M Imre üzente 3 hónapja

Együtt és tollal a békéért – Irodalmi kilátó Beregszászban | 2023.12.19.

Hosszabb kihagyás után ismét Irodalmi kilátót szerveztek Beregszászban. Advent negyedik vasárnapjához, a karácsonyhoz és az új esztendőhöz közeledve a kárpátaljai tollforgatók együtt zárták az évet a Vérke-parti városban. (képekkel)

A Tollal a békéért elnevezésű programnak december 19-én Magyarország Beregszászi Konzulátusának Gulácsy-terme adott otthont. A rendezvényt Magyarország Beregszászi Konzulátusa, a 30 éves Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a 15 éves Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, valamint az Együtt szerkesztősége szervezte meg.

-- A 2018-ban indított Irodalmi kilátó programon már több kárpátaljai, magyarországi és határon túli szerző fordult meg. A programsorozat megvalósítását előbb a koronavírus világjárvány, majd a 2022-ben kitört háború nehezítette. Így egy nagyobb kihagyás után eseménydús kulturális rendezvényt sikerült szervezni kedd délután folyóirat- és könyvbemutatókkal, valamint felolvasásokkal.

A délutánt Albertné Simon Edina, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának konzulja nyitotta meg, majd Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ügyvivője köszöntötte az egybegyűlteket, és tolmácsolta Bacskai József főkonzul üzenetét.

Az irodalmi esemény első részében az Együtt irodalom-művészet-humán tudományok-kultúra folyóiratot, valamint az Intermix Kiadó által megjelentetett köteteket prezentálták.

Vári Fábián László Kossuth- és József Attila-díjas költő az Együtt folyóiratot, dr. Dupka György, az Intermix Kiadó felelős kiadója pedig a Kárpátaljai Magyar Könyvek sorozat idén megjelent darabjait mutatta be. Vári Fábián László méltatta a folyóiratban publikált prózai és lírai alkotásokat, valamint a megjelent esszéket és tanulmányokat. Beszámolt a szerkesztés alatt álló, háború tematikájú kárpátaljai kötetről, amelyben a kárpátaljai szerzők írásait gyűjtik össze az elmúlt évekből. Dupka György számot adott az elmúlt időszakról kiadói perspektívából megközelítve. Kiemelte: immár 310 kiadványt, és többezer könyvet adott ki az Intermix Kiadó fennállása óta. Prezentálásra került az Együtt legújabb száma, a Szülőföldünk: Tiszabökény és környéke honismereti olvasókönyv és munkafüzet, az „Oroszföldön meggyötörve…” A GULÁG–GUPVI-kutatók nemzetközi fóruma Kárpátalján, 2022 konferenciakötet, a Szolyvai Emlékpark háromnyelvű ismertetője, Dupka György és Zubánics László A kárpátaljai magyar nyelvű helytörténeti, honismereti, tudományos könyvek válogatott bibliográfiája című kötete, valamint Dupka Nándor Haklik Sándor vértanúról írt munkája.

A program második felében az Együtt szerzői olvastak fel, valamint röviden reflektáltak az elmúlt évre. A felolvasásokat Marcsák Gergely költő, zenész kezdte meg Ady Endre Kis karácsonyi ének című versének megzenésített változatával.

Ezután Vári Fábián László bemutatta új kötetét, a Közelít valakit. A kötetben a 2015 és 2023 közötti, főleg háború ihlette versei kerültek be. Felolvasta a kötetkezdő verset, a 2015-ben írt Palackba zárt üzenet című versének Lábjegyzet nevű zárását, a 2017-ben írt Az ukrajnai változásokra című versét, A szitakötő című, szintén 2015-ös alkotását, valamint a Petőfi Győrbe készül című 2023-as művét.

Shrek Tímea Áramszünet című naplórészletét olvasta fel, amelyben a háború okozta nehézségekről ad számot saját tapasztalatain keresztül.

Marcsák Gergely Borús Karácsony, Kovács Vilmoshoz és Ároklét című verseit adta elő.

Sz. Kárpáthy Kata író Az új templom című kisprózáját olvasta fel.

Kurmai-Ráti Szilvia meseíró új oldalát mutatta meg, készülő naplóregényét osztotta meg, amelyet kamasz fia szemszögéből írt meg.

Szemere Judit, a Kárpátaljai Hírmondó főszerkesztője mutatta be az idei lapszámokat.

A felolvasásokat Marcsák Gergely zárta József Attila egyik versének, a Betlehemi királyoknak a Kaláka együttes által megzenésített változatával.

A találkozó kötetlen beszélgetéssel zárult.
https://karpatalja.ma/kultura/kulturalis-hirek/egyutt-es-tollal-a-bekeert-irodalmi-kilato-beregszaszban/

A rendezvény visszanézhető a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet Facebook-oldalán.
https://www.facebook.com/watch/live/?v=340811918661427

Válasz

M Imre üzente 9 hónapja

Gönczi Andrea: „Ez az ország nem arról híres, hogy itt ellenállnak”

Gönczi Andrea, a beregszászi főiskola docense, a Pécsi Tudományegyetem óraadó tanára tavaly lett ismert, amikor tízezernél is többen megosztották szavazatszámlálói tapasztalatairól írt Facebook-posztját. Az évek óta Magyarországon élő kárpátaljai tanár most úgy döntött, nem vár tovább: a magyarországi közállapotok, a kormánypropaganda, az ország vezetése és a hétköznapi emberek oroszbarátsága és ukránellenessége miatt is az évekkel ezelőtt Kárpátaljáról Magyarországra érkező szakember férjével együtt emigrálni készül. A Szabad Pécs interjúja.

Miért hagyta el eredetileg Kárpátalját? Hiszen ott is járhatott volna egyetemre.

Mert az egyetemre csak baksis fizetésével lehetett bekerülni. Bár színjeles tanulóként végeztem, hiába mondta a középiskolai tanárom, hogy belőlem csak tanár lehet… Nem gazdag családban nőttem fel, és nem is vártam el, hogy ilyenmódon fizessenek a továbbtanulásomért.

Mekkora összegről volt szó?

Apám akkoriban vásárolt egy új Moszkvicsot, és ugyanannyit kértek volna. Egy új autó árát, ha jól emlékszem, nyolcezer rubel volt a tarifa.

Tudom, hogy naiv a kérdés, de zsebbe kellett volna fizetni?

Természetesen. Akkor jelent meg a Kárpáti Igaz Szóban a felhívás, hogy lehet jönni Magyarországra tanulni. ...

Miben különbözött a Magyarországon szerzett ismeretanyag attól, amit az egykori Szovjetunió nyugati csücskében kapott?

Nagyon más volt. Például Trianonról a NEI-ben hallottam először. Tanultunk magyar irodalmat is a Szovjetunióban, tessék-lássék módon még történelmet is, de hogy mi, magyarok miként kerültünk a nagy Szovjetunióba, arról egy szót sem hallottunk. Nem volt furcsa, hogy a Szovjetunióban élünk, de magyarul beszélünk, mert természetes volt, hogy minden szükségletünket magyarul is el tudtuk intézni.

Az egyetem után a kárpátaljai fiatal diplomások közül mennyien tértek haza?

Kevesen. Én 1997-ben hazamentem. Úgy mondanám, hogy tizenhárom és fél évig teljesítettem szolgálatot az egyetem után. Oktattam. A diploma után felvételiztem Pécsre, az Interdiszciplináris Doktori Iskolába. Katus László volt a mentorom, azt mondta, nekem vissza kell mennem Kárpátaljára, mert nehéz helyzetben vannak az ott élő iskolások. Nem képeztek olyan szakembereket, akik a rendszerváltás utáni szellemiségben lennének képesek nevelni a fiatalokat. „Andi, maga lesz a mi fáklyánk, a mi zászlónk” – így biztatott.

... hogyan és miért került újra Magyarországra?

A főigazgatónk 2007-ben egy pécsi konferenciára maga helyett engem küldött el, és ott megismerkedtem a férjemmel. 2009-ben Magyarországra költöztem. Még egy félévet visszajártam tömbösített órákat tartani Beregszászra. Pécsett esélyem sem volt bekerülni az egyetemi oktatásba, előbb a tehetséggondozási csoportnál dolgoztam, majd a Klimó Könyvtárban (ez volt Magyarország első nyilvános közkönyvtára, Klimó György pécsi püspök 1774-ben tette nyilvánossá). Itt ki tudtam volna teljesedni irodalomszerető történészként, de a kritikus szemléletem – hogy is mondjam – megnehezítette az életem. 2021 nyarán jöttem el az egyetemről, amikor alá kellett volna írni az új szerződést, mivel az egyetemet elalapítványosították. Én úgy döntöttem, nem fogok itt a továbbiakban kollaborálni.
https://www.szabadeuropa.hu/a/nem-minden-magyar-annyira-gonosz-es-egysiku-mint-a-kormany-propagandaja/32414558.html

Válasz

M Imre üzente 1 éve

Trianon hétköznapiasítása

Gazda Albert
2020. június 04. / Magyar Hang

Kisgyermek koromban volt ennek a szónak, hogy Trianon, valami rémisztően gyászos ünnepélyessége. Alighanem azért is, mert hangosan nem volt helyes beszélni róla. Volt az a régi térképünk, amin máshol voltak a határok, és nemcsak Kolozsvár, Újvidék és Kassa tartozott Magyarországhoz, hanem Técső, Visk és Máramarossziget is. Ezt is inkább csak olyankor nézegethettem, amikor magunk közt voltunk, habár nem volt nagy titok, hogy a szüleink – pláne az ő szüleik és nagyszüleik – más-más országokban éltek valaha, beszélgettek ilyenekről sokszor. Arról, hogy mi hogy volt a magyarok alatt, a csehek alatt, vagy még régebben, Trianon előtt.

Trianon előttről már a hetvenes években sem sokaknak volt személyes emlékük, de azt lehetett tudni, hogy akkor romlott el minden. Akkor szedték szét hazánkat a nagyhatalmak darabokra, kiszakítva belőle minket is. Később ugyan Magyarország része lettünk néhány évre megint, ám amikor véget ért a második világháború, akkor bejöttek az oroszok, és egészen más világ lett onnantól, ahhoz képest is, ami a csehek alatt volt.

Nekünk azonban mindez régmúlt volt már. Ha bejöttek, hát bejöttek. Ha itt vannak, hát itt vannak, a jelen- és a jövő idő számít, mert látható, hogy maradnak is. Fel sem merült, hogy bármi megváltozhat, állandó volt a kenyér ára, 38 kopejka a nagy fehér, 16 a kicsi félbarna, a rendszer örök időkre szólt.

Ettől még mi nyilván magyarok vagyunk, konstatáltuk magától értetődően, magyarul beszélünk, magyar iskolába járunk, Frakkot, a macskák rémét és Benyovszky Móricot nézzük a tévében, és az óránk is magyarul jár, nem Moszkva szerint. Amikor azt látjuk a bolt ajtaján, hogy nyitva 9 és 20 óra között, akkor világos: reggel 7-kor nyit, este 6-kor zár. Azt is hiába írjuk a füzeteinkre a szép magyar nevünk alá magyar betűkkel, hogy a Tyacsevói 3. Sz. Középiskola 4. oszt. tanulója, olyan nem fordulhat elő, hogy ne Técsőt mondjunk, amikor anyanyelvünkön említjük a városunkat bármilyen kontextusban.

Persze jólesett néha elábrándozni azon is, hogy milyen lenne Magyarországon élni. Rajongtunk Magyarországért mindannyian. De azt sem úgy, hogy csináljanak vissza mindent a nagyhatalmak. Azt csak az egészen hülyék remélhették, hogy ez felmerülhet. Hanem úgy, hogy át kéne jutni odaátra majd egyszer. A szögesdróton túlra. Megnősülni, férjhez menni, ilyesmik. Ezek voltak a lehetséges forgatókönyvek akkor, másmilyenek még nem léteztek. Ehhez azonban mielőbb fel kellett volna nőnünk.

Trianon következményei számunkra a lehető legteljesebb mértékben hétköznapiak voltak. Magának a szónak a rémisztő ünnepélyessége viszont, szinte pusztán a hangzása okán is, valami olyasmit állított, hogy nekünk nagyon rossz így élnünk. Hogy sanyarú a sorsunk az elszakítottságban, az elnyomatottságban. Ezt mondta Trianon a hangulata által, ha szóhoz jutott olykor. Igazából ezért volt nem jó felidézni-emlegetni őt. Ki szeret folyton-folyvást afölött merengeni, hogy milyen sanyarú a sorsa? Hogy el van szakítva és el van nyomatva? A tökfejek. Különben a Szabad Európa is állandóan ilyen hangnemben ismételgette, hogy nemhogy a Szovjetunióban, de még Magyarországon is minden rettenetesen rossz. Hogy ezekben az országokban nincs szabadság, és elviselhetetlen az egész. A Tinédzser partyt sem bírtuk rendesen hallgatni emiatt, még az is nyomasztó volt valahogy.

A nyolcvanas évek végén elkezdtek jönni hozzánk a magyarok. Korábban csak olyan magyarok jöttek, akik rokonok voltak, mások át sem léphették a határt. Ők tisztában voltak a tudnivalókkal, ismerték a dörgést, nem csodálkoztak semmin, nem mondták, hogy „húha, ti milyen szépen beszélitek a nyelvünket, ez érdekes”. A nyolcvanas évek végétől érkező magyarok kicsit másmilyenek voltak. Hoztak Amo szappant, 8x4 dezodort, édes merlot-t, és látszott rajtuk, hogy rettentően szeretnek és tisztelnek bennünket, amiért megőriztük magunkat, átvészelve rengeteg megpróbáltatást. Akadtak köztük újságírók is. Némelyikük érdekes és értelmes cikket írt rólunk, nem értett félre mindent.

Mások orbitális ostobaságokat vetettek papírra, keverték a szezont a fazonnal, patetikusak, romantikusak voltak, olyanok, amilyenek mi sohasem. Az ilyesmi eleinte irritált, bosszantott bennünket, de aztán megnyugodtunk. Azt reméltük, ahogy telik-múlik az idő, jobban megismernek bennünket, a romantika és a patetikum háttérbe szorul, megkopik, a lényegre figyelés fokozódik.

Nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Hogy erre rájöjjünk, ahhoz évekre volt szükség. Továbbá különböző korrekcióknak is végbe kellett menniük. Egyéni elhatározások születtek, amelyek következtében egyikünk-másikunk a határ innenső oldalán találta magát. Akár anélkül, hogy megnősült vagy férjhez ment volna. Változtak a forgatókönyvek.

Mindazonáltal aki ott maradt, az sem a Szovjetunióban élt már, mivel a birodalom megszűnt. Korábbi alkotóeleme, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság helyén létrejött az önálló Ukrajna. Az ott élő magyarok túlnyomó többsége is az önálló Ukrajnára szavazott. Nem mintha osztott vagy szorzott volna, ha ők másként döntenek egyénileg akkor, de ma már senki sem büszke a három évtizeddel ezelőtti ikszeire. És az is milyen érdekes: a csehek alatt, magyarok alatt, oroszok alatt kifejezéseknek nincs olyan örökösük, hogy az ukránok alatt. Ennek az okát is érdekes lenne megfejteni egyszer.

Az idők során mindenesetre azt kellett megfigyelnünk, hogy hiába szerettük mi annyira a hazánkat – kívül létezvén aktuális határain –, a hazánk nem volt képes ugyanúgy viszontszeretni bennünket, és ez tartós. Kevés hozzá egy rendszerváltás, sőt egy rendszerváltoztatás is, hogy az ilyen reflexek megváltozzanak. Mintha a legostobább kádárista hagyományok lennének a legéletképesebbek.

A mi hazánk ugyanis meghökkentően skizofrén. Meg sem lehet számolni, hogy hány lelke van neki. Kissé méltatlan leegyszerűsítéssel: a kettő a minimum. Mindez éppen miattunk derült ki a legegyértelműbben.

A magyar történelem nem egy kifejezett hősköltemény. Jobbára tragikus eseményeket kénytelenek rímekbe szedni tehetséges alkotóink. Fájdalmasan hiányoznak a happy endek. Vesztes csaták, szabadságharcok, háborúk sorakoznak a krónikák lapjain, egyik a másik után. Muhi, Mohács, Világos, Trianon, holokauszt, felszabadulás, ötvenhat. Ezek mennek az államalapítás óta.

Hevenyészett felsorolásomban van egy kakukktojás: Trianon. Az összes többiről tudjuk, mit hozott, mit jelent, miért drámai, és nem is csak tudjuk, érezzük is. Igen: a holokauszttal is így van. Akik tagadják, kicsinylik, félretolják, azokkal nincs mit foglalkozni, nincsenek sokan, szélsőségesek, hibbantak, vadhajtások, nem számítanak.

A határon túli magyarokkal és Trianonnal máshogy van, és én bevallom: sehogy sem értem, hogy ez hogyan és miért lehetséges. Hogy miért él-virul egymás mellett – illetve egymás ellenében – továbbra is a bárgyúság és a tisztességtelenség ezen a vonalon. Hogy miért ez az a kataklizma, amelynek ügyében esélytelen a kulturális-politikai konszenzus. Hogy hogy lehet a Trianon-taposás mainstream.

Mintha mi sem történt volna, minden úgy van, ahogyan azelőtt. A patetikusok és a cinikusok úgy patetizálnak és cinizálnak, mintha ezért fizetnék őket. Az egyik

– vinné továbbra is az Amo szappant, a 8x4 dezodort, az édes merlot-t;

– úgy hiszi, odaát nemes lelkű férfiak reggelizik a pálinkát, anyányi leányok szülik nap mint nap a lajbis-sokszoknyás gyermekeket, szavalva harcolnak közben a gaz oláh, tót, rác, ukrán ellen;

– könnyes szemmel vágja magát vigyázzba, ha meghallja a Nélküledet;

– ócska emlékműgiccsel hinti tele a Kárpát-medencét.

A másik

– prolimód románozza-szlovákozza-ukránozza a határon túliakat (nem is kell hozzá prolinak lennie, elég, ha agyhiányos újságíró);

– egykor ostobán kiröhögte a tizenötmilliózó Antall Józsefet, később gondosan beikszelte a nemet 2004 decemberében;

– az egyik nemzeti tragédia percepcióit gúnyolhatónak-gúnyolandónak véli mindenáron, noha a másikkal szemben csak szent tiszteletet enged meg;

– hamarabb utazik el Dél-Amerikába vagy Délkelet-Ázsiába, mint a Székelyföldre;

– képtelen egyenesen definiálni, értelmezni, elfogadni a nemzet fogalmát és tartalmát.

Nemhogy képtelen – nem is áll szándékában. Azzal áltatja magát, hogy túl vagyunk ezeken, a nemzet anakronizmus, dobjuk ki a pöcegödörbe, hagyjuk is ott. Ez azért elég nagyképű tévesztésnek tűnik napjainkban.

100 évnél tartunk most. Két pillanat volt az elmúlt néhány évtizedben, amikor kezdhettünk volna valamit ezzel az egész faramucisággal. Először a rendszerváltáskor. Másodszor 2004. december 5-én. Mind a két alkalommal diadalt aratott, tort ült a skizofrénia. Ergo: reménytelen az egész.

Ha reménytelen az egész, akkor mi legyen? Ne legyen semmi? Nos: valami mindig van. Most az, hogy végképp eljött Trianon hétköznapiasításának az ideje. Trianon történelmi esemény. Rég volt. Igazságtalanság volt, aljas volt, gonosz volt. De megvolt – és nem fogja visszacsinálni senki, nem is lenne semmi értelme.

Kiindulni abból kell, ami lett. Megőrizni azt lehet, ami még megmaradt belőle. Kolozsvár, Kassa, Munkács és Újvidék nem magyar városok ma már, de úgy is lehetnek a mieink, ahogyan vannak. A mieink is. Akként, amit csinálni szeretnének belőlük azok, akik nem búslakodnak, pálinkát isznak és énekelgetnek, hanem élnek. Nem visszafoglalnunk kell a Kárpát-medencét – ez tényleg hátborzongatóan anakronisztikus-katasztrofális program lenne 2020-ban –, hanem belaknunk és a magunkénak éreznünk. Nincs mese: a maga multikulturális formájában. Azokkal szemben, akik ellene vannak ennek, és azokkal együtt, akik velünk tartanak.

Emellett – szégyellem leírni, de muszáj –: alapvetésként kezelni, hogy ország és nemzet földrajzi határai nem esnek egybe, és földrajzilag is védeni-segíteni azt, amit még lehet. A lehető legprózaibb eszközökkel. Olyanokkal, amilyen például a beregszászi főiskola kampusza.

Évfordulókra emlékezni természetesen szabad a gyász ünnepélyességével is. Ám a hétköznapiasításnak önnön természeténél fogva józan észt kell hoznia. Pőre ismeretterjesztést akár, amire még ma is szükség van, és némi érzékenyítést. Hátha ezáltal, hogy ilyen kifejezéseket használok – multikulti, piha –, azok is felfognak valamit mégis, akik azért sem értenek az egészből semmit, mert nem is akarnak. Ha pedig soha nem is fognak, akkor menjenek a fenébe. Jól megleszünk nélkülük is.

https://hang.hu/publicisztika/trianon-hetkoznapiasitasa-117443
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/22. számában jelent meg május 29-én.
___

A szerző kárpátaljai magyar újságíró. Például, a már megszűnt Cink munkatársa.
https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Gazda_Albert

Válasz

M Imre üzente 3 éve

Megjelent

Lőrincz P. Gabriella: Fény-hiány (Versek)
Digitális Irodalmi Akadémia © Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2020
https://reader.dia.hu/document/Lorincz_P_Gabriella-Feny_hiany-33244

Válasz

M Imre üzente 3 éve

KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - BARÁTOK VERSLISTA jubileumi kötetének bemutatója: 2020. 09. 12. Budapest 10-14 h (Jelentkezési cím: verslista@verslista.hu - KÖTETBEMUTATÓ tárgy. A következő írások hangzanak el:
1. Ágnes Mukli: A koronavírus éve
2. Eszter Szabó: Létezés
3. Sárváry Mariann: Szerelem koronavírus idején – részlet
4. Katalin Kondra: Április
5. Bernáth Csaba: Május
6. Lovag Bornemisza Attila: Csak álom volt
7. Aniko Buday: Megtört a jég - részlet
8. Georgina Dobó: Csak egy autó
9. Pável Colton István: Te vagy
10. Laszlo N. Gobolyos: Kérdések Egyetlenemhez a 20-as évek hajnalán
11. Horváth-Tóth Éva: Lehetett volna
12. Tamás Reményi: „Mert engem szeretsz”
13. Adrienne Vilcsek Adrienne: Múló szerelem
14. Józsefné Forró: Te csak azért tudsz szeretni
15. Gabriella Szohner: Szerelem a felhők között – részlet
16. Péter Kováts (skorpio): Nekem nem kell fénykép
17. György Vermes: Hommage á K. Gy.
18. Dél Tamás: Rejtőzve (5.) A Táborvezetőnél
19. Mária Klotz: Fehérek közt egy európai – részlet
20. Szörényi Vandii Tímea: hatodik a Gát u. 3.-ban
21. Edit Domokos: Ihlet alvás előtt
22. Györke Seres Klára: Csak egy vers
23. Krisztián Nyul: Ha írok verset
24. Ildikó Asztalos Morell: Áradás
25. Orsolya Bakonyi: Néma fák
26. Baranyai Attila (Anisse): Lét-buborékok
27. Boglárka Bató: Le vele!; Egyedül
28. Csontos Márta: Az a nap…
29. Dobosi Valéria: Vezeklés
30. Gősi Vali: Otthonra találni
31. Angéla Kiss (mimangi): Szoba
32. József Kovács Tibor: Magadba
33. Kovács Károly (koka): Mondd, mit ér?
34. Millei Lajos: A fátum árnyékában I
35. Molnár Szilvi (Aphrodite): Üzenet
36. Móricz Eszter: Déli varázs
37. Antal Róbert Nagy: Fák
38. Nagy János: A vigaszra várva (tisztelgés a Mesterek előtt)
39. Katalin Németi-Vas: Remény
40. Anna Szabóné Horváth: 2020 tavaszán; Csend-haiku
41. Milló Ildikó: Cím nélkül
42. Benke Rita: Igaz - 7.
43. Czégény Nagy Erzsébet: Hajnali szeánsz /petla-versek/
44. Soltész-Várhelyi Klára: Altatódal Fiamnak…
45. Szabolcsi Erzsébet: Nem volt ideje...
46. Ordas Andrea: Mamóka allé – részlet
47. Petres Katalin Katalin: Örök anyai szív
48. Miklósné Pálmai: Kötelék – részlet
49. Edit Boltizárné Szabó: Ölelésmadár
50. Klári Sági Szűcs: Tükörkép – részlet
51. Benedek Nikli Noémi Hunor: Álom
52. Százdi Szztakó Zsolt: Irénke néni
53. Fuchs Izabella (Éva): Testamentum
54. Black Ice: Sohase mondd!
55. Kovács Daniela: Az egyenesek útja rögös
56. Győri Nagy Attila: Hittel megyek
57. Ódor György: Tűz és víz
58. Keller Ferenc (Szeth): A láthatatlan ember – részletek
59. Arany-Tóth Katalin: Szeretnék
60. Elek Katalin: A Napba öltözött Asszony
61. Golán Angéla Gabriella: Mi marad?
62. Hajdu Mária: Most mondom el
63. Katalin Herczeg-Vecsei: A fák is sírnak; Kacaj; Emlékek
64. M. Simon Katalin: A csalogány és a rigó
65. Kovács László (Kovycs): Tél a kertben
66. Plószné Papp Mária: Fenséges természet – részletek
67. László Balku: A nászágy
68. Zsuzsa Holéczi: A nagybetűs élet – részlet
69. Gitta Szabó: Diótörés – részlet
70. Szilágyi József: A hűséges Turbina – részlet
71. Kutasi Horváth Katalin: Félszegül
72. Kamarás Klára: A pohár

Válasz

M Imre üzente 3 éve

Csönd | 2020. március 26.

Már szinte el is felejtettem, hogy milyen is volt a mindennapos áramszünet. A kilencvenes években naponta kétszer áramszünet volt Beregszászon. Olyankor gyertyafénynél römiztünk esténként, jókat nevettünk, nem éltük meg tragédiaként. Gyakran gondolok arra, hogy mennyire kiszolgáltatottak és sebezhetőek vagyunk amiatt, hogy függünk a villamos energiától. Persze könnyen rávágjuk, hogy mi aztán nem, de ha bele gondolunk, akkor kiderül, hogy nagyon is. Reggel, amikor fölébredtem, már áramszünet volt, a kotyogós kávéfőző munkakész állapotban várta, hogy nyugdíjas napjaiba egy kis színt vigyek. A mosógép és a mosogatógép csöndesen pihengetett, a bojler tartogatta a meleg vizet, de újabb adagot nem melegített. A telefon alig 20% energiával kapkodott WIFI híján a mobilnet után, az elektromos cigi hevítő is élvezte a tétlenséget, amint a vízforraló és a számítógép. Vajon, ha a gyerek nem vesz részt az online órán, áramkimaradás miatt, akkor az igazolt hiányzásnak számít? És akkor megszűnt a mobilszolgáltatás is. Eszembe jutottak a régi reggelek, amikor a kútról húztunk vizet, s miután begyulladt a tűz a sparhertben, vártuk a kotyogós mennyei hangját és illatát, szinte hallottam anyám hangját: Gyere, lefőtt a kávé… Meséltem a fiaimnak ezekről a jóízű reggelekről, arról, hogy egész napok teltek el áram nélkül, néha hetek is, de azt is megszoktuk, pedig akkor nem volt internet, nem volt mobil, mégsem unatkoztunk. Miután sorra vettem, hogy mit nem tudunk csinálni áram nélkül, kimentünk a kertbe, és a napsütést kiélvezve fűszerkertet építettünk, aztán kávéval a kezemben a hintába kényelmesedve hallgattam a madárcsicsergést, csodáltam a csöndet. Olyan ritkán teszek ilyet, pedig mindennap van rá lehetőségem, de úgy tűnik, mindig akad valami fontosabb. Olyan volt most ez a csönd, mint egy ima. Bensőséges, meghitt és felemelő. Nem kellett senkivel beszélnem, nem volt semmi halaszthatatlan, a világ folyt a maga megszokott medrében, csak néhány órára kiestem belőle. Kívülről láttam mindent, belülről pedig azt az életet, amit áram nélkül élhetnénk. Nem jutott eszembe, hogy gyilkos vírus szedi áldozatait, hogy kenyeret kell sütni, de fogytán az élesztő, hogy fagyokat jósolnak, pedig már minden virágba borult… semmi. Átölelt a csönd, a napsütés és a madárdal. Arra tudtam csak gondolni, hogy milyen áldott az a pillanat. Mintahogyan a napokban sokszor elhangzik, most lelassul a világ, és valóban, csodákról olvashatunk, hiszen Velencébe visszatértek a delfinek, csökken a levegő szennyezettsége, az én csöndemhez kellett egy áramszünet. Természetesen örültem, hogy a hűtőben nem ment tönkre a lefagyasztott hús, és annak is, hogy nem kellett végül kézzel kimosnom a szennyest, és minden másnak is, amihez áramra volt szükségem, de jól esett egy kicsit kibillenni a szokásokból. Jó volt látni, ahogyan a fiaim a napsugárban fürödve olvasnak, ahogyan a macskák a fűben hemperegnek, néha kergetik egymást. Vajon valóban ilyen kényszerhelyzetre van szükség? Áram és mobilmentes napokat kell tartani, ez a csodálatos csönd mindig ott van körülöttem, csak nincs időm észre venni.

Lőrincz P. Gabriella

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:https://olvasat.hu/csond/

Válasz

M Imre üzente 4 éve

Jeltelenség | 2019. november 21.

Ha hosszú út előtt állunk, gondosodunk némi nasiról és innivalóról, a gyakorlott utazó tudja, hogyan kell praktikusan csomagolni. Tudjuk, hogy a buszozás idején nem lehet akármikor megállni, illemhelyet keresni, rágyújtani stb. Készülünk arra is, hogy esetleg bedagadhat a lábunk, ezért kényelmes cipőt választunk, rétegesen öltözünk, viszünk magunkkal olvasnivalót, valamilyen zenehallgatásra alkalmas kütyüt, keresztrejtvényt, odafigyelünk, hogy a mobilunk fel legyen töltve, de a biztonság kedvéért egy powerbankot is bepakolunk. De álljunk meg egy pillanatra, s képzeljük el, hogy valami történik, és minden eltűnik, amire számítottunk. Csak uzsonna és víz marad, semmi más. Sem közlekedési eszköz, sem zene, ilyenkor a mobilunkhoz kapunk, hogy megnézzük, merre is járunk, de nincs mobil. Nincs semmi más, valóban, csak a kevés élelem és a víz.

Hetvenöt évvel ezelőtt, amikor a „felszabadító” vörösök egy „kis munkára” hívták az embereket, ilyen nincstelenül indultak útnak. Málenykij robot, így nevezzük. Kidobolták, hogy kötelező részt venni ebben a munkában, hiszen a háború után helyre kell hozni az esett károkat. Kevesen ellenkeztek, kevesen jöttek rá, hogy nem csupán három napról van szó. Útnak eredtek, sokan a halálba masíroztak, némelyek szó szerint nótázva. A Beregszászon összegyűjtött férfiak a várost elhagyva nótázni kezdtek, mesélték a visszaemlékezők, hogy a Beregszászhoz közeli Ardóban hallották a nótát. Mert kellett a zene. Utazni úgy jó, gyalogszerrel is, a nyomorúságban, a novemberi esőben, a halál útján is. Ahogyan októberben a forradalomról emlékezünk, úgy novemberben a lágerekbe elhurcoltakról. Akkor, 1944-ben még nem tudhatták, hogy lesz majd ötvenhatban egy forradalom, nem tudhatták, hogy valamikor lehet majd nyíltan beszélni arról, hogy Sztálin gyilkos, vagy arról, hogy mi is történik velük. Ha végiggondoljuk, miféle terror áldozatai voltak, akik akkor éltek, nemzetiségtől függetlenül a Kárpát-medencében, ha csupán egy pillanatra felfogjuk azt az elveszettséget, a megsemmisülés érzését, amit akkor azok érezhettek, akiket elhurcoltak, talán kicsit másként láthatjuk az életünket. Talán máshogyan ülünk a dugóban, vagy kevesebb tövis keletkezik a szívünkben amiatt, hogy valamelyik metró helyett csak pótló busz közlekedik, de akár még annak is örülhetünk, hogy naponta van lehetőségünk enni és tiszta vizet ihatunk. Hiszen nekik még toll és papír sem jutott, hogy leírhassák imáikat. Természetesen nem gondolom azt, hogy jó dolog a nincstelenség, sőt, azt sem, hogy élvezetes, ha tíz perc helyett órákig kell utaznunk. Csak az jut eszembe, hogy a jóllakott nem tudja, milyen éhesnek lenni. Gyorsan rávághatjuk, hogy „márpedig tudjuk, hiszen voltunk már éhesek”! Persze, ismerjük az érzést, van emlékünk arról, milyen fázni, milyen volt az internet nélküli világ, milyen volt, amikor rosszabb helyzetben voltunk, mint amiben vagyunk, de nem tudjuk. Ezek emlékek, valójában mindent csak akkor tudunk, amikor épp benne vagyunk az adott helyzetben.

Emlékezzünk ma úgy az elhurcoltakra, hogy elővesszük azt az érzést, amikor nekünk nem volt minden a helyén az életünkben. Emlékezzünk úgy, hogy hálásak vagyunk, azok az emberek, akiket akkor elhurcoltak, csupán nemzetiségi alapon, már nincsenek közöttünk, egy-egy túlélő akad még a Kárpát-medencében, de dolgunk nem elfelejteni őket, és dolga az egész világnak, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő..

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk!
Közvetlen elérése a másolt szövegnek: http://olvasat.hu/jeltelenseg/

Válasz

M Imre üzente 4 éve

Élők napja | 2019. november 7.

Mivel vegyes család sarjaként nőttem fel, soha nem gondolkodtam azon, hogy gyújtunk gyertyát halottak napján, vagy nem. A halloweenről nem is hallottunk, bár töklámpást faragtunk gyermekként, de eszünkbe nem jutott ezt bármivel összekötni, sőt, nagyapám is faragott töklámpást gyermekkorában, nem volt újdonság, de nem csatlakoztunk ezzel semmihez, és nem volt benne semmiféle más dolog, csupán móka. Én magam református vagyok, a család nagy része is az, mi nem világítottunk volna a temetőben, de anyai nagymamám és apám görög katolikusok voltak, így természetes volt, hogy november elsején elmentünk az ő halottaik sírjához, és gyertyát gyújtottunk. Lassan szokássá vált, hogy minden halottunk sírjára tegyünk gyertyát. Akkor még nem léteztek puccos mécsesek, annál több virág; apró, színes krizantémokkal díszítettük a sírokat, sötétedéskor gyönyörködtünk a temető mesés szépségében. Nem volt semmi ijesztő benne, nem gondoltunk arra, hogy itt a hozzátartozóink sírjai vannak, csak emlékeztünk, hogy milyenek voltak, amikor még éltek. Az idősek történeteket meséltek, ellátogattunk a távolabb élő rokonokhoz, így a halottak napja az élők napjává vált. Épp annyira volt fontos ez a rokonjárás, mint bármelyik ünnepkor, mint karácsonykor a kántálás, vagy húsvétkor a locsolás, hiszen biztosan tudta a rokonság, hogy valaki jönni fog, terített asztal várta a vendégeket. Nem kellett előtte odatelefonálni, megbeszélni előre, hogy ráérnek-e, az sem okozott gondot, ha ott éjszakázott az egész család, vagy több család a rokonoknál, ahol rájuk sötétedett. Az évek múlásával valahogy minden alább hagyott, az öregek meghaltak, s lassan leszoktunk arról, hogy temetőre járjunk. Bár soha nem értettem, miért épp halottak napján kellene emlékezni, miért épp akkor kell rendbe tenni a hozzátartozónk sírhantját, miért csak aznap fontos bármi velük kapcsolatban, de megtanítottak, megszoktattak, hogy akkor kell, és kész.

Mára egy kezemen meg tudom számolni, hány közeli rokonom maradt életben, többen vannak már a túlvilágon, mint akik a földi porsátrat koptatják, a sokakra emlékezem. De nem csupán halottak napján, hanem minden nap. Nem telik úgy el egyetlen napom sem, hogy ne gondoljak rájuk, mindnyájukra. Nincs már temetőjáró-rokonlátogatás, nem gyújtok gyertyát, nincs már élők napja. A távolabbi rokonok gyermekeit már nem ismerem, a közeliek fotói néha felugranak a fészbukon, onnét tudom, ha valaki férjhez megy, megnősül, vagy gyermeke születik, de ennyi. Ha valaki meghal, igyekszünk egymást értesíteni, s ha sikerül eljutni a temetésre, ott már nem a halottat könnyezzük meg, hanem a valamikor volt népes családot. Visszafordítható ez? Nem. Nem, mert valójában nem akarja senki. Ritkaság ez a széthullás? Nem. A legtöbb ismerősöm családja így van ezzel, de nem beszélünk róla, nem akarjuk megoldani, csak kiteszünk egy szép képet az arckönyv oldalunkra valami borzalmas idézettel, aztán arra gondolunk, hogy milyen volt régen az élők napja.

Lőrincz P. Gabriella.
Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva.
Minden jogot fenntartunk!
Közvetlen elérése a másolt szövegnek:http://olvasat.hu/elok-napja/

Válasz

M Imre üzente 4 éve

Emlékezés
2019. október 31. | Olvasat - Lőrincz P. Gabriella

Életemben most először nem voltam Kárpátalján október 23-án. Bár évek óta utazgatok, úgy igyekeztem mindig igazítani a programomat, hogy a nemzeti ünnepeket Beregszászon töltsem. Idén máshogyan alakult. A magyarországi kicsiny faluban, ahol élek, egészen más a helyzet. Nem méltatják az októberi forradalmat, az itt lakók örülnek a szabadnapnak, legalább a házi- és kerti munkákat van idejük elvégezni. Azt mondják, hogy nem való az ünnepség semmire, az ittenieknek nincs szüksége rá. A falu közepén egy árva emlékmű emlékeztet 1956-ra, koszorú és virág nélkül, állíttatta a kormány, ezért lett. És valóban. Miért is volna szükséges az emlékezés, hiszen, ahogyan Márai is megírta a Mennyből az angyal című versben: „Ők, akik örökségbe kapták –:” …nem értik. Pedig róluk szólt, persze nem a mostaniakról, mert a mostaniak már örökségbe kapták a szabadságot, azoktól, akik hatvanhárom éve az utcára mentek. Itt, a jelenlegi Magyarországon egészen természetes dolog ez, mint ahogyan az is, hogy az udvaromon lengett az emlékezés napján a nemzeti lobogó. Senki nem bánt emiatt, nem kell attól félnem, hogy valaki bedobja az ablakomat. Néhány évvel ezelőtt, emlékszem, úgy akasztottam ki a zászlót az erkélyen, mintha ki volna mosva, két ruhacsipesszel. Hányszor hallottam, hogy figyeljünk oda, mert a többségi nemzet egyes képviselői fenyegetnek minket a nemzeti ünnepeinken. Nos, ez már megszűnt számomra. Nekem más még a viszonyom a szabadság gondolatával, nem kaptam örökségül, talán ebbe bele kell születni, s ha így van, akkor nem is hagyom örökül. De hagyom talán a tiszteletadást, az emlékezést, közben arra gondolok, hogy ezeket a dolgokat az átkozott trianoni szerződésnek köszönhetem. Nem csupán elszakítottságot hozott a határon kívül rekedt emberek számára, hanem adott egy olyan megfoghatatlan nemzeti tudatot felmenőinknek, amit száz év sem volt elég elpusztítani. Köszönhetem, valóban, hálás lennék? Kicsit sem a döntés és a rengeteg szenvedés és áldozat miatt, de hálás vagyok a Mindenható gondoskodásának, hogy olyan közösségben nőttem fel és élhettem, ahol megtanultam, hogy alap nélkül nem építhetünk házat. Megtanultam emlékezni, idén csak a családommal, a magunk módján, egy lobogó zászlóval és egy szál gyertyával, de megemlékeztünk 1956 hőseiről. Idővel persze megtanulom majd és megszokom, hogy nem mindenhol és nem mindenkinek jelenti ugyanazt a magyar szabadság gondolata. Az ünnep és az emlékezés mindenki számára mást jelent, bennem főként az a gondolat fogalmazódik meg újra és újra, minden évben, hogy addig, míg egyetlen magyar ember is korlátozva van a szülőföldjén az anyanyelvének, a kultúrájának a használatában, bárhol a Kárpát-medencében, addig ötvenhat nem múlt. Ötvenhat jelen, mert mindegy, hogy ki a zsarnok, ha zsarnokság van.

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk!
Közvetlen elérése a másolt szövegnek: http://olvasat.hu/emlekezes/

Válasz

M Imre üzente 4 éve

Anti-flow | 2019. október 10.

Amikor elkezdtem több műfajban írni, a vers lassan távolodott. De nem csupán a megírásra, hanem a versolvasásra is kevesebb időm jutott, jobban belegondolva, mindennemű olvasásra. Míg fiatalabban nem győztem betelni az olvasás gyönyörével, minden apró szabadidőmet azzal töltöttem, hogy olvassak, még a konyhaasztalon is volt mindig egy könyv, mára örülök, ha nem kell olvasni. Vagyis nem is ez a helyes kifejezés, hiszen, amit szívesen olvasnék arra nincs idő, és van olyan könyv, amit el kell olvasni. Itt pedig a kellen van a hangsúly. Tudom jól, nem csak én vagyok ezzel így, rengeteg pályatárs él ezekkel a gondolatokkal, évek óta. Helyt kell állni a munkahelyen, a családban, sokaknak munkahelyi kötelessége az olvasás, a szerkesztőket és a korrektúrázókat pedig végképp nincs miért irigyelni. Egy idő után megsavanyodnak a szavak, az ember pedig szeretne úgy olvasni, mint korábban, önfeledten élvezni a mondatokat, értelmezni, agyalni rajta, vagy csak várni egy jó könyv végét, vagy elmerülni a lírai megfogalmazásban, a vers technikájában. De akinek az olvasás a munkája, nem tudja élvezni a könyvet, hibákat talál akkor is, ha nem keres, fejben javítja a megfogalmazást, akkor is, ha esze ágában sincs ezt tenni. És írni pedig végképp nem tud. Szavai izzadtak, bár a fogásokat rutinból tudja, hol van ez attól a szenvedélyes írástól, amit a szerző az első szárnybontogatáskor érzett. És ott van az a csodálatos és hatalmas motiváló erő: a határidő. A határidő mindennek a mozgatórugója, nincs kecmec, ha meg kell valamit írni, vagy el kell olvasni, hát megtesszük. Tudjuk, mi a dolgunk. Tudjuk már, hogy egy oldal hány karakter, milyen betűméret kell, mit és hogyan tegyünk. Rutinná, sőt, munkává válik az írás, az olvasás. Mintha felaprózódna az ember lelke, talán így is van. Ugyan nem tudom, miért, csupán sejtem, hogy a különböző műfajok teljes embert igényelnek, teljes odaadást, figyelmet, márpedig ezt nem lehet egy napba belezsúfolni, s ezen kívül még minden társadalmi normának is megfelelni. Jelen lenni mindig, aktívnak lenni a médiában, mosolyogni a boltban, türelemmel végighallgatni gyermekünket. Amikor pedig végre úgy érezzük, hogy akad egy csodálatos ötlet, amit fontos volna lejegyezni, amiből valami jó írás születhet, akkor megcsörren a telefon, vagy elalszunk, mert még a magunk fajta íróféle is hullafáradt lesz estére. De a kósza ötletet még álmunkban is dédelgetjük egy kicsit, továbbálmodjuk, megígérjük magunknak, hogy majd reggel frissen, egy jó kávé mellett leírjuk, aztán olyan mélységes alvásba kezdünk, hogy reggelre már azt sem tudjuk, mi lehetett az ötlet.

Mikor írótársak mesélnek ilyesmiről, hogy rég nem tudnak szépirodalmat írni, akkor mindig jobban megértem a visszahúzódóbb idősebb generációt. Megértem, miért nem interneteznek, miért nem járnak rendezvényekre, miért nem aktívabbak. Arra gondolok, hogy mi, közepesek, akik még kézzel kezdtünk írni, ismertük az írógépet, de megtanultuk használni a menő kütyüket, mi utolsó félig mechanikus írócsapat, majd egy kicsit később, amikor nem fogunk rohanni, leülünk egy kényelmes fotelba, olvasunk majd kedvünkre valót, és írunk is, olyat, amit csak mi tudunk megírni.

Lőrincz P. Gabriella .
Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:http://olvasat.hu/anti-flow/

Válasz

M Imre üzente 4 éve

Kifeszített pillanat | Olvasat, 2019. július 4.

Mint a legtöbb gyermeket, engemet is lekötött a fotók nézegetése, különösen szerettem a retusált képeket, érdekes volt a lényegesnek gondolt vonalak kiemelése, persze akkor még nem tudtam megmondani, hogy mi tetszik bennük. Emlékszem, megjegyeztem minden látott fotót, s azok szereplőit a nagy családi fényképalbumban. Boldog voltam, ha egy ünnep alkalmával elmentünk egy fényképészhez, alig vártam, hogy elkészüljön a kép, majd megmutathassam mindenkinek, aki vendégségbe jött hozzánk. A fényképet a házból kivinni nem szabadott, hiszen ritka és értékes volt, csak a közeli rokonok kaptak belőle, s ők is adtak saját családi képükből. Néztem a számomra olyan idősnek tűnő nagyszüleimet fiatalon, a felnőtt nővéreimet gyermekként, olykor naponta többször is. Rólam szinte alig készült fénykép, ezt persze sérelmeztem. Eldöntöttem, már akkor, hogy ha nekem gyermekem lesz, minden pillanatát meg fogom örökíteni.

Az évek múlásával már nem csodáltam annyira a fotókat, de nagyon érdekesnek találtam azokat az embereket, akik hivatásszerűen, vagy csak hobbiból fényképeznek. Mikor megszülettek a gyermekeim, magamnak tett ígéretemet beváltva, szinte naponta fényképeztem őket, a kicsi gépből sosem hiányzott a film, havonta vittem előhívatni a tekercseket. Hamarosan a fiaimmal együtt nézegettük a közös albumokat, alig vártam, hogy elkészüljenek az újabb és újabb képek. Aztán a számítógéppel egyidejűleg megérkeztek lassan az első digitális fényképezőgépek is az életünkbe. Nem kellett már várni az előhívásra, nem kellett többé attól tartani, hogy elég filmkocka maradt-e a nap végéig, az éles színekben pompázó képeket azonnal a gépre töltve nézegethettük, ami nem lett előnyös, töröltük. Aztán még jobb, még többet tudó fényképezőgép birtokosa lettem, még akkor is csodálatba ejtett egy-egy pillanat, de már elmúlt a gyermeki rajongás, valamit elsodort az idő, kicsit sem érdekelt már, hogy mikor mit lehetne, vagy volna érdemes megörökíteni. Lassacskán már csak a fontosabb rendezvényeken fotóztam, később már csak születésnapokkor, karácsonykor, aztán annyiban is maradt. Jöttek a vicces szelfik, a magányos emberek maguk fotózása, jöttek a mesterfotók telefonnal, s én iszonyodva néztem már a fényképezőgépemre. Soha többé nem vettem elő. Ha kell, néha telefonnal még lefotózok valamit, vagy csak olyan céllal, hogy elküldhessem az ismerőseimnek a számomra érdekes pillanatot, de ennyi. Valaki egyszer azt mondta nekem, mikor még szerettem fényképezgetni, hogy az olyan emberek, mint én, félnek az elmúlástól. Már nem tudom, ki mondhatta, de igaza volt: míg rettegtem az élet múlandósága felett, minden pillanatot ki akartam feszíteni valahogyan. Mióta békével gondolok mindenre, s mióta rájöttem, hogy nem adhatom át az elkészült kép által magát az érzést is, azóta nem akarok semmit megörökíteni, legalábbis nem ezen a módon. Nem csak nem vágyom rá, hanem nehezemre is esik képet készíteni. Teljes butaságnak tűnhet, hiszen mi lehet nehéz egy gomb megnyomásán az okostelefonnal, de valójában az egyszerűsége, az elértéktelenedés az, ami zavar.

Lőrincz P. Gabriella
Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek: http://olvasat.hu/kifeszitett-pillanat/

Válasz

M Imre üzente 4 éve

A 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra a legmenőbb szerzőket hozzuk el nektek! Hatalmas akciókkal és egyedülálló meglepetésekkel készülünk számotokra. Találkozz velünk és meghívott szerzőkkel ...

A G14 standon dedikál Lőrincz P. Gabriella: 2019. április 26., 16:00
https://www.facebook.com/olvasnimeno.hu/

Könyvajánló:
https://www.book24.hu/konyv/atszallas-elott
https://moly.hu/konyvek/lorincz-p-gabriella-atszallas-elott
https://www.irodalmijelen.hu/kulcsszo/szemelynevek/lorincz-p-gabriella
http://olvasat.hu/cimkek/lorincz-p-gabriella/

A magyar költészet napja alkalmából Lőrincz P. Gabriella Átszállás előtt című kötetét ajánlja az Olvasmánia oldal.

Lőrincz P. Gabriella a kortárs kárpátaljai irodalom egyik vezéregyénisége: alkotó és közösségszervező. Lírai énje pedig alászáll és fölemelkedik; a szerző lelki alkatához hasonlóan összetett világképet teremt. A női princípium egyszerre bensőséges és küzdeni kész hangot hordoz végig a valóságon; finoman rezdülő és erőteljesen életes műveket hív elő. Mottót Hervay Gizellától választ a költő, de szellemi rokonsága kiterjed „a világ női vagánya”, Szécsi Margit hetykeségére, sőt – ha a forma stílusjegyeit és az örök emberi kiszolgáltatottsággal szembeni merész helytállást nézzük – Toni Morrison poétikájára. Mintha ebben a kötetben az amerikai író zsolozsmákból, spirituálékból táplálkozó ritmusa sűrűsödne versekké. Zaklatottság és áhítat feszültsége szikráztatja föl az energikus mondatokat. A személyes vallomás egyetemes rangra jut; a beszélő sorsa a mi sorsunk is: nincs hová hátrálnunk többé.
(Falusi Márton)

Válasz

M Imre üzente 5 éve

Érthetően, tiszta szívvel-Interjú Lőrincz P. Gabriella költővel | 2018.04.17

Lőrincz P. Gabriella költő Kárpátalján, Beregszászon él, két gyermek édesanyja. Kiemelkedően aktív tagja a hazai és a határon túli kortárs irodalmi életnek. Rendszeresen fellép iskolákban és irodalmi rendezvényeken. Első verseit 2008-ban közölte az Együtt folyóirat. 2009-ben jelent meg az első önálló kötete, Karcok címmel, 2012-ben a Fény-hiány, 2016-ban pedig a Szürke az Intermix Kiadó gondozásában. 2009 óta munkatársa a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézetnek (KMMI). Negyedik kötete az Átszállás előtt, 2018-ban jelent meg a KMTG gondozásában.

Írásai több anyaországi és külhoni folyóiratban megjelennek. Tagja a Magyar Értelmiségiek Kulturális Közösségének és a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának. 2014-től a Magyar Írószövetség, 2017-től az Erdélyi Magyar Írók Ligája és az Anyanyelvi Konferencia tagja, 2018-tól a Magyar PEN Culb-nak. 2017 óta az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatójaként segíti a fiatal irodalmárok fejlődését. Mivel Lőrincz P. Gabriella számára minden közegben kiemelten fontos az irodalom népszerűsítése, ezért egy szakmai sallangoktól mentes interjút készítettünk vele.


Gondolom nem először és nem is utoljára teszik fel neked a kérdést, mert aki nem nyüzsög hivatásszerűen az irodalmi életben, el sem tudja képzelni, hogyan és miért lesz valakiből költő?

Valójában csak beszélgetések közben teszik fel ezt a kérdést, amire nem hinném, hogy tudom a jó választ. Annyit tudok, hogy gyermekkorom óta szeretem a verseket, a népzenét, és a mondókákat. A versek olvasása és a szavalás egyszer csak arra indított, hogy magam is ezzel akarok foglalkozni, így megszületett az első versike, aztán teljesen természetessé vált, hogy írok.


Mi kell ahhoz, hogy valakiből poéta váljon? Szorgalom, tanulás, tehetség megfelelő elegye? Szerinted mi a jó költő ismérve? Ha te személy szerint elolvasol egy verset vagy egy kötetet, mi alapján találod jónak?

A versírás alapjait meg lehet tanulni, hiszen volt időszak, amikor minden gimnazistának kellett tudnia verset írni, de mint kiderült, ez önmagában nem elég. Bizonyosan kell hozzá egyfajta tehetség és mindenképp állhatatosság és szakmai alázat. És ha már mindezek megvannak, akkor sem biztos, hogy ismertté vagy elismertté válik valaki. Az olvasóval és a szakmával is meg kell ismertetnie az írásait, megtalálni a középutat. Azt hiszem, hogy minden szerző ezt keresi, s ezzel talán arra a kérdésre is válaszoltam, hogy mi a jó szerző ismérve. Én minden esetben elutasítom a szakmai belterjességet, azt várom el egy verstől, hogy fordítson ki magamból, hogy öljön meg, majd támasszon fel. Nincs elvárásom a költővel szemben, de annál nagyobb a verssel szemben.


Költő vagy költőnő? Bántónak tartod a nemedre való utalást?

Én kicsit sem tartom bántónak, sőt! Nem is olyan rég írtam is erről egy esszét (http://olvasat.hu/nok-akik-irnak/) . Szeretek nőnek lenni. Édesanya és feleség vagyok. Azt hiszem ez a költőnő kifejezés csak azok számára bántó, akik elégedetlenek önmagukkal. Bár a költészetnek nincs neme, de a szerzőnek van. Én nem állok divatból azok közé, akik máshogyan gondolják. Ha költőnőnek neveznek, azt is elfogadom, sokak fejében (hála Istennek) meg sem fordul, hogy ez bántás, vagy alábecsülés.


Te nem vagy egy fotelban vagy kávézókban üldögélő költő, hanem aktív tagja vagy a magyar irodalmi életnek. Miért annyira fontos számodra határon innen és túl is az irodalom népszerűsítése?

Hát a fotel valóban messze van. Mindig azt gondoltam és gondolom ma is, hogy a gyermekek nem véletlenül vannak ránk bízva. Minden gyermek okkal születik oda, ahová. Minden gyermek egy csodálatos, tiszta teremtmény. Ha jó dolgokat juttatunk el hozzájuk, ha jó dolgokat adunk nekik, akkor felruházzuk őket jóval, amit egész életükben megtarthatnak. Az író ember dolga nem csak annyi, hogy írjon, hanem, hogy olvasót neveljen. Az iskolai tanórák percei nem mindig adnak lehetőséget az irodalom valós megismerésére, de amikor személyesen van lehetőség egy költővel vagy íróval beszélgetni, az talán meghozza a kedvet az olvasáshoz és akár az íráshoz is. Hiába írunk, ha olvasónk nem lesz.


Verseidben sokszor megjelenik a vallásosság és Isten. Milyen szerepet tölt be Isten a mindennapjaidban?

Bár református vagyok, valójában a vallásról még soha nem írtam. Isten az életem része, nem csupán teremtőm, de megtartóm is. Nem tudom elképzelni az életemet Isten jelenléte nélkül. Nem vallásos családban nőttem fel, magam döntöttem el, kegyelemből, hogy így szeretnék élni. Nem volt jó nekem hitetlenül. Hiányérzetem volt, elveszett és tanácstalan voltam. Már nem vagyok az.


Valóban csak a fájdalmas érzésekből fakadó szerelmes versek ütnek igazán nagyot?

A szerelmes vers nálam mindig kényes téma. Soha nem merek hozzákezdeni szerelmes vers megírásához, ha mégis megteszem, akkor azt hideg fejjel. Azt tapasztalom, hogy valójában nem a szerelem megléte, hanem az elvesztése, a hiánya az, amit egy költő jól meg tud írni. Abban már nem csak szenvedély van, hanem szenvedés is. Persze vannak vidám szerelmes versek, de azt hallom vissza az olvasóktól, hogy a nagyon fájdalmas verseket tudják valójában befogadni, hiszen a szerelmet, s annak elvesztését mindenki megtapasztalja. Kedves emlékeik törnek elő a múltból, vagy csupán jóleső dolog néha az embernek egy szép szerelmes verset megkönnyezni.


Legújabb kötetednek miért az Átszállás előtt címet adtad?

Több oka is van annak, hogy az új kötetem ezt a címet kapta. Az első nem más, minthogy kellett egy cím, s választottam a verseim közül egyet, csupán munkacím gyanánt, aztán rájöttem, hogy ez sem véletlen, ahogy semmi nem az. Én szó szerint mindig úton vagyok. Nem csupán fizikailag utazom sokat, hanem a versírásban és magánemberként is. Nem kell a célon gondolkodnom, viszont az úton történnek az érdekes dolgok. Mindannyian megyünk, állomások vannak az életünkben, aztán átszállunk, vagyis amikor úton vagyunk, akkor épp átszállás előtt vagyunk, mikor állomáson vagyunk, akkor is átszállás előtt vagyunk. S aztán még ott van egy harmadik dolog is a kötettel kapcsolatban, az hogy ez egy válogatás kötet. Mivel az előző három könyvem Kárpátalján jelent meg, ez az első magyarországi verseskötetem. Ez is egyfajta út, egyfajta átszállás.


Mostanában a novellaírásban is jeleskedsz, pedig eleinte tartottál ettől a műfajtól. Mi volt ennek az oka?

Valójában minden porcikámmal ellenkeztem minden prózai műfajjal szemben. Nekem mindig a vers volt a mindenem. Soha nem tudtam elképzelni, hogy amit megírok az nem vers lesz. Persze többen biztattak egy ideig, hogy írjak novellát, de egy idő után abbahagyták, tudomásul vették, és békén hagytak. Viszont lassan az évek során gyűlt bennem a mondanivaló, amihez a vers zártsága már kevésnek bizonyult. Akkor írtam meg az első novellámat, ami itt az oldalon is olvasható.(http://www.kultbumm.hu/cikkek/irodalom/lorincz-p.-gabriella--kaposztafold-gyermeke-novella.html). Talán azért tartottam a prózai műfajtól, mert nem éreztem magam felkészültnek rá. Az embernek élete folyamán nagyon sok a tanulnivalója, akkor is, ha nem alkot, ha nem áll a nyilvánosság elé, és bizonyosan az is közrejátszott, hogy sok költő próbálkozását láttam már, amik nem mindig zárultak sikerrel. Ma is minden megjelenő írásomnál izgulok, várom az olvasói és a szakmai visszajelzéseket, hálás vagyok a figyelemért és a tanácsokért is.


Mik a jövőbeli terveid?

Mindenekelőtt szeretnék minél több magyarlakta településre eljutni, minél több fiatallal találkozni, és megszerettetni velük az olvasást, az irodalmat. Készülőben van egy novelláskötetem, bár még nagyon az elején tartok. Nincsenek égig érő, meg nem valósítható álmaim. Elégedett vagyok azzal, amim van: van családom, barátaim, munkám, mindenem megvan, amire valaha vágytam. Épp annyira örülök egy szál tulipánnak, vagy egy jó vers olvasásának, mint bármilyen szakmai dolognak.

http://www.kultbumm.hu/cikkek/interju/erthetoen--tiszta-szivvel-interju-lorincz-p.-gabriella-koltovel.html
(a költő születésnapja alkalmából)

Válasz

M Imre üzente 5 éve

Lőrincz P. Gabriella
Variációk napfogyatkozásra
2019. március. 11.

Csak piros lámpák,
De mi nem vagyunk szabályszegők.
Maradunk az út túloldalán.

***
A fodrász jó munkát végzett,
Levágta a hajamat és eltette.
Be akarta festeni,
De én szeretem, hogy ősz.
A tükörben láttalak,
Háttal ültünk egymásnak,
Téged régimódi borbély nyírt,
Talán a szakálladat is megigazította.
Csak akkor néztem a tükörbe, amikor te nem.

***
A piros ruhámat vettem fel,
Rajtad kék póló lehet.
Jó lenne egy gumiszoba csak nekünk,
Olyan kilincs és ablak nélküli.
Én mesélnék, te rajzolnál a falra
És nem látna be egyetlen égitest sem.

***
A városok, amiket folyó szel ketté,
Mindig szomorúak,
Hiába nyújtóznak egymás felé.
A hídon állva anyámat látom apámmal,
Az arcukon halotti lepel.
Egy csónakban himbálóznak,
Sötétedés után a parton szeretkeznek.

***
Virágcsokrot vettél,
Én igazából egy fésűt akartam,
Nem szeretem a vágott virágokat,
Olyan üresek, mint a halál.
Az ablakból figyeltelek,
Néztem, milyen boldogan viszed a csokrot.
Utánad eredtem és a sarki boltban vettem egy hajkefét.

https://www.irodalmijelen.hu/2019-mar-11-1334/variaciok-napfogyatkozasra

Válasz

M Imre üzente 5 éve

Juhász Kristóf
A kegyelem titkos léptei
2019. március. 18.

Az apokaliptikus kort, a válság, az átmenet korát csak a költő vagy a bolond éli meg. Paradox, de átélni csak az tud, aki szemlél. Szemléli saját részvételét is. Mert részt kell venni az őrületben, a körforgásban, akkor is, ha ismerjük a dolgok valódi idejét. Akkor is, ha tudjuk: hiába vagyunk okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok, szorgalmas kufárjaink és farizeusaink mindent sokkal jobban meg tudnak magyarázni. Fújja-fújja a végítélet harsonáját a költő, és közben ugyanúgy jár-kel, tesz-vesz, mint mindenki. Szül, nemz, temet és meghal, és befizeti a befizetni valókat, aláírja az aláírni valókat. Sokat hibázik, hiszen egyik keze mindig a végítélet harsonáján. Így semelyik munkája nem tökéletes. Mégis törekszik arra, hogy összehangolja ezeket. Az istenkísértés útját választja, mert úgy látja, minden más út a kárhozatba visz.

Varjúkárogás az élet.
Fekete zeneszó.
Jézus herceg kegyelme
halvány.
Elmúlt minden.

Tengerpart.
Olajfolton sellőtetem.
A vak jövőbelátók
megírtak mindent.
Nostradamus Jánossal
sétál,
A beteljesedett jelenésekről
beszélnek.
A Teremtő a teremtés
koronáját vigasztalja,
vegyszeres bort isznak.

Felgyúl a maradék
megírott szó.
Nem lapozzák az
Élet könyvét.

Száznegyvennégyezer
temetés.

Lőrincz. P. Gabriella Patmoszi jelenése az Átszállás előtt című, tavaly megjelent, negyedik verseskötetéből. A kötet négy részre tagolódik, a négy észleleti pillér, négyféle szemléleti terület, vagy ha úgy tetszik: megismerési út a Külön, Jelenés, Árva lesz, és Szabad címet viseli.
A Külön a hiány verseinek fejezete, a mindenkori másikkal, illetve a mindenkori másokkal való létörömök, létgyötrelmek és létkérdések rövid, szemléletes katalógusa. Valami soha nincs meg, valami hiányzik, valami, aminek hiánya nemhogy örülni, de még gyötrődni sem enged igazán; valami nincs köztünk, aminek itt volna a helye:

Megszokod az asszony szemén a ráncot
A kislány hajfürtjeit
A fiúgyermeket az apahiányt
Az anyátlanságot is
Az árvaság előtt meghajolsz
De megszokod a penészt a falon
A rozsdás csaptelepet
Az almában a férget a pókon a keresztet
A kutyán a bolhát
Akaratod emléke büszkére dagasztja kebledet
Múltnak nevezted el
Olyan ez mint a halál

Lehetne a beletörődés a verse is az idézett Karrier, de a záró sor miatt inkább a felismerésé és a belenyugvásé. Hogy miben különbözik belenyugvás és beletörődés, azon minden olvasó kedvére morfondírozhat személyes kárhozatának és üdvösségének háza táján, hogy egy kis képzavarral éljek. Lőrincz P. Gabriella lírájában van valami könyörtelen, a sorok és a képek mindenen átgázolva követik egymást. Itt nem találunk kecses díszítményeket, szemkápráztatón egymásba folyó girlandokat, lágyan hullámzó ritmusokat, itt úgy kopognak a pontok vagy azok hiányai, mint a kalapácsütések, pedig csak annyi történik, hogy a költő megpróbál könnyedén, csalás nélkül szétnézni. Majd közli, hogy ez lehetetlen.
A következő fejezet, a Jelenés, címéhez hűen metafizikai észleletek tablója. Vigyorgó bálványok, éhező gyermekek, rákos tüdők, összegyűrt palackok, megkövezett szajhák, elégett szárnyú angyalok, fakadó ráncok, elköltözni vágyó, felesleges kínok, égig kivilágított utcák és házak között áll a vártán a szemlélő, az Istent kereső, hívó, sőt: Istent követelő halandó, aki nem élvezkedésből mártja a szent sebbe ujját, hanem mert a seben kívül nincs ott semmi más, ami érvényes lehetne. Mint az Itt minden című versben:

Hozsánna szól
Idegen
Fiúhoz
Minden fejen saját
Töviskorona
Vízbe kell fúlni
Hogy tiszta lepel jusson
Hogy gördüljön kemény
Sziklafal
Válts meg
Köd van
Hideg
Ez a kereszt
Csak az enyém

Nem a gyülekezet, a nyáj, a közösség békés, boldog, elégedett tagjának hite ez. Az tesz így hitet, aki megküzdött hitéért. Aki járt ott, ahol elhagyatnak mindenek, akit vitt már a lélek a pusztába, aki megjárta a poklokat, és megtanult ott dudát fújni. Aki már a részvétlen egektől sem retten meg, mert ismeri a teremtő magányát, és tudja, hogy az sokkal iszonyúbb, mint a teremtetteké. Mert Ő mindig ott van nekünk a végén, de vajon így van ez fordítva is? Persze istenkísértés a kérdésfölvetés, ám ha egyszer kitárjuk a kaput, számtalan veszélyes kérdéssel szembesülünk, mint a Születésben is:

Jobbról a fiú
Balról az átkozott
A bolondok díszes ruhákban ünnepelnek
Hetvenkét szűz árvalányhajat fésülget
Mind szőkék és szelídek
A temetőkaput szélesre tárták
Hogy mindenki bejusson
A vénkisasszonyok
Szemérmesen bújtatják retiküljeikbe
A színes vibrátorokat

Egy perces néma csönd
Megszületett az utolsó ember is

Az Árva lesz versei családversek vagy anyaversek, csak nem úgy, ahogy azt gondoljuk. Pontosabban gondolni gondoljuk, csak nem mondjuk, mert nem akarjuk föltárni azokat a bizonyos sebeket. A költő persze teheti, nem követ el indiszkréciót sem önmagával, sem az olvasóval szemben, hiszen mindaz, amiről itt szó van, annyira tiszta, követhető és általános, mint a közhelyszámba menő bölcsesség, mi szerint: addig érdemes szeretni valakit, amíg él. Miközben a költő fölvállalja akár magának a megfáradt Istennek elringatását is a Hetedik napban:

Ha szorosan az
asztallába mögé bújok,
majd Hozzád simulok,
Istenem.
Vagy a lábtörlő alá,
még nem tudom.
Csak azt, hogy
átlátsz minden
apró kulcslyukon.
Látod az epében,
vesében a követ,
a meszet az érfalon,
látod, ahogyan nő
a rák az agyban,
vagy asszonyméhben
a gyermek.
Hát nincs miért
Előled bújni,
csak Veled.
De ha elfáradnál a
nagy munkában,
majd karomban ringatlak,
pihenj meg Istenem.

Így szól a vers, miközben egy másik, ugyanebből a ciklusból kijelenti, hogy őt nem kell elsiratni, mert valamikor majd betemeti a föld. Ritka szerző az, aki ennyi verset meg tud úszni szereplés nélkül. Miközben Lőrincz P. nyilvánvalóan nem a megúszásra játszik – föl sem merül benne, hogy másképpen is lehetne, mint ahogyan van, hogy máshogyan is nézhetné a dolgokat, hogy a dolgok máshogyan is lehetnének. Így vannak. Így vagyunk. Ilyen törötten, csalón, csalatottan, gyászosan, önhitten, vétkesen. Észre lehet venni egy szót, ami egyik versben sem szerepel: ítélet.
Az utolsó fejezet a Szabad. Vajon mitől szabad az, akit saját léte sújt, s ezt még elfogadni is képes? Mitől szabad az, aki nem tud, de nem is akar résztvevő megfigyelőből nem cselekvő megfigyelővé válni? Aki valójában nem engedi meg magának azt, amit most legtöbbünk szabadság alatt ért? A kérdések csak sokasodnak, ha elolvassuk a Liberum arbitriumot:

hogy vállfa vagy
akasztófa
te döntöd el
valaki vagy valami
mindig fel van akasztva
itt ruhák lógnak
amott krisztusok
nem tartozik rám
hogy melyik sorba állsz
árulsz vagy elárulnak
kérted hát örülj
tiéd a szabad akarat

Sok költőt ismerek. Vannak köztük komédiások, akik minden versben más alakot öltenek, vannak tudósok, akik patikamérlegre teszik minden betűjük és írásjelük, vannak vadul cikázó, mindent fölforgató, lobbanó lángalakok, akiknek pillanatnyi szenvedélye sokakat elragad. Vannak aztán keserű temetőlátogatók, komor koporsóvivők is, akik titkokat keresnek magányosan, a keresztúton, a telihold fényénél. És vannak, akiknek nem kell spekulálniuk vagy fantáziálniuk semmin, mert közvetlen összeköttetésük van a siralomvölgyből a láthatatlan királyságba. Nekik nincs más dolguk, mint beszámolni arról, ami az összekötő pontokon történik. Csak mindig legyen kinek. Emlékezzünk az elsőként idézett versre. Jézus herceg kegyelme halvány. Ám – ha hiszünk a tanításnak – attól még továbbra is végtelen.

https://irodalmijelen.hu/2019-mar-18-1241/kegyelem-titkos-leptei
Lőrincz P. Gabriella: Átszállás előtt. Előretolt Helyőrség, 2018.

Válasz

M Imre üzente 5 éve

“…űzzük a gonoszt erről a tájról”
03 MáR

Zselicki József költő, pedagógus 1949. február 27-én született Kisgejőcön.

A helybeli iskolában, majd az Ungvári Zalka Máté Középiskolában (ma Dayka Gábor Középiskola) tanult. Az Ungvári Állami Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát 1973-ban. 1967-től a Kárpátaljai Ifjúság munkatársa. Alapító tagja és elnöke volt az 1967 novembere és 1972 februárja között működő ungvári Forrás Ifjúsági Irodalmi Stúdiónak. Részt vállal a Kovács Vilmos és Fodó Sándor által elindított kárpátaljai magyar polgárjogi mozgalomban.

Pedagógusi pályáját Dercenben kezdte, majd nyugdíjba vonulásáig a Nagygejőci Általános Iskolában tanított.

Kisebb-nagyobb megszakításokkal, 1966-tól publikál a kárpátaljai magyar nyelvű kiadványokban. Magyarországi folyóiratokban és napilapokban is szerepel költeményeivel. Közel egy évtizedes kényszerű hallgatás után újra bekapcsolódik az irodalmi életbe. Alapító tagja a József Attila Alkotóközösségnek és a KMKSZ-nek. Három éven keresztül a KMKSZ ungvári járási szervezetének elnöke, a szövetség választmányának tagja.

S. Benedek András irodalomtörténész szerint a hatalommal dacoló, a „hadak útját” megjáró Zselicki József versei „arról tanúskodnak, hogy a költő talán a kor s a szűkebb táj „virággyermeke” lehetett volna. Mese, tündér, virág, hóvirág, vér, lobogás, láz, tavasz, aranyos mező, rétek, illatok, csillagok, fény a kulcsszavai, bár az idillt ellenpontozza fanyar kiszólásaival, jogos büszkeséggel mondja: „nem vagyok kisebb/ semmi csodánál. Az álomvesztés kezdettől érezhető szinte minden sorában… De „Zselicki József nem adta fel”.

2002-ben megkapta a Magyar Művészetért Díj Kuratóriuma és a Hernádi Porcelángyár Manufaktúra díját.

Művei: Rokonom, csillag. Versek, Budapest-Ungvár, Intermix Kiadó, 1994., Hír. Versek. Budapest-Ungvár, Intermix Kiadó, 2006.

Az alábbiakban Zselicki József Horváth Sándor kérdéseire válaszolva vall pályájáról.

– Melyik az a verssorod, versszakod, amelyet életed mottójának tartasz?

– Keresgettem magamban, verseimben is, és talán a Rokonom csillag c. versemben találtam erre választ az igazi emberi lehetőségre:

„ki ahol van, az ott legyen,
és vigyázzon
a porszemre is…”

Magyarnak lenni itt. Emberül.

– Pályafutásod melyik szakaszára gondolsz vissza a legszívesebben? Melyik volt a leginkább gondoktól terhes?

– Az 1960-as évek közepe és a 70-es évek eleje a vers kultuszának időszaka Magyarországon és itt, Kárpátalján is. Versmondó versenyek időszaka, a televízió Vers mindenkinek mindennapi jelenléte jellemezte a korszakot. Én a Kárpátontúli Ifjúság c. lapnál dolgozván megkaptam a tőlem még fiatalabbak verspróbálkozásait. A hivatalos „hurrá” optimizmussal terhelt megjelenő versekkel szemben megmutatkoztak csírái az eleven egyéni gondolkodásnak.

– 1967 nyarán Balla Gyula barátom behozta a szerkesztőségbe, és barátaiként bemutatta nekem Stumpf Bénit, Punykó Marikát és Györke Lacit, akikkel ezután sülve-főtt barátok lettünk, és összedugva fejünket elhatároztuk, hogy az írni jelentkezőknek támpontot adunk.

Körükből alakítunk egy értékelő, megbeszélő stúdiumot, így 1967. november 17-én létrehoztuk a Forrás Stúdiót. Az összejöveteleket havonta egyszer tartottuk, idővel az ünnepi megemlékezések alkalmával tömegrendezvényekre is sor került. Ez volt a kárpátaljai magyar irodalom iskolakorszaka, amitől mi magunk is nevelődtünk. A stúdió működését óvó szemmel figyelte Kovács Vilmos, míg az ukrán részről Jurij Kerekes, Jurij Skrobinec, Petro Szkunc is rokonszenvezett velünk. Így mi lettünk az első, ahogy Béni barátom írta, a „félelemtől mentes nemzedék”. Nem az lett. Rettentették. Emlékeimben él még kölyökkorom, mikor rászóltam a búzakévekötőre, hogy ne itt duruzsoljon, hanem a kolhoz közgyűlésen járjon a szája.

Épp akkor olvastam Bronthe-től a „Bögöly”-t az igazukat bátran kimondó emberekről. A kévekötő Józsi bácsi nem szólt, savanyú szemmel rámnézett hosszan. Nem tudtam: megjárta a Gulágot. A félelem apáink lelkében mindennapi volt.

– A rettenet kimondása és feloldása is a költők feladata.

A Forrás Stúdióban való műhelymunka a legkedvesebb emlékeim közé tartozik. Egy nap a szerkesztőségbe beállított hozzám Béni, és azt mondta, menjek vele, mert megismertet egy új egyetemi tanárral, aki Tartuból jött és a mi emberünk. Ez volt Fodó Sándor. A filológiai kar lépcsőin találkoztunk vele, tényleg a mi emberünk volt és lett.

– Baráti viszonyunk Fodóval, Bénivel, Kovács Vilmossal meghatározta egész életemet.

– Pályatársaid közül kik állnak lelkedhez a legközelebb? És miért?

– Voltak és vannak „ádáz” barátaim, akiknek sorsa az én sorsom is, akikkel vállaltuk a kihívásokat a közösség érdekében, a kárpátaljai magyarságért. Fodó Sándor, Stumpf Béni, Balla Gyula, Punykó Mária, Györke László, Czébely Lajos, Sari József, Fodor Géza stb.

– „… szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbül a világ gyémánttengelye” – vallja József Attila. Osztod ezt a gondolatot?

– A világ egyensúlyban kell hogy legyen, ellensúlyozni kell a rosszaságot, a gonoszságot a jó szóval, az igaz hittel. Őseink idejében is voltak sámánok, akik jó szóval, ráolvasással védték a népet minden rontástól. Egy alkalommal egy ismerősöm kérdezte tőlem, mi a vers. Épp akkor született gyermeke. Nagymarkú ember volt. Tenyérre fogta a teremtményt, feje fölé emelte, igaz örömmel belekacagott a levegőbe a pici felé. Na, látod – mondtam – ez a vers, az öröm éneke.

– Mert minden vers. Az őszinte káromkodás is.

– Mit jelent számodra Kárpátalján magyar költőnek lenni?

– Sorsvállalást. Kimondani a kimondhatatlant. Pillanatnyilag legbőszítőbb számomra az új ukrán oktatási törvény. Ki akarják verni az utódaink szájából a szót. Az anyanyelvet. Ilyet még a XX. sz. egyik legnagyobb gazembere, Sztálin sem mert megtenni, hisz még az életében nyílhattak meg magyar tannyelvű iskolák Kárpátalján.

– Mi jut eszedbe Kovács Vilmos alábbi sorairól:

„Uram, marad itt még néhány bolond,
s ha most felemelsz, mindőjük nevét
füledbe mondom.
Oszd fel közöttük poklunknak felét.
Homlokuk jeles, nyakukban kolomp.
S vigyázzunk rájuk ott a porondon.”

– Igen, Vilmos után maradt néhány ember, akik megszervezték az egész Kárpátaljai magyarságot, hogy az meg tudja védeni saját érdekeit. A szervezet jól működik.

– Hogyan tovább magyar irodalom Kárpátalján?

– A szót nem fogja tudni kiütni semmiféle hatalom a következő nemzedék szájából sem, mert van jövő.

Eljön. Lesz. Bár nemzedéknyi íróember vándorol el (lásd a Véletlen Balett eltávozását). A fedetlen arcok nyílt szava lesz a jövő.

https://kiszo.net/2019/03/03/uzzuk-a-gonoszt-errol-a-tajrol/
KISZó

Válasz

M Imre üzente 5 éve

Csak vidáman | 2018. december 27.

Aki nem halogatós típus, annak sem mehet minden a leggördülékenyebben, élő példa vagyok erre. Mivel nem szeretem a rohanást, inkább előbb fogok hozzá teendőimhez. Így van ez nemcsak karácsonykor, hanem mindig. Ám bizonyos dolgok tőlünk függetlenül működnek, vagy nem működnek. Idén is, mint minden évben, igyekeztem apró, de hasznos ajándékkal meglepni szeretteimet. A lakás karácsonyi hangulatát máskor az első adventi vasárnapon kezdem megteremteni, s bár most a szokásosnál kicsit később fogtam hozzá, mégis időben sikerült végeznem mindennel. Kamasz fiaimat már nem igazán hozza lázba e folyamat, én azonban élvezem. Próbálok a környezetemben és a lelkemben is ünnepet teremteni. A fenyő díszítése szigorúan december 24-én délután történik, sosem hamarabb. Eddig azt hittem, csak azért teszek így, mert ezt tanultam, ez a hagyomány. De rájöttem: a fenyődíszítés az ünnep külsőségeinek koronája. Az egész adventi időszakban, négy héten keresztül azért készül minden, hogy végül kigyúljon a fény a fenyőn, s az karácsonyfává változzon. Idén is – a jól bevált szokás szerint – 23-a estére már minden dolgomat elvégeztem, s arra gondoltam, mennyire kényelmes és élhető időszak ez az életemben. Maradt ugyan még írnivalóm, némi apróság…

S akkor: amint bekapcsoltam a számítógépet, kiderült, hogy nincs internet. Kicsit éltettem a szolgáltató szüleit, majd békességben elaludtam. Másnap továbbra sem volt elérhetőn a világot feltáró net. Tudomásul vettem, hívtam a szolgáltatót, akik jelezték, hogy egyetlen szerelőcsapatuk van, akik foglaltak, délutántól pedig kitör a karácsony és bizony várnom kell csütörtökig. Azt nem mondom, hogy felvetett az öröm, de nem eresztettem búnak a fejem. A mobilnet használható, bár inkább nem részletezném, Ukrajnában ez mit jelent, maradjunk annyiban, hogy ez az ország ilyen apróságban sem európai. A bizonytalan mobilnet segítségével mindenkit köszöntöttem az ünnep alkalmából a Facebookon, s egyben jeleztem: nincs internetem, nagy levelezéseket ne várjanak tőlem. Az üzenő falamon azzal hecceltek, hogy amint az egyik versemben írtam (Áramszünethiány), nekem kellett, most megkaptam. Még szórakoztam is ezen, mikor hirtelen tényleg beütött az áramszünet. Ez még mulatságosabbá tette a helyzetet, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy a telefonom hamarosan lemerül, így nem csak nem látok majd bele a karácsonyfás, eljegyzéses közösségi oldalba, de esélyem sem lesz rá, hogy megírjam és elküldjem a munkáimat. Tüntetés gyanánt a konyhába vonultam – gondoltam, kocsonyába fojtom bánatomat, míg a hűtő ki nem olvad. Kénytelenek voltunk még koradélután feldíszíteni a fát, a gyertyagyűjteményem legszebbjeit is feláldoztam, mert mint kiderült, az Ukrajnában gyártott gyertyák nagy részében nincs kanóc, vagyis csak pár centi, hogy a vásárló ne érezze magát teljesen hülyének…

Este istentiszteletre mentünk, kántáltunk, s végszóra az áram is megjött. Kigyúltak a fények, bekapcsolt a hűtő, a bojler szorgalmasan melegítette a vizet. Majdnem 10 év kihagyás után tévét is néztem: rájöttem, hogy továbbra sem érdekel – ugyanazokat a filmeket vetítették, amiket még gyermekkorom fekete-fehér készülékén láthattam. Éjjel, minden vágyamat felülmúlva az internet is visszatért. Így telt az idei szenteste, most is akadozik a szolgáltatás, de remélem néhány levél elküldésére elegendő lesz. Újabb bizonyítéka ez az évzárás annak, hogy nem elég a meghittség, humorra is szükség van.

Lőrincz P. Gabriella.
Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:http://olvasat.hu/csak-vidaman/

Válasz

M Imre üzente 5 éve

Átlátni a sorok között
2018. 11. 02. | Demokrata

Bár a külső szemlélődő számára semmi sem változott Kárpátalján, de elég egy kevés időt az itt élőkkel beszélgetni ahhoz, hogy rájöjjünk, valami mégsem ugyanaz. Az elmúlt egy hétben volt szerencsém több településre ellátogatni. Megpróbálok átlátni a kusza sorok között, ami a médiaháború közepén nem egyszerű. Mert mi is történik, ha nem történik semmi?

Tudjuk azt, hogy a múlt év szeptemberében elfogadták az oktatási törvényt, amelynek értelmében Ukrajnában az oktatás nyelve ukrán, kivéve az őshonos népeket. Mondhatnánk, hogy akkor rendben is vagyunk, hiszen a magyar őshonos Kárpátalján. Igen ám, de Ukrajnában egyedül a tatárok lettek elismerve őshonos népnek, mivel nekik nincs anyaországuk, a magyaroknak pedig van. Érdekes módon az Ukrajnában élő cigány nemzetiségűeket figyelembe sem vették, pedig nekik sincs anyaországuk. A ruszinok létezését pedig el sem ismerik.

Más hasonló esetben már ugranak a jogvédők, esetünkben nem történt semmi. Jelenleg ugyan az oktatásban nincs komoly változás, gyermekeink az anyanyelvükön tanulnak továbbra is. Kisebb-nagyobb fennakadásokkal, némi igazságtalansággal, zászlógyalázás és hasonló dolgok közepette telt el egy év. Láttunk Beregszász központjában ukrán szélsőjobboldali fiatalokat masírozni, fáklyákkal vonulni, akik lerángatták a magyar zászlót a városházáról.

Idén október elején az ukrán parlament első olvasatban elfogadta az új nyelvtörvényt. Mivel ez csupán első olvasat, a törvény alakulni fog, hogy hogyan, azt nem lehet tudni. A sajtóból csak annyit tudtunk meg, hogy az ukránon kívül minden kisebbségi nyelv a konyhában és a templomokban használható majd. Nem tudtuk meg, hogy mi lesz a helyzet a turistákkal, mondjuk a magyar turistákkal. Hogyan fogják kiszúrni, hogy a vásárló helyi vagy magyarországi, és velük milyen nyelven beszél majd az eladó? A nyelvtörvény ötlete, elfogadása olyan lavinát indított el, amire azt hiszem, nem számított az ukrán vezetőség. Beregszászon több helyen az eladók orosz vagy magyar nyelven szóltak hozzám, azok is, akik addig ukránul próbáltak kommunikálni. Nagyon meglepett a dolog, de bevallom, örültem neki. A kulturális eseményeken való részvétel sokkal fontosabb lett a kisebbségek életében, mint eddig volt. Most valami mélyről fakadó haza- és nemzetszeretet is ott bujkál a sorok között. Akár a Bánk bán operára gondolok, akár a főtéren lezajlott Edda-koncertre, azt tapasztaltam, hogy nemcsak a résztvevők száma nőtt meg, hanem komoly nemzetmegtartó cselekedetté vált maga a jelenlét is. Imaközösségek és gyertyagyújtások szerveződnek az internetes oldalakon, csendes tiltakozás a magyar nyelv megmaradásáért Kárpátalján.

Beregszász főterén üldögéltem egy délután. Szomorúan vettem tudomásul, hogy negyven perc ücsörgés alatt mindössze egy ismerőst láttam. Majd arra gondoltam, hogy nincs mit csodálkozni, hiszen az én nem is kicsi egykori baráti és ismeretségi körömből is csupán egy-két ember maradt itthon. Több mint tízezer ember hagyta el csak Beregszászt. A beregszászi temető elhanyagoltsága talán a legbeszédesebb látvány. Sokkal rendetlenebb, mint eddig bármikor.

Egyre inkább provokálják a kisebbségeket, főként a maroknyi magyart, hiszen bár mi vagyunk a legkevesebben, de mi vagyunk a legszervezettebbek, látható ez a kulturális életünkben, a hagyományőrzésünkben, abban, hogy mennyire ragaszkodunk minden nemzeti ünnepünkhöz, és nem utolsósorban politikusaink szakértelmén is. A mi anyaországunk vezetői teljes mellszélességgel mellettünk állnak.

Furcsa dolog történt a napokban Magyarországról idelátogató vendégekkel beszélgetve. Volt köztük olyan, aki meglepődött, hogy Beregszászon mennyire kevés magyar szót lehet hallani. Olyan is akadt, aki azon gondolkodott, hogy a többi elcsatolt terület magyar szervezetei miért nem reagálnak. Egy külföldi azt kérdezte, miért nem mennek az utcára tüntetni az emberek. Elég nehezen értettem meg velük, hogy az volna most a lehető legrosszabb döntés. Ha nem lenne elég nagy baj, hogy az emberek úgy tíztől ötvenezer forintnak megfelelő hrivnyából kell éljenek annak ellenére, hogy az alapvető élelmiszerek ára megegyezik vagy meghaladja a magyarországit, a lehető legnagyobb nyomással, a nemzeti identitás megfojtásával próbálják ellehetetleníteni az otthon maradást.

Nincs ugyan kimondva, de mindenki tudja, hogy féltett nyugalmunk egyetlen hajszálon függ. Jól látható, hogy szándékosan feszítik a húrt nemcsak a politikusok, de az ukrán újságírók is. Gondolok itt Irina Farion szavaira, aki a kisebbségeket debileknek és kutyáknak nevezte, vagy arra az újságcikkre, amely szerint el akarják távolítani a Munkácsi Vármúzeumról a turult ábrázoló emlékművet, a helyébe pedig az ukrán címert tennék. Amiből annyi a valóság eddig, hogy létezik egy kiírt pályázat az ukrán címer elkészítésére, de hivatalosan a turulról még nem tudhatunk semmi biztosat.

Eközben szó esett a magyarok deportálásáról egy petícióban, és létezik egy úgynevezett halállista, amelyen már több mint ötszáz név szerepel, olyanoké, akik a leírtak szerint rendelkeznek kettős állampolgársággal. A listán szereplők közül két embert meggyilkoltak. Az egyik áldozat újságíró, a másik ellenzéki parlamenti képviselő volt, mindketten ukrán nemzetiségűek. A lista korábban az Ukrajnában élő oroszok és oroszszimpatizánsok ellen jött létre, de most a magyarok számontartása miatt egyre bővül. Az ukrán vezetőség nem tesz ez ellen semmit. Vegzálják az értelmiségieket a határátkelőkön, több órát várakoztatják azokat, akik felkerülnek a listájukra, jegyzőkönyv nélkül végeznek teljes vizsgálatot, miközben tudatják is az illetőkkel, hogy listán vannak.

Katonái létesítményt akarnak telepíteni Beregszászra, ami súlyosan elmozdítaná a város etnikai összetételét, ami már most sem kedvező a magyarok számára. A legfrissebb hírek szerint Babják Zoltán, Beregszász polgármestere tárgyalást folytatott Jurij Allerov vezérezredes főparancsnokkal, aki Ukrajna Nemzeti Gárdájának képviseletében érkezett a városba. A tárgyalásra a gárda egy százada Beregszászra történő kihelyezése miatt volt szükség. Vajon ez azt jelentheti, hogy a gárda jön, és a katonaság nem? Nem tudhatjuk.

A polgármester Facebook-oldalán az emberek ellenérzésüknek adtak hangot, de a Szvoboda nacionalista párt egyik vezéregyénisége is hozzászólt a bejegyzéshez, szerinte aki nem örül a nemzeti gárdának, az Ukrajna ellensége. De a hozzászólók között olyan is akadt, aki sérelmezte, hogy a polgármester bejegyzése magyar és ukrán nyelven került az oldalra, nem pedig ukránul és csak azután magyarul – ennyire kicsinyesek az emberek. Mindezek ellenére Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy Ukrajna semmiben nem akarja gátolni a magyar kisebbséget, sőt örül nekünk. Meglehet, a pálfordulás azon okból történt, hogy az Európai Unió követeli Ukrajnától, hogy a törvény véglegesítése előtt tárgyaljanak a kisebbségek vezetőivel, illetve a Velencei Bizottság is kivizsgálja a nyelvtörvényt.

Így készül Ukrajna a következő év választására, ezek a provokációk, jogsértések mind a kampány előszelei. Bár az ukrán hazafiak szerint természetesen minden rendben van, többek között az is, hogy az iskolákban bevezessék az Ukrajnát dicsőítő jelmondatot köszönésképpen. (Dicsőség Ukrajnának, dicsőség a hősöknek!) Arra nem gondolnak, hogy a keresztény családokban a gyermekek egyedül Istennek adják meg ezt a tiszteletet. A szülők részéről felháborodással találkoztam.

A soknemzetiségű Kárpátalja rengeteget szenvedett már, jócskán megfogyatkoztunk, de igyekszünk nem megtörni, hanem megmaradni magyarként a szülőföldünkön. Nem lőnek ránk. Mondhatni, nyugodtan tesszük a dolgunkat, élünk egymás mellett, csupán néhány elvakult ember próbál nemzetet nemzet ellen hangolni, mert az érdeke úgy diktálja. A dolgok rendeződésében való remény az egyetlen, ami ezt a kevés magyart még itthon tartja. Hiszen, ha belegondolunk, olyan kevesen maradtunk, hogy már csak egy kisebb városkát tudnánk megtölteni. Épp ezért érthetetlen Ukrajna minden reakciója. Nem tudom, hogy az itt élő románok, szlovákok, oroszok, lengyelek, ruszinok hogyan viszonyulnak ezekhez a dolgokhoz, csak azt, hogy a magyarok szenvednek. Az idősek nem fogják elfogadni a rájuk kényszerített ukránságot. Ahogy nem váltak csehekké, sem szovjetekké annak idején, most nem válnak ukránokká sem. A fiatalok azonban máshol keresnek boldogulást, ami fáj, de sajnos teljesen érthető.

http://demokrata.hu/hir/belfold/atlatni-sorok-kozott_0
A szerző kárpátaljai költő, író

Válasz

M Imre üzente 5 éve

A versek útja
2018. november 2. | Olvasat

Tóth Péter Lóránt, Radnóti- és Latinovits díjas kunszentmiklósi versmondó útra kelve nem csupán verset mond vagy rendhagyó irodalom órát tart, de életre hívja a költészetet, alárendelve magát a versnek, járja a Kárpát-medencét. – Lőrincz P. Gabriella interjúja.

Lőrincz P. Gabriella:Mióta része a vers az életednek, hogyan kezdődött?

Tóth Péter Lóránt: Diákkoromban, 11 évesen kezdtem a versmondást, magyartanárom, Bődi Szabolcs biztatására, akivel mára már közös műsorunk van, nem szűnt meg a kapcsolat, hanem együtt mondjuk a verset. Verseket és meséket is mondtam, különböző versenyeken vettem részt, egyik alkalommal azonban – épp a Ki mit tud? országos döntője során, amelyen a részvétel hatalmas dolgot jelentett számomra – elment a hangom. Bár nem éltem meg kudarcnak az estet, mégis azt éreztem: többé nem szeretnék színpadra állni. Akkor érkezett az új szerelem az életembe: a kosárlabda. Minden pillanatom arról szólt. Nem mondtam több verset, de nem szakadt meg a kapcsolatom a költészettel; sokat olvastam, megzenésített verseket hallgattam. Abban az időben dőlt el, hogy testnevelő tanár leszek. A kosárlabda megtanított dolgokra, amiket mostanáig használok, az életem része lett, hogy magasra teszem a lécet, kitartó vagyok egyéb területeken is, csapatjátékos, aki tud küzdeni. Bár testnevelő tanár lettem, 2008 decemberében újra színpadra álltam: akkor éreztem meg a versmondás erejét, visszatértem a versekhez.

LPG: De nem álltál meg, hanem a tanítás mellett egy újabb fonala indult az életednek, részeddé vált a versmondás.

TPL: Rájöttem, hogy a versek hatalmas erőt tudnak kifejteni. Úgy éreztem, előadásaim által jót viszek az emberek életébe, a vers fölszabadítja a bennük lévő jót. Ha verset mondok, az ünnepé teszi a hétköznapot, ahogyan egy hétvégi kosármeccs, egy jó játék örömet okoz. Adni akartam. Átszüremlett rajtam a vers, és tudatossá vált bennem a versmondás. 2009-ben már részt vettem az országos versmondó versenyeken. Végigjártam a versmondók útját, nem pottyant az ölembe a siker, a tapasztalatszerzés szempontjából mindenképp jót tett, hogy lépcsőfokról lépcsőfokra haladtam. Már volt egy kész műsorom József Attila verseiből, amit néhány közeli településre elvittem, és láttam, hogy igény és szükség van rá. Megismertem a versmondó társakat, szinte magába szippantott az egész, éreztem, hogy ezzel akarok foglalkozni. Eközben pedagógusként dolgoztam tovább.

LPG: Mikor volt az első nagy siker? Hogyan indult az ország, illetve a medence-járás?

TPL: A Latinovits-díj öt évet váratott magára. Előtte persze voltak különdíjak, második, harmadik helyezések, amik szintén nagyon jó eredménynek számítottak. Akkor értettem meg, hogy menni kell az úton, kitartani, dolgozni és úgy talán lesz eredmény. Nem a méltatás jelentette a sikert, nem volt cél a díjak megszerzése, most sem az – természetesen örülök, és örülni kell, de nem ez a legfontosabb, hanem a versmondás maga. Első alkalommal Kárpátaljára és Délvidékre jutottam el. Nagyon élveztem az utazást, az ismerkedést az emberekkel, a tájakkal, miközben folytattam tanári pályám is. Igazán hittem abban, hogy akár a tanársággal, akár a kosárlabdával, vagy a versmondással kirángathatom az embereket a szürke hétköznapjaikból. Mindig ez volt a cél.

LPG: Aztán a tanári pályát elhagytad, maradtak a versek?

TPL: Eleinte azt gondoltam, hogy a versmondás mellett képes leszek félállásban tanítani – rövid időn belül kiderült: nem működik. 2015 őszén felmondtam, egy bizonytalan jövőkép állt előttem, fizikai munkát vállaltam a helyi strandon, kertészkedtem, egyfajta türelmi időszak volt ez az életemben, üresjárat. Később a Határtalanul program pályázatán nyertem 147 előadásra lehetőséget. Tizenkét év tanítás után belevágtam valami egészen újba. Elindultam Erdélybe, Felvidékre, Baranyába, főként a József Attila verseiből, életéből készített előadást vittem. Az első év egyfajta ismerkedés volt a Kárpát-medence magyarságával. Aztán magával ragadott az utazás, új műsorokkal bővült a repertoár. 2016-ban az 1956-os forradalom évfordulójára 100 előadást tartottam a Kárpát-medencében. Abban az évben jutottam el először Kanadába is, ami szintén egy nagy álom beteljesülése volt. Aztán következett az Arany János emlékév. Sorra nyíltak a kapuk, jöttek a lehetőségek, felkérések.

LPG: Életvitelszerűvé vált az utazásod, versvándorként emlegetnek, ismernek.

TPL: Sokan mondanak verset, sok pódiumműsor van, sok hihetetlenül jó előadó járja az iskolákat, de azt hiszem, ebben a formában, ahogy mondtad, életvitelszerűen egyedül én viszem az irodalmat szerte a magyar nyelvterületen. Én nem csinálok mást, ez az életem. Nemcsak arról szól, hogy elmegyek néha és mondok néhány verset, hanem próbálom a költők gondolatait a mába ültetni, aktualitásukat feltárni, őszintén hiszem, hogy ezek a történetek ma is elevenek. Néha egy hét alatt négy országban tíz előadást is tartok.

LPG: Hatalmas rohanás. Egyszer azt olvastam, hogy gyalogosan, majd kerékpárral indultál neki a világnak. Hogyan jött az ötlet?

TPL: Tavaly eszembe szökött a gondolat, hogy lassítani kell, közelebb kell kerülni Istenhez, az emberekhez, az úthoz, a természethez. Szerettem volna nem elrohanni a következő vonathoz, buszhoz az előadások után, hiszen a legtöbb alkalommal tömegközlekedéssel járok. Mindig érdekelt maga a zarándoklat. 2017-ben Szent László év volt – eldöntöttem: gyalog elmegyek Szentmiklóstól Szentlászlóig, Horvátországba, ami 260 kilométer távolság. Útközben folyamatosan tartottam az előadásokat, 14 helyszínen. Nagyon jó érzés volt valóban lelassítani. Elhatároztam, hogy minden évben lesz egy zarándokutam, idén így indultam el kerékpárral Kunszentmiklóstól Nándorfehérvárig, Mátyás királyról tartottam 20 előadást. Napi hatvan kilométert kerékpároztam. Nem akartam meséket mondani Mátyásról, inkább olyan dolgokat, olyan történeteket, ami a nagy király emberi oldalát mutatja be, amiket ma is használhatunk. Fantasztikus élmény volt a verszarándoklat, szeretném új tematikával évente megismételni.

LPG: Vannak-e újabb megkeresések? Amennyire látom, igyekszel nemcsak határon túlra, de Magyarország legeldugottabb falvaiba is elvinni az előadásokat. Cél ez? Direkt az apró, szinte elnéptelenedett falvakat keresed fel?

TPL: Sok helyre visszahívnak, meghívnak, mindig örömmel fogadnak. Barátságok alakulnak útközben, igaziak, nem felszínesek. Ugyanakkor mindig próbálok jobb lenni, próbálom felülmúlni az előző előadást, hogy a tőlem telhető legjobbat nyújtsam az embereknek. Igyekszem közvetlen lenni és alázattal fordulni a versmondás felé. Nem számít, hány ember jön el, nem érdekel, milyen utakon jutok a helyszínekre, a találkozások számítanak.

LPG: Hogyan választod ki a témát?

TPL: Vannak versek, amiket el kell mondani. El kell juttatnom az emberekhez Adyt, Radnótit, József Attilát, Kányádi Sándort. Az emlékévekhez kapcsolódó tematika mellett mindig olyan előadást viszek, ami nekem is fontos, csak így tudom csinálni. Hiszem, hogy a versek olvasása segít magunkat megismerni, s szeretném, ha elhinnék az olvasók: valóban lélekgyógyító hatása van az irodalomnak. Igyekszem minden előadásra nagyon jól fölkészülni, a versek születésének körülményeire figyelni, rájönni arra, hogyan adhatom át legjobban a verset. Egyetlen gondolat lett a vezérfonalam, ami Hobo dalszövegrésze: A múlt sikere nem igazol semmit – próbálok eszerint élni és dolgozni. Nekem minden előadás olyan, mint az első, mind egyformán fontos, mert a versmondás a pillanat művészete..

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:
http://olvasat.hu/a-versek-utja/

Válasz

M Imre üzente 5 éve

Zsazsa hazajött
2018. november 1. | Olvasat

Nyugodtan mondhatjuk Fedák Sárit Beregszász leghíresebb szülöttjének. 139 éve született a színésznő, Zsazsa, akiről Ady maga is ódákat zengett. Október 26-án Beregszász városa egy csodálatos bronzból és márványból készült szoborral lett gazdagabb. Minden okom megvolna felsorolni, mennyi lelkes ember támogatása kellett ahhoz, hogy egy ilyen szobor kerülhessen Beregszász központjába, azt is leírhatnám, mennyi megható beszéd, rangos politikusok, színészek szavai hangoztak el a leleplezés során, de nekem valami egészen más dolog jutott eszembe az avatáskor, olyasmi, ami azóta sem hagy nyugodni.

2014 őszén, mikor Kijevben éles helyzet alakult ki, Beregszászon épp versmondó versenyt készítettünk elő, majd a teljes Kárpát-medencét felölelő folyóirat találkozót szerveztem. Egyik kedves erdélyi barátom csöndben megjegyezte: ez nem éppen normális, most nem szervezni kell, hanem elmenni Kárpátaljáról, mert akár baj is lehet. Azt ugyan nem mondhatom, hogy nem féltettem, vagy nem féltem a holnapot, de még ennyi év után is azt gondolom, jól tettem, hogy akkor nem indultam útnak, bár a helyzet azóta sokat romlott, még itthon vagyok. Most, Fedák Sári szobrának avatásakor, mikor nemzetünk himnuszát énekeltük, valami mélységes szeretet öntött el, olyan, amit már rég éreztem. Néztem az emberek arcát, a könnyes szemeket, biztos voltam abban, hogy mind, akik ott voltunk, magyarok, ugyanazt éreztük. Azok is, akik már csak vendégeskedni járnak Kárpátaljára, azok is, akik most érkeztek először ide, és az itthoniak – egyet gondoltunk nemzeti imánk éneklésekor. A főtér szebb volt, mint máskor; ha lehet ünneplőbe öltözött lélekről beszélni, akkor itt tényleg volt létjogosultsága, mindenféle túlzás és negédesség nélkül. Arra gondoltam, hogy van ebben valami igazi kárpátaljai. Míg mások rombolnak, mi építünk, míg minden erővel igyekszenek a többségi nemzetet a kisebbséggel összeugrasztani, addig Beregszászon egy ukrán származású művész magyar színésznő szobrát készíti el, talán emiatt nevezik még Kárpátalját a béke szigetének néhányan. A szobor méltó helyet kapott, nem csupán a főtér miatt, hanem mert a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház egyik bejáratával szemben helyezkedik el. Zsazsának ez volt az otthon, a színház, bárhová vitte az élet. A művésznő hazajött és otthonra talált.

A beszédek és a leleplezés után még több mint egy órán keresztül fotózták az emberek városunk újabb gyöngyszemét. Ma ismét arra jártam, még mindig álltak előtte, egy hét múltán is körbejárják a szobrot, beszélnek róla, lassan beépül a helyiek köztudatába, hogy az új lakó, a híres művésznő itthon van. Gyermekek simogatják az arcát, virágot visznek neki. Ünnep és történelmi pillanat volt a szobor felavatása a városban. Biztos vagyok benne, hogy ez a varázs még nagyon sokáig megmarad, ahogyan abban is, hogy szükségesek ezek a pillanatok. Olyan fontos jelenleg az ilyen emelkedett hangulatú esemény, mint a mély levegővétel alámerülés előtt. Fedák Sári szeretett szülővárosa lakóinak újra fényt hozott az életébe.

Lőrincz P. Gabriella
Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:
http://olvasat.hu/zsazsa-hazajott/

Válasz

M Imre üzente 5 éve

A háború nem itt van III.
2018. augusztus 30. | Olvasat

Ha nincs háború, mi történik valójában Kárpátalján? – Részben a katonaság, részben a frontra való behívás alól kibújva az emberek külföldön dolgoznak, ami nem ismeretlen dolog, hiszen e problémával több ország küzd. Eleinte csak a férfiak indultak útnak, eleinte csak Magyarországra, aztán elindultak a nők is, egyre távolabb Kárpátaljától. Elszoktak egymástól a családtagok, a gyermekek engedetlenek lettek, önállóak a maguk módján, hiszen gyakran a kicsi gyermek vigyáz a még kisebbre, jobb esetben a nagyszülő, vagy valamelyik rokon is rájuk néz. A szülők ahelyett, hogy örülnének a viszontlátásnak, a rövid látogatások idején is csak veszekednek, mert elszoktak egymástól. Sokan alkohollal, néhányan új kapcsolatokkal igyekszenek pótolni a hiányt. A gyermek kívülálló lesz.

A pénz hajszolása már nem a mindennapi kenyérről szól, hanem az egyre növekvő emberi kapzsiságról. De hiszen Kárpátalján minden olcsó! – mondja az idelátogató. Persze, egy külföldinek olcsó a cigaretta és az alkohol. De vegyük tekintetbe, hogy havi 30-60.000 Ft a fizetés, havi 10-20.000 Ft a nyugdíj, a rokkantak nyugdíja ápolási díjjal együtt 18.000 Ft. Egy kiló hús ugyanakkor 2000 Ft, s a legtöbb háztartási cikk ára megegyezik a magyarországiakkal vagy drágább. Ha egy fiatal házat akar venni, akkor dollárra van szüksége, mert egy ötödik emeleti kétszobás lakás 30.000 dollárba kerül Beregszászon. Az itteni, hivatalos pénznemet nem is használják, még szóban sem, amikor ingatlanról beszélnek. És persze ott a rezsi. Csak arról tudok írni, amit én tapasztalok: egyetlen konvektor és egyetlen gáztűzhely használatával télen a gázszámlám 40-60.000 Ft. A villany, a víz, a szemét stb. további akárhány ezer, változó. Szóval egy kicsiny lakás fenntartásához minimum 80.000 forintra van szükség, ha van, ha nincs. Nincs kötelező egészségbiztosítás, nem kell fizetni, de olyan eset sincs, hogy paraszolvencia nélkül megfelelő ellátást kap az ember. Teljesen hétköznapi orvosok, nővérek részéről, hogy zsarolással jelzik anyagi igényeiket.

Sokat lehetne írni minőségről, emberségről, mindenesetre annyi biztos, hogy végigjárva a Kárpát-medencét, sehol, a legkisebb, legelhanyagoltabb falucskában sem láttam akkora nyomort, mint ami itt körülvesz. Persze erre nem gondolunk, hiszen ha van ruhánk, élelmünk, nincs tartozásunk, akkor itteni viszonylatban jól élünk. Ilyen dolgokat idézett elő a négy évvel ezelőtti Majdan téri tüntetés. Akkor sem értettem és most sem értem, miként lehetséges az, hogy még mindig vannak, akik dicsőítik ezt a rendszert. Sőt, még inkább szeretnék megnehezíteni így is nehéz sorsunkat.

Ma láttam egy sor fotót, fiatal katonát temettek. A beharangozóban egy kérdés: Elfelejtettétek, hogy háború van? – Nem. Nem tudjuk elfelejteni, nincs rá lehetőség. Viszont azok, akik milliókat érő autókban ezrével állnak a határátkelőkön kijevi és belső-ukrajnai rendszámokkal, elfelejtették. Az ország vezetői szerint mi darálóba való hús vagyunk, míg ők vidáman nyaralnak a tengerek partjain, hiszen hála Magyarországnak, vízummentességet kaptak az Uniótól. Valóban nem szólnak itt fegyverek, nem járnak harckocsik, csak néhány részeg veterán kelt háborgást az italmérések közelében. Egy valami azonban megsebesült ebben a harcban, talán bele is hal: a kárpátaljai magyar lélek.

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:http://olvasat.hu/a-haboru-nem-itt-van-iii/

Válasz

M Imre üzente 5 éve

A háború nem itt van II. - 2018. augusztus 23.

2017 szeptemberében épp Erdélyben voltam, amikor a közösségi médiából olvastam az oktatási törvényről. Korábban is hallottam már a tervről, de az ember hajlamos azt hinni, hogy javulni fog a helyzet – ám Ukrajna vezetősége rám cáfolt. Nem csupán arról van már szó, hogy meg kell tanulni az ukrán nyelvet, mert azzal nem volna gond, arról van szó, hogy ukrán nyelven kell elsajátítani mindent az iskolákban.

A hír megfagyasztott, ahogyan minden magyar anyát, akinek a gyermeke magyar nyelven tanul. Első gondolatom az volt, hogy el kell menni, hazaszeretet ide vagy oda, ez már nem elviselhető. Nem azzal van a baj, hogy meg kell tanulni a nyelvet. Minden gyereket úgy kezdenek ukránra tanítani, mintha az anyanyelve volna. Pedig sokan ukrán szót se hallottak még. Esélytelen helyzet gyereknek, szülőnek, pedagógusnak. Ez a probléma. Olyan, mintha a halat kezdenék megtanítani fára mászni.

Amikor én jártam iskolába, a választható angol vagy német nyelv mellett oroszul kellett tanulnunk. Az alapoktól kezdtük, megtanultuk az ábécét, a színeket, elemi dolgokat. Megtanultuk, hogyan kell köszönni, vásárolni, megkérni valakit valamire stb. Most egészen más a helyzet. a negyedikes ukrán könyvben például volt olyan feladat, aminek a megoldásához egy ukrán származású szomszéd segítségét kértem – ám hiába, nem tudott segíteni, ugyanis új betűk és új szavak is kerültek a jelenleg is formálódó ukrán nyelvbe. Így nem igazán sikerült sem megtaníttatni, sem elfogadtatni a helyzetet a gyermekeinkkel. S ezek a gyermekek nem vakok, míg az egész kezdetekor kicsiny tízévesek voltak, most kamasz fiatalok. Végignézték az összes nehézséget, a családok széthullását, a nemzetünk ellen megtorlás nélkül elkövetett atrocitásokat, a sok értelmetlen halált, a külföldre költözött barátokat. Ukrajna vezetését hibáztatják, nem ok nélkül.

Bár Magyarország minden lehetséges segítséget megad a kárpátaljai magyaroknak, igyekszik valamilyen szinten nyomást gyakorolni az ukrán vezetőkre, úgy tűnik semmi nem elég. Sőt, olyan hírek is szárnyra kaptak ukrán politikusok szájából, hogy szeretnének nyelvtörvényt is bevezetni. Sokan összetévesztik a nyelvtörvénnyel az oktatási törvényt, mert akkora káosz van ezen a téren Kárpátalján, hogy csak kapkodjuk a fejünket. A nyelvtörvény lényege az lenne, hogy nem beszélhetnénk más nyelven, csak ukránul, vonatkozna ez például a bolti eladókra is. Tehát, ha én egy boltban eladó lennék és vásárolni jönne a férjem, akkor csak ukrán nyelven válthatnék szót vele. Nyelvcsendőrség felállításáról, pénzbüntetésekről is szólnak a hírek. Ilyen kilátásokkal használjuk el napjainkat, telepszik ránk a reménytelenség…

Lőrincz P. Gabriella .

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:http://olvasat.hu/a-haboru-nem-itt-van-ii/

Válasz