A falugondnoki hálózat Magyar Örökség díjátadóján:

Sokat gondolkodtam, hogy egy ilyen alkalmi, köszöntő jellegű töprengésbe, kiselőadásba mi is fér bele a rendezők által kért címnek megfelelően a vidék értékeiről. Nagyon nehéznek, sőt szinte megoldhatatlannak tűnik a feladat. Mit is kellene pontosan, kutatóként megfogalmazni, amikor nap, mint nap egy igazi, valódi általános – sőt mondhatni globális – értékvesztéssel állunk szemben? Bár tudjuk, a történelemben mindig meg kellett haladni bizonyos értékeket, s aztán az újak is elkoptak. De ami a mi mai helyzetünket illeti, talán abban különbözik másokétól, – különösen itt Közép-Kelet Európában, – hogy csaknem fél évszázadot éltünk le egy olyan rendszerben, amely ideológiai illetve diktatórikus alapon „vezetett be”, hozott ránk értékeket.

Lényegében és furcsa módon tagadta a vidéket és a falut. Ez ellen – az államszocializmus alatt – egyfajta ellenszer volt a búvópatakszerűen működő kettős nevelés, vagy a kettős nyilvánosság, amit akár értékként is aposztrofálhatunk. Sajnos az elmúlt rendszer által deklarált értékek egy része – például talán az egyik legfontosabb, a közösség értéke – szinte az ellenkezőjére váltott. Zavarodott társadalmunk szélsőségesen haszonleső individualizmussal kísérli meg átépíteni az országot, sajnos láthatóan sikertelenül.

Nagy kérdés tehát, kutatónak, fejlesztőnek, tervezőnek, vidéki vezetőknek, hogy igazából és tételesen felsorolhatók-e ma azok a tényezők, amelyek a harmadik évezred elején a vidékről, sőt a magyar vidékről értékként kiemelhetők. S ugyanakkor illenek Kemény Bertalan reánk hagyott szellemi örökségéhez, s ezen örökség révén a ma elismerést kapó vidéki értékőrzőkhöz, -mentőkhöz, -teremtőkhöz.

Az első nagy probléma mindjárt az, hogy ezen konkrétan áttekinthető, szóba hozható vidéki értékek jó része – csak a mi egy évszázadra visszatekintő történelmi távlatunkat tekintve is – változó kategóriát képez. S ma nyilván nagyon disszonánsan hangzana Szabó Dezső a magyar vidékből és paraszti eredetlegendából táplálkozó turánizmusát honi vidéki értékként aposztrofálni. Némileg más a helyzet a múlt század harmincas éveinek különleges értékű, magyar faluról szóló, páratlanul gazdag szakirodalmát, irodalmát és szociográfiáit tekintve, Szabó Zoltán Cifra nyomorúságától Veres Péter alföldi népismereti leírásáig, vagy Féja Géza, Illyés Gyula, Szabó Pál, Erdei Ferenc és mások máig páratlan – a vidéki értékeket és mély társadalmi konfliktusokat feltáró – dolgozataiig.
Az első nagy értékkérdés lehet tehát számunkra az, hogy vannak-e ma hasonló hatású, minőségű, társadalomformáló erejű szellemi termékek a magyar vidékeinkről? S ha vannak is csekély számban, akkor azok mennyire a városból elképzelt vidéki idillből következnek? Mennyire a vezető városi értelmiségi rétegtől eredően – amely esetleg vidéki második otthont is fenntart – megfogalmazott elvárások? S mennyiben valóban olyanok, amelyek a vidék organikus értékeit őrzik meg, támasztják fel, rehabilitálják, és egyfajta sajátosan posztmodern értékteremtő erőként nyilvánulnak meg? Hirtelen az jut eszembe: Bartók és Kodály mennyire érezték és tudták, hogy milyen igazi értékekre építik pártalan életművük mesteri alkotásait.

Második fő kérdésünk tehát az lehet, hogy a 21. század elején melyek azok a vidéki értékeink, amelyek – nagyon egyszerűen mondva – a megújulást eredeti módon segíthetik. A válasz nagyon nehéz. Segítséget is kérve hozzá magamnak gyakran elgondolkodom a lengyel példán. Két éve – nagy adósságomat törlesztve – elolvastam a Nobel-díjas Reymont Parasztokját, egy lengyel falu négy évszakának tömör történetét. Az a mérhetetlenül kemény, ugyanakkor hallatlanul mély vidéki érzelmi erő, amely e mű nemzeti, paraszti, családi, emberi mivoltából kisugárzik, szinte predesztinálhatta a lengyel népet arra, hogy ott az államszocializmus alatt is megtartották hitüket és parasztságukat. Sokkal szegényebb volt ugyan a lengyel vidék, mikor először jártam arra három évtizede, de volt – sőt érezhető volt – benne valamiféle vidéki őserő, egyfajta vidékies önbecsülés és büszkeség. A vidékies jelző ott a legritkábban jelentett lesajnáló mucsaiságot, mint nálunk gyakorta. Nem merem bizton állítani tehát, de azt valószínűsítem, hogy a vidéki értékek egy jelentős része ma is tudati, szellemi, más szóval spirituális jellegű, akár a vidékről gondolkodó városi ember, akár a vidéken élő polgár világával közelítünk is feléje.

Ezt a vidék-értő szellemiséget például a fejlett országokban az új, már sokadik generációs városi iskolás korosztályokban tudatosan is fejlesztik. Nemrég olvastam egy remek angol elemző cikket a vidék-kép változásáról a háború utáni angol gyerekirodalomban. Ugyan hogy is állunk mi kis hazánkban ezzel a dologgal manapság, nem vitatva persze Móra klasszikus kis olvasmányainak mély emberi értékeit? De bizonyára másként, vagy éppen sehogy nem érintik meg azok a mai gyerekeket a vidéki világ tekintetében, ha soha sehol a maga fizikai valójában már nem tapasztalhatnak affélét. Az viszont vitathatatlan, hogy azok az általános értékek, amelyek az akkori kiskunfélegyházi vidéki világból gyökerezve beemeltettek a mai olvasókönyvekbe is: a tudás, a mesterségek és a tradíciók tisztelete, a szolidaritás, a tanulás és a tehetség alapján való kiemelkedés lehetősége valóban örök értékek.
Kár, hogy nincsenek új tanmeséink arról, hogy az ezekhez hasonló hagyományos vagy éppen új vidéki értékek hogyan mélyülhetnének el a mi mai városi gyermekeink folyamatosan bővülő és sokféle hatástól zavart értékvilágában.

Végül a harmadik nagy kérdés, hogy valójában melyek azok a konkrétan a vidékhez köthető értékek, amelyek nélkül nincs értelmes és sikeres vidéki élet és jövő. Ahogy Satish Kumar, az Angliában élő és ott a fenntartható vidéki életre tanító speciális iskolahálózatot szervező indiai elmélkedő írta: mindennek alapja a munka, amelynek három dimenziója van. Az első a földdel, a talajjal, a természettel vagy tágabban mondva a környezetünkkel foglalkozik, a második a társadalommal, a közösséggel, a körülöttünk élő embertársainkkal, a harmadik a saját lelkünkkel, az önmegvalósításunkkal. Tudom, rögtön azt gondolják más kultúrkör, más tradíciók, más vidéki világ. Mégis az a sejtésem, hogy ezek a sajátos,­ a munka dimenziói mögé rejtett, jellemzően vidéki értékek azok, amelyekre a most dúló fogyasztói válság közepette mégis érdemben gondolni lehet.

A mi magyar vidékeink és a föld viszonya még mindig nem dőlt el talán teljesen. Az aggodalmam igen nagy. Ez a pótolhatatlan, mondhatni örök és megújuló alapérték nemcsak annak csökkenő eltartó-képessége tekintetében fontos, hanem áttekinthetetlen és kusza birtokviszonyai szinte megakadályozzák, hogy a föld (az erdő, a rét és a legelő) – tágabban tehát a környezet és a falu szerves együttélése újjászülethessen. Pedig talán még nincs veszve teljesen a dolog, ha a másik alapérték hordozója, a lokális közösség erre erőteljesen ráhatni igyekszik. Hallatlan szerencsésnek tartom például e téren az erdélyi székely magyar faluközösségek közbirtokosságainak az újjászerveződését.  Példát vehetnénk róluk.

A másik, szintén a munka dimenziójából levezethető vidéki érték tehát a társadalomban, a közösségben való szorgoskodás lehetősége. Kemény Berci bátyánk utolsó írásos munkáiban a szelíd közösségi falufejlesztés remek példatárát lelhetjük a fel a Segítő falugondnokok című fejezetben. „Természetes együttérzés”, „Ki segít?”, „A figyelő tudat”, „Közszerep-vállalás”, „Hazakísérni egymást” – szólnak a sokat mondó kis szösszenetek címei arról, hogy a közösség és annak közösen vállalt és vallott humanizmusa olyan örök érték, amely nélkül a mai falu és a mai vidék sem létezhet.

S végül marad a saját lelkünk, gondolatvilágunk és önmegvalósíthatóságunk értéke ebben a gondolatmentben. Nyilván ez csak áttételesen fogalmazható egyfajta kézzelfogható értékké. Talán onnan indulhatnánk el, hogy mai, igen erőteljesen átalakuló világunkban újra fontos lesz, hogy hogyan gondolkodunk a helyről, ahol élünk, a tájról, annak természetes és épített környezetéről, aminek kulturált és tudatos fenntartható fejlődését kellene biztosítanunk. Hogy hogyan gondolkodunk egymásról, a szomszédságról, a hazáról, Európáról. Ez – hacsak néhány gondolat erejéig is – átvezet saját szakmám, a geográfia tudományterületének egyik legérdekesebb,  behaviorista, vagy egyszerű fordításban a viselkedés-földrajzi ágához. Mert a modern földrajz már régen nemcsak arra igyekszik választ adni, hogy hol van Alsómocsolád és miért éppen itt? Hanem arra is, hogy milyen az itt élők azonosságtudata, helyismerete. S van-e a közösség „ott élésének” valamiféle jelentéstartalma, amely akár az értelmen túlmenően érzelmi-lelki viszonyokkal is meghatározott. Ahogy a modern geográfia művelői mondják, az ember nemcsak az adott környezetében és a házában él, hanem egy – az adott hely szelleme által meghatározott – szimbolikus világban is, amelyek éppúgy cselekvésre késztethetik, mint a fizikai szükségletek, vagy kényszerek. Azt hiszem ez roppant izgalmas tudományos és kulturális érték-kérdés napjainkban.

Például, hogy hogyan teremtsünk új értékeket és szimbólumokat? Új lokális identitást, ami érzelmileg befogadható: Sőt konkrét, sokak számára önmegvalósítást jelentő vidéki cselekvési programokban is testet ölt. Tisztában kell lennünk vele, hogy a modern társadalmak progresszivitása és erőszakossága a helyi kultúra, a lokális identitás ellen hat, de meggyőződéssel merem kijelenteni: a mai világban szinte egyetlen esélyünk, hogy a kultúránkra, hagyományainkra alapozva megkíséreljük a lehetetlent. Ahogy egyes új elméletek szólnak. Például az indiai Nobel-díjas Sen biorégió-elmélete, vagy az újragondolható kultúragazdaságnak a modernitás utáni korra szóló elmélete.

Amely egyre nyilvánvalóbban azzal számol, hogy az állandó növekedésre és a mértéketlen fogyasztásra épülő gazdaságot fel kell váltania a szükségletek kielégítését szolgáló erős helyi gyökerekkel is rendelkező ­– részben lokális – gazdaságnak. A technikai műszaki alapok mellett legalább olyan fontosak lesznek a humán, az emberi, a kulturális alapértékek. Hogy a kizárólag felülről vezérelt rendszereket az alulról építkező, a szubszidiaritást, a helyi közösség önrendelkezését kiinduló alapnak tekintető modellek váltják fel. Hogy a ráció mellett ismét fontos lesz az emóció is, az abból táplálkozó plusz lelki-emberi energiák. S a masculin, a kizárólag a versenyt és versenyképességet szajkózó, azaz férfias gondolatmenetek mellett legalább olyan fontos lesz a dolgok feminin jellege, nőiessége.

Úgy vélem, hogy nincs hát más teendőnk, mint bátran hirdessük a vidék értékeit, s újra működésbe hozzuk azokat a fentebb sorolt munkadimenziókat, amelyek értéket képviselnek, teremtenek, és azok fenntartására is képesek. Ez viszont roppant nehéz feladat. Sokkal egyszerűbb csatornát, járdát, építeni, bár az is fontos. A helyi közösséget, sokszínűen, okosan, türelmesen, a kultúráját – s nemcsak az ünnepekre gondolva – újrateremteni: már jóval hosszabb távú feladat.
Én azt hiszem, hogy Kemény Bertalannak a reánk – önökön, illetve rajtunk keresztül – a magyar vidékre hagyott öröksége, akár a jövőbe vetett hittel teli módon végzett munka közösségi értékét, akár az önmegvalósító szellemi erőfeszítések szelíd, de sokak számára példaadó mivoltát tekintjük is kiindulópontnak, vállalhatók és folytatandók. Már csak a földet kell megszerezni hozzá.

Csatári Bálint előadása