FALAT

Volt egy magyar tanárnő. Pontosabban egy némettanárnő. Szóval egy magyar nő, aki nem német. Csak németet tanít. Volt egy német barátnője. Aki német és tanárnő. De nem némettanárnő. Szóval volt egy magyar nő meg egy német nő. Két tanárnő. Csak ez így túl egyszerűen hangzana. A német nő meghívta a magyart világot látni. A magyar hölgy ment is. Repülőre ült, de fapadosra. Olcsó repülőnek híg a leve, nem adnak ingyen enni. Magyar ember nem vesz pénzért kaját a levegőben. Ez ősi alapelv. Az alkotmányban is benne van. Majd még mit nem! A Maléven nem kellett fizetni érte! Most sem kell, mert már nincs Malév.
Megérkezik a magyar nő Kölnbe, szeme kopog az éhségtől. A német nő fogadja:
– Azt találtam ki, hogy hazamegyünk hozzánk, bekapunk egy falatot, majd városnézés. Jó lesz így?
A magyar nő nagyot nyel, bólint. Miért is? A dolog mögött szótári félreértés lappang. Mit jelent magyarul „bekapni egy falatot”? Egy hordó aranyló húsleves, fél mázsa rántotthús, petrezselymes krumpli rogyásig, pacalpöri nagy lavórral, öt-hat tepsi csirkecomb, vájling kaszinótojás, kazalnyi savanyúság, egy hektoliter franciasaláta (amit a franciák különben kikérnek maguknak, ezért orosz salátának hívják). Plusz nagyika hajnaltól süt, most éppen a negyedik fajta rétest nyújtja, egyetek, angyalom!
Nos, németül nem ezt jelenti. Hanem három darab korpás kekszet, geometrikus alakzatban a terítőre helyezve, s rajta egy-egy karika banánt. Ezt mind felfalták, majd három-négy óra intenzív városnézés során megnézték az összes porig rombolt templomot, melyeket az akkurátus németek tervrajz alapján kockánként építettek újjá.
A magyar nő alig élt, lelki szemei előtt egyetlen szó lebegett: VACSORA. Ez is szótári félreértés. Hiszen magyarul a vacsora annyit tesz, mint „bekapunk egy falatot”-szor három, plusz nagyika épp a tizenkettedik sütinél tart, na még egy kis könnyű zserbót, darázsfészket, hájas tésztát, gyerekek!
A német vacsora mást fed: férj, feleség és vendég kapott egy-egy szelet kockakenyeret, rá egyetlen szelet felvágottat. Plusz intelligens beszélgetés Wittgenstein filozófiájáról.
Pár nap ridegtartás után a magyar nő vendéglátója elé állt, és coming outra kényszerült: ha ez így megy tovább, ő éhen pusztul, pedig igazán nem nagyétkű, csak hát... magyar. A német nő elkerekedett szemmel nézett rá:
– Ó, éhes vagy? Hiszen ott a hűtő, egyél, ami szemed-szád ingere!
A német hűtőzabáló népség, számára a darwini küzdelem ott dől el, az étkezések puszta társadalmi formalitásnak minősülnek. Ezért van, hogy Jürgenke, a cserediák, aki bosszantóan turkálja a papa által négy napig rotyogtatott igazi birkatokányt, a házigazdák felháborodására ráveti magát a hűtőre, és kieszi belőle a „LAJOSKÁÉ, és mindenkit agyonver, aki hozzáér” láthatatlan felirattal ellátott joghurtot.
Magyar ember számára a hűtő szentség... Már a delejes fény is, mely ajtónyitásra kihull belőle! Az ilyesmi nem tréfadolog. Más hűtőjébe beleenni éppúgy illetlenség, mint hitvesi ágyában szerelmeskedni.

Jó pár falat sztori:
https://www.libri.hu/konyv/lackfi_janos.minden-napra-egy-sztori.html

Október | 2019. október 23.

Hatvanhárom éve már, hogy kitört az 1956-os forradalom. Bár csak október 23-át szenteljük a megemlékezéseknek és csupán Budapestről beszélünk leginkább, valójában minden magyar forradalma volt. Nem tudom, hogy kit mennyire érint meg ez a dátum, ahogyan azt sem, hogy mennyire érdekel bárkit is a történelem, hiszen a mindennapok harcai, betegségek, problémák, munkahelyi kötelezettségek között őrlődünk naponta. Emlékszem, gyermekkorom óta az októberi hónap valahogy eltért a többitől, az aradi vértanúkra és az 1956-os hősökre emlékeztünk az iskolában, s az iskolai rendezvényről hazatérve mindig meséltem mamának, milyen volt. Olyankor ő évről-évre elmondott nekem egy odaillő verset vagy történetet. Fel sem fogtam, hogy ötvenhatban ő már anya volt, s valóban megélte azokat az eseményeket. Így, visszagondolva annyi mindent kérdezhettem volna tőle, de megelégedtem azzal, amit mondott, és inkább meséltem én, mondtam a verset, amit tanultam, mondtam, hogy milyen élményteli volt a nap, gyermeki önzőséggel fojtottam belé a szót. Elmondhatta volna, hogy tudott azokról, akik Kárpátaljáról részt vettek a budapesti eseményeken, akik szórólapoztak, hogy hogyan hallgatták a rádióból a híreket, hiszen tudta, mert halványan ott lapul az emlékeim között, hogy beszéltek róla a családdal. Mikor először hallottam olyan embertől történetet, aki jelen volt a forradalom idején, Budapesten, végig sem gondoltam, hogy ezt hallhattam volna korábban, családtagtól is. Olyan távolinak tűnt akkor húsz évvel ezelőtt a múlt, távolabbinak, mint most.

Keveset hallottam viszont a véres csütörtökről, nem tudom, miért. A forradalomban résztvevők, akikkel beszéltem, a zajló eseményeket sorolták, a maguk történetét, a maguk tragédiáját. Akik távolról figyelhették csupán a forradalmat, csak a távolság okozta szenvedést, az imákat, a félelmet, az aggódást mesélték el, mint annak idején én, a saját élményeimet. Még ma is azt olvasom, hogy nem tisztázódtak a mészárlás körülményei. Amikor az első lövés eldördült a Kossuth-téren, már mindegy is volt, ki lőtt, hiszen a feszült hangulatban megjósolható volt, hogy a pusztítás be fog következni. Ha Budapesten járok, és látom a golyók ütötte nyomokat, mindig megállok egy pillanatra, arra gondolok, milyen sokan haltak meg akkor a szabadságért. Mennyire elhasznált mondatnak tűnik, mennyire unalmas lehet sokak számára, hogy mi magyarok mindig emlegetjük negyvennyolcat és ötvenhatot, verseket írunk, prózát, cikket, utcára vonulunk megemlékezni szerte a Kárpát-medencében. De talán nem is értheti ezt mindenki, talán nem is fontos, hogy a világ megtudja, mit is jelent Magyarországon a forradalom, és a szabadság. Milyen emelkedett hangulatú nagy szavaknak tűnnek ezek, de akkor, azon az 1956-os októberben valóban a szabadságunkért adták életüket az emberek. Hihetetlen, hogy ilyen rövid idővel ezelőtt vér borította a budapesti utcákat, ahol ma tátott szájú turistáknak mesél az idegenvezető 1956-ról..

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:
http://olvasat.hu/oktober-2/

A tökéletes világ nem létezik – gondoltuk –, aztán megnéztük a Csontváry-kiállítást

Egy hajszálon múlt, hogy nem egy olyan világban kell élnünk, ahol azt se tudjuk, ki volt Csontváry és mit alkotott – ezek a ragyogó festmények, egy zseni teljes életműve majdnem kocsiponyvaként végezte. De szerencsére nem így történt, úgyhogy most a Szépművészetiben csodálhatjuk meg a képeit, amikbe bizony bele-beleszédültünk…

Egy jogot végzett patikussegéd a Tátra aljából, aki egy sugallatnak engedve lett festő, de 20 évig csak készült a pályájára, majd másfél évtized alatt beutazta a világot, megfestette remekműveit, végül élete utolsó 10 évére letette az ecsetet, hogy szinte elfeledve haljon meg. Csontváry rendhagyó életútját és művészetét a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és a pécsi Janus Pannonius Múzeum most egy közös kiállítással mutatja be.
https://enbudapestem.hu/2023/04/25/a-fenyek-szerelmese-megneztuk-a-csontvary-kiallitast-a-szepmuveszeti-muzeumban

Nagyon szép vers,ima,a festmény!Gratulálok!
Imádkozom!Szeretettel,Jolcsi

Kicsit megkésve de köszönöm.