valamennyi község elöljáróságáéval és Szekszárd város polgármesterével is. Felszólította ıket, hogy az előadásra hívják fel „magának a népnek is a figyelmét, és egyben tegyék lehetővé, hogy a rádió előadásokat minél szélesebb körben hallgassák.” 

A megye lelkes reagálását az előadásra az is fokozta, hogy néhány évvel korábban Horthy kormányzó – Tolna megyei látogatása alkalmával Mözsön mondott beszédében – egyenesen a tolnaiaknak címezve mondta: „Ki kell küszöbölnünk az utálatos jövevény ruhákat és vissza kell állítani a régi, a jó, az egészséges magyar viseletet, mert a nemzeti viselet alatt rendben van a lélek és a magyar ruha alatt mindig magyar szív is dobog.”

A népviselet iránti érdeklődés mögött a „magyar ruha” kialakítására irányuló törekvésekkel, amelyeknek korábbi hullámai már a 19. században jelentkeztek. Az 1900-as évek elején a Tulipán-mozgalom próbált paraszthímzések alkalmazásával szinte szezononként változó magyaros polgári divatot kialakítani. 

Az első világháború után különböző  nőegyletek, valamint divatlapok, mint a Női divat, a Magyar Divatipar propagálták a magyar ruha viselését a nemzeti tudat ébrentartására. 

A Magyar Iparművészet, a Díszítőmővészet és a kézimunka újságok mint a Tündérujjak és a Nőipariskola 1931-ben indított kézimunka lapja a Muskátli, népies ruhaszabásokat is közöltek, gyakran merítettek a sárközi hagyományokból is. 

A Gyöngyösbokréta bemutatók megszületésének lehetősége, tehát mintegy két évtizeden át a levegőben volt. Az 1930-as évek elején a világválság egyre nagyobb méreteket öltött, az ország 

valutaszerzési lehetősége csaknem teljesen az idegenforgalomra korlátozódott. Ez is magyarázhatja, hogy a nemzeti ünneppé emelt Szent István heti ünnepség fényét is egy idegen vonzó eseménnyé 

kívánták növelni. 

Az első Gyöngyösbokrétában mindössze tíz település népi csoportja vett részt, s mindössze két napig csillogott a fővárosban. A Gyöngyösbokréta mintegy számba vette és bemutatta az akkor élő népviseleteket. 1931. augusztus 19-20-i első Szent István-napi fellépése alkalmával az őcsényi 

csoport kirobbanó sikerrel sárközi lakodalmast mutatott be. Ez nem is csoda, hiszen a csoportba kerülésnek három fontos feltétele volt: 

− jó hallás és ének tudás, 

− tánctudás, 

− valamint a saját ruha, a viselet. 

Így ír erről a Tolna Megyei Újság 1931. augusztus 26-i számában. „A fővárosi lapok már megírták, hogy folyó hó 19-én és 20-án a Szent István ünnepségek alkalmával mutatta be a Városi Színház Paulini Béla rendezésében a „Gyöngyösbokrétát”. E magyar földműves játékszínben Paulini Bélának valóban sikerült remek bokrétába szedni ennek a hazának sok-sok igaz népies nemzeti értékét. A magyar zene, magyar virtus és sírva vigadás őszinte közvetlen megnyilvánulása, mely a különféle népies viseletek szívünk szerinti remek tarkaságában elénk tárult, ritka élvezetben részesítette a főváros kényes ízléső, kritikus közönségét. Őszinte elragadtatást, rokonszenvet és megbecsülést váltott ki a közönségből a föld egyszerű gyermekeinek színes kedélyvilága, jó ízlése, stílusa és a művészet iránti érzéke. 

A mindkét napon zsúfolásig megtelt színház közönségét különösen az őcsényi csoport ragadta magával. Gyönyörűen énekelt, finom színezéső eredeti magyar népdalai, hibátlan, tökéletes és ösztönös művészettel előadott, párját ritkító szépségű táncai olyan hatást keltettek. Ezért csak a 

legnagyobb elismerés illeti a csoport buzgó tanítómesterét, Szilágyi Béla református lelkészt, aki biztos kézzel vezette népének előadását. De nagy elismerés illeti a szereplőket is: Szilágyi Ilonát, Szilágyi Erzsébetet, Görcsös Évát, Mónus Évát, Ábró Sárát, Mózes Évát, Taba Sárát, Csapó 

Erzsébetet, Magyar Sárát, Nádi Évát, Rácz Erzsébetet, Mátyás Évát és Deák Sárát, akik többi társaikkal együtt viharos tapsot arattak úgy a menyasszonyt kísérő körtáncban, mint a szakácsasszonyok táncában. 

Ezek közül különösképpen magára vonta a figyelmet Szilágyi Erzsébet, akinek kendőzetlen természetes szépsége, festőien szép és értékes öltözéke mindenkit lenyőgözött. A világhírű Gábor Móric festőmővész elhatározta, hogy az őszi párizsi tárlatra megfesti Szilágyi Erzsébet életnagyságú képét.

Miss Elisabeth Sadler, az angol és amerikai lapok tudósítójaként jelen volt újságírónı, a legnagyobb elragadtatással beszélt az ıcsényi csoport elıadásáról, Szilágyi Erzsébetről vázlatokat készített, mint a magyar női szépség szinte elképzelhetetlenül bájos képviselőjéről emlékezett meg Amerikába és Angliába küldött tudósításaiban. 

„Úgy érezzük, hogy talán túl sokat nyújtott egyszerre a „Gyöngyös

bokréta”, mert a közönség szinte azt sem tudta, vajon a káprázatosan szép népies viseletekben gyönyörködjék-e, vagy a rafináltság nélküli, ösztönös művészies játékban, a táncok sajátos, jellegzetes szépségeiben, a magyar nóta zendülő ritmusában, avagy apró „szentistváni” magyarjaink határozott, bátor fellépésében, akik szép három szólamú vegyes karral és 11 éves karmesterükkel bámulatba ejtették a közönséget. 

Üdülést hozott Budapest számára a falu romlatlan, tiszta népének e remek bemutatkozása és szíves vendéglátással, sok reménnyel várja az elkövetkező évek Szent István napi ünnepségei alkalmával is szereplésüket.” 

Az őcsényi bokréta megszervezője és vezetője Szilágyi Béla, helybéli református lelkész volt. A bokréta megalakulásának körülményeire így emlékezik a ma még élı egyetlen alapító tag, Andics Sándor: „1932 Pünkösd napján megjelent a Templom előtt egy csibuk pipás városi kinézéső ember, 

aki a lányok és asszonyok ruházatát figyelte, akik a templomba igyekeztek. Mikor vége lett az Isten tiszteletnek, akkor már Szilágyi Béla református lelkész társaságában beszélgettek a templomnál kijövő, gyönyörő és drága sárközi ruhába öltözött lányokkal, asszonyokkal, mert akkor még mindenki sárközi ruhában járt. Később megtudtuk, hogy ő az, aki a Gyöngyösbokrétát létre akarja hozni. Még ebben az évben Paulini Béla meg is valósította álmait, amivel óriási sikert aratott, nemcsak Budapesten, hanem külföldön is.” A szervezés eredményeképpen 17 taggal megalakult az őcsényi Gyöngyösbokréta csoport. 

Az 1931. évi budapesti fellépés indította el a Sárköz körüli szélesebb hírverést. Az angol és amerikai lapok írtak elragadtatással az őcsényiek előadásáról és az egyik szereplő, Szilágyi Erzsébet „kendőzetlen szépségéről”, „festőien szép és értékes öltözetéről”. Pécsi-Plich Dezső festőmővész is előszeretettel festett ebben az időben sárközi népviseleteket.

Miss Elma Pratt amerikai mővésznövendékeket hozott tanulmányútra a Sárközbe. Az angol pénzügyminiszter felesége is ellátogatott a szekszárdi múzeumba és a Sárközbe, és javasolta, hogy a viseletek felelevenítésével, megismertetésével csalogassák az idegenforgalmat a sárközi falvakba. 

Szinte az egész Gyöngyösbokréta mozgalom irányítása egy kézben összpontosult, Paulini Béláéban. Az elnevezés is tőle származott, egy ízben – az egyik csoport fellépését nézve – elragadtatva kiáltott fel: „olyan ez, mint valami gyönyörő gyöngyösbokréta!” - Paulini eredetileg újságíró volt, s különböző irodalmi és mőkedvelő színpadi munkák után, 50 éves korában állt kitűnnı szervező készségével és ügyszeretetével a népmővészeti mozgalom élére. Neve összeforrt a Gyöngyösbokrétával. Kora társadalmi és politikai nézeteivel való kompromisszumok útján megnyerte a kormányzat teljes támogatását. Paulini a bokréták vezetőit személyesen ismerte. 

Jobbára falusi tanítókat, jegyzőket, protestáns lelkészeket nyert meg az ügynek. Felújító és tradíciót teremtő munkájukkal egyszerre járultak hozzá a lakodalmi és fonóbeli szokások, a karácsonyi és más dramatikus hagyományok megismertetéséhez és továbbéltetéséhez nem szólva a viseletek, dalok és táncok hagyományozásáról és népszerősítéséről. Az 1931-es bemutató után a népszínművek érdektelenné váltak, szívesebben látták a Gyöngyösbokrétát. Paulini sokat adott arra, hogy ország-világ hitelesnek, sőt egyedül hitelesnek tekintse mindazt, amit a bokrétások 

bemutatnak. 

Hosszú éveken át külön felkért neves etnográfusokat is a helyi hagyományok vizsgálatára s az adott község bokrétás mősorának hitelesítésére. Az idők múlásával azonban az etnográfusok fenntartásaik 

miatt ezek a hitelesítő akciók abbamaradtak. 

A született menedzser Paulini úgy is elég hamar átlátta, hogy a hagyományaink közel sem minden mozzanatát lehet mechanikus hűséggel a színpadra átvinni, s e felismerésnek megfelelően nem egyszer belenyúlt, „belerendezett” az egyes csoportok produkcióiba. Arról is tudunk, hogy a 

színpadra igazítás feladatát gyakran a helyi vezetők látták el, hol botcsinálta toktorként, hol pedig feltűnően jó érzékkel. A bemutatók népművészeti anyaga többségében értékes, hiteles hagyományanyagot képviselt, s ezek egy része a Gyöngyösbokréta nélkül feledésbe merült volna. 

A Fővárosi Idegenforgalmi Iroda a következő Szent István napot már jól felkészülten várta 1932-ben. Ezeknél a szerepléseknél már az a falu jöhetett elsősorban számításba, amelyik élő és színes népviselettel rendelkezett. 

1933-ban több mint 30 csoport tartott bemutatót az ünnepi héten. Tolna megyéből a budapesti bemutatón a koppányszántói, az őcsényi és a váraljai (először ekkor) bokréta vett részt. „A 

koppányszántóiak a legrégibb legősibb magyar pásztortáncokat, az őcsényiek a menyasszonykísérőkörtáncot és a szakácsasszonyok bolondos vidámságú tánclejtését, a váraljaiak pedig a régi játszóházbeli fonót mutatták be és ennek keretében az ősi magyar táncoknak a változatát citera és dalkísérete mellett.” 

Ilyen sikerek után a Sárköz felé is megindult az idegenforgalom, filléres vonatok érkeztek Szekszárdra. A több száz utas szórakoztatását alkalmanként újra meg újra megszervezték: megismertették Szekszárd nevezetességeit és e mellett a Korzón felállított sátrakban vásárolhattak a kézművesek készítményeikből, a Kaszinó pavilonjában pedig gyönyörködhettek a sárközi hímzések és az „érdekes és egyre divatosabbá lett sárközi szőttesek kialakításában. „1933-ban a szekszárdi mezőgazdasági-borászati kiállításhoz kapcsolódva egész sor kongresszust rendeztek. Ekkor a nagyobb érdeklődésre való tekintettel „Sárközi Bokréta” címmel néptáncbemutatót is tartottak. 

Ezen a szorosan vett sárközi falvak mellett bogyiszlói, koppányszántói, sióagárdi, váraljai csoportok is felléptek. 

A szekszárdi kiállítás és a vele kapcsolatos ünnepségek programjának egyik kiemelkedő eseménye és idegenforgalmi szempontból is érdekes attrakciója volt a sportpálya szabad színpadán előadott Sárközi Bokréta, amelynek keretében bemutatták a budapesti Szent István napi Gyöngyösbokréta alkalmával szereplő megyebeliek ősi viseletüket, táncaikat és dalaikat. Az alsónyéki sárközi játszó, a bogyiszlói mártogatós tánc, a decsi leánykar éneke, a koppányszántói ugrós és kanásztánc, az őcsényi lakodalmi részlet, a sióagárdi gólyatánc, szegélytánc, a váraljai fonórészlet eredetiségében és érdekességében egyedülálló. A színpompás látványosság előtt az egyes községek papjaikkal vagy tanítóikkal oszlopban vonultak el a tribünök előtt (a bogyiszlóiak szekeres lakodalmi menetben). 

Paulini Béla bevezető előadását és a műsort 10 ezer főnyi tömeg nézte és hallgatta. Az 1934. évi augusztusi Szent István ünnepségeken Tolna megyéből már 5 bokréta vett részt a bátai, a koppányszántói, az őcsényi , a sióagárdi és a váraljai. 

A Gyöngyösbokréta Tolna megyei ünnepségeiről, bemutatóiról is rendszeresen beszámoltak a helyi lapok. 

A Tolna Megyei Újságban 1933-ban a szekszárdi, 1934-ben a bátai, 1935-ben a váraljai, 1936-ban a kalocsai, 1937-ben a „sárközi Gyöngyösbokréták”, 1940-ben a váraljai bokréta fellépéseiről olvashatunk. 1943-ban pedig az augusztus 20-i Szent Jobb-körmenet résztvevői voltak a sárközi gyöngyösbokrétások. A mozgalom utolsó 1944-es éve a Sárközben már nem hagyott nyomot. 

Az 1937. évi sárközi Gyöngyösbokréta bemutató aktualitását Bandholtz amerikai tábornok özvegyének sárközi látogatása adta, aki előtt „az Őcsényi Református Olvasókörben a Gyöngyösbokréta rendezésében a hét tülkös pártával díszes szépségek fonójátékokat, régi sárközi 

nótákat, táncokat mutattak be óriási sikerrel, majd a vendégek megtekintették az őcsényi kézimunkákból készült kiállítást.” 

1937. március 28-án a csoport Franciaországban Chennes-ba látogatott, egy világszínvonalú rendezvényre, ahol kiemelkedő sikert aratott az őcsényi Gyöngyösbokréta. Az ott kapott zászló ma a Polgármesteri Hivatalban tekinthető meg. Olyan erkölcsi elismerésekben volt része az 

együttesnek, mely további fellépési lehetőséget biztosított számukra. 

A közvélemény kezdettől fogva megosztott volt a Gyöngyösbokréta mozgalommal kapcsolatban. Némelyik szerint egyedül hiteles, mások szerint éppen hamis illúzió volt minden, amit a bokrétás színpad nyújtott. Sokan úgy üdvözölték Paulinit és a bokrétát, mint a népművészetet, sőt a 

parasztság megmentőjét. Mások viszont konzerválással vádolták, vagy éppen arra mutattak rá, hogy félrevezető csillogást teremt, épp az ország és a parasztság válságos helyzetében. 

1942-ben Sopronban, Munkácson volt az együttes, majd Budapesten több nagyobb üzem ünnepélyére kapott meghívást. Mindenütt óriási siker övezte a sárközi hagyományt, népi kultúrát képviselő énekeseket és táncosokat. 

A bemutatókat nagyméretű improvizáció, ugyanakkor erős beállítódás jellemezte, hiszen Paulini felismerte, hogy főleg szellemileg hatásos anyagra van szükség. A bokrétázás, mint kulturális mozgalom különös funkciót töltött be, résztvevőit nézőit kiemelte a hétköznapok szürkeségéből, művészi élményt nyújtott nekik.

A Gyöngyösbokréta mozgalom egyértelműen segítette a paraszti folklór pusztulásra ítélt értékeit színpadon megőrizni, rögzíteni. A fellépők minden korosztályt felöleltek. Anyagát tekintve az 1950-60-as évek, sőt napjaink néptánc mozgalmának alapját adták. 

A mai hagyományőrző együttesek tudása is a helyi bokréták anyagából táplálkozik.