Az egységes Hortobágy kép megrajzolásánál nem mulaszthatjuk el a térség egykori néptartó helyeinek számbavételét. Az első néptartó helyek az emberi kéz alkotta halmok és laponyagok.

A Hortobágy térségein a nagy orosz sztyeppék kurgánjaival rokon, közel 200 kunhalom a tanúja, hogy az ember a neolitikum óta lakja ezt a területet.

Ezek a halmok a népvándorláskori nomád népeknek őr-, szállás- és temetkezési helyei. E tájon vezetett át a kelet-nyugati irányú egyik fő útvonal is. Ennek az útnak egykori jelentőségét, a nagykecskési, zámi és ohati határban lévő kunhalmok sokasága és három földvár is jelzi.

Anonymus szerint a honfoglaláskor Szabolcs és Tas vezérek csapataikkal ezt az utat használva, Dorogmánál keltek át a Tiszán, hogy Árpád fejedelem szihalmi táborába eljussanak.

A Hortobágy térségén már korán sűrű településhálózat alakult ki. Zoltai okleveles adatok birtokában több mint harminc Árpád-kori kisebb-nagyobb települést vett számba. Ezeknek közel fele egyházas, templomos hely volt.

Az első tudatos magyar telepítésnek sajátos célja ugyanis a keresztény hitre való áttérítés megszilárdítása és a templomépítés a falu állandóságának biztosítására. A Hortobágy térségein ilyen települések voltak: Hort, melynek 1267-ben Szent Demeter tiszteletére elnevezett egyháza volt; Bágy, mely 1261-ben az egri püspökség birtokai közt "villa Bagegyház" néven szerepelt; Hahót monostora, vagyis Ohat, 1220-ban a Váradi Regestrumban bejegyzett monostoros hely; Zám, apátságáról szintén az 1220. évi oklevél szól; Papegyháza, IV. Béla 1262-ben kiadott oklevele említi; Derzsegyháza még 1341-ben még egyházas hely volt; Kócs szintén egyházas helyként említtetik 1332-ben, a pápai tizedlajstromban; Szentmiklós (1458-ban Csegeszentmiklós) templomának romjait a Tukába vezető út mellett találták meg; Fehérmargita (Szentmargita) temploma a XI-XII. század fordulóján épült; Hetvenegyháza, a Vókonya-pusztai részen 1411-ben említik; Himes a mai Balmazújváros helyén 1332-ben a pápai tizedlajstromban szerepel; Balmaz falu temploma a Bivalyhalmon állott, 1411-ben azonban már pusztahely; Máta egyházát a Váradi Regestrum említi 1220-ban, Szabolcs egyházát először 1297-ben említik, templomának maradványai a Kövesháti halmon találhatók; Csécs 1297-ben lakott hely volt, templomát feltárták, ott, ahol a Csécsi halastavakat létesítették.

Magyarországon az Árpád-korban nagyon sok apró település jön létre. Az idők során ezek jelentős része elpusztult. Az egykori lakott helyek néptelenné válásának két nagyobb időszaka különböztethető meg. Az elsőben a fejlődés velejárójaként szűntek meg az apróbb települések. A másik időszak a török megszállás ideje, és a török fennhatóság alá került területekre jellemző.

Az első, a XIV-XV. század, a magyar mezőgazdálkodás nagy átalakulásának a korszaka, amikor megszilárdult a feudális telekrend, és az ország állattartó lakossága bekapcsolódott a nemzetközi állatkereskedelembe.

A hatalmas léptékű gazdasági fejlődés szükségképpen idézte elő az Árpád-kori apró települések sűrű hálózatának egyfajta integrálódását, vagyis azt a folyamatot, amikor a fejlődőképesebb nagyobb települések magukba szívták a fejlődésben lemaradt kisebb települések népét. A pusztán megmaradt falvak távoli területein pedig kialakultak a pusztabérletek, másként a "szállások", ahol a bérlők nagyarányú jószágtartásra rendezkedtek be.

A szakirodalom ezt a folyamatot a tanyásodás legkorábbi időszakának tartja. Ebben a korszakban az apró falvak tömeges megszűnése tehát nem valami katasztrófa következménye, hanem a gazdasági fejlődés természetes velejárója. A Hortobágy körüli települések közül is kinőnek azok, amelyek egyes falucskákat magukba kebeleznek. E tekintetben azonban Debrecen játszik vezető szerepet. Debrecen földesura ekkortájt Károly Róbert király híres nádora, Dósa mester, aki Mátát és Zámot is birtokolta. Ezek a települések tehát a debreceni uradalom tartozékai voltak. Mátát és a balmazi pusztát 1450-ben a Hunyadiak szerzik meg. Mátyás 1460-ban debreceni tisztjeit eltiltotta attól, hogy a várost a Hortobágy vizén gyakorolt vámszedési jogában háborgassák. Amikor 1553-ban az elnéptelenedett Mátát és Balmaz-pusztát Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem Debrecennek adományozta, arra utalt, hogy a város régtől békés és csendes birtokosa volt Mátának. Ekkor már Mátához tartozott az elnéptelenedett Hortobágy falu is. Úgy tekinthetjük tehát, hogy Máta volt Debrecen első pusztája. Érthető tehát, hogy később Máta vált a hortobágyi puszta központjává is.

A falvak pusztulásának második szakasza már a magyar történelem tragikus korszaka is egyben. A századok viharaiban fennmaradt települések továbbélésüket természeti környezetüknek köszönhették. Gyakran a víz a menekülés útja, a sár és nádtenger a mentsvár. A lakosság a végtelen pusztai legelőn a vizes-rétes bozótokban, nádasokban menti lábon járó vagyonát és olykor életét is. A török idő alatt a legnagyobb pusztítást az 1590-es években, a törökkel szövetséges krími tatárok vitték végbe. A török idő alatt pusztult el Ohat és Zám. Birtokos uraik is kihaltak. E birtokokat előbb donációba a Losonczi Bánnfyak szerzik meg. Debrecen 1619-ben nyerte el szabad királyi városi kiváltságát, ettől kezdve igyekezett megszerezni Ohatot és Zámot is. A kincstártól 1671-ben Zámot, 1680-ban pedig Ohatot vette zálogba, majd pedig 1808-tól bérletben használta, mígnem 1854-ben örök áron sikerült megvásárolnia. Máta, Ohat és Zám birtokokkal Debrecen uralta a 48.651 katasztrális holdnyi, Tiszáig tartó hortobágyi térséget. Ezt a területet a város jegyzőkönyvében először 1701-ben nevezik Hortobágy-pusztának, az 1900-as évek elejétől pedig Nagyhortobágy néven is. A debreceniek földközössége a külső legelők vonatkozásában a II. világháború végéig fennmaradt.

A hortobágyi legelőkből jelentős részt birtokoltak a környező települések is. E tekintetben különösen a pusztával érintkező hajdúvárosok gyarapodása figyelhető meg. Példának említhetjük Böszörményt, melynek határában még a török idők előtt beolvadt Salamon, Szilegyház, Hetvenegyház, Móregyház, Cseke, Kajántelke, Süldő, Sárkuta, Bodagyakra, a török idők alatt pedig Pród, Zelemér és Vid. Polgár a török időben kebelezte be a pusztává vált Szentmargitát, Szoboszló pedig Angyalházát.

A török időkben a Hortobágy-környéki települések földművelése hanyatlásnak indult. A nyomásos gazdálkodásról visszatértek a parlagoló földművelésre, az egykor megművelt területeken is urrá lett a természet. Térségünkben a XVII-XVIII. században legelőbőség volt. A hortobágyi pásztorkodás virágkorát élte. Ez az állapot kihatott a települések arculatának alakulására is. A nagyállattartó termelőkultúra sajátos településszerkezet megjelenéséhez vezetett. A szakirodalom ezt kétbeltelkes vagy szálláskertes településként tartja számon. Ennek lényeges ismérve, hogy a lakóházak kerítés nélküli csoportja elkülönül a kerteknek nevezett, kerített gazdasági udvarok csoportjától. A lakóházak mellett csak a gabonás vermet találjuk.

A gazdasági udvarokat képező kertek a paraszti gazdaság teljes értékű központjai. Ha a terepviszonyok engedték, a kertek gyűrűként vették körül a lakóházak csoportját. A kertek legfontosabb és sokszor a lakóháznál is nagyobb épülete a nagyjószág számára épített ól. A módosabb gazdák két ajtós, gádoros nagyóljai, ahol a télire beszorult nagyjószágot tartották, már a XVIII. században sem volt ritkaság. A XIX. századi gyapjúkonjunktúra idején pedig megjelennek a nagyméretű juhaklok is. A kertekben a szérűn tárolták a jószág takarmányát és a nyomtatásra váró gabonát is. A heverő marhát gondozó férfinépség is az ólban tanyázott, ahol a szabad tűzhelyen főztek. Innen eredő a tüzelősól elnevezés. Az Alföld térségeire jellemző szálláskertek vidékünkön csak a XIX. század elején számolódtak fel, akkor, amikor a tagosítás a külterületi tanyák kiépítését lehetővé tette.

A szálláskertek Győrffy István szerint a honfoglalás előtti téli szállás auljának felelnek meg. Az újabb kutatás azonban, a fellendülő magyar marhaexporttal összefüggően, XV-XVII. századi fejleménynek tartja.

A Hortobágy hasznosításának története

Hortobágy-puszta évszázadokon át közlegelő volt. A külterjes gazdálkodási rendszerben a szántók csak kiegészítésül szolgáltak. A debreceni polgár sokáig vallhatta, hogy anyagi jólétének a Hortobágy a fundamentuma. A pusztát körülvevő települések lakóinak helyzete is hasonló, hiszen évszázadokon át a legeltetésre alapozott jószágtartás volt első helyen. A kiterjedt pusztákon a legeltetés ingyenes volt, csak a pásztor béréről kellett gondoskodni.

A Hortobágy elnéptelenedett tájain először pusztabérletek jöttek létre, ahol a XVI. században debreceni tőzsérek, kereskedők nagy számú gulyái legeltek. A tankönyvekben is idézett adat, hogy Bíró Gáspár debreceni tőzsérnek tízezer marhát számláló gulyái voltak; a Duskás és Fekesházi családok Csege kiterjedt legelőin tartották gulyáikat. A gazdák temérdek marháit a botoslegények, hajtók (hajdúk) őrizték és hajtották Dél- és Nyugat-Európa vásáraira. A XVIII. század során a puszta egyes területeit jórészt a környező hajdúvárosok bérelték vagy vásárolták meg, és kizárólag legeltetésre hasznosították. A későbbi századokban nyírségi és erdélyi vándorpásztorok (juhászok és purzsások) is megjelentek bérlőként.

A Puszta, Debrecen és a környező települések külső legelői szerepét töltötte be, ahol a tavaszi kiveréstől az őszi beszorulásig a heverő, nem fejt, nem igázott, csak a szaporítást szolgáló jószágállományt tartották. A legeltetést a XVIII. század közepéig sem Debrecen, sem a környező települések nem szabályozták. A térségben egyre szaporodó jószágállomány azonban szükségessé tette, a legeltetési jogosultság és a legeltetés rendjének meghatározását, melynek során a legeltető szervezetek is kialakultak.

Első lépésként a legelőt járásokra osztották. A Debrecen város tulajdonát képező pusztán 1774-ben például 11 gulya-, 2 ökör-, 2 ménes- és 18 juhnyáj-járás volt kijelölve. A XIX. század elejétől Debrecen városa a legeltetési jogot többször is szabályozta. Majd 1878-ban rendelték el, hogy a házzal nem rendelkező, de minden adófizető, állandó debreceni lakos kihajthat a közös legelőre 5 db nagyjószágot, vagy ennek megfelelő 25 db juhot, a házzal és földdel rendelkezők pedig 9.000 négyszögönként 8 db nagyjószágot vagy 70 db juhot. Végül pedig maximálták a kihajtható jószág számát úgy, hogy a földes gazdák, bármekkora volt a bérletük, 820 db juhnál többet a pusztai közös legelőn nem tarthattak, csak ha a többlet jószág után fűbért fizettek. Ez a rendelkezés a Puszta elvételéig, 1948-ig volt érvényben.

Megállapították a kihajtás és behajtás rendjét is. Március 15-én a juhok, április 1-én a lovak és sertések, április 15-én pedig a szarvasmarhák voltak soron. A sertések október 31-e után nem maradhattak a pusztán, de legkésőbb novemberben a többi jószág is "beszorult".

Debrecen városa a XIX. század derekán gazdaságokra osztotta a pusztai legelőt. Kiindulópontnak tekintették, hogy a két víz: a Hortobágy és Árkus három fő részre osztja a pusztát. Így a Hortobágyon inneni, a Hortobágyon túli és az Árkuson túli területen 7 gazdaságot hoztak létre (Máta mögötti, Papegyházi, Hármashalmi, Pentezugi, Faluvéghalmi, Halasközi, Sároséri). Ugyanakkor a debreceni gazdaközönség jószágainak járásait a Macskatelken, Feketeréten, Tornyidombnál, Szásztelken, Szatmáritelken, Kungyörgyön, Ludashalmon és Derzsitelken jelölték ki. A gazdaságok és járások, mint gazdasági egységek csak az államosításkor szűntek meg, illetve helyükön alakultak meg az állami gazdaságok.

A Hortobágyon folytatott okszerű gazdálkodás előmozdítása céljából hozták létre 1879-ben a Hortobágyi Intézőbizottságot. A gazdák soraiból választott Intézőbizottságnak a városi tanáccsal szemben véleményező és javaslattevő szerepe volt. A pásztorokat kezdetben még a tanács fogadta fel, később azonban a legeltetési társulatok feladata lett. Az Intézőbizottság hagyta jóvá a csikós- és gulyásszámadók megválasztását és bérét. A juhászok és kondások számadóit a tulajdonos gazdákból alakult társulatok alkalmazták.

A pusztai gazdaságok központjává Máta vált. Itt laktak a tisztségviselők, az állatorvosok, a mátai biztos, a csendőrök. A pásztorok szemében a mátai biztos volt a legtekintélyesebb személy, noha ő felette ált még a városi tanácsnok

A pásztorkodás klasszikus hazájában a rendkívüli időjárások múló dolgok voltak. A ritka aszályos évektől eltekintve, a legelő jószágnak bőven volt tápláléka. Ám a Tisza szabályozása után a gyepet öntöző áldásos áradások elmaradtak és a legelők minősége egyre romlott. "A Tisza szabályozása óta hortobágyi szikes legelőföldünk az árvíz által tavaszonként meg nem termékenyíttetvén, évről évre használhatatlanabbá lesz s gazdaközönségünk kedvező időjárás mellett is legfeljebb csak júliusig tarthatja ott jószágát, s az ott egykor dús legelőföld már júliusban teljesen kopárrá válik s rajta a jószágok elegendő táplálékot nem találnak." - panaszolják a debreceni gazdák.

A Hortobágy hasznosításának legfőbb gondjává az elmaradt víz pótlása vált. Csatornázási, öntözési tervek születtek. A talajjavítás egyik módozataként merült fel a halastavak létesítésének gondolata. A századvégi nagyarányú középítkezések miatt adóságokba keveredett városnak a puszta hasznosításának megoldására nem volt pénze. A Hortobágy sorsa azonban a közvéleményt továbbra is foglalkoztatta. A debreceni gazdák mindenfajta tervet csak akkor tartottak elfogadhatónak, ha az az állattartást szolgálta. Így az intenzívebb, fajtaváltással is járó szarvasmarhatartást is elvetették, mondván, hogy az olcsó legeltető állattartásra csak a szürkemarha alkalmas. Míg a környező településeken az 1930-as évektől a szürke marhát lassan felváltja a jobban tejelő magyar pirostarka, addig a Hortobágyon, a konzervatívnak is mondható debreceni gazdaközönségnek köszönhetően, mindvégig a szürke marha uralta a terepet.

A Hortobágy öntözésének, így a halastó létesítésének terve, nem zavarta a hortobágyi pásztorkodás hagyományait. A halastó létesítésére szánt földet is a legtermékenyetlenebb, ún. Csúnya-földön jelölték ki. A halastó megépítését 10 éves haszon fejében a Haltenyésztő Rt. vállalta. A halastó építését 1915-ben kezdték, de csak 1921-ben lett kész. Európa akkor legnagyobb halastó-rendszere a Tiszától kiépített 24 km-es csatornán kapta az éltető vizet. 1948 óta azonban a Tiszalöktől kiépült Nyugati-főcsatorna vízellátó rendszeréhez kapcsolódnak a többi 1948 után épült halastavakkal együtt (ohati, derzsi, csécsi stb.).

A halastavak létesítésével kialakult egy új foglalkozási ág, a haltenyésztésre szakosodottak köre. A tógazdaságok évente 4-500 embert foglalkoztattak a környék településeiről. A halastavak jelentős mennyiségű nádat is teremnek. A nádszövet, az építőipar fontos nyersanyaga nádfeldolgozó üzemek létesítéséhez vezetett, ahol a nádazók száma százakra tehető. Egyidőben nagy keletje volt a gyékénynek is. Tápé, Bősárkány, Biharnagybajom, Tiszavalk gyékényfonói, és gyékénykötői itt szerezték be az alapanyagot.

Az 1880-as évektől fásítással is próbálkoztak a Hortobágyon. A 3-5 holdas erdőket csak a jószág védelmére telepítették. Főként az utak, a folyók mentén voltak sikeresebbek a telepítések. A telepítéssel a Debreceni Kertészeti Egylet foglalkozott. Az erdőket a város 1926-ban az állami erdőhivatal kezelésébe adta.

Rizstermeléssel is foglalkoztak. Kísérleti termesztése a mátai telepen 1936-ban 4 kat. holdon indult meg. Később az Öntözési Hivatal 300 kat. holdon próbálkozott a rizzsel, 1941-ben holdanként 18-20 mázsa termett.

Próbálkoztak a mésziszapos talajjavítással is 1934-ben, de a kísérlet többe került, mint amennyi hasznot hozott.

Az 1943-44. gazdasági évben a város közlegelője mellet Belső-Ohaton 3.789 kat. holdat, Külső-Ohaton pedig 550 kat. holdat adtak bérbe az államnak kísérleti gazdaság céljaira.

A Puszta hasznosítása szempontjából új korszak vette kezdetét az 1948. évi államosítással. Debrecent teljes mértékig kirekesztették évszázados örökségéből. A darassai és papegyházi pusztát Balmazújvároshoz csatolták, Külső-Ohat területén pedig Egyek résztelepüléseként létrejött Telekháza. A debreceni cívisek birodalmának legnagyobb részén pedig a Hortobágyi Állattenyésztő Nemzeti Vállalat kezdte meg, lényegében az állami gazdaságok szervezését. A hortobágyi állami gazdaságok központja 1950-ben alakult meg. Az Állami Gazdaság egy ideig még a legeltető állattartással is foglalkozott, de nagy arányban bővítette a halastavakat, melyek területe 1983-ban már 5.576 hektárnyi volt. A felszántott terület is megsokasodott, pl. 6.000 hektáron kísérleti jelleggel rizst termeltek. Újabb erdők telepítésével is próbálkoztak.

A hagyományos állattenyésztésnek szinte csak a juhászati ága maradt meg végig, a Darassán felépült központtal. Az állami gazdaság volt kezdeményezője Hortobágy község létrehozásának, ahol is a gazdaságban szanaszét lakó dolgozóinak teremtett kulturáltabb lakhelyet. Döntő szerep volt még a Keleti- és Nyugati-főcsatornák öntöző hálózatának a kiépítésében. Az Állami Gazdaság idején jelentek meg a Hortobágy területén a kacsa- és libatelepek. A több tízezres tenyészetek azonban veszélyeztetik a Hortobágy ökológiai egyensúlyát. Az állami gazdaság lényegében sikertelen kísérletezésnek bizonyult. Az óriásgazdaság eszméje bukott meg vele, mert a hatalmas területet igazán soha nem tudta összefogni.

A rendszerváltás az állami vagyon egy jelentős részének a magánkézbe adását is eredményezte. Ekkor megkérdőjeleződött a Hortobágyi Állami Gazdaság sorsa is. Előbb a Hortobágyi Halgazdaság lett 1989-ben önálló, mely 1992-ben részvénytársasággá alakult. Majd az Állami Gazdaság 1995-ben megszűnt, és annak 22.000 hektárnyi földterületén megalakult a Természetvédelmi és Génmegőrző Közhasznú Társaság. A Kht gazdálkodó szerv, mégpedig, mint nevében is bennefoglaltatik, lehetőleg természetvédelmi szemlélettel. A Kht génmegőrzés céljából tart fenn szürkemarha gulyákat, bivalycsordát, rackajuh nyájat és mangalica kondát. A szaporulatot biotermékként, hazai és külföldi piacokon is értékesítik. Nagyon fontos, hogy a piaci értelemben gazdálkodó Kht, és az államilag finanszírozott költségvetéssel rendelkező Hortobágyi Nemzeti Park között a természet megóvásában összhang legyen.

A Hortobágyi Nemzeti Park (HNP), nagyobb részt az Állami Gazdaság területén, 1973. január 1-én kezdte meg működését, akkor még 52.000 hektáron. A folyamatos bővítéssel ma már 82.000 hektárt tesz ki a terület, amely egyedülálló természeti és néprajzi értékeink megőrzésére és védelmére szolgál. A Park egész területe Bioszféra-rezervátum. A Ramsari-egyezmény értelmében 20.000 hektár a nemzetközileg számontartott vizes élőhelyek egyikének számít. Az UNESCO által adományozható kulturális "Világörökség része" címet pedig 1999-ben nyerte el. A HNP, miközben a természetes táj visszaállításán és védelmén munkálkodik, óvja a puszta területén fellelhető népi építészeti emlékeket, a legelők szinte jelképes díjért való bérbeadásával pedig támogatja a hagyományos legeltető állattartást és a régi állatfajták újrahonosítását. Nem kis feladat hárul rá abban a tekintetben sem, hogy a hagyományos állattartó kultúra szempontjából, a földrajzilag is egységesnek tekinthető Hortobágy imázsát növelje.

A Mátai Ménes 2002-ben került a Hortobágyi Nemzeti Park vagyonkezelésébe és a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Közhasznú Társaság hasznosításába. Az állami törzsménes fenntartása és fejlesztése Debrecen Város és az egykori állami ménes, illetve az Epona lovasfalu közelmúltbeli modern lótenyésztési hagyományait igyekszik követni. A Mátai Ménes tenyészménei a sportló-tenyésztés csúcsát jelentik. Tartják és nemesítik a Hortobágyon honos nóniuszt is. Képzett csikósaik itthon és külföldön nagysikerű lovasbemutatókat tartanak.

A Hortobágyi vizek halászata

A Hortobágynak három folyóját tartották számon: a Hortobágy, Árkus és Kadarcs. Negyedikként hozzátehetjük a Tiszát, még akkor is, ha csak 1200 méter hosszan érinti az ohati puszta északnyugati csücskét. Ezeken kívül a vízszabályozás előtt még számos állóvíz, természetes vízfolyás tarkította a tájat, melyek halászóhelyek voltak. Ezek közül nagyságrendben a Herepet, Nagymorotvát és a Völgyest kell említeni az ohati határban.

A Hortobágy folyó volt a legjelentősebb halasvíz, mely a Tisza kiöntéseiből és a vadvizekből táplálkozott. Hajdani fontosságára utal az 1248. évi oklevél, mely a folyón átvezető böszörményi út mellett adományozott halászóhelyet említ. A középkorban a hortobágy folyó felső és középső szakasza Máta és Balmaz falvakhoz tartozott, az alsó szakasza pedig Nádudvarhoz. Hunyadi János 1452-ben adja először Debrecen használatába Mátát és Balmazt a halászati joggal együtt. Majd pedig Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem is megerősíti a folyón Debrecen város halászati jogát. A folyón a város halászata a Paperétől a Sárosérig terjedő szakaszán volt érvényben.

Az Árkus is jó halasvíz a XVIII. században. A Völgyes vizét vezette be a Hortobágyba és a Szántásfokán át az élő Tiszával is kapcsolatban volt. Az összekötő árkot, a víz elvezetésére és a halállomány táplálására a XVIII. század elején Debrecen városa ásatta. Az Árkust a csegeiek úgy emlegették, hogy a Tisza magasabb vízállásakor a máramarosi tutajosok ezen a vízi úton szállították Nádudvarra a sót és az épületnek való fát.

A Kadarcs, melynek neve a népnyelvben kanyargós, lomha folyású vizet jelent, a Hortobágy-pusztát az elepi birtoktól választja el. Az újvárosiak halászták, a XVIII. század elején nagy halásztanyájuk volt ott.

A Tisza rövid szakasza az ohati birtokkal került Debrecen városához. A debreceni halászokat mindig csábította a Tisza, ahová jó halat fogni már a XVIII. században eljártak. Ez azonban még a törökök védelme alatt álló debrecenieknek sem volt veszélytelen. 1638-ban történt, hogy Törösdi János és Szentpéteri, másként Callistus Ferenc "Csege nevű faluba menvén halászás végett, az egri törökök fogságába estek, honnan Csontos Benedek szenátor csak nehezen tudta kiváltani őket."

A három legjobb, "leghalasabb" tavat, a Herepet, Nagymorotvát és Völgyest, a középkor óta adományként gyakran említik az írások. A Völgyes és a Nagymorotva felerészben az Ohati apátságé, a másik felét Csege használta. Így került Debrecen birtokába is.

A Hortobágy számos tavacskái, vízfolyásai közül halasvízként említik az írások a Paperét, Karácsonyfokot, Fényestót, Bodajcs-erét, a Sebesért és a Sárosért. Ezeknek azonban csak a vizes években volt némi szerepük a halászatban. A mellettük legeltető pásztorok azonban számontartották, meg is halászták a "kétközzel". Az egyes helynevekből, mint amilyen Csukásfenék, Compólapos, Halasfarka, Halasrét stb. csak következtetni tudunk, hogy inkább csak a pásztorok szemmel tartott halasvizei lehettek.

A Hortobágy-puszta vizeinek halállománya a természettől függött. Amíg a Tisza szabadon járta a tájat, a hal utánpótlásáról is gondoskodott. A szabályozás után azonban a jó ívóhelyek, tavak, erek vize elapadt, és a Hortobágy vizein a halászat jelentősége is megcsappant.

Debrecennek a középkorban csak a Tócón volt kizárólagos halászati joga, ahol a lakosok a bíró pecsétes írásával évente egy napot szabadon halászhattak. A távoli hortobágyi vizek halászatát azonban tilalmazták, mert bérbeadással hasznosították. A XVIII. század elején azonban, a nagyobb jövedelem reményében, egy időre a bérbeadást felfüggesztették. A város hálókat vásárolt és konvenciós halászokat alkalmazott. A halászok felügyeletét a területileg illetékes tiszttartók látták el, de időnként még őket is ellenőrizték a városi tanácsnokok. A fogott halat a város halasboltjában árusították. A szigorú ellenőrzés ellenére sem volt jövedelmező a halászat, lassan a ráfordított költségek sem térültek meg. Ezért a XVIII. század közepétől ismét bérbeadással próbálják a vizeket hasznosítani. Ekkor azonban a bérleti jogot a város vezetői, tanácsnokai szerzik meg és "subárendában" hasznosítják. Ezen a város tilalma ellenére sem változtattak. Talán ezért következett be, hogy a XIX. század elejétől a halászóhelyek bérleteit a város árveréseken kezdi el értékesíteni. Az 1803-ban kiadott árverési szabályzatban pedig azt is kimondták, hogy azon vidékiek is résztvehetnek, akiket kizárni nem lehet.

A haszonszerzés mellett a haltelepítésre senki sem gondolt. Ha a Tisza nem gondoskodott az utánpótlásról, akkor a halállomány is alaposan megcsappant. A halászat haszna 1841-ben már csak 28 forintot tett ki. A csekély haszon miatt, feladva az eddigi gyakorlatot, a halászóhelyek bérletét a tanács 1846-ban a mátai vendégfogadó (Nagyhortobágyi csárda) árendájához csatolta, mely intézkedés 1945-ig maradt érvényben. A csárda bérlője, utóbb már csak a Hortobágy folyón, kishalászokkal halásztatott.

A szerződést a városi tanács 1945. márciusában visszavonta. Majd Varga Károly és Sipos Sándor, debreceni lakosokkal úgy egyezett meg, hogy a közellátás javításának az érdekében, "a fogott összes halat a lakosság húsellátása céljából Debrecen városában kötelesek forgalomba hozni, mihez képest nem köthetnek senkivel halszállításra szerződést, sem pedig olyan megállapodást, mely szerint csak a város lakosságának egy része juthat halhoz". A szerződés még nem járt le, amikor megjelent a 67/1945. tvr., és az összes vizek halászati joga visszaszállt az államra.

hnp.hu