Aki tehette, kimenekült az alkalmazotti létből. Egyúttal a közteherviselés egy jelentős része alól is. Természetesen mondhatja bárki, hogy ez a sajátos megoldás, a színlelt vállalkozások működése, a szürkegazdaság tolerálása, a nyugdíjba menekülés és a segélyezési politika voltaképpen egyfajta ár volt azért, hogy Magyarország a legnehezebb években is megőrizte a társadalmi békéjét. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb, hogy ez az út zsákutcába fordult, a továbbiakban járhatatlan.

Éppen ezért szomorú, hogy az állam ismételten azt a réteget kísérli megsarcolni, amely nem élt, s foglalkoztatása jellegéből következően nem is élhetett ezekkel a kiskapukkal. Nem állíthatjuk, hogy az erkölcsileg elítélendő magatartási minta követésének elmaradása önmagában erény lenne. Mégis ostobaságnak kell tartanunk, hogy az állam, ahelyett, hogy arra törekedne, hogy a közterheket viselők körét bővítve csökkentse az adózók terheit, folyamatosan ugyanazt az egyébként egyre szűkülő réteget igyekszik újra és újra kifacsarni. Miközben semmit sem hallunk foglalkoztatáspolitikáról, a színlelt vállalkozói szerződések tényleges felszámolásáról, a segélyezési gyakorlatok ésszerűsítéséről, a másutt még bőven munkaképesnek számító nyugdíjas korosztályok reaktiválásáról, netán a több mint négyszázezer, jelenleg adómentesnek számító "mezőgazdasági őstermelő" adózás alá vonásáról.

A javaslat álságos voltát még jobban kihangsúlyozza, ha az állam, összehúzván a szemöldökét, szigorúan kijelenti, hogy a 13. havi nyugdíjat is csak a 62 évesnél idősebb nyugdíjasok kaphatják, maximum nyolcvanezer forint értékben. Közelről megvizsgálva e kijelentést, világossá válhat bárki számára, hogy ezek szerint nyilvánvalóan bőven vannak 62 évesnél fiatalabb nyugdíjasok is, ráadásul a 62 évesnél idősebb, Nyugat-Európában illetve az Egyesült Államokban még javában munkaképesnek számító réteg extra nyugdíjának értéke elérheti egy kezdő, nem a legfelső kategóriába sorolt közalkalmazott egy havi nettó fizetésének értékét. Idén nyugdíjkorrekcióban, azaz az inflációt meghaladó mértékű kötelező emelésen túli 4-14 százalékos nyugdíjemelésben mintegy kilencszázezren részesülnek majd. Tehát mintegy kétszázezerrel többen, mint a közalkalmazottak létszáma. Ráadásul sejthető, hogy a százalékban meghatározott emelések döntő része nem a valóaban tragikus helyzetű kisnyugdíjasokhoz érkezik majd.

Ebből a perspektívából látszik csak igazán, mennyire tragikus ez az intézkedés. Az állam ugyanis azt üzeni, hogy kész feláldozni közszolgái járandóságát a járadékosai kedvéért. Ráadásul mindezt olyan körülmények között teszi, amikor orvosi körzetek tucatjával állnak üresen az ország keleti megyéiben, amikor a halmozottan hátrányos helyzetű diákok felzárkóztatása már-már élet-halál kérdése, s néhány reprezentatív projekttől eltekintve tragikusan áll a nemzeti kulturális örökség ügye. Márpedig hiába jelentjük ki százszor, hogy ezek mekkora prioritások, ha egyszerűen nem lesz értelme e területeken munkát vállalni. Nemcsak a nevetséges jövedelmek, hanem a kádári korból átöröklött mindennapi bizalmatlanság okán is.

Természetesen mindezt elviselhetőbbé tenné, ha ezek az intézkedések valami hasznot hajtanának, s hála járna az ismételt türelemért. Azonban ez korántsem áll. Amit ugyanis a költségvetés megspórol a kiadási oldalon, azt elveszíti a befizetendő járulékok és az adóbevételek oldalán. A megtakarítás így csak minimális. Ráadásul a kormány a maga intézkedéseit igyekszik úgy kommunikálni, mintha valamiféle extra jutalom ki nem fizetéséről volna szó. Pedig valójában fizetéseik egyik beépített elemétől fosztják meg a közalkalmazottakat, a törvény betűjével és szellemével ellentétes eljárás keretében.

És ez a szemlélet teszi igazán fájdalmassá az egész történetet.

Dobrovits Mihály HVG