A hortobágyi szarvasmarhatartás még a XX: század elején is a hagyományos módon folyt. Ahogyan ezt Ecsedi leírja: a jószág az Isten szabad ege alatt él tavasztól őszig; a gyakran beköszöntő szárazság idején se takarmánya, se ivóvize megfelelő nincsen; a primitív enyhelyek nem nyújtanak igazán védelmet, sárban kell hideg földön feküdnie; a forrón tűző napsütés is megvisel embert és állatot is egyaránt. Olyan állatfajtát kell tehát tartani, amelyik képes minden rosszat elviselni.

A Hortobágy-pusztán tenyésztésre egyedül a magyar szürkemarha alkalmas.

A magunkkal hozott kisebb testűt az itt talált nagytestű vadtulokkal keresztezték. Így tehát jogos a magyar szürkemarha megnevezés. A szürkemarhának ismert volt egy erdélyi változata, és a XX. század fordulóján még számontartottak a Kunságban egy kékes-szürke ún. kun fajtát is. Az ország más tájain, de még a szomszédos uradalmakban is, a XVIII. század végétől folyt a fajtanemesítés. A Hortobágyon viszont még a XX. században is szürke marhából állottak a debreceni gazdák gulyái.

A lótenyésztésben másként alakult a helyzet. Debrecen város közössége régtől tartott ménest a Hortobágyon. Legelső nyomaival a XVII. század végén találkozunk. Ez volt a város törzsménese, amelyet azért tartottak, hogy a várost igavonó lovakkal elláthassák. Meglehetősen vegyes, többnyire kistermetű, ám szívós lovakból állott. Az 1773-ban megújított ménesben már nemes fajtákkal is próbálkoztak, de sikertelenül. Majd amikor 1828-ban az újabb ménest felállították, közismert lótenyészetekből, túlnyomóan spanyol fajtákat vásároltak. Az igazi fajtaváltás azonban csak 1885-ben következett be, amikor nóniusz vérrel frissítették fel a város törzsménesét. Ez a nóniusz vált a XX. század elején messze földön híressé.

A magyarok legrégebben tenyésztett juha, a fürtös, hosszú fedőszőrű racka. A Hortobágyon "riskásnak" nevezték. A rendkívül igénytelen, betegségre sem hajlamos racka, a hortobágyi tartási körülményeket jól elviselte, olykor fedél nélkül még a telet is a pusztán töltötte. A rackának több változata volt ismert. Vegyük mindjárt a hortobágyi rackát (Ovis strepsiceros hortobagyensis), melyet Alföld szerte és a Bakonyban is tenyésztettek. A hím és nőstény egyaránt egyenes, felfelé álló, pödrött szarvú, melyet a Tátra vidéki gorálok magyar juhnak neveztek. A másik az erdélyi racka (cigája), melynek szarva enyhén csavarodó és vízszintes állású, a nősténynek többnyire nincs szarva. A Hortobágyon számontartottak még "purzsa" vagy "purzsás" juhokat is. A téli legelőket bérlő vándorpásztorok hozták magukkal a Hortobágyra.

A juhtenyésztésben a nagy változást a spanyol eredetű, selymes szőrű merinó megjelenése idézte elő. Elterjedését a XVIII. század végétől a gyapjú-konjunktúra segítette elő, és mert a kereskedelemnek a racka durvább gyapja már nem felelt meg. Kezdetben a gazdák idegenkedtek tőle, mert egy korábban ismeretlen betegséget, a rühbetegséget is magával hozta. A Hortobágyon a merinó első csapatát a legelő legsarkában, Angyalháza határán, a Téglaháton helyezték el, szinte karanténban. Nem is nevezték juhnak, csak "birkának". A merinó igényes természete miatt nagy gondozást kívánt. Akolban, hodályban takarmányon telelt. Vigyázni kellett ellésére is. A "kétnyíretű" merinó értékes gyapja és bővebb teje miatt azonban a hazai rackafajtáinkat a XIX. század végére alaposan visszaszorította, a Hortobágyon is a merinó tartása vált uralkodóval.

Ezen a tájon a sertés tekintetében ősi fajtának a "szalontai" vagy "réti" disznót tartjuk. Ezt a fajtát azonban a XIX. század közepén kiszorította a hízékonyabb és porhanyósabb húst adó mangalica. A mangalica azonban egy kitenyésztett fajta, mely a szerb "sumádia" és az ugyancsak magyar fajtának ismert "bakonyi disznó" kereszteződéséből jött létre.

A Hortobágy térségein legelő jószágok száma koronként tetemes, bár a hatalmas legelőterülettel soha nem volt arányban. Csak a XIX. század 60-as éveitől vannak pontos adatok a legeltetett jószágok számáról. A legtöbb jószágot 1880-ban írták össze, amikor is 17.811 szarvasmarha és ló, 27.971 juh és 9.610 sertés, összesen 55.492 jószágot számláltak. Ez azonban csak Debrecen város és gazdatársadalma jószágállományát jelentette. Ehhez hozzá kell vennünk még a környező települések Hortobágy térségein legelő jószágait is, mert ezek a legelők nem választhatók el a pusztától. Így a számuk elérheti akár a 200 ezret is.

A legelő állatok bizonyos egységekben jelennek meg az extenzív tenyészetben. Ezek egységét összefoglalóan "nyájnak" mondjuk, mely szó török eredetű, és a legeltetni kifejezessél azonos. A régi magyar szóhasználatban - a Hortobágyon is - a lónyáj, nyájas ló a megnevezés, később azonban ez a kifejezés a juhokra korlátozódott. Kisebb egységeket jelölt a falka, a darab, a tőke, amelynek a nyájon belül egy-egy gazda tulajdonát képező jószágegységet jelentette. Külön kell szólni az "ünön" ma már ismeretlen fogalomról, melyet az 1930-as években a néprajzkutatók éppen a Hortobágyon jegyeztek fel. Az ünön olyan eltérő életkorú állatcsoportot jelent, amely egy szülőpártól származott.

A hortobágyi nyájszervezetek elnevezése kifejezi a jószágfajták és azok nemeit, korukat és tenyésztési céljukat.

Külső legelőn pásztoruk a kondás vagy kanász. A belső legelőn, a naponta hazajáró sertések csapata a csürhe, pásztoruk neve pedig csürhés.

A jószágok nyájbeli száma változó, függ a jószágfajtáktól, a legelő terjedelmétől és minőségétől, a vízellátási viszonyoktól stb. a ménes, gulya, átlagosan 500, de lehet ennek akár a háromszorosa is. A sertés és a meddő juh száma is hasonlóan alakulhat. A fejős juh azonban sokkal kevesebb lehet, mert a fejéssel sok dolga van a juhásznak. A nyáj méretétől függ a felfogadott pásztorok száma. A ló és a szarvasmarha esetében 100 darab után számolnak egy-egy pásztorral. A sertés és a meddő juhok mellé kevesebb pásztor kell.

A hortobágyi pásztorok

A hortobágyi pásztorok meghatározó részét képezik annak a hagyományőrző rétegnek, amelyet a néprajzi szakirodalomban "pásztorrendnek" nevez. A pásztorok jellegzetes, a parasztokénál régiesebb rétegkultúra hordozói és éltetői voltak, a Hortobágy esetében a XX. század közepéig.

Debrecen a középkorban magánföldesúri mezőváros volt, sok kiváltsággal, pl. a mátai legelő és a Hortobágy halászatának jogával is rendelkezett. Majd, amikor 1619-ben elnyerte a szabad királyi városi kiváltságot, sorra szerezte meg a Hortobágy térségében lévő legelőket is. Ettől kezdve a város és gazdatársadalma rendezkedett be a legelők hasznosítására. A XVIII. századra alakul ki a Hortobágy pusztai legeltetési rendje, sajátos pásztortársadalma.

Kezdetben a pásztorok többsége a debreceniek közül került ki, pl. az 1783-ban összeírt 83 pásztor közül 49 debreceninek vallotta magát, 22 a környező településekről, 12 pedig távolabbi vidékről származott. Ecsedi 1914-ben azonban azt írja, hogy a hortobágyi pásztorok nem debreceni születésűek, többségükben Polgár, Tiszacsege, Egyek, Nagyiván, Tiszaigar, Nádudvar szülöttei.

A XVIII. század folyamán a szegényparaszti elem, a zsellérség fluktuációja vidékünkön is erőteljessé válik. Kialakul a részesaratók és a kapások rétege. Másrészük a pásztorkodást választja megélhetésének biztosítása érdekében. A laikus közvélemény a pásztorok mindegyikéről azt tartja, hogy a falusi társadalom ranglétrájának legalacsonyabb fokán, a cselédséggel következik soron. Ez a vélemény igaz, ha csak a falusi csordást és csürhést tekintjük ilyennek.

Ám ha jobban megvizsgáljuk a pásztortársadalmat, azt látjuk, hogy a feudalizmus idején nemcsak a zsellérség soraiból kerültek ki a pásztorok, voltak köztük telkes jobbágyok és armalis nemesek fiai is. A nagyértékű állatvagyont ugyanis az uradalmak, különösen pedig Debrecen városa és gazdaközönsége nem bízta nincstelen, "szélfútta" emberekre, hanem csakis olyanokra, akik rendelkeztek némi vagyonnal, saját jószágállománnyal. Természetesen csak a jószágért felelős számadó esetében voltak ilyen elvárások. A bojtárokat viszont a számadó fogadta fel és ő felelt érettük. "Míg a bojtárok sokszor valóban 'szélfútta' emberek, a számadó mindig elismert családból való, a címeres pásztorok valóságos dinasztiákból kerültek ki." A számadó vagyonával felelt a rábízott jószágokért, kiválasztása tehát alapos körültekintést igényelt. A pásztorok alkalmazása csak egy idényre, kihajtástól behajtásig szólt. A számadót szinte ünnepélyes körülmények között fogadták fel a gazdák. Vigh Sándor gulyásszámadó 1941-ben történt számadóvá választásának történetét így mondja el: "Még karácsony előtt felkerestem az első gazdát, Némethy Sándor nemzetes urat. Elmondtam, hogy mi járatban vagyok: Szeretnék egy csapat jószágot felvállalni. Ő felkérdezett, anyagilag hogy állok. Amikor elmondtam, azt válaszolta: hé majd gondolok rád.

Másik gazdához, Nyilasi Ferenchez is elmentem, de ő már nem jól fogadott, mert rám förmedt, 'no öcsém, mit akarsz?' Ebből is már láttam, van néki kiszemeltje. Karácsony második napján volt a számadóválasztás. A gazdák olvasókörében gyűltünk össze. Ott aztán a hajdú kiabálta a neveket. Rám is sor került. Bementem és megálltam a hosszú asztal előtt, ahol a gazdák ültek és mustráltak erősen. Előbb kikérdeztek, aztán kimehettem. Majd aki bevált, annak nevét szólították újból. Akkor közölték, melyik gulyánál, ménesnél leszünk számadók. Azt is megmondták, mennyi lesz a bér. Alkudni nem lehetett, hiszen egy helyre többen is pályáztak. Én 1941-ben 2.000 pengőt, jószágként 10 kg búzát és 5 dkg szalonnát kaptam. Utána illendően elköszöntem, ők meg mondták: 'Sok szerencsét, ember legyél, és rendes bojtárokat fogadj magad mellé!' Kint a várakozó társak rögtön azt kérdezték: 'No hé, akadt-e a tarisznya?'

A felfogadott számadók a Kisállomásnál lévő "Háromzsidólány" nevű kocsmában gyűltek össze. Itt találkoztak azokkal a társaikkal, akiknek nem akadt a tarisznyájuk. Többnyire közülük választották ki bojtárjaikat. A bojtárok tényleges felfogadásának ideje a január huszadikai vásár volt. A kisbojtárt azonban az otthoni rokon gyerekek közül választották.

A pásztorok társadalmában hierarchikus rend uralkodott. A számadó (juhok esetében a bacsu), aki vagyonával felel a rábízott jószágállományért, a legtekintélyesebb, bojtárjainak ő parancsol, az ő szava dönt. Utána a számadó- vagy öregbojtár következik. Mint a számadó, rendszerint ős is nős ember, jó, ha van egy kis vagyonkája is, hiszen esélyes lehet a számadóságra a következő évi választáskor. A bojtárok fiatal, nőtlen emberek, még a katonai szolgálat előtt állnak. A kisbojtár és a tanyás még gyerekember. Ez a rangsor kifejeződik a bérekben is. A számadó beosztása szerint végzik a napi legeltetést és itatást. Csak a tanyás dolga tér el. Ő főz, viszi az ebédet a delelőre, őrzi a tüzet a vasalóban, a késő őszi legeltetés idején táplálja a "pásztortüzet", hogy társai tájékozódni tudjanak a sötétben.

A pásztorok rangját az is meghatározta, hogy hol szolgált.

Legrangosabbnak a hortobágyi pásztort tekintették, mert "az igazi pásztor Debreczen városánál szolgál". A többi a rangsorban csak ezután következik, legalul a falusi csordás és csürhés áll.

A pásztorok társadalmában a tekintély, a rang szempontjából még az is számított, hogy melyik jószágfajtát őrzi. Legtöbbre az értékes nagyállatok (ló, szarvasmarha) őrzőit tartották. A csikós és a gulyás között alig van árnyalatnyi különbség. A csikóst kiemeli nyakassága, büszkesége, az, hogy a ló nagyértékű állat, mozgékony, de könnyen sérülhet, terelése kipróbált, ügyes embert kíván. Ilyen adottságok birtokában a csikósnak - érthetően - nimbusza volt a pusztában. Az 1930-as években közülük is kiemelkedett a nagyiváni "gróf" Czinege János és a pásztor emlékeiről könyvet is író böszörményi Kardos János. Ám a gulyás sem volt alábbvaló, hiszen ő is lovon járt, s a szarvasmarha is nagyértékű állat. A Hortobágyon a gulyás a legnagyobb múltú nagyállatőrző pásztorunk. Előfordult, hogy a gulyás a szarvasmarhával együtt lovakat is őrzött. Jókai a Sárga rózsa c. regényében a hortobágyi gulyást erélyes, határozott, de nyugodt emberként mutatja be. A juhász a pásztorok Háry Jánosa. Nagy mesélő. A juhok mellett (ha nem fejős) jut ideje a művészkedésre. A pásztorművészetben különös kiválósággal jeleskednek. Ők azok, akik közül a juhászkodással többen tisztes vagyont is tudtak szerezni. A "magatarti" pásztorok is közülük kerültek ki már a XIX. század során. A kondást a télen-nyáron legelőn tartott sertés őrzése kemény próbára tette. Magányra ítélt pásztor, akinek sem a társalkodásra, sem a cifrálkodásra nem volt lehetősége.

A jószág számontartása "Tavasszal a kihajtáskor
minden bandzsi lehet pásztor.
De majd ősszel, szoruláskor:
az a pásztor, aki számol!"

A pásztor munkája kihajtáskor a jószág számbavételével veszi kezdetét. Az írni, olvasni nem tudó pásztornak ismernie kellett a "számrovást". Erre szolgált a rováspálca. A számrovást gazdánként egy négy-, hat- vagy nyolcszögletes rováspálcán vezették, melyre jobbról balra haladva, bicskával vésték fel a számokat, melyek hasonlítottak a római számokhoz. A rováspálca egyik vége a fej, ahová a gazda jelét vésték fel. A szaporulatot a többitől vonallal elválasztott "tőkerovásra", az elhullott jószág számát pedig a "dögrovásra" jegyezték fel. Hogy a rováson lévő jeleket ne lehessen meghamisítani, kitalálták a "párosrovást", ami tulajdonképpen a pálca kettéhasításával járt. Az egyik felét a gazda kapta és az őszi behajtásnál lehetett összeillesztve az eredeti feljegyzést ellenőrizni. A számrovást a XX. század elején az öreg pásztorok még ismerték, melynek szerepét a "nyájkönyvek" (irkák) veszik át.

A jószág tulajdonos szerinti azonosítását a füljegyek és az égetett bilyogok segítették elő. A valamirevaló pásztor azonban a természetes jegyek, tulajdonságok alapján is tudta azonosítani, hogy melyik jószág kinek a tulajdona, "mert ahogy két egyforma ember nincs, a jószág is különbözik egymástól". Színe, a színek árnyalata, testállása, kora, szarvformája stb. sokszor fontosabb jegy, mint az egyébként is hamisítható, "elrontható" jegy.

A füljegyeket főként a juhoknál alkalmazták. A két fülön lévő jegyek nagymértékben variálhatók. Mindegyiknek külön neve van (rózsás, ájos stb.). A füljegyek alkalmazása Európa szerte ismert. A tavasszal legelőre kihajtott, őszre megnőtt növendék marhát gazdája jobban felismerte az égetett bilyogról. Ha döglött a jószág, a pásztor is könnyebben tudott elszámolni a bilyogos bőrrel. A bilyogzó vasból készült és azt felizzítva nyomták a jószág (szarvasmarha, ritkán ló) tomporára, esetleg nyakára. Török eredetű bilyog szavunk feltételezni engedi, hogy már a honfoglaló magyarság ismerte és használta. Használatát, a tolvajlások elharapódzása miatt, a XVIII. századtól a törvények is szorgalmazták. A bilyog rendszerint a gazda nevének kezdő betűit ábrázolta. Debrecen város törzsgulyáján a DV betűket alkalmazták. A juhászok között ismert volt az ún. "szoktatójel". Ezek közül a lópatkót, sarlót, kalapácsot stb. ábrázoló, fából készült, apró páros jelek közül elléskor a nagyobbik az anya, a kisebbik a bárány nyakába került felkötve. Szoptatáskor erről jegyezte meg a juhász, hogy a kisbáránynak melyik az anyja. A bárányszoktató a merinó birkával került hazánkba, így a Hortobágyra is.

Az állatok őrzése és egybentartása

A pásztor természetes kötelessége a jószág megőrzése, akár élete árán is. A XVIII. században még kaptak fegyvert a dúvadak ellen, de azt használhatták tolvajláskor, martalócok hatalmaskodásakor is. A lényeg az volt, hogy a rábízott jószágot önkényesen elhajtani nem engedhette. A farkasok ellen könnyebb volt védekezni. Ismerni kellett a gonosz emberek praktikáit, azt, hogy a pipába marhakörmöt, szőrt, kapcát égettek, hogy annak füstjétől a ménes, gulya világgá menjen. Így lehetett a legkönnyebben "eliktatni" a jószágot.

Minél nagyobb az állomány és minél kisebb a legelő, annál nagyobb az őrzés gondja. Ha bőség van, az élősdiek miatt "elbogárzik" a jószág. Ha dörög-villámlik "széjjel ugrik" a ménes. A jószágot kellett a szúnyogok hada ellen is védeni, füstöléssel.

A jószág egybentartását szolgálta a kolomp és a csengő. A kolompost követi a többi jószág. A nyughatatlan, kóborlásra hajlamos jószág nyakába élesszavú, messzehangzó csengőt akasztott a pásztor. A harang a szarvasmarha, a csengő a ló nyakába illő. A kolompot kap a kos a juhnyájban, pergőt a kutya.

Az állatok őrzésénél a pásztor legfontosabb eszköze a bot. A csikós nem használja. Ki-ki maga készíti el, a még lábon kiszemelt tölgy, som, szilva, körtefa hajtásából. Hogy szép rücskös legyen, még kivágás előtt egy évvel bicskával bevagdalja. Kivágás után a trágyában érleli, pirosítja. Oltott mésszel, majd zsírral is megkeni, hogy fényes legyen. A bot nemcsak terelő eszköz, hanem dobó fegyver, lábközé fogva ülőke, földbe szúrva a szűrt rátéve árnyékot ad a tűző nap ellen. Két típusa van: az előbb leírt "fúrkósbot" és a juhászok használta "kampósbot". A "kampósbot" a juhász a juhnyájból történő kifogására használja. A pásztor másik fontos terelő eszköze az ostor. Ennek is két típusa van: a kocsisok által használt hosszú nyelű és a pásztorok rövid nyelű ostora, a "karikás".

Az emberhez még nem szokott szilaj jószág kifogására szolgál a "pányváskötél". A közeli Kiskunságban ennek "árkány" a neve. A 8, de akár 14 méter hosszú pányváskötél régen lószőrből készült, utóbb pedig kenderből a kötélverő csinálta. A végén egy karika volt s azon áthúzva készítették el a hurkot. A kiszemelt állatot itatáskor a kúthoz szorították, és úgy dobták a nyakába a pányvát. A szarvasmarha kifogásánál a szarv miatt a "rudaspányvát" alkalmazták.

A jószág őrzésében, terelésében a csikósnak, gulyásnak valóságos társa a jól betanított, mindent értő hátasló. A pásztorok nyereghasználatát a XIX. század közepéig a vármegyék tilalmazták. Ezért találták ki az ún. "csikósnyerget", vagy "patracot", megint másként "priccset". Ez pedig csupán egy pokróc a ló hátán általvetve és csak szíjon függő kengyelekkel. A juhász társa a szamár. Nem annyira szamaragolni, hanem inkább teherhordásra használták. A szállással nem rendelkező juhász fából, a fűrészelésnél használt kecskelábhoz hasonló nyerget készített, melynek neve tergenye. Erre rakta fel gúnyáját, legfontosabb eszközeit. A Hortobágyon ezért gúnyás vagy tergenyés szamárnak nevezték.

A jószág őrzésében fontos szerep jut az okos pásztorkutyáknak. Két típusát különböztetjük meg: a nagyobb testű örző-védő komondort és kuvaszt, továbbá a terelő, kisebb testű pulit, pumit és mudit. A komondort kunok ebe, a kuvaszt pedig parasztkutya néven említik a XVI-XVII. századi írások. Mindkettőt a farkasok ellen tartották, később a pásztortanyák őrzői. Az okos, kitűnő terelő tulajdonságú pulit elsősorban a juhászok, de a gulyások is szívesen tartották. A kuvasz és komondor őshonos, a puli megjelenése a XVIII. századra esik, és összefüggésbe hozzák a merinó meghonosodásával.

Az itatatás és sózás

A legelő jószágot itatni kell. A vízre legkényesebb a ló, ezért kúton, régen folyóvizen, a Hortobágyon, Árkuson itatták, de még a Tiszára is lehajtották. A többi jószágnak az állóvíz is megfelelt. Az ármentesítés előtt, nagy szárazság idején, a kiszáradt tó medrébe, kevés munkával "sárkutakat" ástak a pásztorok. Az ilyen kút négyszögeletes és a két szemközti oldala lejtős volt, hogy a jószág könnyen elérje a vizet. Amíg a föld árja magasan állott, a pásztor a maga szükségére is ásott 0,5 - 1 méteres "kopolyát", melyből nádszálon szívta a megszűrt vizet. A XVIII. század végén jelennek meg az ásott kutak. Ezeket előbb zsombékokkal, sövénnyel és deszkával bélelték, majd a XIX- századtól már égetett görbe, ún. kúttéglákat használtak.

A kutak nagyméretűek, kerületük akár a 4 métert is elérheti, hogy egyszerre több veder is járhasson benne. A két-, három-, négygémű kútból a pásztorok itatáskor, a kút fölé helyezett pallón állva húzták a vizet. Egy nagyobb létszámú gulya itatásakor igen meg kellett dolgozni, hogy a jószág szomjas ne maradjon. Híres volt Faluvéghalmán a négygémű, vésett kalitkás kút. Noha Hortobágy-szerte elegendő kút volt, de az ember számára iható víz rendkívül kevés. Az ásott kutak vize erősen vasas; "veres színű". Kútásás közben 1874-ben még keserűvizet is találtak, melyet egy élelmes debreceni kereskedő gyógyvízként árusított. A debreceni gazdák úgy vélték, hogy az ivóvíz-ellátást a Hortobágyon ártézi kutak fúrásával lehetne megoldani. A XIX. század végétől 6 ártézi kút készült. Ezek közül hőfoka miatt (35,5 ^oC) a Mátán 1914-ben fúrt kút vált nevezetessé.

Élettani okokból van szükség a legelőn járó jószág sószükségletének kielégítésére. Ez a pásztor dolga. A legelőn a kút mellett ágasfán vagy sózóvályúban helyezték el a "kűsót", másként "marhasót", hogy a jószág kedvére nyalogathassa. A XVIII. században a sót a marhapestis gyógyszerének is tartották. Ha az állat kérődzése eláll, langyos sós víz itatásával lehet megindítani. A Hortobágyon szükség esetén a jószág a sziksót is nyalta.

Gyógyítás

A magyarság állattenyésztő nép lévén, az állatok gyógyításában ősidők óta igen járatos. Igaz, a szilaj pásztorkodás az állatok gyógyításával nem sokat törődött. Alig számított, ha néhány elhullott, meg azok a jószágok edzettebbek is voltak, mint a már istállóhoz szokottak. Mégis a hortobágyi pásztorok felfogadásánál jó pontnak számított, ha a jelölt nagymúltú pásztorivadék volt, ahol az állatgyógyítás tudománya is öröklődött.

A pásztor házipatikájából tehát nem hiányoztak a kipróbált gyógyszerek. A juhászok a merinó juh elterjedése óta ismerik a rüh gyógyítását, a higanyból, terpentinből és faggyúból maguk készítette rühzsírt. A himlő ellen az oltóanyagot a himlős állat sebéből lúdtollal veszik és karcolják rá a másik állatra. Nagy baj a juhoknál, ha a "bolondja" előveszi, és egyhelyben forog. Ilyenkor a juhász a "kerge birkát", ott, ahol a homloka megpuhult, meglékeli (trepanáció), és a kergeségét okozó férgek fészkét eltávolítja. Leggyakoribb, amikor a jószág a legyek álcájától megnyüvesedik. A seregély a legjobb felcser ilyenkor. Ám a pásztor is segít, tűvel piszkálja ki a nyüveket, majd sebet marhaganéval keni be. A megtetvesedett borjút fehér agyagból csinált sárral úgy gyógyítják, hogy rákenve megszárítják és a bennragadt tetvekkel együtt letördelik. A gyógyítás során babonás cselekményekre is sor kerülhet. Ehhez a "tudós pásztorok" és a "veszettdoktorok" értettek igazán. A pásztorkutyákat szokás volt folyóvizekről elnevezni (Tisza, Sajó stb.), mert a hiedelem szerint ily módon védetté váltak a veszettség ellen.

Pásztorépítmények a Hortobágyon

Ecsedi írja 1914-ben, hogy a nomád életformát a juhász őrizte meg a legtovább. Ő az, aki nyájával a végtelennek látszó pusztán ide-oda vándorolt. Mint gúnyás pásztornak, nincs hajléka sem, juhaival a szabad ég alatt tanyázik. Csupán öltözködésével védekezik az időjárás viszontagságai ellen. Számontartja azonban ő is a természetes enyhelyeket, a szélárnyékot adó nádasszéleket, a "Remisznek" nevezett facsoportokat. Az igényesebb, elléskor még fedelet is igénylő merinó elterjedése óta azonban a juhász is fedél alá húzódik. A többi pásztor az őrzött jószág és a maga számára is emel valamilyen védelmet nyújtó építményt a helyszínen található anyagból, főként nádból. Építményfélére utalnak a korai, XV-XVI. századi források a "szállás" megnevezéssel.

A pásztorépítményeknek két nagyobb csoportját különböztetjük meg. az egyik csoportba a jószág számára emelt építményeket, a másikba pedig a pásztorhajlékokat soroljuk.

A jószág számára készített, széltől védő építmény a három, esetleg négyszárnyú "szárnyék", másként "szárnyaskarám". A földbe ásott nádból készült Y alakú falat vesszővel "korcolják" meg. A ménes és gulya, juhnyáj számára fontos ez az építmény, a disznó nem fázik. A juhszárnyékhoz egy "esztrengának nevezett karámféleség is csatlakozhat. A "karám", mely tetőnélküli, kerek vagy négyszögletes, falazata nád, sövény, egy széles, elzárható nyílású ajtóval, az egész jószágcsapat összetartására szolgál. Ha ajtót nem tesznek rá, "akol-karámnak" is nevezik. A juhok számára készült kerek, felül befelé hajló nádfalú építmény neve "kosár".

A kosár időnkénti áthelyezésével, a "kosaraztatással", a földet szokás trágyázni is.

A nagyjószág összetartására szolgál a rudakból, összerótt fedetlen építmény, az "akol". Az "esztrenga" is fedetlen, kerítésszerű, szétszedhető alkotmány, melyet a fejősjuhászatban alkalmaznak. Egy keskeny nyíláson egyenként engedik a juhokat az ott ülő juhász keze alá. A legelőn fedeles építmények is készültek a jószág védelmére. Ez lehetett fal nélküli és falas. Az ágasfákon álló nád- vagy gyékényfedél neve: "félszer", "szín". Ha a karámnak készül fedele, akkor "nyári szállás". Ha pedig falat is csinálnak, "hodály", esetenként "falashodály" a neve. Készülhet hodály úgy is, hogy a tetőzet a földig ér. Ezt nevezik "seggenűlő-hodálynak". Fontos még a jószág éjszakázóhelyén a "porosálláson" elhelyezett "dörgölődző-fa". A "látó"- vagy "góréfáról" tartja szemmel a pásztor a környéket, hogy ne ütközzék a szomszédos gulyával, nyájjal, vagy ha látogatók tűnnek fel a pusztában.

A pásztorépítmények másik csoportja a pásztorhajlékok sora. Ezek között is vannak kezdetlegesek is. Ilyennek tekinthető, amikor a karám valamelyik sarkában meghúzódva épít magának a pásztor nádból kúpalakú kunyhót. Ez az alig két lépés széles, köralakú "kunnyó" szinte csak arra jó, hogy eleséges ládája, bundája elférjen benne és hosszú esőzéskor maga is védelmet találjon. Egyszerű építmény a pásztorok közismert konyhája, a "vasaló".

A tetőnélküli korcolt nádfal tulajdonképpen a széltől védi a tüzet, ahol a "vasfazikban" főznek a pásztorok. A XIX. század végén jelennek meg a pusztán a stabilabb, sár vagy vályog falazatú, náddal vagy már cseréppel fedett kunyhók, melyet az idegen már "tanyának" nevez. A tágasabb tanyát tornác is díszítheti, ahol egy pad (heverő) szokott lenni az öregedő pásztor számára. A kunyhóval egy fedél alatt van a "lúól", jászollal, ahová a hátaslovat kötik. "Szekérszín" is csatlakozhat még a kunyhóhoz. Így valójában egy tanyagazdaság benyomását kelti. A tanyával szemben ott van a vasaló is. Az épületcsoportot korlát védi a jószágtól, hiszen pár száz lépésre van a baromállás az itatókutakkal.

Pásztorbérek, étkezési szokások

A hortobágyi pásztorok bére nagyobbrészt természetben kiadandó terményekből, élelmiszerekből és a helyi táplálkozással összehangolt ételekből állott. Így a kenyérgabona, a köles, a száraztészta és az ún. "hozzávaló": szalonna és só adása szinte mindvégig szokásban volt. Az egykori kenyérbél archaikus vonásokat mutat, ám a kenyér nemcsak a pásztorok, hanem a kutyák fontos eledele is. A kenyeret időnként kiszállították a pusztaszéli "kenyérváró" helyre, ahol a "talyigás" (tanyás) gyerek vette át. A XIX. század elején még, amely debreceni gazdának legalább 20 darab nagyjószága volt a nyájban, tartozott a pásztort az idényben egyszer két hétre "kikíszíteni", azaz élelemmel, készétellel is ellátni. A két ökörrel vontatta nehézkes szekérrel kéthetenként más-más gazdánál jelent meg a talyigás vagy az egyik bojtár, az illetményért. Hogy egyik a másikat meg ne szólhassa, a "kikíszítísben" valósággal versenyeztek a gazdák egymással, aminek csak a pásztorok látták hasznát. Sokat emlegetett étel a nagydarab füstölt húsokat is tartalmazó, vereshagymás, savanyú "kanecetes". A kondásnak disznóöléskor kijárt a "sor vagy szerpecsenye" is. A pásztorbérben szerepelt a bocskornak való marhabőr, mely a XIX. században bocskorpénzzé változott. Fontos bérkiegészítés a pásztor számára biztosított ingyen legelő, mely jogot el is adhatott.

A gulyásszámadó bére 1941-ben a következő volt: minden marha után 10 kg búza és 5 dkg szalonna, továbbá 1600 őrzött marha után 2.000 pengő, és 20 db nagyjószág ingyen legelője. a számadónak ebből kellett fizetnie a maga mellé felvett két nagybojtárt, a kisbojtárt, a kisbojtárt és a tanyás gyereket. De még így is tisztes jövedelem maradt néki, ha arra gondolunk, hogy a búza járandósága 160 mázsára rúgott.

A pásztoroknak kialakult étkezési szokásuk volt. A gulya napfeljötte után indult. Addigra a pásztornak a früstökön már túl kellett lennie. A ló egész éjjel legel, csak az erős napsugarak állítják meg. Így a csikós csak 7-8 óra tájt reggelizhet. A juh később indul, de csak ha szétszéled és ott lehet hagyni, következhet a reggelizés. A reggeli kenyér-szalonna, a jószág mellett is fogyasztható. A "dílebíd" 11-12 óra tájt, a tanyás főzte lebbencs, melyet ha szalonna zsíron megpirítottak "pergelt ítel", ha nem pirították meg, akkor "mezitlábas" lebbencsleves a neve. A laktatóbb, "öregítel" estére készült vasfazikban. A leggyakoribb a "tisztáskása" vagy "kásatíszta", attól függően, hogy mennyi lebbencs, illetve köleskása van benne. A kását a XIX. század második felében a krumpli kezdi felváltani. Ettől kezdve a bográcsban fővő-sűlő, puffogó hangot adó "öregítel" neve "slambuc", amit állítólag az osztrák turisták neveztek el így a készülő étel hangját utánozva.

A hortobágyi pásztor ritkán evett húst. Ha egy "esett" birka, borjú akadt a nyájban, melyet a "bolondja vagy a vére megölt", elfogyasztották, de a "nyavalyában", pestisben, lépfenében elpusztult jószág húsát nem ették meg. Legismertebb húsételük a gulyásos-hús - és nem a gulyás, mint ahogy manapság nevezik. a gulyásos-hús főzését 1790-ben már Gvadányi megénekelte versében. Paprikást azóta készítenek, hogy a paprika felváltotta a "jóféle" borsot.

Egy egész birka vagy borjú húsát a néhány pásztor nem tudja egyszerre elfogyasztani. Ezért a tanyás hozzáfog a hús a konzerválásához. A hús szárítással történő konzerválása a legősibb tartósítási mód. A

A népvándorláskori nomádok és a honfoglaló őseink ismerték a szárított húst, amit a nyereg kápájára akasztva vittek magukkal. A hosszú hadjáratok során a lovak hátának kímélésére gyakran nyers húst tettek a nyereg alá.

Mivel mindkét fajta, bár különböző célú húst közel azonos helyen tartották, a felületes nyugati krónikások a "nyereg alatt puhított húst" a szárított hús "előkezelésének" tartották. A szárított húst még a középkorban sem nélkülözhették a hadviselők, így Magyarország meghódítására induló törökök sem. Ezen tartósításnak két módozata ismert: az egyik a sózottan és nyers állapotban való szárítás, a másik, amikor sózva-fűszerezve saját levében megpörkölik és csak ezt követően szárítják meg. A magyarság ez utóbbit ismerte és hozta magával a honfoglaláskor, melynek hagyományait legtovább a hortobágyi pásztorok őrizték meg. ebből a szárított húsból pár marékkal tesznek a szűrujjba, amit aztán napközben elfogyasztanak, de kerül a levesbe is, annyi marékkal, ahányan vannak.

Utóbb a pásztortanya körül már apró jószágot is tartanak. Ebből is kerül a bográcsba, ha ráéheznek. Ritkán akad nyúl, vadmadár, bíbictojás, amit szívesen fogyasztanak. Az emlékezet még a XX. század első felében is számontartotta az "ólmostúzok" fogását. Amikor a Hortobágy térségén még jelentős számban élt e nagytestű madár, késő őszi időszakban, ha ónos eső esett és a túzok tollazatára ráfagyott az eső, lóháton, karikás ostorral terelték be a karámba. Ott aztán megfogták, hogy aztán elkészítsék. A régi pásztorkunyhóban nem hiányzott a hal fogására alkalmazott "kétköz" nevű háló. Az öntésekben fogták a halat. Noha bőven terem a gomba a Hortobágy térségein, a pásztorok közül csak kevesen éltek vele.

A juhászok étkezése akkor tér el a többitől, ha fejik a juhokat, és a tejet feldolgozzák gomolyának, túrónak. Gvadányi még kóstolhatta a "túrós-levest", melyet akkor "katrabuczának" hívtak.

A hortobágyi pásztorok egyetlen főzőedénye a "vasfazik", melynek változata a bogrács. Ehhez tartozik a hosszúnyelű, kerek, debreceni vaskanál. Enélkül enni sem tudnának, amidőn a vasfazikat körbe ülik, de a fővő ételt is csak ezzel tudják kavargatni.

A főtt étel fogyasztása közösen történik. A vasfazikat körülülik. a hagyományos rend szerint elsőként mindig a számadó merít a bográcsból. Utána rendszerint a többiek. A számadó a családfő szerepét tölti be az étkezésnél is. Ő vág kenyeret a többieknek. Így igazságosan jut az ételből mindenkinek.

A vasfazik alá árvaganéval tüzelnek. Erre a szarvasmarha megszáradt trágyáját a tanyás gyűjti össze. Volt idő, amikor az árvagané gyűjtése is beletartozott a pásztor bérébe, hiszen az egyetlen tartós tüzelőnek számított a pusztán. Az árvagané tréfás neve még a "bélfa" vagy "kunkoksz".

A pásztorok viselete

A pásztorok viselete sok archaikus vonást megőrzött a legutóbbi időkig. Úgy is szokás fogalmazni, hogy a hortobágyi pásztorviselet a magyar paraszti férfi viselet második világháborúig történő továbbélése.

A hortobágyi pásztor viselete a "fehír" és a "felső" ruházatból áll, melyhez a föveg és a lábbeli tartozik.

A fehírruha asszonyszűtte vászonból készül: az ingből és a gatyából áll. Az ing nem testhez álló, nem is az időjárás ellen való, hanem inkább a felsőruha kibélelésére szolgál. Ez az egyszerű ruhadarab három részből áll össze: a rövid derékból, a szegett nyakból és az igencsak bő két ujjból. Gomb nincs rajta, egy pertlivel, a "galanddal" kötik össze.

A gatya a legrégibb magyar ruhadarab, mely kényelmes és télen-nyáron használatos. Ezt a ruhadarabot már az őshazában viselték, vadkenderből készült a hozzávaló vászon. Valójában két igen bő szára van, ezért a lovat megülő pásztor kényelmes ruhadarabja. A pásztornak kétfajta gatyája volt: egy vékonyabb, nyári és egy vastagabb téli. Az utóbbit faggyúba mártva impregnálták s ettől olyan lett, mintha bőrből készült volna. Ezt nevezték "tőgyfa-gatyának".

A XIX. Század közepe táján a gyári vászon elterjedése miatt megváltozott a "fehír" viselete és anyaga is. A kékfestő vászonból készült, csípőig érő, kék üveggombokkal magasra gombolt nyakú ing és a fél-lábszárig érő, 4-5 szélből készült bő, kékvászon korcos gatya váltotta fel. Kék inget hordott csikós, gulyás, kondás, betyár és pandúr, a magyar juhász azonban sohasem, írja 1914-ben Ecsedi. Györffy szerint a kék vászongatyát a fekete előzte meg. A zabszalma hamuját tejbe áztatták és a házi vásznat az így készült fekete festékbe mártották.

A pásztorok felfogadásánál a gazdák azt is szemlélték, hogy a jelentkezőnek van-e tisztességes felsőruhája. A pásztor felsőruhája ősi fokon bőrből készült. Erre a juh bőre volt a legalkalmasabb. Ezeket a pásztor maga készítette. A felsőruhát jóformán csak rossz időben viselték. A legrégibb és legkezdetlegesebb ruhadarab a "hátibűr". Egy nagyobb juh bőréből készül, a kitörésen kívül semmit nem csináltak rajta. A két hátsó lábánál fogva a hátukra kerekítették, a derekán pedig a tüsszővel összefogták. Olyan ez, mint az előkelők kacagánya, csak nem párduc, tigris bőre. Ha megduplázták, "mellybűr" lett belőle. A kunok, besenyők, úzok viseltek hasonlót. A Hortobágyon az 1860-as években a kondások még mellybűrben teleltek. Több racka juh bőréből készült a téli "nagybunda". Ennek volt egy un. felkötős változata is, melyet 20-30 centire felhajtottak, hogy a hajnali vagy a késő esti harmattól ne legyen lucskos. Ezt az ujjatlan köpönyegszerű bundát Mátyás király idejében a főurak is viselték, csak belsejüket finom szövettel vagy posztóval bélelték. A bundáról mondják: addig jó, míg birka szaga van, vagyis, amíg faggyas, addig tartja a meleget. A bundát minden valamirevaló pásztor el tudta magának készíteni, de voltak a bundavarráshoz különösen értők is. A debreceni bundát vállon, derékon és az alján piros-fekete harasztból készült virágok díszítik. Egykoron legszebbnek tartották a nagyiváni bundát.

A cifraszűr

A magyar nép egyik legkedveltebb, népdalokban is gyakran megénekelt ruhadarabja a szűr. A szerényebb formája a nem díszes szűrkankó, ősi viselet. Legtovább a pusztázó pásztorok hordták. De míg ki nem ment a divatból, a falusi népnek ünnepi díszruhája volt. Ha az úri rend viseletéhez hasonlítjuk, rendeltetésében felöltőnek, hosszú kabátnak felel meg. Csakhogy a nép, különösen pedig a hortobágyi pásztor felöltve sohasem viselte, hanem csak a vállára vetve, hetykén. Ezért az ujja eredeti szerepét elveszítette. Be is varrták és zsebként használták.

"Bé van az én szűröm ujja kötve
Barna kislyány ne kotorássz benne!
Az egyikben acél, kova, tapló,
A másikban százforintos bankó!"

A Hortobágy környéki parasztlegény addig nem házasodott, amíg cifraszűrt nem szerzett. Már a lánynézőben is fontos, üzenetközvetítő szerepe lehetett a szűrnek. Ez alkalommal ugyanis a lányos háznál cifraszűrben megjelent legény távozásakor, ott felejtette szűrét, ahová érkezésekor akasztotta. Ha bemutatkozása nem nyerte meg a háziak tetszését, akkor bizony reggelre-hajnalra a tornácra "ki tették a szűrét". Innét ered a mondás is. A cifraszűr egész életén át elkísérte a parasztembert. Abba esküdött, s ha meghalt, koporsójára terítve vele temették el.

A kisbojtárnak szűr a kezdő fizetése. A pásztornak a szűr megszerzése mindig gondja volt. A cifraszűrért azonban jó pénzt kellet adni, melyet egyenes úton nem mindig sikerült előteremteni. Ezért 1848 előtt a hatóságok tiltották a pásztorok cifraszűr viselését.

A szűr alapanyagát, a posztót a csapók, szabását, varrását pedig a szűrszabók végezték, melynek debreceni központja a Csapó utca volt. A szűr rendkívül egyszerű szabású ruhadarab: tizenegy téglalap alakú darabból áll. Az 1880-as években divatba jött az un. nyakas szűr, amelynek szabása már a görbe vonalat követi. Ám a Hortobágyon viselt szűröknél a debreceni szűrszabók megmaradtak az egyenes vonalú szabásnál. A cifraszűr díszítése hímzéssel és reá varrott színes posztó rátéttel történhetett.

Díszítettségük alapján a debreceni, hajdúsági szűr különbözik a kunsági, bihari és távolabbi vidékek (erdélyi, bakonyi, somogyi stb.) szűröktől.

a hortobágyi pásztorok szűre gyönyörű szimbóluma a magyar életnek

Györffy szerint: "az igazi debreceni cifraszűr három hímzésfolttal született és azzal is halt meg ". A debreceni szűrön ugyanis a vállon, a hónaljtól lefelé, az aszalyon és hátul a deréktájon volt hímzés, illetve rátét.

Lükő Gábor szerint pedig: "a hortobágyi pásztorok szűre gyönyörű szimbóluma a magyar életnek. Más vidéken a szűr elejét, meg a gallérját virágozták legdúsabban, a debreceni szűrszabó viszont kopaszon hagyja ezeket a részeket. A Hortobágy mellékén leégetné róluk a nap a virágot. Annál nagyobb és szebb munkát rak a hóna alá. Sehol másutt akkora hímzés nincs a szűr aszályán, mint Debrecenben. Oázis a Szaharában a hortobágyi szűr aszalya. A magyar ember nem küzd a természettel, hanem tudomásul veszi annak törvényeit. Oda ülteti virágait, ahol a nap nem égeti ki őket. Ahol ő az úr, megmutatja a maga lelkének gazdagságát - ami kívül esik birodalmán, jószívvel lemond róla."

A hortobágyi pásztor fejfedője a széles karimájú, félgömb tetejű, fekete nemez "kalap". A téli fejfedő süveg a fekete bárány bőréből varrott, belül fehér bárány prémmel bélelt, göndör szőrű, benyomott tetejű "kucsma" volt. A karimás nemez föveg neve a Hortobágyon még 1758-ban is "süveg". Ecsedi szerint, honfoglaló őseinknél mind a karimás, mind a karimanélküli kalap használatos volt. Állítólag a magyarok révén vált Európa szerte divattá. A hortobágyi pásztorok ma ismert széles karimájú kalapja csak a XIX. században nyerte el mai formáját. A pásztorok kalapjai különböznek. A csikós, gulyás széles karimájú kalapjához képest a juhász kalapjának a karimája kisebb, laposabban, egyenesebben hordja. A kalap, tartozéka a lószőrfonatból vagy szíjból készült dísz és a mellé tűzött túzok, vagy darutoll. Az "álladzó", mely szíjból készült, a vágtató lovas kalapját tartja meg, szélben is szükséges.

A hortobágyi pásztor lábbelije igazodik az időjáráshoz, a talajhoz és a pásztor életmódjához. A lovon járó csikós és gulyás csizmát visel. A juhász és kondás nyáron könnyű lábbelit, bocskort köt a lábára. A csizmát honfoglaló őseink is ismerték. A hortobágyi pásztorok csizmáit a debreceni csizmadiák készítették, melyhez régen a sarokra felütött, utóbb csak szíjjal felerősített sarkantyú is dukált. A bocskort marha bőréből, vagy pedig ócska csizma szárából a pásztor maga készítette. A XVI-XVII. században nagyban virágzott a debreceni bocskor készítése. Szakértői a "bocskormetélők" és a "vargák" voltak. Debrecenben, 1607-ben nagy lehetett a bocskor iránti kereslet, mert a város vezetése úgy intézkedett, hogy a nép igényére tekintettel, a bocskormetélők és a vargák a szükséges bőr nélkül nem maradhatnak.

A pásztorviseletben voltak olyan vonások, amelyekkel a környező települések lakossága már felhagyott. Ilyen a fonott, csimbókos hajviselet és a féregtelenítést is szolgáló faggyúval való zsírozás. A gatya faggyúval való impregnálását, a szűr és a nagy karimájú kalap viselését szintén az extenzív állattartás velejárójának kell tekintenünk.

A hortobágyi pásztorművészet

A pásztorművészet fogalmát 1892-ben Herman Ottó vezette be a néprajzi szakirodalomba. Tanulmányában ő már nagy tájak szerint különbséget tett alföldi, felföldi, dunántúli és erdélyi pásztorművészet között. Lükő Gábor 1940-ben a hortobágyi pásztorművészet lelki alapjait kereste, stílusát jellemezte, motívumkincsét ismertette. Úgy vélte, hogy a hortobágyi pásztorművészet lényegében nem különbözik a magyar népművészettől. Érdeme, hogy az alföldi véső- és faragóművészet a hortobágyi pásztorkézen konzerválódott. Értékét növeli, hogy a honfoglaló magyarság művészetének technikai és formai kincseit egy évezred múltán is megőrizte. Pl. a világfa, forgórózsa, virágkehely stb. mintákban, melyeknek az egyéb művészeti alkotásokban csak kevés emléke maradt fenn. Művészi értékét pedig egyedisége jelenti.

A hortobágyi pásztor szinte mindent díszített, ami a keze ügyébe került. Erre azonban nem mindenki volt képes. A mesterségben ügyesebbeknek, az egészen kiválóknak, hírük volt a pusztában is. Volt is sok munkájuk, hiszen pásztortársaik megrendelésre is készítették velük a különböző tárgyakat. A díszes botok, juhászkampók, munkára nem való, az ünnepi viselet tartozékai lettek. Ezek megformálását ösztönözte, hogy a XIX. század közepétől a tárgyak a pásztortársadalom szimbólumává váltak. Ennek megfelelően különböztek a csikós, gulyás, juhász, kanász jelképes eszközei is.

A pásztorok díszes tárgyai nagyobb részt bőrből készültek. Az ehhez szükséges legfontosabb alapanyagot, a "hasit", az esett szarvasmarha bőréből, a hasaaljából metszették ki. Ebből készült a karikáshoz szükséges szíj és "varró". A bicskatoknak valót a marha lábszárán és ülepén levő vastagabb bőrből nyerték. A birka, borjú lábszár csontját szépen felkarikázva készült a sallangon jól mutató "boglár". A színes bőrt, melyből az ostor, erszény stb. dísze, a "pillangó" készült, a debreceni bőrös boltban vásárolta a pásztor. Díszítőanyagként mindent felhasznált: rézdrótot, kimustrált katonagombot, üvegdarabot, törött fésű darabját, utóbb kaucsukot.

A hortobágyi pásztorművészet produktumai közül említjük a "kíszsíget", amely dísze volt a csikósnak, gulyásnak, juhásznak, kondásnak. Herman Ottó szellemesen írja: "az erszénynek nevezett teljes készség a pásztorembernél az, ami az úriembernél a necessaire; minthogy azonban a pásztor a magáét a derekától függve (ti. a bőrövén) viseli, néki ékessége is, amelyre rápazarolja szépérzetének minden alkalmatos alakzatát". De hát mi volt ez az "erszín" és "kíszsíg"? A pásztorok mindig kéznél lévő eszközkészlete: tűzszerszáma az acél, a kova és tapló, valamint kése, mind külön tokban, karikára fűzve. A gyufa feltalálása előtt az utazó emberek ilyen készséget hordtak magukkal. Ezt egészítette ki a vágott dohány sallangos, díszes kostökzacskója a cseréppipával. Az igen míves karikásostort többnyire csak a csikós és a gulyás használta. "Nem vágta vele a jószágot, csak cserdített neki." Az ostor része belül egy kötéldarab, melyet 6-8 ágban vékony hasi szíjjal fonnak be. A végén a csapóra kötik a lófarokból készült, durranó hangot adó "sugárt". A berakással, szíjfonatokkal, sallangokkal és pillangóval gazdagon díszített rövid nyélhez karika rögzíti az ostort. Neve is innen eredő. Hasiból készül még a pásztor "bugyellárisa", varrótáskája és "masinatartója" is.

A másik rendelkezésre álló anyag a szaru. A szarvból ivókürt, sótartó, rühzsírtartó készült. A bicskaheggyel karcolt geometrikus figurák és növényi formák a honfoglaláskori tarsolylemezek díszeire emlékeztetnek.

A harmadik anyag a fa. A pásztor fafaragó művészete, a már említett boton kívül, borotvatartóban, tükrösben, a szappannak, pamacsnak készített "könyvben" nyilvánul meg. Ezek között akad szépmívű, ólomveretes példány is.

A hortobágyi pásztorok lófejes "tamburáit" a magyar népművészet legmagasabb rendű plasztikai alkotásának tartják. Emberalakot plasztikusan nem faragott a pásztor. Kedvelt jószágait annál gyakrabban megformálta. Ismertek ökörfejes beretvatartók, madárfejes csatok, kosfejjel díszített juhászkampók. A hortobágyi pásztor másik kedvelt zeneszerszámát a furulyát is maga készítette. A hétlukú, a halk szavú "furulya", az erős hangzású a "duda".

A fűzfából készült furulya és duda mindenhová elkísérte a pásztort. "felteszem a tulipántos ládámat, furulyámat, dudámat..." és születtek a hortobágyi népdalok.

A hortobágyi pásztor művészkedő hajlama nemcsak a faragásban, készség és karikás készítésben jelentkezett. Voltak közöttük versfaragók is. Minthogy a verseket soha nem írták le, szájról-szájra hagyományozódtak. Többnyire obscének.

Ilyen a fukar gazdát kigúnyoló vers is:

Messze van az Elep gyalog,
Lovon jár ki Dombon Balog.
Ha kimegyen az elepi tanyára,
Csörög-csattog, mint a szarka p?..a.

Nyárfa haju Balog Péter,
Annál bizon nem éhezel.
Kihozza a tísztát, kását,
Otthon hagyja a szalonnát.

Főzzél gulyás tísztás kását,
A priccs alá vereshagymát.
Sipekuli Tót Bajszi,
Disznóhúsos Vírtesi,
Fakó lovon jár az ki.

A nagy gazda Jóna János,
Százával ott a napszámos.
Kenyeret is süt az nékik,
Ötször-hatszor befűt néki,
Mégis sületlen veszi ki.
Pedig Jóna gazda a jó gazda,
Százával bőg ott a marha.

A hortobágyi pásztorok hiedelemvilága

A hortobágyi pásztorok természettel való kapcsolata szorosabb és ebben a vonatkozásban intenzívebb és racionálisabb a képzetük. a falusiakénál Pl. többet tudnak az időjárásról, a szelekről, a csillagok állásáról, a puszta növényvilágáról stb.

A pásztorok hiedelemvilágában központi helyet foglal el a rontó és ártó szellemű boszorkány, mely alakját változtatva jelenik meg és különösen az állatok megrontásában tevékenykedik. Ismert a "tátos" (táltos) alakja.

Hittek az állatok gyógyításához értő tudós pásztorokban. A XX. Század elején híres gyógyító volt a nánási gulyás Bocskai János és a tiszaigari Tóth Mihály. Tóth Mihály ráolvasással távolította el a jószágból a pondrót: "Néked mondom szent Ivány! A Szefűbe piros-tarka kilenc pondró van. Nem kilenc, hanem nyolc, nem nyolc, hanem hét, ?, nem egy, hanem semmi. Hullj ki belőle, hullj ki!" A "veszettdoktor", amilyen a karcagi Orvas Nagy István és a tiszaigari Tóth Márton volt, értett a veszettség megelőzéséhez és gyógyításához.

Voltak olyan tudóspásztorok, akik értettek a jószág nyelvén. A polgári Fejes Sándor, akire megharagudott, annak jószágát szóval szétkergette, de ha nem akarta, egybe is tudta terelni. Ilyen volt a szentmargitai Bajzát Pista is. Az 1930-as években ismert Szurtos Pali - aki saját készítésű bőrruhában járt - a csapatból elvágyakozó jószágot tudta a fülébe sugdosott szavakkal megnyugtatni.

Az elbitangolt lovat, marhát is vissza tudta hívni. A csegei Szürkelovas Szalontai János tudománya a "csikólíptűl" származott. A ló ellésekor, a kiscsikó szájából vette ki a lípet, amit megszárítva használt, de titokban tartotta. Számon tartották azt a tudóspásztort, aki a patkányokat az ólból el tudta küldeni. Ismert volt a tudós kocsis és az ördöngőskocsis figurája is. Ők a makrancos lovakat tudták megálítani és elindítani; az útközben megszakadt lovat pedig célba hajtották.

A hortobágyi pásztorok viszonylag zárt világában a hiedelmek is továbbéltek, mint a környező települések lakossága körében.

Hortobágyi híres betyárok

A betyárvilág egyik, talán leghíresebb színtere - a "jólábú és fényesszőrű csikókat nevelő, kövér és szilaj marhákat hizlaló, strapabíró, rossz időt is jól viselő igavonó ökröket is fenntartó Kánaán" - a Hortobágy. A betyárok ennek a legendássá vált pásztoréletnek voltak egyrészt a legelesettebb, munkanélküli csavargó szegénylegényei, másrészt emberi magatartás tekintetében a hősei.

A pusztai fogadókat már a XII. századi oklevelek is említik.

A vasutak kora előtt, a távoli pusztákon, vagy a falvak szélén épült csárdák igen fontos tényezői voltak a belföldi forgalomnak. A csárdák a pusztában félnapi járóföldre épültek egymástól.

A régi csárdák szerény, egyszerű építmények voltak. Az alföldi pusztai csárda két egymással szembenéző épületből állott. Az út egyik oldalán a kocsmaház a kármentős ivóval, az innen elérhető borospincével, a szoba-konyha-kamrás csaplárlakással volt teljesnek mondható. Némelyik csárdánál egy-két szoba is épült a vendégek számára. A csárda elmaradhatatlan része az oszlopos tornác, ahol a pénztelen, szegény átutazók éjszakára meghúzhatták magukat. Az út másik oldalán a tágas szekérszínt találjuk, melybe két széles kapun lehetett bejárni. A csárda körül legalább 10 holdnyi rét is rendelkezésre állt, ahol a vendégek lovai legelhettek.

A Hortobágy legrégibb, egyúttal leghíresebb csárdája, a mai napig is működő Nagyhortobágyi csárda. Megjelölésére kezdetben az írások a vendégfogadó elnevezést használják. Keletkezésének idejét 1699. június 1-re teszik. E napon történt ugyanis, hogy a városi tanács, Tikos János borinspektorral hordós bort küldetett ki a mátai, másként hortobágyi vámszedő helyhez, az akkor még fából összerótt hídhoz. A vámházzal együtt állhatott ott már az állami jellegű postaállomás valamilyen épülete is. Ezek szomszédságában építették fel a város alápincézett kocsmaházát. A bormérést a vámszedőre bízták, akit Vasvári Istvánnak hívtak. A csárdát a későbbiek során többször is bővítették.

A Hortobágy pusztán és a környék településeinek határában számos csárda működött. A ma is működők közül már 1752-ben ismert a Puszta nyugati kapujának számító Patkós csárda. Ennek pandaja az 1731-ben már létező, régi nevén Fegyverneki, most pedig Látóképi csárda. Szintén működik ma is a Kadarcsi csárda, melyet 1760-ban Kőudvari csárda néven említenek.

Különösen nevezetesek voltak a több megye találkozási pontjánál épült csárdák, melyeket a betyárvilágban a közigazgatás emberei nehezen tudtak ellenőrizni. Ezek egyike a Sósok útja mellet, 1750-ben már álló Meggyes csárda, mely ma az egyetlen csárda-múzeum. A Kishortobágyi csárda a Kisszegi határban 1740 táján épült és a betyárok kedvelt tartózkodási helye volt. A balmazújvárosi-csegei közút itt vezet át a folyón.

A pusztai csárdákat olykor a pásztorok is meglátogatták. Nekik sem készpénzük, sem idejük nem volt a gyakori mulatozásra. Ünnepszámba ment tehát, ha egy-egy vásár alkalmával bevetődtek valamelyik csárdába. Ilyenkor ki is tett magáért, mert értett a nótázáshoz és a tánchoz is. No, nem a csárdáshoz, mert az a romantika korában megfogalmazott név a népi szóhasználatban csak később rögzült. A hasonló táncot inkább nevezték tempója szerint lassú, csendes, friss, sebes, szapora, rezgős, sétálós, jártatós stb. táncnak. Mint Ecsedi írja 1914-ben: "tánca egyszerű, de méltóságos, olykor botját forgatja s kurjant egyet-kettőt. Legjellegzetesebb a kondástánc, melyet kis baltával a kézben szoktak járni."

A vasutak megépítésével és az országutak kikövezésével a csárdák nagy része feleslegessé vált. Velük egy régi világnak emlékei merültek feledésbe.

A Hortobágy kulturális értékeiről

A hortobágyi puszta évszázadokig Debrecen városának birtoka volt. Történelmi, irodalmi, képzőművészeti, néprajzi értékei a "nemes város" históriáját, szellemi arculatát gazdagították. A Hortobágy-varázsban nagy szerepet játszott Debrecen vonzása. A magyar életnek és a pásztorkodásnak sok ősi sajátságát megőrző hortobágyi puszta nemcsak az utazókat és a kíváncsi külföldieket vonzotta. Megragadta a tudósokat, az írókat és a puszta színeit, fényeit megörökítő művészeket is. A romantikus ízlés kedvelt műfaja a tájleírás. Irodalmunk a magyar tájat a felvilágosodás korától örökítette meg. Először a Balaton-felvidék, később a hegyekkel díszes Erdély, majd az Alföld, végül a Felvidék válik a művészi alakítás tárgyává. A Hortobágy első leírásait népünk felfedezésének igénye ösztönözte.

A táj magába sűrítette fejlődésünk égető kérdéseit. Ezek súlyosságát íróink merték és tudták megmutatni. Debrecenben a Hortobágy válaszfal nélküli szomszédsága miatt helyi sajátosság a természetnek és a kultúrának ritka összefonódása. Az említetteken túlmutató Móricz Zsigmond 1935-ben közölt meglátása: "A kommunitás gazdagsága, közös harca, ereje és magára maradottsága iktatódott be minden egyes lakosába, s jellemmé alakítja a legkisebb pásztorlegényt is. A hortobágyi csikós mintaképe az egész magyarságnak: ott érzi maga fölött a nagy város dicsőségét, s ahhoz méltó akar lenni". A Hortobágy nemzeti tájunk, mert ihlető hatása a 18. század nagy magyar íróitól és művészeitől napjainkig állandó. Pusztai ihletésű költeményeik, regényeik, novelláik, útirajzaik nemzeti irodalmunk maradandó értékei. A művészek közül többen a nagybányai és a szolnoki művésztelepnek érdemes tagjai. Egyesek európai csúcsokra jutottak. Hazai és külföldi kiállításaik nyomán alkotásaik múzeumokban, köztereken láthatók. Az irodalomban, a képzőművészetben, a zene-, és a filmművészet számos jeles alkotójának remekművei állják az idő próbáját. Nemzetünknek a 18-20. századi kultúráját meghatározó alkotók munkássága nyomán a Hortobágy hazánk jelképe lett. Emlékezzünk a puszta szépségének avatott megörökítőire, egykor veszélyeztetett értékeinek állhatatos védelmezőire. A puszta parcellákra osztásának terve ellen 1930-ban elsőként Móricz Zsigmond tiltakozott. Általa az ország természeti csodájának tartott első nemzeti parkunk névadója a messzetekintő író. A 18-20. század több jeles alkotójának - a teljesség igénye nélkül - itt felvázolt hortobágyi ihletésű munkássága megbecsülésünkre, bemutatásra méltó.

forrás