Ki ebben a hibás? Megtett-e mindent az EISZ-iroda, hogy megegyezésre jussanak? Az Elsevier tényleg maga a Gonosz?

Vannak, akik szerint az EISZ-iroda (is) hibás a kialakult helyzetért. Ez olvasható ki Demeter Márton kommunikációkutató Facebook-bejegyzéséből is ...

Demeter üzenetének fő pontjai a következők:

• „A tudósok levágása a vérkeringésről” számukra azonnali és végzetes hatású. Hiszen „ezek után lehetetlen lesz korszerű ismereteket átadni a hallgatóknak.”
• „A tárgyalások eredménye [...] az, hogy lekapcsolták a villanyt. Ennél bármi jobb lett volna, szóval ezek a tárgyalások el lettek rontva. Mi pedig nem tudunk dolgozni, halló.”
•  „1,5 milliárd forintról beszélünk éves szinten. Csak viszonyításként 2010-2020 között 32 stadionra 342 milliárd Ft-ot költött és még költ a kormány.” Illetve: „miért nem azért lobbiztak, hogy ez a pénz teremtődjön elő?”
• „A magyar fél lemondásának 0 azaz 0 érdekérvényesítő ereje van, szemben a német és amerikai kollegákkal. [...] Az USA 6000 (!) egyeteme közül néhány tucat mondta le az előfizetést.”

A kommunikációkutató felháborodása érthető. Különösen azért, mert mint írja, több kutatási projektjéhez is elengedhetetlen a Scopus adatbázis, így azok a kutatások most leálltak. Más kutatók azonban ezt kevésbé használják, és részben ez lehet az oka annak, hogy az általunk megkérdezett szakemberek (akik között társadalomkutatók és természettudósok egyaránt voltak, de egyikük sem kívánt névvel szerepelni) többsége nem osztja Demeter sarkos véleményét. Egyetlen megkérdezett volt, aki magától belinkelte Demeter Márton bejegyzését, és jelezte, hogy egyetért vele. Bár ő is kifejtette, hogy nem maga miatt tartja a fejleményeket problémának (mert neki „sem akkora érvágás"), hanem az idősebb kollégák miatt. Senki sem emlegetett világvégét, pláne ellehetetlenülést nem.

A többség vélhetően az EISZ-iroda emailjéből értesült arról, hogy mi történik, amelynek szövege a honlapjukon szereplő információk kivonata. Egyikük ezt írta:

    Szerintem alapvetően igen [jól tette az EISZ, hogy nem fizetett az Elseviernek]. Ha egy Harvardnak nem megy, hogy kicsengesse a pénzeket az Elseviernek, akkor mi se játsszuk már, hogy Krőzus vagyunk.

A Harvard Egyetem már 2012-ben megkongatta a vészharangot. Arra biztatta kutatóit, hogy nyílt hozzáférésű folyóiratokba publikáljanak, mert a könyvtár már nem bírja az akkor évi 3,5 millió dollárra rúgó előfizetési költségeket.

Az Elsevier bekaphatja

A kutatók válaszaiban az az (első hallásra) legfurcsább, hogy olyannyira nem követték az Elsevier-előfizetés felmondásáig vezető eseményeket, hogy legtöbbjük nem is tudott véleményt megfogalmazni arról, hogy ki felelős a kudarcért. Bár egyikük azért érzékeltette a véleményét azzal, hogy szerinte az Elsevier „bekaphatja” és éljen a „szabad tudomány”. De nem is rázta meg őket különösebben az adatbázisok elérhetetlenné válása.

Hogy lehetséges az, hogy épp azok a kutatók, akiknek a munkáját elvileg ellehetetleníti e fejlemény, kis túlzással rá sem hederítenek? Hát nem az lenne tőlük az elvárható, hogy aggódva figyeljék az előfizetés megújításáról szóló tárgyalások minden lépését? A válasz egyszerű:

legtöbbjük már rég alternatív forrásokat használ, ha szakirodalomhoz akar jutni.

Az egyik kutató említette, hogy neki valahonnan van hozzáférése az egyik amerikai egyetemi könyvtárhoz, és onnan gyakorlatilag mindent le tud tölteni. A többség viszont bevallotta, hogy az illegális forrásokat sem veti meg.

Na és hogyan értékelik a helyzetet az EISZ-iroda vezetői?

    Az Elsevier kiadó által szolgáltatott digitális tartalmak és adatbázisok további áremelkedését többé nem tudjuk a költségvetésünkből finanszírozni. A múlt évben nyolc hónapon keresztül folyó tárgyalásokon azt az álláspontot képviseltük, hogy a nemzetközi trendekkel összhangban egy szerződésben kezeljük a publikációkhoz való hozzáférés és a nyílt hozzáférésű tanulmányok megjelentetésének költségeit. Sajnos az Elsevier ebben nem volt partner

– nyilatkozta lapunknak Urbán Katalin, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának osztályvezetője, az EISZ-iroda vezetője. Ha egy szerződésbe vonnák ezt a két szolgáltatást, az az osztályvezető szerint jelentős megtakarítást jelentene az EISZ konzorcium számára. (A nyílt hozzáférés vagy open access kérdésére még visszatérünk.)

Az EISZ-en keresztül korántsem csupán az Elsevier szolgáltatásai érhetők el. Összesen 54 különféle adatbázist és folyóiratcsomagot kínálnak, viszont

a költségvetésből csak a ScienceDirect 45 százalékot visz el.

Ezzel az Elsevier magasan a legtöbbet kérő kiadó mind közül. Másrészről az ő kiadványai között sok rendkívül fontos folyóirat is megtalálható. Az Elsevieren kívül a többi nagy nemzetközi kiadóval (például a Springer Nature-rel) már megállapodtak vagy jól haladnak a tárgyalások az open access publikációs díjak szerződésbe való beemeléséről.

Fordítva a lovon

Amint talán már nyilvánvalóvá vált olvasóink előtt is, az EISZ-Elsevier-vitát nem lehet megérteni, ha nem kezeljük egy hosszú ideje gyarapodó és a tudományos kommunikációt érintő problémahalmaz részeként. Érdemes hát először röviden megismerkednünk a hagyományos tudományos kommunikáció alapvető jellegzetességeivel.

Sokan azt hihetik, hogy a tudományos tanulmányok megjelentetése hasonló elvek szerint történik, mint a közéleti sajtóban. Tehát azt gondolják, hogy a szerzők honoráriumért írják a cikkeket, a kiadók pedig e költségeiket az előfizetési díjakból fedezik. Pedig nagyon nem ez a helyzet.

A kutatók ingyen írják a cikkeket,

majd a tanulmányt a folyóiratnak beküldve ingyen lemondanak szerzői jogaik legtöbbjéről. Ezután a kiadó a tanulmányt kiküldi más kutatóknak, akik ingyen elbírálják azt. Végül a kiadó megjelenteti a tanulmányt, amelyhez sokszor maga a szerző is csak előfizetés birtokában juthat hozzá, és nem mindig oszthatja meg másokkal (mármint legálisan). Sőt, ha szép színes ábrákat is szeretne a nyomtatott tanulmányba, azért neki kell külön fizetnie.

A szemlélő jogosan gondolhatja, hogy e rendszerben mintha mindenki fordítva ülne a lovon. De vajon a kutatók miért hajlandók (vagy legalábbis miért voltak hajlandók a legutóbbi időkig) minderre? Nos azért, mert a tanulmányok publikálása elengedhetetlen szakmai előmenetelük (végső soron megélhetésük) szempontjából. A tudós teljesítményének első számú fokmérője az elfogadott és leközölt szakcikkeinek száma, illetve hogy ezek milyen rangos folyóiratokban jelentek meg, hányan idézték őket. Ez alapján kapnak kutatási támogatást, nyerhetnek el állásokat, pályázati pénzeket. Tehát kénytelenek publikálni, bármi áron. A nagy nemzetközi kiadók pedig a – legutóbbi időkig fennállt – monopolhelyzetükkel visszaélve olyan helyzet elé állítják a kutatókat és munkaadóikat, amely valójában minden félnek megalázó.

Folyóirat 6,5 millióért, valaki?

A következő érthetetlen dolog talán az lehet, hogy hogyan okozhat néhány újság előfizetése problémát egy egész egyetemnek vagy Magyarország esetében egy állami szervezetnek. Először is, itt nem néhány folyóiratról, hanem ezrekről van szó. Másrészről pedig az előfizetési díjak (dacára a szerzőknek és a lektoroknak fizetett nulla honoráriumnak) a csillagászati szférákban tartózkodnak, és folyamatosan emelkednek.

Ha egy-egy lapra külön-külön szeretnének előfizetni, akkor figyelmükbe ajánljuk a Journal of Comparative Neurology (Összehasonlító Neurológiai Folyóirat) című periodikát, amelyet éves intézményi előfizetés esetén már 23 193 dollárért (6,5 millió forintért) is megszámítanak egy évre. Persze ilyen kevés pénzért csak online hozzáférést kapunk, ha papíron is szeretnénk, akkor 29 633 dollár az ár.

Szinte senki sem fizet azonban elő egyetlen lapra, az intézmények megállapodnak a kiadókkal, hogy kiadványaik egész csomagjához nyerjenek hozzáférést. Ezek árai között hallatlan különbségek lehetnek, hiszen minden esetben egyedi megállapodások jönnek létre, egyedi feltételekkel. A kiadók árképzése üzleti titkot képez. A 33 ezer diákot és 2200 kutatót tömörítő új-zélandi Aucklandi Egyetem például 2016-ban 3,8 millió amerikai dollárt (körülbelül 1 milliárd forintot) költött előfizetésekre, ebből 1,6 milliót az Elseviernek fizetett ki. Az új-zélandi egyetemek minden egyes kutatójukra vonatkoztatva átlagosan 1800 amerikai dollárt költöttek fejenként folyóirat-előfizetésre, egy év alatt.

Az internet korában persze nem nehéz rájönni, hogy a drága pénzért árult digitális tartalmaknak alternatív terjesztési módjai is létezhetnek. A megfizethetetlen folyóirat-előfizetési díjakra adott reakcióként több kalózoldal is létrejött, amelyek ingyen teszik hozzáférhetővé az esetenként cikkenként 50 dollárért kínált tudományos szakirodalmat. Ezen oldalak tevékenysége egyértelműen illegális, hiszen jogvédett tartalmakat osztanak meg engedély nélkül. A leghíresebb cikkletöltő kalózoldal a Sci-Hub (de nem az egyetlen, ott van például a Library Genesis, vagyis a LibGen is).

Sok kutató mégsem üldözendő bűnt lát ezek létezésében, hanem a jogos polgári engedetlenség megnyilvánulását, a romantikusabbak pedig már egyenesen forradalmat.

A Sci-Hub-ot 2011-ben alapította Alekszandra Elbakjan kazah programozó, és az akkor már nagy üzemben folyó, online fórumokon keresztül történő tanulmány-cserebere automatizált formájának szánta. Az oldal működését rengeteg önkéntes segíti a világ számos egyetemén, akik szinte a megjelenés pillanatában letöltik az előfizetéssel elérhető tanulmányokat, és feltöltik a Sci-Hubra.

Hogy ki használja a világon a Sci-Hub-ot?

A Science folyóirat (amely egyébként elszenvedője az illegális megosztásnak) gyűjtése szerint gyakorlatilag a világon mindenki. 2016-ban meghaladta a napi keresések száma a 200 ezret az oldalon, amely 2017-ben már 62 millió cikket tett elérhetővé. Ez ugyan „csak” a valaha publikált cikkek 69 százaléka, de a keresések 99 százaléka így is sikeres volt (hiszen az újonnan publikált, sokak által keresett tanulmányok szinte mindegyike felkerül a rendszerbe).

A tudományos kiadók természetesen beperelték a Sci-Hub-ot és személyesen Elbakjant is, és nyertek – bár arról nem tudni, hogy a megítélt dollármilliókat be tudták-e hajtani rajta. Időnként el is érik, hogy az aktuális doménen elérhetetlenné váljon az oldal, de az szinte azonnal újjáéled egy másik címen. Elbakjan megítélése ellentmondásos. Miközben a nyugati bíróságok elítélik, a Nature kiadója 2016-ban beválasztotta a tudomány tíz legbefolyásosabb személyisége közé.

A Sci-Hub mára megkerülhetetlen közszolgáltatássá vált

Az általunk megkérdezett kutatók egyike szerint sokkal nagyobb kellemetlenséget okozna neki, ha a Sci-Hubot lőnék le, mint hogy most elérhetetlenné vált a ScienceDirect. Hiszen többet használja az illegálisat, azon ugyanis gyakorlatilag minden fönt van, egyszerűbben kezelhető, bárhonnan (akár otthonról is) elérhető, nemcsak az intézeti gépekről. Az összes válaszoló kutató tudta, hogy mi a Sci-Hub, és egy kivételével rendszeresen (heti-napi szinten) használják is. Egyetlen történész volt, aki nem használta eddig, mert úgy gondolta, hogy történelmi folyóiratok cikkei nincsenek rajta. Amint azonban kiderült, hogy ebben téved, egy csapásra lelkes használóvá vált.

A Sci-Hub-használat okait firtató kérdésünkre általában azt válaszolták, hogy legális forrásokból gyakran nem vagy csak pénzért tudnák megszerezni a szükséges cikkeket. A szerzőtől elkérni pedig sokszor nehézkes. Emellett a Sci-Hubon általában olyan régebbi cikkek is fenn vannak, amelyek még az előfizetett adatbázisokból sem érhetők el.

Természetesen nem jelenthet hosszú távú megoldást egy illegálisan működő szolgáltatás – még akkor sem, ha ezt a tudományos közösség jelentős része áldásként értékeli. A kiutat a legtöbb szakember szerint az úgynevezett

Open access

(nyílt hozzáférés) konstrukció jelentheti. Ez gyakorlatilag az előfizetési díjakon alapuló üzleti modell megfordítása. Tehát itt már nem a közölt cikkekhez való hozzáférés az a szolgáltatás, amiért az olvasóknak fizetniük kell, hanem magáért a publikálásért kell fizetnie a szerzőnek. Az olvasók ezután már ingyen letölthetik a cikket, így teljesül a szerzők legfőbb érdeke: hogy eredményeik minél több kollégához jussanak el.

Egy cikk publikálási díja átlagosan 2000-2500 euró (650-800 ezer forint), amit pályázati forrásokból, illetve potenciálisan az egyetemeknek juttatott állami támogatásokból is fedezhetnek. A világ egyértelműen az open access irányába mozdul el, mindez olyannyira benne van a kutatók fejében, hogy az egyik megkérdezett szakember szerint az Elseviernek nem kifizetett 1,5 milliárdból inkább az open access publikálást kéne támogatni.

Persze ennek is lehetnek hátulütői. Sok kutató azért tart az open accesstől, mert úgy hiszi, általa felhígul a szaklektorálás. Félő, hogy mindenféle vacak cikk megjelenhet, csak hogy a folyóirat minél nagyobb bevételekre tegyen szert. Sok kutató naponta kap olyan spam emaileket, amelyekben csak névleg létező (úgynevezett ragadozó) folyóiratok hirdetik magukat, hogy náluk publikáljon az ember – persze nem ingyen. Az mindenesetre látszik, hogy már a hagyományos nagy kiadók sem tudják figyelmen kívül hagyni az open access jelentette kihívást, és mind megjelentek a saját nyílt hozzáférésű opcióikkal

Bár pontos kimutatással nem rendelkeznek, az EISZ-iroda munkatársai úgy számolnak, hogy tavaly mindössze 70 open access publikáció jelent meg magyar kutatók tollából az Elsevier-folyóiratokban, míg hagyományos konstrukcióban több ezer cikk látott napvilágot ugyanott. Ez az átlagos megjelentetési költségekkel számolva 150 ezer eurós kiadást jelentett, amelyet jellemzően az intézmények álltak, kutatói pályázati pénzekből finanszíroztak vagy egyes esetekben

a kutató a saját zsebéből fizetett ki.

Az EISZ azt próbálta – eredménytelenül – elérni a tárgyalásokon, hogy ezek a költségek is kerüljenek be az Elsevierrel kötendő új szerződésbe, visz

    Hosszú távú célunk, hogy az előfizetési díjakat alakítsuk át open access publikációs díjakká. Ez az az út, amelyet más országok is járnak, de máshol sem egyszerű a megegyezés az Elsevierrel. Nem sikerült megállapodni Németországban sem, Svédországban sem, Norvégia és a Kaliforniai Egyetem is most tárgyal velük. Magyarországon azért nem terjedt még el ez a publikálási mód, mert a magyar kutatók egyszerűen nem engedhetik meg maguknak a költségeit

– mondta Dér Ádám főkönyvtáros, az EISZ-iroda munkatársa.

Urbán Katalin a kritikákra reagálva elmondta, hogy nem tartják célravezető stratégiának azt, hogy egy monopolhelyzetben lévő partner minden követelését teljesítik, és egyre több és több közpénzt fizetnek neki. Reméli, hogy amint egyre több hasonló lépéssel szembesül, az Elsevier előbb-utóbb jobb belátásra tér, és racionalizálja árképzési politikáját. A kiadó mindenesetre újabb tárgyalási időpontért folyamodott.

Statisztika tört szoftverrel

Ameddig az open access nem válik egyeduralkodóvá, és a korábbi cikkeket nem teszik szabadon hozzáférhetővé, az előfizetési kényszer – és vele az alternatív csatornák használata – a valóság része marad a tudományban. Az általánosnak tekinthető hazai hozzáállást az egyik válaszoló biológus fogalmazta meg a maga teljességében:

„Google nélkül nem is tudtam, mi az az EISZ, annyira nem volt semmi kapcsolatom velük, illetve szükségem rájuk az elmúlt 5+ évben. Szerintem elég feleslegesen fizettek eddig is. Magyarország (és Kelet-Európa) és a Nyugat között óriási a szakadék szerintem a szerzői jogokkal kapcsolatban. A briteknél például a heti journal clubhoz (a friss cikkeket elemző értekezlet – M. Cs.) körbeküldik a pdf-et, hogy az is el tudja olvasni, akinek nincs hozzáférése. Emellett többször olvastam, hogy sok campuson le van tiltva a Sci-Hub a hálózatokon." Majd így folytatja:

   Magyarországon fel sem merül, hogy az egyetemi infrastruktúra magában foglalhatná egyáltalán a kutatásodhoz szükséges összes szoftver és folyóirat licencét. A kutatók, akik úgy szocializálódtak itthon, hogy nyilván mindenki tört szoftverrel statisztikázik és elemez a környezetükben, hiszen nincs pénz arra, hogy megvegyék vagy megtanulják a nyílt forráskódú, grafikus felülettel nem rendelkező alternatív szoftverek használatát, azok nem fognak lelkiismereti kérdést csinálni a cikkek kalózkodásából sem

– tette hozzá.