Nehéz elképzelni, pedig igaz: a Parlament robusztus épületét, amely tornyaival és hatalmas kupolájával meghatározza Budapest városképét, úgy tervezték meg, hogy lényegében ússzon az alatta mozgó vízrétegen.

Száz évvel ezelőtt olyan területre építették ugyanis, ahol korábban a főváros vízellátását biztosító kutak helyezkedtek el. A hajdani Tömő téren kijelölt területen először be kellett tömni a kutakat, aztán olyan vastag alapot kellett készíteni, amely megakadályozza az épület mozgását, és az ebből eredő károsodását.

Az 1882-ben kiírt nemzetközi tervpályázat győztese, Steindl Imre ennek megfelelően rendkívüli méretű betonlepényre helyezte a neogót palotát. Az 1884 és 1904 között véghezvitt építkezés során a 17 ezer 745 négyzetméter alapterületű épület alá két méter vastag betonalap készült, amelyet a kupola alatt például több mint négy és fél méteresre mélyítettek.

Mindazok, akik a Parlamentet csak a televíziós közvetítésekből ismerik, nem is gondolnák, hogy az üléstermek és a dolgozószobák alatt milyen izgalmas, föld alatti világ húzódik. Steindl korának egyik legmodernebb épületét tervezte meg: nemcsak a korszerű világításról és az emelet közti közlekedést megkönnyítő liftekről gondoskodott, hanem egy olyan távfűtő- és szellőzőrendszert is kidolgozott, amely mind a mai napig szolgálja a házat.

A forró gőzt szolgáltató négy kazánt az Országház északi szárnyától mintegy százötven méternyire, a mai Balassi Bálint utcában helyezték el. A kazánokat kezdetben szénnel, később olajjal, ma pedig gázzal fűtik. Az ott fölépült szolgáltatóház hagyományosan az üzemeltetők otthona is volt; alagsorából egy közműalagúton át jutott el a forró gőz a Parlament alatti elosztóhelyiségekbe.



A Kossuth téri kút, ahonnan "beszívják" a levegőt

Manapság ez az alagút már csak nehezen járható: noha úgy tervezték, hogy egy ember végigsétálhasson benne, ma már nehézzé teszik a mozgást a száz-százötven milliméter átmérőjű csővezetékek. Nem beszélve arról, hogy az utóbbi években a Parlament vonalában elhelyezett vasrácsot is masszív fallal váltották föl.

A közműalagúton beérkező gőz az épület alatt az elosztóhelyiségekbe jut, ahonnan kezelés után az 1250 radiátor vagy az alagsor alatti szinten kialakított 54 fűtőkamra valamelyikébe kerül. A kezelés elsősorban párásítást jelent: párolgó vizet kevernek a szellőzőrendszerbe irányított levegőhöz. Még egyszerűbb volt a helyzet a század első felében, amikor a rendszer beszívó alagútjai még kinyúltak a Kossuth tér közepéig. Akkor a folyosók végén még szökőkutak is működtek, így az alábukó levegő eleve párásabban került be a rendszerbe. A harmincas években, a Kossuth- és a Rákóczi-szobor elkészültekor azonban lerövidítették az alagutakat, és megépítették helyettük a vasráccsal fedett kutakat. Forró nyári napokon azonban ezek is jó szolgálatot tesznek, hiszen ha jeget halmoznak a kutak mélyébe, kellemesen hűvös levegő árasztja el a Parlamentet.

Nem csoda, hogy a szellőzőrendszer ma is ámulatra készteti azokat, akik betekintést nyernek a működésébe. A gravitáció igazi csodákra képes: a levegő, amely a kutakból csodálatos szépségű, ívesen falazott folyosók rendszerén át jut a keverőterekbe, olyan erővel áramlik a föld alatt, hogy lobog tőle a látogató haja. Igaz, a város fejlődése olykor rossz tréfákat is űz az épületben dolgozókkal. Megesett például, hogy a Jászai Mari térnél várakozó 2-es villamos megtelt a főgyűjtőcsatorna szagával, a Kossuth térre érve pedig kibocsátotta a bent rekedt súlyos párát. A szag a kutakon át  becsusszant a rendszerbe, és pillanatokon belül a képviselőházi ülésteremben kötött ki. Jobb esetben persze csak a Kossuth téren frissen lekaszált széna illata lengi be a parlamenti üléseket.

A Steindl-féle rendszer a fizika törvényeire épül: a térről beszívott levegőt az üléstermek alatti keverőtérben szükség szerint összekeverik a csövön érkező meleg gőzzel, és a bádogedényekben párologtatott vízzel nedvesítik. Innen a levegő a padló szellőzőrésein át felszáll a Parlament tereibe, majd a mennyezet csillárjai felé visz az útja, ahol ventilátorok irányítják a mozgását. Az elhasznált levegő végül a padlástérből a Duna-parti oldalon kerül ki az épületből. Mára az eredeti elképzeléseken annyit módosítottak, hogy a képviselőházi ülésterem hűtését egy klímaberendezéssel is segítik. A hatalmas gép ugyancsak az Országház alagsorában kapott helyet.

Az Országház alatti térrendszer tulajdonképpen kétszintű. Már a belső udvarok is lejjebb vannak, mint a Kossuth tér szintje, az alagsor ablakai pedig helyenként kilesnek a felszínre. Itt raktárakat, műhelyeket helyeztek el, de jó ideig itt működött a dolgozók és a képviselők által látogatott ebédlő is. Az alagsor alatti pincék már nem fedik le az épület egész alapterületét: a fűtőkamrák között ezen a részen kapott például helyet az asztalosműhely raktára.

A Parlament alatt járva az ember persze elsősorban a szellőzőrendszer

folyosóival és kamráival szembesül. A falazott alagutak sejtelmesen kanyarognak a föld alatt, helyenként ventilátorokat látni, másutt a fűtőkamrák ajtajait. A kiírások azonban másról is tanúskodnak: a fölfestett feliratok az egykorvolt óvóhelyek befogadóképességéről, a mentőállomás hollétéről, a mosdók és illemhelyek elhelyezkedéséről tájékoztatnak, no meg arról, hol gyűjtötték volna össze a gázszennyezett ruhákat. Mindebből mára csak a kiírások maradtak, de az eredeti ajtókon ma is jól olvasható, hogy riadó idején zárva tartandók.

Az Országház alagsorában a második világháború idején kórházat rendeztek be, ezeket az átalakításokat azonban már az ötvenes években végezték. Akkoriban építették át a föld alatti járatokat óvóhellyé, akkor falazták el a folyosókat annak érdekében, hogy az emberek itt találjanak menedéket egy esetleges háború idején. A födémek vastagításával, az alagutak felszabdalásával együtt járt, hogy erősen romlott a szellőzőrendszer hatékonysága. Az Országház építészeti osztálya csak néhány éve kezdhette meg az eredeti járatok helyreállítását. Munkájuk eredményét mutatja, hogy mostanra újra működik például a főlépcsőház szellőzése.

A Parlament fűtése

Ha szemben állunk a Magyar Televízió főbejáratával, az épülettől balra a Szabadság tér déli sávjában (az egykori Széchenyi sétatéren) egy érdekes félgömb formájú szerkezetet láthatunk, amely egy nagy lyuk fölé borul. Sokáig találgattam, mi lehet ez? És csak akkor jöttem rá, amikor megismerkedtem a Parlament fűtési, szellőzési rendszerével.

Egyszer láttam, hogy jégtömböket eresztenek le az Országház épületének baloldali szárnya előtti, a Szabadság térihez hasonló rács félgömb alatti nyílásába. Rákérdeztem, s kiderült, hogy ezek a „kutak” szolgálják a hatalmas épület szellőzését, fűtését. Amikor egyszer a Parlament üléstermében frissen kaszált széna illata volt érezhető, már én magyaráztam meg a képviselőtársaknak, mi ennek az oka: nyírják a füvet a Kossuth Lajos téren.

Úgy gondoltam, egyszer meg kellene nézni, hogyan is építették ki eleink ezt a fantasztikus rendszert. Megkértem dr. Menyhártné Diószeghy Györgyit, aki a Magyar Országgyűlés Hivatala Központi Műszaki Iroda Gépészeti Osztályát vezeti, legyen Vergiliusom, kalauzoljon a Parlament alatt.

Az Országházban megvannak az épület eredeti tervrajzai. Mindig egy kis meghatottsággal böngészgetem a régi tervrajzokon a nagyok, Steindl Imre és a többiek, a legismertebbek, Roth Miksa, Thék Endre, Zsolnay Vilmos nevét. Mi mindent tudtak ezek az emberek, és kortársaik! Például a „légkondicionálás” múlt század végi csodáit megteremteni.

A színes tervlapokon jól látszik, amit egyébként majdnem mindenki tud, hogy a Parlament épülete tökéletesen szimmetrikus. Mindenből kettő van. Így a fűtő-hűtő rendszer is teljesen azonos az északi (felsőházi) és a déli (alsóházi) oldalon. A két szimmetrikus rendszer középen, a Kupolaterem, a Vadászterem alatt (illetve fölött) találkozik. Két kovácsoltvas díszfélgömbbel fedett kutat lát – aki arra jár – a Parlament Kossuth Lajos téri oldala előtt. Ezek a kutak (szellőzőnyílások) korábban jóval odébb voltak, amint a szép, színes, eredeti tervrajzokon jól láthatók. A két nyílás körülbelül ott lehetett, ahol ma a Rákóczi-szobor, illetve a Kossuth-szoborcsoport áll. Eredetileg mindkét nyílást egy-egy szökőkúttal kombinálták, így tudták szabályozni a Parlamentbe kerülő levegő páratartalmát. Az időközben megrövidített légfolyosók újabb nyílásainál pótmegoldást kellett alkalmazni: csöveken vezetik a vizet a kovácsoltvas félgömbök alá, ahol porlasztják, s ezen a könnyű vízfüggönyön keresztül lélegzik a T. Ház.

A két rácskupola alól gyönyörűen megépített íves, téglaburkolatú alagutak vezetnek a Parlament alá. A csatornák, pontosabban „légutcák” mellékágakra bomlanak, és bevezetik a levegőt az épület minden részletébe. Az alagutakban ma is működnek az 1885-ben telepített ventillátorok, amelyekkel szabályozható a levegő áramlása és áramlásának iránya. A levegő bejuthat a termekbe közvetlenül is, de bejuthat – s ez különböző fantasztikus csappantyúk segítségével szabályozható – fűtőkamrákon keresztül is. Vagy akár mindkét irányból egyidejűleg.

A Parlament folyosóin, üléstermeiben pedig szépséges bronz, sárgaréz vagy öntöttvas rácsokat lát, aki itt dolgozik vagy látogatóként arra jár. Rácsok vannak a (mű)márvány falakon s a padlóban, a székek alatt. De rácsok láthatók például a Vadászteremben a falon, a Gobelinteremben a mennyezeten vagy az üléstermekben a csillárok fölött. Hiszen ez a fűtő-hűtő rendszer áramoltatni tudja a levegőt a helyiségek teljes légterében. Természetesen a magasan elhelyezett rácsok inkább az elhasználódott levegő eltávolítását könnyítik meg rendszerint. A csillároknál kiszippantott használt levegő például óriási utat tesz meg, amíg visszakerül a pinceszintre, és egy hatalmas méretű aknán keresztül eltávozik a Duna felőli oldalon. A különböző csappantyúkkal – természetesen – szabályozható a keringetett és a beszívott levegő aránya is.

A leírt fűtési rendszer kiegészítéseként radiátoros fűtést is telepítettek egyidejűleg, és ezt később ki is egészítették. A kazánt az épülettől távol, a Balassi Bálint utcában helyezték el (távfűtés!). A radiátorok láthatók némelyik irodában, és a folyosókon is. A fűtőtesteket diszkréten takarják a termekhez, illetve a folyosók belső építészetéhez alkalmazkodó favázas és díszes rácsokkal ékesített burkolatok.

A Parlament alatti „légutcák” bejárati nyílásait elfalazták az 1940-es évek elején, és a szélcsatornarendszert légópincének „képezték át”. Ezeket a betonfalakat mindössze 5–6 évvel ezelőtt bontották ki. Ekkor állt helyre az eredeti szellőzés.

Hasonlóan megoldott fűtő-hűtő rendszer (ha nem is ekkora) volt az Operában, a Zeneakadémián, és sok más jeles középületünkben, amelyeket az idő tájt építettek. A múlt századvég gépészeti csodáinak töredékei ma is láthatók, mint a központi porszívó csőcsonkjai a Zeneakadémián vagy a fővárosi közgyűlés üléstermének szellőző nyílásai az Újvárosházán (amelyet szintén Steindl Imre tervei alapján építettek).  RÁDAY Mihály