József Attila - A bűn

Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bűnöm, ha van.

Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
Tán együgyű dolog.

Mint fösvény eltünt aranyát,
e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szivem nem kemény.

És meg is lelem egy napon
az erény hősein;
s hogy gyónjak, kávézni hivom
meg ismerőseim.

Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám -
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.

Késsel szúrtam. Nem szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.

Elmondom. S várom (várni kell),
ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tünődik el;
ki retteg boldogan.

És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen...

Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.

Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;
ki él, segít nekem.

1935. augusztus

https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/jozsef-attila-1EE20/versek-1EE25/1935-1FAA8/a-bun-1FAEB/

Válasz

József Attila - Szeretők lázadása

Eljön az az éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretők szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.

Nótázva hozza mind a partig
görnyesztő piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket mind bedobálják.

- Győztél, eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd be fájó szívverésed.

Nosza fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgőt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szöllőt.

Fogadd most-tépett ágainkat,
vedd jólcsinált szerszámainkat.
Fogadd seprőnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.

S füstölgő, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.

S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti őket,
hanem hiába zúg, zúgása
erősbíti az éneklőket.

A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keserű só vagytok ti bennünk, -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserű tenger vagytok bennünk. -

S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.

1926. jún.

https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/jozsef-attila-1EE20/versek-1EE25/1926-1F541/szeretok-lazadasa-1F5B9/
___

Ágnes Vanilla - Szeretők lázadása (József Attila)

http://autovezetes.network.hu/video/zene/agnes_vanilla__szeretok_lazadasa_jozsef_attila

Válasz

Herta Müller
MINDEN SZÓ TUD VALAMIT
AZ ÖRDÖGI KÖRRŐL

VAN NÁLAD ZSEBKENDŐ?, kérdezte anyám minden reggel a kapuban, mielőtt kiléptem az utcára. Nem volt nálam. És mivel nem volt nálam, visszamentem a szobába, és magamhoz vettem egy zsebkendőt. Egyik reggel sem volt nálam, mert minden reggel erre a kérdésre vártam. A zsebkendő volt a bizonyíték, hogy a reggeli órákban anyám vigyáz rám. A későbbi órákban és későbbi dolgaimban magamra voltam utalva. A kérdés – VAN NÁLAD ZSEBKENDŐ? – közvetett gyöngédség volt. A közvetlen gyöngédség kínos lett volna, ilyesmi nem létezett a parasztok között. A szeretet a kérdés álruháját öltötte. Csak így lehetett szárazon kimondani, a kurta parancsszavak hangján, amelyek munka közben hangzottak el. A nyers hang még hangsúlyozta is a gyöngédséget. Minden reggel kétszer voltam a kapuban: egyszer zsebkendő nélkül, másodszor zsebkendővel. Csak ezután léptem ki az utcára, mintha a zsebkendővel együtt anyámat is magammal vinném.
Húsz évvel később már jó ideje magamra utaltan, a városban éltem, fordítóként dolgoztam egy gépgyárban. Reggel ötkor keltem, fél hétkor kezdődött a munka. Reggelenként a himnusz zengett a hangszóróból a gyárudvar fölött. Ebédszünetben a munkáskórusok. Csakhogy a munkásoknak, akik az ételük fölé hajoltak, olyan üres volt a szemük, mint az ónozott vas, kezük mocskos az olajtól, ételük újságpapírba csomagolva. Mielőtt bekapták a falat szalonnájukat, késükkel levakarták róla a nyomdafesték feketéjét. Két év telt el a hétköznapok darálójában, egyik nap olyan volt, mint a másik.
A harmadik évben búcsút mondhattam az egyhangúságnak. Egy héten belül háromszor, mindig korán reggel, bejött az irodába egy óriási termetű, nehéz csontú férfi szikrázó kék szemmel, egy titkosszolgálati kolosszus.
Az első alkalommal megállt az ajtóban, lehordott mindennek, aztán elment.
A második alkalommal levetette az orkánkabátját, fölakasztotta a szekrényajtó kulcsára, és leült. Azon a reggelen tulipánokat vittem be otthonról az irodába, éppen rendezgettem őket a vázában. Ezt nézte, és közben a rendkívüli emberismeretemet dicsérte. Síkos volt a hangja. Gyanúsnak éreztem. Vitába szálltam vele, leszögeztem, hogy a tulipánokhoz értek, de az emberekhez nem. Mire gúnyosan azt felelte, jobban ismer ő engem, mint én a tulipánokat. Azután karjára vette az orkánkabátot, és elment.
A harmadik alkalommal leült, én pedig állva maradtam, mert az én székemre tette le az aktatáskáját. Nem mertem letenni a földre. A férfi elmondott mindennek, hogy buta vagyok, mint a föld, lusta a munkára, meg hogy könnyűvérő nő vagyok, romlott, mint a tüzelő szuka. A tulipánokat félretolta, hogy majdnem leestek az asztalról, az asztal közepére üres papírlapot tett, meg a golyóstollát. Azt üvöltötte: Írja! Állva írtam, amit diktált – a nevemet, a születési dátumomat és a lakcímemet. Azután: Mindenki, hozzátartozóim és legközvetlenebb barátaim előtt is titokban tartom, hogy… és ekkor jött a szörnyű szó: colaborez, vagyis hogy együttműködöm. Ezt a szót már nem írtam le. Letettem a tollat, odamentem az ablakhoz, kinéztem a poros utcára. Nem volt aszfaltozva, kátyúk, púpos tetejű, viskószerű házak mindenütt. Ezt a romhalmazt ráadásul úgy hívták, hogy Strada Gloriei, vagyis a Dicsőség útja. A Dicsőség útján egy macska ült a tar eperfán. A gyár macskája volt, a tépett fülű. Feje fölött a kora reggeli nap, mint egy sárga dob. Azt mondtam: N-am caracterul, nem ilyen a jellemem. Az utcának beszéltem. A JELLEM szó hisztérikussá tette a titkosszolgálati embert. Darabokra tépte a papírt, a fecniket a földre szórta. Valószínűleg eszébe jutott, hogy prezentálnia kell főnökének a beszervezési kísérlet dokumentumát, mert lehajolt, tenyerébe gyűjtötte a fecniket, és az egészet beledobta az aktatáskába. Azután mélyet sóhajtott, és a vereség fölötti elkeseredésében falhoz vágta a tulipános vázát. A váza ripityára tört, olyan csikorgás hallatszott, mintha fogai lennének a levegőnek. Hóna alatt az aktatáskával a férfi halkan ennyit mondott: Ezt még megbánod, a folyóba fogunk belefojtani. Én pedig, mintha csak magamnak mondanám: Ha ezt aláírom, úgysem tudok tovább együtt élni magammal, nekem kell megtennem. Akkor már inkább csinálják maguk. Az iroda ajtaja nyitva állt, a férfi közben eltűnt. És odakint, a Dicsőség útján a gyár macskája leugrott a fáról a háztetőre. Az egyik ág úgy rugózott, mint valami trambulin.
Másnap kezdődött a zaklatás. Az volt a cél, hogy eltűnjek a gyárból. Minden reggel fél hétkor jelentkeznem kellett az igazgatónál. Minden reggel ott ült mellette a szakszervezeti titkár és a párttitkár. Ahogy annak idején anyám kérdezte: Van nálad zsebkendő, úgy az igazgató most ezt kérdezte minden reggel: Találtál másik munkát? Minden egyes alkalommal azt feleltem: Nem is keresek, szeretek itt dolgozni, legszívesebben innen mennék nyugdíjba.
Egy reggel, ahogy munkába mentem, vaskos szótáraim a folyosón hevertek a földön, az iroda ajtaja mellett. Benyitottam, az íróasztalomnál egy mérnök ült. Azt mondta: Minálunk kopogni szokás, mielőtt benyit az ember. Ez az én helyem, neked itt semmi keresnivalód. Haza nem mehettem, mert akkor igazolatlan hiányzás ürügyén elbocsáthattak volna. Nem volt irodám, és most lett csak igazán fontos, hogy rendesen járjak munkába, semmi esetre sem hiányozhattam.
A barátnőm, akinek a nyomorúságos Strada Gloriein hazafelé menet nap mint nap elmeséltem mindent, az első időkben szabaddá tette nekem az íróasztala sarkát. Ám egy reggel ott állt az irodája ajtajában, és azt mondta: Nem engedhetlek be. Mindenki azt mondja, spicli vagy. A megaláztatások körét kiterjesztették, elhintették a pletykát a kollégák között. Ez volt a legrosszabb. A támadások ellen lehet védekezni, a rágalmakkal szemben védtelenek vagyunk. Napról napra minden eshetőséggel számoltam, a halállal is. De ezt az aljasságot nem tudtam feldolgozni. Semmiféle számítás nem tette elviselhetővé. A rágalom belülről mocskol össze, és belefulladunk, mert nem tudunk védekezni. A kollégák szemében pontosan az voltam, amit megtagadtam. Ha jelentettem volna róluk, mit sem sejtve bíztak volna bennem. Alapjában véve azért büntettek meg, mert megkíméltem őket valamitől.
Mivel éppen most nem hiányozhattam, irodám viszont nem volt, és a barátnőm sem engedhetett be a saját szobájába, tanácstalanul álldogáltam a lépcsőházban. Néhányszor le-föl járkáltam a lépcsőn – és hirtelen anyám gyermeke lettem, ugyanis VOLT NÁLAM ZSEBKENDŐ. Leterítettem a második emeletre vezető lépcsőre, kisimítottam, hogy ne gyűrődjön össze, és ráültem. Vaskos szótáraimat a térdemre fektettem, és fordítani kezdtem a hidraulikus gépek leírásait. Lépcsőházi ember lettem, irodám pedig egy zsebkendő. A barátnőm az ebédszünetekben leült mellém a lépcsőre. Együtt ettünk, ahogyan korábban az ő szobájában meg még korábban az én szobámban. Az udvari hangszórókból, mint mindig, a nép boldogságáról zengtek a munkáskórusok. A barátnőm evett, és sírt értem. Én nem sírtam. Nekem keménynek kellett maradnom. Sokáig. Néhány örökkévalóságnak tűnő hétig, amíg végül elbocsátottak.
Azokban a hetekben, amikor lépcsőházi ember voltam, utánanéztem a lexikonban, mi mindent tartalmaz a LÉPCSŐ szócikk. Az első lépcsőfoknak a németben külön neve van: FELLÉPŐ. Az utolsó lépcsőfok a LELÉPŐ. A lépcsőfokokat oldalt a LÉPCSŐPOFÁBA illesztik. A lépcsősorok és lépcsőfordulók által közrefogott üres térnek is külön neve van: LÉPCSŐSZEM. A gépolajban úszó hidraulikus gépek alkatrészei közül már ismertem a szép FECSKEFAROK, FECSKENYAK szavakat, ami pedig a csavarokat tartotta, az volt a CSAVARANYA. Ugyanígy megdöbbentettek a lépcső részeinek költői elnevezései, a technikai nyelv szépsége. LÉPCSŐPOFA, LÉPCSŐSZEM – szóval a lépcsőnek is van arca. Legyen akár fa, kő, beton vagy vas – hogy van az, hogy az ember a világ legformátlanabb dolgaiba is beleépíti a saját arcát, saját húsából nevet ad a holt anyagnak, testrészekké személyesíti. Mintha a technika specialistái e rejtett gyöngédséggel tennék elviselhetővé a durva munkát. Vajon minden foglalkozás során kifejtett minden egyes munkafázis ugyanazon az elven alapszik-e, mint anyám kérdése a zsebkendőről.
Gyerekkoromban volt otthon egy zsebkendős fiók. Két egymás mögötti sorban, három oszlopba rendezve várták, hogy munkára fogják őket:
Balra apám és nagyapám férfizsebkendői.
Jobbra anyám és nagyanyám női zsebkendői.
Középen az én gyerekzsebkendőim.
A fiók a mi családi fényképünk volt, zsebkendőformátumban. A férfizsebkendők voltak a legnagyobbak, sötét, barna, szürke vagy bordó szegéllyel. A női zsebkendők kisebbek voltak, szegélyük világoskék, piros vagy zöld. A gyerekzsebkendők voltak a legkisebbek, szegély nélkül, de közepükben virágot vagy állatot ábrázoló nyomott mintával. Mindhárom zsebkendőfajtából volt hétköznapi az első sorban és vasárnapi a hátsó sorban. Vasárnap a zsebkendőnek – akár látta más, akár nem – passzolnia kellett a ruha színéhez. Nem volt a házban olyan tárgy, beleértve magunkat is, ami valaha ennyire fontos lett volna nekünk, mint a zsebkendő. Ezerféleképpen használtuk: orrfújásra, orrvérzésre, kéz-, könyök- vagy térdsérülésre, sírásra vagy a sírás elfojtására (ilyenkor a zsebkendőbe haraptunk). A hideg vizes zsebkendő a homlokon fejfájás ellen szolgált. Négy sarkára csomót kötve és fejünkre terítve eső vagy napszúrás ellen. Ha meg akartunk jegyezni valamit, csomót kötöttünk rá. Ha nehéz táskát kellett cipelnünk, a kezünkre csavartuk. Búcsúzáskor ezt lobogtattuk, amikor kigördült a szerelvény az állomásról. És mivel a vonatot románul úgy hívják, TREN, a könnyet pedig bánáti dialektusban így: TRÄN – a vonatkerekek csikorgása a sínen a fejemben mindig összemosódott a könnyekkel. A falunkban, ha valaki otthon halt meg, azonnal átkötötték az állát egy zsebkendővel, hogy csukva maradjon a szája, amíg be nem áll a hullamerevség. A városban, ha valaki összeesett a járdán, mindig akadt egy járókelő, aki a saját zsebkendőjével terítette le a halott arcát – így lett a zsebkendő az első halotti leple, mely alatt örök nyugalomra lelt.
A forró nyári napokon a szülők késő este a temetőbe küldték a gyerekeket virágot öntözni. Kettesével-hármasával jártunk, együtt haladtunk sírról sírra, gyorsan öntöztünk. Azután leültünk szorosan egymás mellé a kápolna lépcsőjére, és néztük, hogyan száll fel néhány sírból egy-egy fehér párafelhő. Néhány pillanatig szálltak a fekete levegőben, azután eltűntek. Számunkra a halottak lelkei voltak: állatalakok, szemüvegek, kulacsok, csészék, kesztyűk és harisnyák. És itt-ott egy fehér zsebkendő, az éjszaka fekete szegélyével.
Később, amikor Oskar Pastiorral beszélgettem, hogy a beszélgetések alapján a szovjet munkatáborról írjak, ahová deportálták, elmesélte, hogyan kapott egyszer egy idős orosz anyától egy fehér batiszt zsebkendőt. Lehet, hogy szerencsétek lesz, neked meg a fiamnak, mondta az asszony, és nemsokára otthon lehettek. A fia annyi idős volt, mint Oskar Pastior, és ugyanolyan messze volt az otthonától, mint ő, csak épp a másik irányban, büntetőszázadban, így mondta az asszony. Oskar Pastior az éhhalál szélén álló koldusként kopogtatott be hozzá, egy darab szenet akart kevéske élelemre cserélni. Az asszony beengedte őt a házba, és forró levessel kínálta. Amikor pedig a fiúnak a tányérba csöpögött az orra, adott neki egy fehér batiszt zsebkendőt, amelyet soha senki nem használt. Azsúros szegélyén akkurátusan, selyemszállal hímzett pálcikák és rózsák: a zsebkendő maga volt a szépség, körülölelte a koldust, és súlyos sebeket ejtett rajta. Sajátos keverék: egyfelől a batiszt vigasztalása, másfelől mérőeszköz, amelyen a selyemmel kivarrott pálcikák a test hanyatlását jelző vonalkákat jelentik. Maga Oskar Pastior is hasonló keverék volt az asszony szemében: vadidegen koldus a házában, és elveszett gyermeke az idegenek között. Személye megkettőzése nemcsak boldogságot adott neki, ugyanakkor kibírhatatlan terhet is rótt rá az asszony gesztusa, aki hasonlóképpen két személy volt a szemében: az idegen orosz asszony és az aggódó anya, aki azt kérdi, VAN NÁLAD ZSEBKENDŐ?
Amióta ismerem ezt a történetet, nekem is van egy kérdésem: Nem lehetséges-e, hogy a VAN NÁLAD ZSEBKENDŐ? mindenütt érvényes, és összeköti a fél világot, akár a reszketés és az olvadás között csillogó hómezők? Hogy fehéren betakarja a hegyeket, a sztyeppeket, végighullámozva minden határon, hogy maga alá temeti az óriási, büntető- és munkatáborokkal teleszórt birodalmat? Hogy a kérdést – VAN NÁLAD ZSEBKENDŐ? – még sarlóval-kalapáccsal, még sztálinista átnevelőtáborokkal sem lehet elhallgattatni?
Noha már évtizedek óta beszélek románul, az Oskar Pastiorral folytatott beszélgetés során tűnt fel először, hogy a zsebkendő román neve BATISTA. Megint az érzéki román nyelv, amely a szavakat kényszerítő egyszerűséggel hajszolja befelé, a dolgok szívéig. Az anyag nem tesz kerülőutat, kész zsebkendőként, BATISTA-ként jellemzi önmagát. Mintha minden zsebkendő mindig és mindenhol batisztból készülne.
Oskar Pastior a bőröndjében őrizte a zsebkendőt, emlékül a megkettőződött anyától és a megkettőződött fiútól. Öt lágerév után sértetlenül vitte haza. Hogy miért – fehér batiszt zsebkendője a remény volt és a félelem. Ha a reményt és a félelmet kiengedjük a kezünkből, meghalunk.
A fehér zsebkendőről folytatott beszélgetés után fél éjszakán át készítettem Oskar Pastiornak egy kollázst fehér levelezőlapra:

Itt pöttyök táncolnak mondja Bea
talpas pohárban tej ide kerülsz
fehérnemű a szürke-zöld cintálban
a nevében önmagával azonos
majdnem minden anyag
nézz ide
én vagyok a vonatút és
a cseresznye a szappantartóban
soha ne beszélj idegen férfiakkal és
soha ne a központon keresztül

Amikor a következő héten elmentem hozzá, és kezébe akartam adni a kollázst, azt mondta: Még rá kell ragasztanod, hogy OSKARNAK. Mire én: Amit neked adok, az a tiéd. Hiszen tudod. Mire ő: Ragaszd csak rá, lehet, hogy a levelezőlap nem tudja. Hazavittem, és ráragasztottam: Oskarnak. És a rá következő héten újra nekiajándékoztam, mintha az előző alkalommal a kapuból fordultam volna vissza a zsebkendőmért.
Zsebkendővel ér véget egy másik történet is:
Nagyszüleim fiát Matznak hívták. A harmincas években Temesvárra küldték kereskedelmi iskolába, hogy átvegye a családi gabona- és gyarmatáru-kereskedést. Az iskolában birodalmi németek tanítottak, valódi nácik. Matz képzése csak úgy mellékesen állt kereskedelmi ismeretekből, főleg nácivá képezték – agymosás, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Matz, mire letette a záróvizsgáit, szenvedélyes náci volt, mintha kicserélték volna. Antiszemita jelszavakat ugatott, megközelíthetetlen volt, mint a debilek. Nagyapám több ízben rendreutasította: Ő az egész vagyonát zsidó üzlettársai és barátai kölcsöneinek köszönheti. És amikor látta, hogy ez nem segít, többször meg is pofozta a fiát. Csakhogy Matz agyát addigra teljesen legyalulták. A falusi ideológus szerepét játszotta, zaklatta azokat a vele egykorú fiúkat, akik nem akartak a frontra menni. Miközben neki magának az íróasztalnál jutott poszt a román hadseregben. Csakhogy az elméletből a gyakorlatba kívánkozott, önként jelentkezett az SS-be, a frontra akart kerülni. Néhány hónappal később hazajött, hogy megnősüljön. A fronton elkövetett gaztettek megtanították a varázsszóra, amellyel néhány napra megszabadulhatott a háborútól. A varázsszó ez volt: házasságkötési eltávozás.
Nagyanyámnak két fényképe volt Matz fiáról az egyik fiók mélyén: az egyik a házasságkötéskor készült, a másik a halála után. A házassági fotón fehér ruhás menyasszony áll, tenyérnyivel magasabb a vőlegénynél, sovány és komoly gipszmadonna. Fején viaszkoszorú, mint a behavazott lomb. Mellette Matz, náciegyenruhában. Ahelyett, hogy vőlegény lenne, itt is katona. Házasodó katona, és még egyszer utoljára házikatona. Alighogy visszaért a frontra, máris jött a halotti fotó. Rajta egy legutolsó, gránát tépte katona. A halotti fotó tenyérnyi, fekete szántóföld, a közepén fehér lepel, rajta szürke kupacnyi emberhús. A feketeségben olyan kicsi az a lepel, mint egy gyerekzsebkendő, amelynek fehér négyszögébe valami bizarr rajzolat került. Nagyanyám szemében ez a fotó is afféle keverék volt: a fehér zsebkendőn halott náci fekszik, emlékezetében pedig az ő eleven fia. Nagyanyám évekig őrizte ezt a megkettőzött képet az imakönyvében. Naponta imádkozott. Lehet, hogy az imádsága is kétértelmű volt. Lehet, hogy a szeretett fiú és a megszállott náci közötti szakadás volt a tárgya, és az Úristentől kérte a cérnát, hogy összevarrhassa, hogy szerethesse a fiát, és megbocsáthasson a nácinak.
Nagyapám az első világháborúban szolgált. Tudta, miről beszél, amikor fiáról, Matzról szólva keserűen annyit mondott: Bizony, ha lobognak a zászlók, az ész lecsúszik a trombitába. Ez a figyelmeztető mondat a soron következő diktatúrára is érvényes volt, amelyben én éltem. Nap mint nap láttuk, ahogy a rendszer kisebb-nagyobb haszonélvezőinek lecsúszott a trombitába az eszük. Hamar elhatároztam, hogy én nem fújok bele abba a trombitába.
Viszont akaratom ellenére harmonikáznom kellett. A házban ugyanis ott állt a halott Matz piros harmonikája. A szíjak túlságosan hosszúak voltak. Hogy le ne csússzanak a vállamról, a harmonikatanár zsebkendővel kötötte össze őket a hátamon.
Lehet-e mondani, hogy éppen a legkisebb tárgyak, akár egy trombita, akár egy harmonika vagy egy zsebkendő, képesek összekötni az élet leginkább széttartó dolgait? Lehet-e mondani, hogy a tárgyak körben járnak, és módosulásaikban is az ismétlődésnek – az ördögi körnek – engedelmeskednek? Lehet ilyesmit hinni, de mondani nem. Viszont amiről nem lehet beszélni, azt le lehet írni. Az írás ugyanis néma cselekvés, a fejet egyenesen a kézzel köti össze, a szájat kihagyva. A diktatúrában sokat beszéltem, többnyire azért, mert úgy döntöttem, nem fújok bele a trombitába. A beszédnek többnyire elviselhetetlen következményei lettek. Ám az írás a hallgatással kezdődött, ott a gyárban, a lépcsőn, ahol több mindenben kellett megállapodnom önmagammal, mint amiről beszélni lehetett. A történéseket már nem lehetett beszéddel artikulálni. Legföljebb kommentárokkal, de a horderejüket még úgy sem. Azokat csak némán, fejben tudtam betűzgetni, a szavak ördögi körében, írás közben.
A halálfélelemre mohó életvággyal reagáltam. Ami nem volt egyéb, mint a szavak mohó éhsége. Csak a szavak örvénye tudta megragadni az állapotot, amelyben akkor voltam. Kibetűzte, amit a száj nem tudott kimondani. A szavak ördögi körében vergődve próbáltam követni a külső eseményeket, egészen addig, amíg nem történt valami, amit azelőtt nem tapasztaltam. A valósággal párhuzamosan akcióba lépett a szavak pantomimja. Ez a pantomim nem tisztel semmiféle valóságos dimenziót, a lényeges dolgokat összezsugorítja, a jelentékteleneket felnagyítja. A szavak ördögi köre valami elátkozott logikát visz az átélt eseményekbe. Indulatos ez a pantomim, mégis félénk marad; megfér benne a mohóság és a csömör. A diktatúra mint téma magától értetődően végig benne volt; amúgy nincs semmi, ami valaha magától értetődő tud lenni annak, akit egyszer megfosztottak tőle. A téma rejtetten jelen van, de ami a hatalmába kerít, az
a szó. A szavak oda csalogatják a témát, ahová akarják. Semmi nem úgy van, és minden igaz.
Lépcsőházi ember koromban olyan magányos voltam, mint régen, gyerekkoromban a folyóvölgyben a tehenekkel. Leveleket ettem és virágokat, hogy közéjük tartozzam, mert ők tudták, hogyan kell élni, én pedig nem tudtam. Nevükön szólítottam őket. A máriatövis névnek tényleg azonosnak kellett lennie azzal a tüskés növénnyel, amelynek tej folyik a szárából. Csakhogy a növény nem hallgatott a máriatövis névre. Kitalált nevekkel próbálkoztam: CSILLAGVIRÁG, TÜSKÉS FÉSZEK, hogy ne forduljon elő bennük sem a Mária, sem a tövis. Amikor ezekkel a hamis nevekkel próbáltam becsapni a valódi növényt, feltárult az üresség. Szégyent vallottam a növény előtt, hogy nem vele társalgok, hanem magamban beszélek. De ez a blamázs jót is tett. Én a teheneket őriztem, a szavak őriztek engem.
Ezt éreztem:

Minden szó az arcban
tud valamit az ördögi körről
és nem mondja ki

A szó hangalakja tudja, hogy csalnia kell, ahogyan a tárgyak az anyagukkal csalnak, az érzések a gesztusokkal. Azon a felületen, ahol az anyag és a gesztusok csalása összetalálkozik, ott rendezkedik be a szó hangalakja a maga kitalált valóságával. Írás közben bizalomról nem beszélhetünk, inkább beszédes csalásról.
Akkoriban a gyárban, amikor lépcsőházi ember voltam, a zsebkendőm pedig az irodám, a lexikonban találtam még egy szép kifejezést: LÉPCSŐS KAMATOZÁS. Azt jelenti, hogy egy lekötésért járó kamat a lekötés összegétől függően lépcsőzetesen emelkedik. A lépcsőzetesen emelkedő kamatok az egyik oldalnak kiadást jelentenek, a másiknak bevételt. Írás közben mindkettőt jelentik, attól függően, mennyire mélyülök el a szövegben. Minél inkább kirabol a leírt szöveg, annál többet mutat meg az átéltből, ami az átélés közben még nem létezett. Csak a szavak fedezik föl, előtte nem tudták. Ahol rajtacsípik az átéltet, ott tükrözik a legjobban. Annyira kényszerítő az erejük, hogy az átéltnek beléjük kell kapaszkodnia, különben szétesik.
Nekem úgy tűnik, a tárgyak nem ismerik az anyagukat, a gesztusok nem ismerik a hozzájuk tartozó érzéseket, a szavak pedig a szájat, amely kimondja őket. Csakhogy, ha biztosak akarunk lenni a létezésünkben, szükségünk van a tárgyakra, a gesztusokra és a szavakra. Minél több szót használhatunk, annál szabadabbak vagyunk. Ha szájunk a tilosba téved, gesztusokkal, sőt tárgyakkal igyekszünk kifejezni magunkat. Ezek nehezen értelmezhetők, ezért egy darabig nem is gyanúsak. Így tudnak segíteni nekünk abban, hogy a megaláztatást méltóságba tudjuk átfordítani, amíg gyanússá nem válik.
Röviddel azelőtt, hogy emigráltam Romániából, anyámnál egy kora reggelen megjelent a falusi rendőr, hogy elvigye. Anyám már a kapuban volt, amikor eszébe jutott, VAN NÁLAD ZSEBKENDŐ? Nem volt nála. A rendőr már türelmetlenkedett, de anyám visszafordult a házba, és magához vett egy zsebkendőt. Az őrszobán a rendőr tombolni kezdett. Anyám romántudása nem volt elég ahhoz, hogy megértse, mit üvöltözik. Azután a rendőr kiment az irodából, és kívülről bezárta az ajtót. Anyám egész napra fogva volt. Az első néhány órát az íróasztalnál sírva töltötte. Azután fel-alá kezdett járkálni, és a könnyáztatta zsebkendővel törölni kezdte a bútorokról a port. Még később talált a sarokban egy vödröt meg egy szögre akasztott kéztörlőt, és felmosta a padlót. Amikor mindezt elmesélte nekem, elszörnyedtem. Hogyan takaríthattad ki ezeknek az őrszobát?, kérdeztem. Nem zavartatta magát, azt felelte, valami munkát kerestem magamnak, hogy teljen az idő. És az iroda olyan mocskos volt. Még jó, hogy véletlenül férfizsebkendőt vittem magammal.
Csak ekkor értettem meg: noha fokozta a megaláztatást, önként tette, és ezzel helyreállította a méltóságát a méltatlan helyzetben. Az egyik kollázsomban így kerestem erre szavakat:

A rózsára gondoltam, a törhetetlen szárúra a szívben
a haszontalan lélekre olyan mint a szita
a főnök azonban azt kérdezte:
ki kerekedik felül
azt mondtam: aki menti a bőrét
azt kiabálta: a bőr csak
egy darab sértett batiszt
ész nélkül

Bárcsak tudnék mondani egy mondatot mindenkinek, akiket a diktatúrákban nap mint nap, a mai napig megfosztanak a méltóságuktól – ha mást nem, egy olyan mondatot, amelyben benne van a zsebkendő szó. Ha mást nem, ezt a kérdést: VAN NÁLAD ZSEBKENDŐ?
Lehetséges-e, hogy a zsebkendőt firtató kérdés soha nem is a zsebkendőre vonatkozott, hanem az ember akut magányosságára?
**
© The Nobel Foundation 2009. A szöveg rövidített változata elhangzott az Irodalmi Nobel-díj átvételekor, 2009. december 7-én. A fordítás a nobelprize online oldalon közzétett teljes szöveg alapján készült.
*
Fordította: Nádori Lídia.
Forrás: Holmi, 2010. áprilisi szám.
*
Herta Müller (Niczkyfalva, 1953. augusztus 17.) irodalmi Nobel-díjas, bánsági születésű, sváb származású német írónő.
Édesapja a második világháború alatt a Waffen-SS kötelékében szolgált. Édesanyját a német kisebbség tagjaként a háború után a Szovjetunióba deportálták, ahol öt évet töltött.
Herta Müller a Temesvári Egyetemen szerzett német-román szakos diplomát 1977-ben. Diákévei alatt tagja volt az Aktionsgruppe Banat nevű ellenzéki beállítottságú, német fiatalokat tömörítő irodalmi csoportnak. Tanulmányai befejezése után 1979-ig egy gépgyárban dolgozott fordítóként. Innen elbocsátották, amikor megtagadta, hogy rendőrségi besúgó legyen és ezt követően a Securitate zaklatásainak volt kitéve.
Első kötete, az elbeszéléseket tartalmazó Niederungen (1982) Romániában csak cenzúrázott változatban jelenhetett meg. A rövidítetlen változat két évvel később jelent meg Németországban; ugyanebben az évben adták ki Romániában a Drückender Tango című kötetét. Mindkét kötetben egy kis romániai német falu korrupcióval, intoleranciával és elnyomással telített világát írja le. A román sajtó kritikusan viszonyult a műveihez, viszont Németországban pozitív fogadtatásban volt része. Mivel Müller nyilvánosan kritizálta a romániai diktatúrát, tiltólistára került. 1987-ben az akkori férjével, a szintén író Richard Wagnerrel együtt Németországba emigrált. Jelenleg Berlinben él.
Könyveinek legfontosabb témája az elidegenedés és a politikai üldöztetés. Regényeit mintegy 50 nyelvre fordították le.
(Forrás: hvg online; Wikipédia.)
*
(Szerk.: Cirill Kabin Csaba)
Fotó: Herta Müller portréja (felvétel: Steffen Roth: forrás: fb).

https://www.facebook.com/photo/?fbid=4091841817710913

Válasz

Csukás István – Annyiszor játszottam a boldogot

Annyiszor játszottam a boldogot,
most végre boldog lehetnék –
nyugtalanul figyelem magamat,
vajon mi hiányzik még,
mi hiányzik és honnan hiányzik,
a világból-e vagy belőlem,
hogy miért nem csurran a méz,
fanyarul megért szőlőszem;
vagy nincs is, csak a mesében,
elkopott idegeket simogató
szép hazugság, kábítószer,
és mindegy, rossz voltam vagy jó,
s a boldogot csak játszani lehet,
és az élethez ennyi is elég,
az üdvözült angyali boldogságot
nem ismerik, csak a hülyék.

https://baloghpet.com/2025/06/02/csukas-istvan-annyiszor-jatszottam-a-boldogot/

Válasz

A ceruza és a radír

„Szia, hogy vagy?” – kérdezte kedvesen a radír a ceruzát.

„Nem vagy a barátom” – mordult rá a ceruza. – „Utállak.”

A radír meglepődött és megsértődött. „Miért?” – kérdezte.

„Mert mindent kitörölsz, amit írok.”

„Csak a hibákat törlöm ki” – felelte szelíden a radír.

„Attól az még nem helyes” – morogta a ceruza.

„De ez az én feladatom. Ez az én célom.”

„Akkor a munkád értelmetlen” – dörmögte a ceruza. – „Az írás sokkal fontosabb, mint a törlés.”

„A hibák kijavítása ugyanolyan fontos, mint a helyes dolgok megírása” – mondta a radír.

A ceruza elcsendesedett, majd halkan így szólt:
„De látom, hogy napról napra kisebb leszel…”

„Azért, mert minden alkalommal egy kicsit elveszítek magamból, amikor segítek kijavítani egy hibát.”

„Én is kisebbnek érzem magam” – ismerte be a ceruza.

„Nem tudunk jót tenni másokkal anélkül, hogy ne adnánk oda magunkból valamit” – mosolygott a radír.

Aztán a ceruzára nézett, és halkan megkérdezte:
„Még mindig utálsz engem?”

A ceruza visszamosolygott:
„Hogy is utálhatnék valakit, aki ennyit ad magából másokért?”

Minden nap, amikor felébredünk, eggyel kevesebb napunk van hátra.
Ha nem tudsz az a ceruza lenni, aki örömet hoz mások életébe,
légy az a radír, aki eltünteti a fájdalmukat, reményt ültet a helyébe, és emlékeztet rá:

A jövő lehet jobb, mint a múlt.

Légy hálás. Mindig.

http://netpolgar.network.hu/kepek/ez_is_az_is/a_ceruza_es_a_radir

Válasz

Két béka beleesett egy-egy tejjel teli köcsögbe. Az egyikük, a racionálisan gondolkodó, idejében felmérte, hogy az ellenállás értelmetlen, és hogy a sorsát nem kerülheti el. És amúgy is van túlvilág, így hát felesleges erőlködni, és hiábavaló áltatnia magát dőre reményekkel. Kinyújtotta hát a lábait, és lesüllyedt a köcsög fenekére. A másik viszont alighanem buta volt, vagy ateista. És nyomban kapálózni kezdett. Gondolhatnánk, minek rángatózik, ha egyszer minden eleve elrendeltetett? De csak kapálózott, kapálózott tovább. Amíg csak a tejet vajjá nem köpülte. És kimászott. Adózzunk hát a társa emlékének, aki idő előtt meghalt a filozófia és a racionális gondolkodás fejlődésének nevében.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Dmitry_Glukhovsky

Válasz

este majd légy ott
tudod hogy mitől döglök -
gyere és tedd azt

# Kisdaróczi Tamás

aaa.jpg

Válasz

Ady Endre: Intés az őrzőkhöz

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmult nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Bucsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

http://utitars.network.hu/video/emlekek_versek_gondolatok/latinovits_zoltan__ady_endre_intes_az_orzokhoz_tihany_gejzirkupok

Előzmény

Válasz

Szabó Lőrinc - Harc az ünnepért

Magányom szétnéz, szól és szava büntet:

– Ahová én belépek, legyen ünnep,
térdeljen porba, ki hozzám beszél,
jó szavam: koldusnak vetett aranypénz,
örüljön, ki ellenségem lehet,
szivemben vad gőg a szeretet is,
örvénybe lépek józan, dacos ésszel,
nem fáj, ha tűzön éget a gonosz,
lesem felebarátom feleségét,
esti szeretőm délre feledem,
vagyok magamban s másban hontalan,
mindent tudok, aranyat s gyöngyöket
old fel boromban a gazdag jövő
és mindig győztes, mindig sérthetetlen,
megmaradok magamnak, érthetetlen
magasság, melynek némasága ünnep.

Ahová lépek, mégis minden büntet:

letérdelek a köszönők elé,
aranypénzként őrzöm más jó szavát,
ellenségemet fölfegyverezem,
büszkeségem gyámoltalan bilincs,
koldusok közé viszem ágyamat,
menekülök a szúnyogok elől
és mindenkit magamban hurcolok,
semmit se tudok, fuldokolva szívom
a levegő képzelt pénz-tőgyeit,
elhúzódom a mulatók közűl
s némán esengek vissza a világba
és magamnak is mindig érthetetlen,
sohse leszek már többé sérthetetlen,
mert a vezeklés kívánt kínja büntet.

És így lett mégis, így lesz minden ünnep:

vak voltam már és dermedt zűrzavar,
s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
S láttam, történnek néha jó csodák,
amikért élni érdemes, tovább
botladozni máson s magamon át,
egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
emberi sorsom hálásan fogadva,
mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
akkor szeret igazán, ha kifáraszt.
Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
nyilt az ajtó és nyiltak jó csodák
s én boldogan botladozom tovább
idegen romokon s magamon át
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
két kezével egyszerre tart az isten
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,

jobbja emel, és fölragyog az ünnep.

https://krk.szabolorinc.hu/07/07a.htm

A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta április 11-én József Attila születésnapján ünneplik, ...

http://autovezetes.network.hu/video/zene/nemes_levente__harc_az_unnepert_2025_szabo_lorinc__kemence_shot_project

Válasz

Minden embert tisztelni kell, akármilyen sajnálatraméltó vagy nevetséges. Emlékeznünk kell, hogy minden emberben ugyanaz a lélek van, mint bennünk. Még akkor is, ha a másik testileg, lelkileg visszataszító, így kell gondolkoznunk: "Igen, ilyen szörnyűségnek is kell lennie, és el kell viselni őket." Ha kimutatjuk nekik ellenszenvünket, először is, igazságtalanok vagyunk, másodszor, kihívjuk őket olyan harcra, mely nem a koncért, hanem az ő létükért folyik. Akármilyen is, képtelen megváltoztatni magát. Mit tehet? Küzd ellenünk, mint a halálos ellenségével. Hiszen valójában mi akkor akarunk jók lenni hozzájuk, ha ők már megváltoztak, és nem olyanok, amilyenek. De ez számukra lehetetlen. Éppen ezért, jó szándékúnak kell lennünk minden emberrel, bármilyen is legyen, és ne várjuk tőle azt, amire képtelen, hogy más ember legyen.
# Arthur Schopenhauer, német filozófus
https://www.citatum.hu/idezet/62049

Válasz