Ki és milyen a magyar? Ez a kérdés, ha a büszke és körmönfont címet a hétköznapok nyelvére fordítjuk. Azért is jogos hétköznapi nyelvre ültetni át ezt a kérdést, mert a köznapi gondolkodás erre adott válaszát keressük és elemezzük külföldön is, ha nyomokban van erre adat s hazánkban, ahol a kérdés nagyobb visszhangra találhat. A külföldi és hazai reflexiók összetartoznak, utalnak is egymásra, s minden bizonnyal jobban értjük és értelmezhetjük a rólunk formált képet, ha megvizsgáljuk azt, hogy mi mit és hogyan tartunk magunkról és másokról.

Nemzetfelfogások

A pszichológia volt annál ambiciózusabb, mintsem hogy a nemzet képét és az ebben is tükröződő nemzeti hovatartozást, kötődést véleményszinten vizsgálja. Először magát a nyers valóságot próbálta megragadni, a nemzetet magát, természetét, úgy, ahogy van.

Nemzetkarakterológiák

A pszichológia történetének nemzetközi példatárában is előkelő helyet foglalhat el e tekintetben Rónay Jáczint 1847-ben írott könyve. Teljes címe szerint: „Jellemisme, vagy az angol, francia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet, nő, férfiú és életkorok jellemzése lélektani szempontból.”

A győri egyházi férfiú és akadémiánk pszichológus tagja (utóbb a Kossuth-család, majd a Habsburg-uralkodóház gyermekeinek nevelője) úttörő volt: töredékes német előzményekre támaszkodva nagyívű körképet kerekített a nemzetekről, a korát megelőzve alkotott rendszeres nemzetkarakterológiát. E szerző számára az nem is kérdés, hogy ki a magyar. Azt keresi és írja le színes stílusba burkolt rendszerességgel, hogy milyen a magyar ember természete. (Egy kiragadott idézet: „különös ellentmondásban látom nemzetünket, az angolt és a franciát tán kivéve, egy nemzet sem buzog olly hőn nemzetisége mellett, mint a magyar, és még is, egy sem fogadja olly könnyen, mondhatni könnyelműen az idegent és mindent, mi idegen, mint éppen a magyar”.²)

Munkamódszere a szempontokban gazdag összehasonlítás, egybevetés nemzetek között és nemzeten belül. Művét az is megkülönbözteti a többi, későbbi, hazai és külföldi nemzetkarakterológiáktól, hogy nem egyetlen, egy tömbből faragott típust ír le, hanem társadalmi és demográfiai kategóriák eleven rajzát adja. Valóban benne rejlik egy kulturális, társadalmi, nemi és életkori differenciálpszichológia kezdeménye. Ugyanakkor fel sem merül benne, hogy az általa látni vélt különbségek nem valóságosak. Nem tart attól, hogy szórt történeti-irodalmi forrásai s a maga leszűrt ítélete különbséget tesznek ott is, ahol ezek nincsenek, s eltúlozzák, túldimenzionálják a különbséget ott is, ahol megvannak. Rónay nemzetekről gondolkodik és szól, s nincs benne modern aggály, hogy csak nemzetképeket közvetít és színez ki.

A két világháború között a magyar nemzetkarakterológia már elvesztette ártatlan naivitását. Nem is pszichológiai mű, hanem a filozofikus absztrakciók építménye (mint Prohászka Lajos szerencsétlen időpontban megjelent német-magyar komparációja), bátor eszmei-politikai tett (mint Szekfü és társai „Mi a magyar?” című kötete³), publicisztikai ballépés (mint Németh László mélymagyar–hígmagyar distinkciója). Babits kiváló írása⁴ felsorolja az összes józan ellenérvet, amely a magyarság vagy a nemzetméretűvé kivetített magyar ember személyiségrajzának tudományossága ellen felhozható. Ha egy nem teljesen logikus fordulattal maga belevág egyfajta történeti-kulturális mentalitás finom művű leírásába, az 1939-ben az önálló nemzeti perspektíva megőrzésének szolgálatában történt.

A szociálpszichológia egyik névadója, William McDougall (1921) még megkísérli a század 20-as éveiben, hogy a nemzetek pszichológiáját felvázolja a The Group Mind című kötetében. Ez azonban főként azzal lett maradandó emlékezetű, hogy rajta csiszolta ki Floyd Allport azokat az érveket, amelyek a kollektív lelkiség léte és elemezhetősége ellen szóltak, s amelyek az egyének (ha tetszik, egyedek) közötti kölcsönhatásokra fokuszáló amerikai szociálpszichológiát elindították máig ívelő pályáján.⁵ A szociálpszichológia empirikus tudománya így a nemzetkarakterológia tagadásaként jelent meg, viszont igaz, kezdetektől birkózik a problémával, hogyan értse meg az egyén integrálódását a nagy társadalmi egészbe, s a nagy társadalmi egész jelenlétét ez egyén felfogásában és tetteiben.

Egyébként a nemzetkarakterológiának van jogutóda az empirikus társadalomkutatás világában: a világ irodalmában ma is találhatunk nemzeti-társadalmi karaktereknek szentelt esszéisztikus írásokat, amelyek aktuáltörténeti utalásokra támaszkodnak, és ha az amerikai vagy az orosz ember személyiségprofilját ígérik, akár publicisztikai világsikert is arathatnak. Mindemellett jelentkezett és erősbödik az a szakszerűen pszichológiai vonulat, amely kultúrák közti különbségek módszeres feltárására vállalkozik, és összehasonlító vizsgálatok tényszerű eredményeiből rakja ki a nemzeti kultúrák színes mozaikképét. Ezer módszertani nehézséggel küzd, nem utolsósorban a mintavétel gondjával, hogy eldöntse, ki s miért reprezentál egy nemzeti kultúrát.⁶

Sztereotip nemzetjellemzések

A nemzetkarakterológiai törekvés utóélete a nemzetekről formált képek, leírások, jellemzések tanulmányozása is, amely beletorkollik a mai szociálpszichológia egyik fő áramába, a sztereotípiakutatásba.

Annak vizsgálata, hogy milyen kép él a köztudatban a különböző etnikumokról, nemzetekről, elvált és önállósult a tényleges nemzeti karakter tanulmányozásától, nem is mindig talál ahhoz vissza, de nem szükségképpen jelenti annak elutasítását, hogy lenne jól-rosszul tükrözött tárgya. Nyilvánvaló, hogy egy sajátos vetületről van szó, mint előadásom címében fogalmaztam, „görbe tükörről”, hiszen jobb esetben is egy-egy társadalom jellegzetességei (fejlett ipara, zenei kultúrája vagy épp a kriminalitás mértéke) emberi-személyes vonásokba képeződnek le, fordulnak át (mint szorgalom, muzikalitás vagy rosszakarat). A társadalmi struktúrák antropomorf formát öltenek, ha egyáltalán a sztereotip vonásokból kirajzolódó emberalak valóban közvetít releváns társadalmi információt. LeVine és Campbell úgy gondolják,⁷ hogy ilyen értelemben van igazságmagva a sztereotípiáknak, de e kérdésben megoszlanak a szakmai vélemények, hosszú évtizedeken át az ellentábor hangja sokkal erőteljesebb volt.

A szociálpszichológia nemzetközi szakirodalma a 30-as évek első felétől foglalkozik elemzően az etnikai előítéletek problematikájával. A fasizmus jelentkezésének természetes ellenhatásaként erősödött meg a szándék, hogy demonstrálják: a közgondolkodásban vannak alaptalan, ám egyes etnikumok hátrányos megkülönböztetésére vezető előfeltevések.

Tulajdonképpen Katz és Braly 1932–33-ban a Princeton egyetem diákjai körében végzett vizsgálata⁸ adott elsőként empirikus-műveleti értelmet a sztereotípia fogalmának, és ugyanakkor össze is fűzte ezt az előítélettel. Nemzeti, etnikai csoportokra nézve jellemzőnek talált tulajdonságokat egy listából választottak ki a diákok. Egyik legfőbb tanulság az volt, hogy véleményük sok esetben egészen magas százalékos arányban egybeesett. Katz és Braly azt a csoportjellemzést tekintette sztereotípiának, amellyel kapcsolatban konszenzus van. Mi is ilyen értelemben beszélünk itt és a továbbiakban sztereotípiáról, megengedve, hogy nemcsak ilyen kulturális, hanem egyéni sztereotípiák is vannak. A szerzőpár másik lényeges felismerése az volt, hogy bizonyos kategóriákról (nevezetesen a török népcsoportról) a távolságtartó értékelés alapján akkor is születik egybehangzó jellemzés, ha semmi tapasztalati anyag nincs vele kapcsolatban. Eszerint – születik a kritikai konklúzió – hiába élnek a köztudatban széles körben elterjedt nézetek arról, hogy milyenek a különböző nemzetek, e nézetek a jellemzést adó személyekre és az ő kultúrájukra vetnek fényt s nem a jellemzés tulajdonképpeni tárgyára.

A nemzetjellemzések, az auto- és heterosztereotípiák teljesen légből kapott és elfogult jellegének a feltételezése elég kritikus, de vannak még ennél is súlyosabb fenntartások. Van olyan szakirodalmi álláspont, amely szerint nemcsak az egyes nemzetek megítélésében esünk tévedésbe, hanem a nemzet egyáltalán mint fogalmi konstrukció kétes, nem tudni, mi a valóságfedezete. Van a történészeknek és gondolkodóknak egy ismert csoportja, amely (ha a marxizmus zsargonjában fejeznénk ki magunkat, akkor azt mondhatnánk, hogy) a nemzetet hamis tudati képződménynek könyveli el. E társadalomkritikai iránynak azonban bizonyos értelemben még nehezebb dolga van, mint a marxizmus szószólóinak. Utóbbiak az embereket osztálytudatra igyekeztek ébreszteni, amijük nem volt, az viszont az embereket arról világosítja fel, hogy magukra és másokra vonatkozó nemzettudatuk, amijük van, az nem más, mint téves és dezorientáló világlátás. Kifejezően fogalmazza ezt meg Csepeli György 1992-ben kiadott könyvének címe: „Nemzet által homályosan.”⁹ Ugyanerre utalt a nemzetközileg jegyzett Benedict Anderson (1983) irányt adó munkájának a címe is: Képzelt közösségek: Reflexiók a nacionalizmus eredetére és elterjedésére.¹⁰

Szerintük a nemzet nem természetes közösség, hanem valamiféle műtermék, amely hamis színben mutatja és alakítja a történelmi-társadalmi viszonyokat. Ehhez a minősítéshez azonban alighanem hozzátartozna annak meghatározása, hogy mi a természetes közösség, s miben áll a természetes közösség fölénye. Az érthető, hogy e nemzetkritikusok nem osztják egyes nacionalistáknak a nemzet misztikus eredetére, szimbólumainak mágikus hatására, egységének gyökerére és erejére vonatkozó illúzióit, s tanulságos, ha a nemzeti keretek létrejöttének és a nemzeti öntudatra ébredésnek a feltételeiről és folyamatairól ötletgazdag módon elmélkednek. Az azonban kétséges, hogy mi is az a természetes közösség, amelyet a nemzettel azonos mérceként szembeállítanak.¹¹

A nemzet létének és mibenlétének megkérdőjelezéséhez nem egészen logikusan illeszkedik a gondolat, hogy volt és van a nemzetfejlődésnek egy jobbik és egy rosszabbik útja. Jobb a politika kereteibe beleillő államnemzet és rosszabb az azokon túlcsorduló kultúrnemzet. Nem nehéz ráébredni arra, hogy az előbbinek nem egyszerűen példája, hanem történeti megtestesülése a francia, az utóbbinak pedig a német fejlődésmenet. Ma már e régről és jó forrásokból ismert dichotómia avíttnak és szegényesnek tűnik.¹² Csepeli György a tipizált nemzetek tablóján széttekintve joggal fedezte fel az USA hiányát, amit is úgy pótolt, hogy az ismert dichotómiát kiegészítette az „állampolgár nemzet” általa a franciánál is jobban értékelt ideáltípusával. El kell ismerni, nagy a jelentősége annak, hogy a Földön legheterogénebb amerikai társadalom nemzetté váljon, nehogy a „népek olvasztótégelye” etnikailag felrobbanjon. Az azonban bizonyos, hogy az amerikai típus a nemzetfejlődésben nem szokványos, s nem is másolható.

A történeti megértés és hozzáértés sajnálatos hiánya lenne, ha abból kiindulva, hogy Magyarország a Rajnától keletre fekszik, és hogy határain kívül magyar ajkú népesség milliós nagyságrendben él, Csepeli Györggyel együtt arra a következtetésre jutnánk, hogy a magyarság történetileg az ún. kultúrnemzet fejlődési útján haladt.¹³

Bonyolult kérdés, hogy mi és ma megélhetjük-e annak a szabadságát, hogy eldöntsük, mely nemzetmodell kedvesebb számunkra, mi a modernebb, vagy ha a polgári fejlődés itt erőre kap, akkor ahhoz mi is illene jobban.¹⁴

Kik a magyar nemzet tagjai?

Nem korlátozva figyelmünket értelmiségi mintákra és almintákra, magunk hosszabb távon, visszatérően vizsgáltuk,¹⁵ hogy az emberek a magyar nemzet fogalmát, ennek terjedelmét hogy határozzák meg. 1973-ban tettük fel először azt a háromágú kérdést egy országos reprezentatív minta tagjainak, hogy „Amikor Ön a magyar nemzetre gondol, beleérti-e ebbe a szomszédos országokban élő magyarokat, a nyugati országokban élő magyarokat, a Magyarországon élő nemzetiségeket?”. Az ország akkori politikai atmoszférájában már az is figyelemre méltó, hogy a Nyugatra távozókat a megkérdezettek 24%-a a nemzet tagjának minősítette. A szomszédos országokban élő magyarok megítélésében erősebben megoszlott a minta, 45% tekintette őket a nemzet részének. A nagy többség a hazai nemzetiségek nemzethez tartozása mellett voksolt, 72,5% nyilatkozott így.

Ha tetszik, fogalmazhatunk úgy, hogy akkor, 1973-ban az „államnemzeti” felfogás hangja volt domináns, bár ekkor sem lebecsülendő a kulturális összetartozás alapján válaszolók aránya. A legdurvább százalékszámokból is nyilvánvaló, hogy egy számottevő réteg álláspontja kiterjesztő módon ellenmondásos: egyszerre tekinti a magyar nemzet részének a magyar állampolgárságú nemzetiségeket és az idegen állampolgárságú magyarokat. Különböző rétegmintákon lebonyolított vizsgálataink a 70-es, 80-as években azt tükrözték, hogy a fiatal értelmiségiek, illetve az értelmiségi származású diákok társaiknál nagyobb arányban vélték úgy, hogy a határon túli magyarok a nemzetbe tartoznak.

A tanulók körében lényeges módosulást hozott a rendszerváltás: 1991-ben a nyugatra távozottakat a mintának immár majd a fele a nemzet tagjának tekintette, kétharmados lett az egyetértés abban, hogy a határokon túl élő magyarok a nemzet részei, visszaesett viszont azok aránya, akik a nemzetbe belefoglalnák a Magyarország területén élő nemzetiségeket. A közelmúltban, 1996 végén újfent egy országos reprezentatív mintának tettük fel a kérdéssort.¹⁶ A nyugati magyarokat 55%, a szomszédos országokban élőket 68%, a nemzetiségi állampolgárokat 70% minősítette a nemzet tagjának. A kulturális és a politikai-állami összetartozás szempontja tehát egyaránt érvényesül, minden korábbinál nagyobb a kiterjesztő módon ellentmondásos vélemények aránya, a 40%-ot bizonyosan eléri. Nincs töretlen logika, nincs egységes eszmei álláspont ebben a kérdésben, s bizonyos: a kérdezettek meghatározó többségétől távol áll a kirekesztés szándéka. Ez igazolódik további kérdéseink nyomán is, bár nem hallgatható el, hogy 11,5% a nem keresztény családból származókat, 17% azokat, akiknek egyik szülője afrikai vagy távol-keleti, akkor sem foglalja bele a magyar nemzetbe, ha anyanyelvük magyar. 27% szerint nem tagjai a magyar nemzetnek a magyarországi cigányok. A minta nem lebecsülendő hányada tehát az állampolgári, illetve nyelvi kritériumokon túli szempontokat is érvényesít a nemzeti hovatartozás mérlegelésekor.

Az 1996-ban kérdezettek 55%-a szerint egy ember nem tartozhat több nemzethez, s 39% gondolja úgy, hogy ez lehetséges. Akár e markáns többségi vélemény miatt, akár ennek ellenére, figyelmet érdemel, hogyan látják az emberek a kettős kötésben lévő etnikai csoportok hovatartozását. 1994-ben arra kértük a vizsgálati személyek egy csoportját, hogy több szempontból ítéljék meg például a szlovákiai magyarok s a magyarországi szlovákok hasonlóságát a két többségi populációhoz és egymáshoz. Az adatok alapján a multidimenzionális skálázás módszerével térképszerűen ábrázolni tudtuk a négy csoport hasonlóságát, leszűrhettük, hogy ezek között nagy vagy egyenlőtlen távolságot nem érzékelnek.¹⁷

A nemzet szerepe az egyéni tudatban

Ezen empirikus megfigyelések után visszatérek arra a gondolatra, hogy a szociálpszichológiának kezdeteitől egyik elméletileg is jelentős alapproblémája az volt, hogy mi fűzi az egyént egy – bizonyos történeti fázisban számára társadalmi-kulturális realitásként adott – nagy társadalmi csoporthoz. Többféle szakmai nézőpont jelentkezik, ezek között helye van a csoporthoz tartozás szociálbiológiai célszerűségét és alapjait kiemelő megközelítésnek, csakúgy, mint a nemzeti identitást az egyéni nárcizmussal rokonító pszichoanalitikus elemzésnek. Nincs igazi pszichológiai képviselete a társadalmi-gazdasági célszerűséget és alapokat kiemelő megközelítésnek, és a kultúrantropológia társtudományára marad egy olyan koherens szocializációs elemzés, amely az egyént annak a kultúrának teremtményeként mutatná be, amelybe belenő, s amely így szükségleteit és képességeit kimunkálja.

A mai szociálpszichológia domináns nézőpontja mindazonáltal kognitív: a nemzet eszerint egy olyan kategóriát jelent, amelybe az egyén belesorolja, beletartozónak tekinti önmagát, s amely így különleges szerephez jut a szociális információk feldolgozásában és az önértékelésben. Henri Tajfel, az európai szociálpszichológia újraébresztője vezette be együtt és kapcsolta össze az információfeldolgozás és önértékelés szempontjait, s jelölte ki ily módon a nemzetnek az egyéni tudatban betöltött funkcióját.¹⁸

Úgy vélte, az emberek és emberi megnyilvánulások tömkelegének felfogásához és gondolati kezeléséhez általános kategóriákat kell használnunk.

Az embereknek kategóriába, így a nemzetbe való besorolása is kihat tulajdonságaik megítélésére: kategórián belül az abba tartozók azonosságát, kategóriák között a különbséget látjuk inkább és túlozzuk el. Az egy kategóriához tartozó emberek látni vélt közös tulajdonsága a sztereotípia, ez egyszersmind a más kategóriáktól megkülönböztető vonások leírása is. Tajfel ún. szociális identitás elmélete szerint az elkülönített kategóriákhoz való viszonyunk szubjektíve aszimmetrikus. Pozitív önértékelésünk érdekét és védelmét az szolgálja, ha a mi saját kategóriánk, amelyhez tartozunk kifejezetten értékes, s így saját kategóriánk kiemelése ösztönöz bennünket arra, hogy összehasonlításokat tegyünk. Ez a logika megszabja, hogy a kategóriák szintjén mit mivel és miben hasonlítunk össze, s magyarázatot lel benne egyfelől a saját csoport minduntalan tapasztalható felértékelése, az ún. ingroup bias, másfelől a sztereotípiák szerepe és tartalma.

Az elméletnek több gondolati leágazása van, és az utóbbi két évtizedben kérdések és továbbfejlesztési kísérletek kapcsolódtak hozzá.¹⁹

Tajfel szociális identitás elgondolása kezdetben gyermekek nemzeti preferenciáinak vizsgálatával társult. E tárgykörtől távolodva vált e tétel és váltak származékai az én és a társadalomfelfogás tanulmányozásának széles kisugárzású elméleteivé. Visszaforgatva Tajfel elméletét a nemzeti problematika tárgykörére, minden értéke mellett látnunk kell magyarázó erejének korlátait.

A nemzetek állapotának és a nemzetgazdaságok és államok ütőerejének vannak objektív mutatói is, amelyeket lehet gondolatban elkerülni, de gyakorlatilag megkerülhetetlenek. A különböző nemzetek összehasonlító értékelése nem szűkül csak a saját csoport–külső csoport (ingroup–outgroup) páros kapcsolatok viszonyrendszerére, hanem összetett relációszisztémába szerveződik. A szubjektív szemlélőben az egyes etnikai csoportokról és nemzetekről, azoknak az egyedi tagjairól szerzett benyomásai, tapasztalatai alapján sajátos értékelési hierarchiák alakulnak ki, amelyek szorító hatást gyakorolnak rá. A nemzetek viszonyai párban és rendszerben nem ma létesültek, múltjuk tudatunkban gyakran elevenebben él, mint a jelen. Az ingroup-outgroup viszonyt nem egy ember, nem is csak az egyik csoport szemléli, hanem kölcsönösen teszik ezt, direkt és indirekt egymásra hatásban.²⁰

Ma viszonylag ritka az a vizsgálat, amely nem az információfeldolgozás folyamatába helyezi a sztereotípiákat mint kognitív struktúrákat, hanem kizárólag vagy elsődlegesen ezek társadalmilag elterjedt tartalmát igyekszik feltárni. Bár erre is van példa, így az amerikai dilemmát érintő faji, etnikai sztereotípiák létének és mibenlétének felkutatása vagy a nemi sztereotípiák tartalmi sajátosságainak elemzése.

A nemzeti sztereotípiák vizsgálatának Európában az integrációs folyamat és annak várható és bekövetkező ellenhatásai adtak lökést. Az utóbbi években az Európai Unió tagországaiban mind több kutatás vette kezdetét, amely a köztudatban egymásról élő képet (úgymond kulturális sztereotípiát) igyekszik feltárni, nem túlságosan fantáziadús módon. Új színfolt a szupranacionális

Európa és az egyes nemzetek tudati reprezentációja közötti viszony kérdésének puszta megfogalmazása.²¹ Van egy visszatérő – igazolt, ám magyarázatlan – megfigyelés, amelyet eredendően Von Ehrenfels fogalmazott meg, az, hogy az európai országok északi–déli földrajzi fekvése minden más jellegzetességtől függetlenül hatást gyakorol az ország népének percepciójára.²² Emellett olyan örök kérdések újratárgyalására kerül sor, hogy egybevág-e az egyes nemzetek különböző szempontok alapján születő jellemzése,²³ vagy hogy a saját nemzet értékelése és felfogása miben sajátos, s milyen hatással van az érintkezés és ismeretszerzés a kölcsönös percepcióra.²⁴ Az ún. kontaktus-hipotézis unalmát, mármint hogy azt várják, hogy a személyes csoportközi érintkezés javítja a csoportok egymásról alkotott képét, csak időnként enyhíti egy-egy ellentmondó eredmény.²⁵ Mindezt visszatérően holland, angol, francia, német, olasz, spanyol társadalmi közegben vizsgálják, s ezen nemzetek zömmel egymásra reflektálnak.

A kelet-európai régióból az orosz és a lengyel realitás és jellemzés váltott ki eddig érdeklődést.

Egy lengyel identitás- és sztereotípiavizsgálat a Tajfel-féle várakozásoktól merőben eltérő, kultúr- vagy inkább régióspecifikus eredménnyel járt. Tajfel és mind szofisztikáltabb követői szerint azért állítunk szembe és hasonlítunk össze kategóriákat, hogy a sajátunkat értékben kiemeljük. Mlicki és Ellemers 1996-os eredményeiből²⁶ viszont az tűnik ki, hogy lengyel vizsgálati személyek a sztereotip jellemzéseikben a saját kategóriájuk markáns elkülönítésére törekedtek, még azon az áron is, hogy annak értékelése negatív lesz.

Más nemzetbeliek magyarságképe

Az empirikus kutatások vázolt hátterén szemlélve nem túlságosan gazdag azoknak a vizsgálatoknak a száma és volumene, amelyek a magyarokról külföldön alkotott képet veszik célba, vagy ezt akár csak érintik.

A kutatás forrásai szerint négy megközelítést említhetek, s ezzel csaknem ki is merítettem a szórványos eredmények összességét.

Sztereotípiák a nemzeti karakterről

Az első megközelítés D. Peabody standard munkája, amely hatalmas empirikus anyagot ölel fel és összesít, végkövetkeztetéseiben pedig markáns pozíciót foglal el, s így mindkét okból megkerülhetetlen a nemzeti karakter és sztereotípia tárgyalásakor. Peabody 1985-ben publikálta először könyvét, „National characteristics” címen,²⁷ mely cím a maga tömörségében talányos, hiszen nem tudni, valóságos nemzetjellemzőkről vagy csak a nemzeteknek tulajdonított vonásokról kíván-e értekezni. Peabody kiindulópontja és végkövetkeztetése épp ebben a vonatkozásban markáns: minthogy egyfelől azt tárja fel, hogy sajátos arculata van a különböző nemzetekről adott jellemzéseknek, másfelől ezen jellemzések tekintetében nagy az egyetértés a különböző nemzeti kultúrákat képviselő minták között. Ennek alapján véli úgy, hogy a sztereotípiák hitelt érdemlő képet nyújtanak tárgyukról, a nemzeti karakterről.

Peabody a 60-as és 70-es évek fordulóján négy nyugat-európai ország diákjai között bonyolította le alapvizsgálatát, amihez finn és osztrák diákmintákon végzett kiegészítő vizsgálat kapcsolódott. Egyedül ez utóbbiban, az ausztriai adatfelvételben szerepelt a magyar mint jellemzendő célnemzet.

A vizsgálati személyek ellentétes tulajdonságok (mint pl. gyáva–bátor) között elhelyezett skálán minősítették a célnemzet tagjait. Peabody módszertani nevezetessége, hogy ugyanazt a vonást ismételten, más értékelő előjellel is exponálja (a gyáva–bátor mellett a kockázatvállalás szintjére vonatkozik a megfontolt–vakmerő tulajdonságpár is). Az ítéletek viszonyából így kiolvasható, hogy mi vezeti a vizsgálati személyt: az értékelés vagy a leírás következetessége.

Az értékelés szerepét a nemzetjellemzések szerveződésében végül is halványabbnak látja, nota bene az ingroup és outgroup közötti értékelő különbségtételt sem tapasztalja, ami szokatlan és meg nem ismételhető eredmény. A nemzeti karakterek leírásában s megkülönböztetésében különösen fontosnak bizonyul egy dimenzió: a feszes–laza (tight–loose, azaz egyfelől összefogott, fegyelmezett, korrekt, másfelől könnyed, szenvedélyes, felszabadult). Az összképnek eszerint lényeges eleme, hogy egy nemzet fiai és lányai mennyire gyakorolnak önfegyelmet, belső impulzusaikat mennyire tartják féken, alávetik-e magukat az általános normáknak. A különböző nációk között – a jellemzés alanyaiként és tárgyaiként egyaránt – Peabody észak–dél különbséget talál: az impulzuskontroll jobban jellemzi az északiakat, akik ennek hiányáért kritikusan szemlélik a délieket.

Ennek a kutatássorozatnak a keretében a megkérdezett osztrák diákok általános értékelése a magyar emberről nem volt kifejezetten elutasító. Tevékeny, ravaszkás, felettébb vidám, szeretetre méltó, igen impulzív, elég nagystílű népnek tűnt a magyar a számukra. Kiviláglik azonban már a legjellemzőbbnek ítélt vonások puszta felsorolásából is, hogy szerintük sajátosan az önfegyelem, az impulzuskontroll, a normakövetés nem tartozik a legfőbb nemzeti erények közé. Peabody tömören, kemény szavakkal összegzi az eredménycsokrot: „A magyarok az osztrákok ítéletei szerint egy lesüllyedt változatát képezik a bécsi operettekben megjelenő impulzuskiélésnek. Különösképpen ťlazánakŤ és ťrámenősnekŤ ítélik...” (Hozzáteszem, mintha északról tekintenének ránk.)

Spanyolok, belgák, szlovének a magyar emberről

Mintegy pótlandó azt, amit Peabody – kivételesen – elmulasztott, több európai ország egyetemi hallgatóitól kértem jellemzést a magyar emberre vonatkozóan. Logikáját követve, észak–dél irányban különböző helyzetű országok 20-30 fős csoportjai nyilatkoztak skálákon, 1997 májusának első napjaiban.²⁸ Tapasztalataim és feltevéseim szerint Közép-Európában volt és van jelentősége a nyugat–kelet irányú különbségeknek is. Ezért viszonyított ítéleteket kértem és kaptam a magyar emberről, akit a hétfokú tulajdonságskálákon egyszer a némethez kellett mérni, egyszer a románhoz.

A német emberrel való direkt összehasonlítás (1. ábra) alapvetően előnytelen, a „barátságos” vonás azonban ellenirányú kivétel, amely részleges ellensúlyt képez. A román emberrel való összehasonlítás (2. ábra) felemás képet nyújt.

A belga diákok különösen magasra tartják a németet, s ugyanakkor a magyarhoz képest konzekvensen és jelentősen leértékelik a románt.

A spanyol diákok mindkét jellemzése ambivalensebb, mérlegelő, a magyar–román egybevetésben gyakorlatilag határozatlan. A belgák tehát következetes és fokozatos nyugati–keleti megkülönböztetésekkel élnek. A spanyol kérdezettek tompítják a látni vélt német–magyar eltérést és a románokat közel úgy értékelik, mint a magyarokat. Az észak–dél szemléleti különbség misztériumán kívül e két mintánál a németek és a románok megítélésében közrejátszhat a kulturális és nyelvi hasonlóság mértéke is: a belgiumiak a németeket, a spanyolok a románokat jobban értik, s ezért is jobban értékelik. A magyarokkal kapcsolatban ilyen tényező – szokás szerint – egyiket sem befolyásolja.

1. ábra. – A magyar ember és a német ember összehasonlítása spanyol és belga mintán, 1997

2. ábra. – A román ember és a magyar ember összehasonlítása spanyol és belga mintán, 1997

Rendelkezésre állnak adatok szlovén diákok egy szűk csoportjától is, akik nem ily távolságból tekintenek a szóban forgó nemzettriádra. Szemükben is egy nyugati–keleti hierarchia rajzolódik ki. Az élen álló németeknek a szorgalmát különösen méltányolják a magyarokéhoz képest, a magyarok műveltségét és értelmességét hangsúlyozzák a románokéhoz mérten, és feltűnően kiemelik a románok patriotizmusát a magyarokkal szembeállítva, aminek lehet, de nem feltétlenül van pozitív konnotációja.

Szlovákok a magyarokról

Itt egy harmadik kutatásra térek rá, északi szomszédaink, a szlovákok magyarokra vonatkozó ítéletalkotását részleteiben kevésbé, inkább konzekvenciáiban ismerhetjük. A pozsonyi FOCUS társadalom- és piackutató központ 1992–93-as adatai szerint²⁹ a szlovák többség (50% körül ingadozó) tetemes része véli úgy, hogy a kisebbségi magyarok nem érdekeltek, nem elkötelezettek és nem lojálisak Szlovákia iránt, s a magyarság státusára vonatkozó igényeket – még azok közül is, akik a kisebbségi jogokat általánosságban elismerik – túlzottnak tartják. A kétnyelvű helységnévtáblákat 13%, a magyar névhasználatot és az anyanyelvi oktatást 19-19% ismeri el maradéktalanul jogosnak. Az elmagyarosítástól való félelem viszont 64% arányban jelentkezik.

Ezen a háttéren érthető, hogy a jól ismert „társadalmi távolság” skála egy itemére válaszolva 1993-ban 40%, 1994-ben 21% nyilatkozott úgy, hogy felháborodna, ha egy magyar költözne a szomszédságába. A

z egyébként örvendetes, de nem maradéktalan enyhülés Meciar átmeneti távozásának idejére esett: s ily módon virtuálisan nemcsak a cigányoknál, araboknál és feketéknél, hanem a vietnamiaknál és ukránoknál is közelebb kerültek a magyarok a többségi szlovákokhoz. Ugyanezt a relációt érintette Piontkowski és Florack nemzetközi összehasonlító vizsgálata 1994-ben,³⁰ amikor arra vonatkozó kérdéseket tett fel többségi csoportoknak, hogy milyennek tartják maguk és egy kisebbség kultúráját, a kultúrák egymásra hatását, a kisebbség kívánatos beilleszkedésének mértékét. Németországtól és Svájctól eltérően Szlovákiában nemcsak integrációs és asszimilációs törekvésekkel, hanem 20–30%-os arányban kifejezett kirekesztő attitűddel is találkoztak. Megjegyzendő, hogy a német szerzők annak nem szenteltek semmi figyelmet, hogy a különböző kisebbségi célcsoportok eredendő kulturális távolsága és formális jogi státusa milyen, így a török és volt jugoszláv vendégmunkásokat közös nevezőre vonták az évezredes helyi előtörténettel rendelkező magyarokkal. (De ez már nem a szlovákok, hanem a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó münsteri kutatók szenzitivitásának kérdése.)

Románok más népekről – románok és magyarok egymásról

Román diákokkal 1994-ben saját kutatásaim keretében bonyolítottunk le nemzetjellemzéseket érintő terjedelmes interjúkat, töltettünk ki skálákat. A magyarokról általánosságban s nem sajátosan a kisebbségi sorban élőkről nyilatkoztak.³¹

A román minta nem tüntetett a magyarság és Magyarország iránti rokonszenvével. Nyolc nemzeti kategóriát kellett sok összefüggésben jellemezni és értékelni (3. ábra). Minden egybevetésben a magyar foglalja el az utolsó előtti helyet, egy szorul mögé, mégpedig az orosz. A magyar emberről tulajdonságpárok között elhelyezett skálákon is jellemzést adtak. Ennek a tulajdonságprofilnak a pozitívuma egy önérvényesítést kifejező tulajdonságnyaláb volt (hazafias, politikában involvált, öntudatos), legsötétebb negatívumát pedig a szorgalom, a műveltség és a humor hiánya képezte. A multidimenzionális skálázás³² módszerével lehetőség van arra, hogy a kért és kapott nyolc nemzetjellemzés viszonyait egy térképen ábrázoljuk, amelyen a távolság a különbözőség mértékét fejezi ki.

3. ábra. – A román minta nemzetjellemzéseinek MDS tere, 1994.

Ebből is kiolvasható a moralitás és kapacitás távoli megtestesítőjeként tisztelt kínai különleges pozíciója, amely bizonyos értelemben túltesz a műveltnek és öntudatosnak ismert angolén, a relatíve becsületesnek és hazafiasnak mondott németén, s az utóbbitól eltérően különlegesen barátságosnak tartott franciáén. Az amerikai és maga a román mindenekelőtt szociabilitásával tűnik ki, moralitásban marad el, s kerül így közel egymáshoz. Az orosz és a magyar értékelésének szintje általában alacsony, s a többihez képest nemzetünk – a román fiatalok szemében – legkevésbé jeleskedik értelem és humor dolgában.

Mint látható, délkeleti szomszédunk magyarságképe nem hízelgő, az ebben rejlő üzenetből sem lehetne nemzeti öntudatot meríteni. Bármily furcsa azonban, ha magunkba nézünk, a sztereotípiák ezen rendszere nem érthetetlen számunkra, nem teljesen idegen tőlünk, és az eredmény nem kavarja fel világképünket.

Jól tudjuk, hogy az országaink közötti enyhülés és kooperáció politikájának van mit leküzdenie, a feszítő aktualitásokon túl az évek, évtizedek, évszázadok tudatunkban és érzelmeinkben megülő maradványát (4. ábra). Bár a közös történetben más és más, egymást kiegészítő szerepet játszottunk, a másik nemzetről adott jellemzések tanúsága szerint az eredmény, a negatív attitűd kölcsönös. A román diákok nem adtak hangot nagyrabecsülésüknek, de ez hiányzik a másik oldalon is. Az utóbbi negyedszázadban kérdezhettünk bármilyen magyar mintát, beleértve a diákok gondosan tagolt csoportjait, minden nemzetjellemzés közül mindig a románra vonatkozó volt a legkevésbé kedvező. A jellemzés tulajdonságprofilja is visszatérő, gyakorlatilag egybevág azzal, amit Romániában a magyar kapott. Ugyanaz a fenyegető önérvényesítés, amit aláhúz a barátságtalan attitűd s a faragatlan műveletlenség.

4. ábra. – A „másik nemzetről” adott jellemzések tulajdonságprofilja a magyar és a román minta válaszaiban

Gyökerezhet ez a történeti területek és a kultúrában osztozó lakóik elcsatolásának tényében és irányában, ők az oroszokról formálják a legnegatívabb képet, a magyarok őróluk. Az értékelés relatív és abszolút mértékétől függetlenül, az orosz tulajdonságainak profilja ott és itt hasonló egymáshoz. Van a nemzetek értékhierarchiájában különbség, de hogy milyen arculata van az egyes nemzeteknek, abban az amerikai, az angol, a német, a kínai ottani és itteni jellemzése szignifikánsan hasonló. Az egyedüli kivétel a „francia” jellemzése, amelyet történeti, kulturális, kommunikációs okoknál fogva más szemmel nézünk, egyebekben azonban ugyanaz a nemzetközi tabló áll a román és a magyar diákok előtt.

Mi sem jelzi jobban a perspektívák közösségét, mint a román és a magyar diákok nemzeti önjellemzésének szinte maradéktalan egybeesése (5. ábra).

A két profil rajza – ha a tulajdonságpárok szempontjából születő ítéletek átlagait a szó szoros értelmében kirajzoljuk – alig tér el egymástól, legfeljebb a magyarok értelmességüket és műveltségüket valamivel kevésbé hangsúlyozzák. Egyébként a két görbe együtt kanyarog, kiemelve a szociabilitást és a hazához, nemzethez kötődést, s megkérdőjelezve a szorgalom és becsületesség erényeit. A nemzetek értékelési hierarchiájában egyik náció képviselői sem állítják saját nemzetüket az első helyek valamelyikére. A 90-es években a saját nemzet relatív helye a román populáció szemében valamivel kedvezőbb (a 8 vizsgált közül a 4.), a magyar minta e tekintetben is már visszafogottabb lett (a nyolc közül a 6.). Egy merőben más módszerhez folyamodva Európa fogalmához országasszociációkat kértünk, Romániában 1994-ben meghökkentő gyakorisággal Németország és Franciaország után a maguk hazáját említették. 1991-ben Magyarországon ugyanez volt a helyzet, 1994-re viszont az asszociációs kötés már erősen meglazult.

5. ábra. – Nemzeti autosztereotípiák tulajdonságprofilja a magyar és a román minta válaszaiban

Mindezek a párhuzamosságok bátoríthatnak arra, hogy elemezzük a nemzeti kategorizáció, a nemzeti auto- és heterosztereotípiák szerveződését a magyar közgondolkodásban, hogy értelmezési keretet, illetve magyarázó elveket találjunk a külföld ránk vonatkozó sztereotípiáinak alakulására.³³

Nem folytatom a sort a hazai kutatási tapasztalatokban gyökerező, de a (ránk vonatkozó) külföldi sztereotípiák megértése szempontjából sem közömbös eredményekkel. Ha több nem is, annyi talán kitűnt: bizonyos, hogy a külföld magyarságképe sem kizárólag tőlünk mint megítélt kategóriától függ, hanem fakad a megítélők nézőpontjából, kilátásaiból, önmaguk szubjektív képéből egyaránt. Képük rólunk nem feltétlenül kidolgozott és valószerűen egyedi, nem feltétlenül jut el hozzánk üzenetként, de ha eljut, akkor sem feltétlenül ehhez kell nemzeti önértékelésünket mérni. Egy vonatkozásban azonban mások megkerülhetetlenül befolyásolják nemzeti önképünket: amit mi őbennük látunk, az belső viszonyítási támpontul szolgál a világban való tájékozódáshoz és eligazodáshoz.

Hunyady György