Finnország – a nyolcvanas évek csekély számú menekültjétől eltekintve – soha nem volt az emigráció igazi célországa. A hatvanas, hetvenes évek során itt megtelepedett zenei szakemberek után a kilencvenes évektől egyre nagyobb számban érkeztek – a Kárpát-medencei magyar kisebbségek köréből is – fiatal munkavállalók, ösztöndíjasok, kutatók és családtagjaik. A magyar közösség lélekszáma mintegy 1000 fő (2003. évi adat), egy részük finn állampolgársággal rendelkezik, és zömmel Dél-Finnországban, Helsinki vonzáskörzetében élnek. A zeneművészek, képzőművészek, orvos, kutatók jelentős elismerést vívtak ki a finn közvélemény előtt.

A Finnországi Magyarok Egyesülete (Suomen unkarilaisten yhdistys ry) – amely 1993. március 13-án alakult és 1997-ben hivatalosan is bejegyezték – országos színten működik, tagegyesületei nincsenek. Honlapja: http://www.magyarutca.org/fme. A finn fővároson kívül jól működő közösségei vannak Tampere és Turku városában. Az országban letelepedett, vagy hosszabb–rövidebb ideig itt tartózkodó magyarok nyitott szervezete. Közvetlenül nem, de pályázatok révén állami támogatásban is részesül. Közösségi épülettel nem rendelkezik, de rendezvényeit a helsinkii Magyar Kulturális Központban akadálytalanul megrendezheti. Feladatának a magyar nyelv, kultúra, hagyományok ápolását, a közösségi kapcsolatok erősítését, az újonnan jövők támogatását, valamint a nemzeti ünnepekről és egyéb jeles évfordulókról történő megemlékezést tekinti. Kapcsolatot tart a magyarországi kormányzati szervekkel, a magyar külképviseletekkel, a finn társadalmi szervezetekkel, valamint a más országokban működő magyar egyesületekkel. A skandináv és a balti országok magyar szervezeteivel szoros kulturális és anyanyelvi–oktatási kapcsolatokat alakított ki. Támogatja továbbá a Finnországi Magyar Gyülekezetet, a magyar katolikus közösséget, a magyar nyelvű óvodai és iskolai oktatást. Külön említést érdemel az óvodáskorú gyermekek szüleit összefogó, 1998-ban alapított, s foglalkozásait kéthetenként tartó Bóbita Klub.

A finnországi magyar gyermekek számára állami–önkormányzati támogatással rendszeres (délutáni, esti) oktatás folyik Helsinkiben, Espooban, Vantaa-ban, több tanulócsoportban. Turkuban 2003 őszén egyesületi támogatással sikerült beindítani a magyar nyelvoktatást. Ugyancsak az FME támogatja a helsinki Bóbita Klubot, valamint a Turkuban és Tamperében ez évtől induló Ovi Klubot. Az ország több gimnáziumában, szabadon választott idegen nyelvként több éve folyik a magyar nyelv oktatása. A finn oktatási törvény lehetővé teszi, hogy a magyar gyermekek az általános iskolai oktatás keretében heti rendszerességgel anyanyelvi és a nemzeti kultúrájukat ismertető foglalkozásokon vehessenek részt. A tanulócsoportok megszervezése a szülők aktivitásától függ. A tanügyi szervek általában szakképzett tanár működéséhez kötik az oktatás engedélyezését.

A közösség hírlevelet ad ki, és élénk elektronikus levelezés folyik a tagok között. Az FME mellett honlapja van a helsinkii, tamperei és saloi magyaroknak. Jól működő partneri kapcsolatot tart fenn a Magyar Kulturális és Tudományos Központtal, a magyar külképviselettel, a Finn–Magyar Társasággal (Suom–Unkari Seura), a finn evangélikus egyházzal, a Finn Világszövetséggel (Suomi Seura) és a tudományegyetemekkel.

A szervezett magyar nyelvű lelkigondozás szintén megoldott. A Finnországi Magyar Gyülekezet keretében évi négy–hat alkalommal Svédországból átjáró protestáns lelkész tart istentiszteletet. Ugyancsak meghívott pappal, évi két–három alkalommal katolikus istentiszteletre is sor kerül.

Izland 1944-ben vált függetlenné Dániától. Sem a háború előtt, sem utána nem számított a kivándorlás szempontjából célországnak. Az izlandi–magyar kapcsolatok ugyanakkor hosszú múltra tekintenek vissza. Snorri Sturluson XIII. századi művében, a „Heimskringla”-ban megemlíti, hogy Sigurdur Magnusson Jorsalfare norvég király 1111-ben, a Szentföldre vezetett keresztes hadjáratából hazatérőben hadaival átvonult többek között Magyarországon, és ekkor találkozott Könyves Kálmán magyar királlyal is. Nem sokkal ezután keletkeztek az első izlandi feljegyzések a magyarokról. 1599-ben készült az a nagyszombati kiadású magyar térkép, amely az Atlanti-oceán északi térségét ábrázolja. Ez egy izlandi térkép másolata, amely az első kísérlet volt arra, hogy szigetként ábrázolja Grönlandot és egyesítse az amerikai földrészről nyert legújabb benyomásokat a régi viking sagák Amerikáról szóló elbeszéléseivel.

Az első név szerint is ismert magyar, aki Izlandon járt, Simon Maximilian Suedfeld volt (később Max Nordau néven a Cionista mozgalom titkára lett): 1874-ben küldték tudósitónak Izlandra a dán király látogatása és az izlandi alkotmány kihírdetésének alkalmából. 1914-ben Prinz Gyula magyar tudós is járt Izlandon, illetve a két világháború között több magyar zenész is felkereste az országot. Első magyarként 1955-ben Kecskés András kapta meg az izlandi állampolgárságot. Hosszú vita tárgya volt a parlamentben az az új törvény, amely minden külföldi szémélyt arra kötelezett, hogy az izlandi állampolgárság elnyerésével izlandi nevet vegyen fel. Sok képviselő számára a Kecskés név túl idegennek tünt a ‘cs’ betüvel, így lett Kecskésből André Alexandersson. 1962 és 1964 között 25 magyar kapott izlandi állampolgárságot. Az izlandi magyarok most mintegy ötvenen vannak, legtöbbjük Magyarországról, a Felvidékről, a Vajdaságból, illetve Erdélyből származik. Magyarországnak 1990-től van tiszteletbeli konzulátusa Reykjavíkban.

Az első kivándorló magyarok kis számban 1956 után érkeztek az országba úgy, hogy az ausztriai menekülttáborokba 1957-ben ellátogattak Izland képviselői is, és más országokhoz hasonlóan felajánlották hazájuk vendégszeretetét a menekülteknek. 52 magyar telepedett le akkor Izlandon. Ez volt az első nagyszámú nem észak-európai csoportos bevándorlás az országba. Az 1990-es években Izlandon megélénkült a zene és a sport iránti érdeklődés. Egyre több külföldi, köztük magyarok érkeztek, hogy zenei és sportoktatóként tevékenykedjenek. Ekkor került Izlandra Kassáról Máté Péter zongoratanár, vagy a kézilabdázó játékos, majd edző Belányi Zoltán, akik mind hatalmas elismerést vívtak ki maguknak itt. Azóta egyre több magyar szakember, mérnök, illetve magyar „au pair lány” érkezett a vikingek szigetére.

1957 után rövid életű próbálkozások történtek magyar szervezet megalakítására, ezek azonban hamar elsorvadtak. 1992-ben viszont Izlandi–Magyar Kulturális Társaság (Félagið Ísland – Ungverjaland) néven újjáalakult egy szervezet, s azóta igyekszik bemutatni, megismertetni és egyben képviselni a magyar kultúrát és nyelvet az északi országban. Az egyesület első elnöke Utassy Ferenc volt, aki jelenleg Izland tiszteletbeli konzulja Budapesten. A további elnökök között található Gunnstein Ólafsson zenész és Þór Bjarnason, az Izlandi Nemzeti Egyház (evangelikus) lelkipásztora. A szervezet elnöke 2002 óta Maurizio Tani, az Izlandi Egyetem tanára. Az egyesületnek húsznál is több tagja van, ami egy 285.000 lakosú országban – ahol a lakosság 98 %-a izlandi – nem számít kevésnek. Az utóbbi három évben a társaság előadások, filmklubok, találkozók, a magyar konyhát bemutató vacsorák („lecsós vacsorák”) mellett létrehozott egy magyar könyvtárat (közel 500 könyvvel), és magyar nyelvtanfolyamot is indított. 2003 óta az Oktatási Minisztérium megbízásából a szervezet egy magyarországi magyar nyelvtanfolyam részvételéhez évente legalább három izlandinak biztosít nyári egyetemi ösztöndíjat.

Az egyesület havi értesítője „Danubius” címmel jelenik meg. Internetes honlapjukon (http://ungverjaland.supereva.it) angol, magyar és izlandi nyelven találhatók információk.

Az utóbbi években az izlandiak élénkülő érdeklődést mutattak a magyar kultúra és Magyarország iránt. Ezt jelzi a kulturális, turisztikai vagy tanulmányi céllal Magyarországra utazó izlandiak növekvő száma. A társaság nyelvtanfolyamai révén egyre több izlandi és ottani magyar ismerkedik meg a magyar nyelvvel és kultúrával. Már 1957-ben megjelent az első magyar–izlandi zsebszótár.

Az Izlandi–Magyar Kulturális Társaság nevéhez fűződik egy magyar nyelvű videotéka létrehozása is, saját beszerzésű, illetve ajándékként kapott filmekkel, amelyek száma már száz körül jár. Az izlandiak nagyon érdeklődnek a külföldi filmek iránt. A társaság sűrűn szervez vetítéseket – ezeket az újságokban is meghírdetik –, ahol átlagban legalább 30 fő jelenik meg. Hamarosan szeretnének egy magyar filmfesztivált is szervezni a Reykjavíki Egyetemen, főleg  klasszikus és kortárs magyar filmekből.

Az első Ciprusra bevándorolt magyar – bizonyos Lajkó Pál – 1947-ben érkezett a szigetre. A szigeten azóta letelepedett magyarok száma nem ismert, becslések sincsenek. Az ottani magyar élet azonban nagyon aktív.

A Ciprusi–Magyar Baráti és Kulturális Társaságot a magyarországi tanulmányaik befejeztével hazatérő ciprusi diákok, valamint Ciprusra települt magyarok alapították meg 1989-ben abból a célból, hogy megőrizzék, ápolják és továbbfejlesszék Magyarországgal, a magyar néppel és a magyar kulturával való kapcsolatukat. A Társaság jelenlegi elnöke dr. Mary Neophytou, titkára dr. Petrányi Gyula. Más magyar vonatkozású szervezet nem működik a szigeten. Megalakulása óta a társaság fogja össze Cipruson állampolgársági, nyelvi, etnikai, felekezeti hovatartozástól függetlenül mindazokat, akik egyetértenek a nevében is kifejezett célkitűzésekkel. Tagsága 253 fő, ebből 178  magyar származású.

A társaságnak nincs vagyona, rendezvényeit önköltséges alapon – tagdíjakból, illetve alkalmi szponzorok támogatásaiból – szervezi. Tervei között szerepel egy kis iroda felállítása, amely végleges otthonaként szolgálna. Programjait szeretné változatosabbá tenni: színházi előadásokat, előadó esteket, banketteket szervezne. A vezetőség két–háromhavonta ülésezik. Évente tart közgyűlést, háromévenként tisztújítást. Rendszeres éves programjai: sportnap, tavaszi kirándulás, „beach-party”, húsvéti összejövetel hagyományos húsvéti ételekkel, Mikulás-ünnepség, illetve gálaest, bál. Nicosiában magyar filmvetítéseket tartanak, amelyeket baráti beszélgetés követ. Eseti jelleggel rendeznek teadélutánokat, fotókiállításokat, ünnepi vacsorákat is, valamint megemlékeznek a magyar ünnepekről. A Ciprusra érkező magyar művészek, kulturális társulatok, gasztronómiai bemutatók programjait meghirdetik, igény szerint segítenek a szervezésben és a lebonyolításban, tolmácsolásban. Minden rendezvényük nyilvános.

Fontosnak tartják a magyar származású gyermekek magyarságtudatának elmélyítését, az anyanyelv ápolását. Ennek érdekében csereprogramok beindítását is tervezik.

A társaság kétnyelvű hírlevelét nemrégiben felváltotta négynyelvű (görög–magyar–angol–török), rendszeresen frissített honlapjuk. A vezetőség társadalmi munkában végzi tevékenységét, a szervezésből adódó költségeket is a társaság állja.

A balti köztársaságokban élő magyar csoportok tagjait még a szovjet időkben – mint speciális szakembereket – „népgazdasági megfontolásból” többnyire Kárpátaljáról helyezték erre a területre, esetleg itt végezték az egyetemet és ezt követően itt nyertek alkalmazást, vagy házasságkötés következtében telepedtek le a Baltikumban.

Az Észtországban élő magyarok, illetve magukat magyarnak vallók száma mintegy 150 főre tehető. Többségükben kárpátaljai magyar családok leszármazottai, akik az 1950 és 1990 közötti időszakban észtországi magyar egyetemeken és főiskolákon folytatták tanulmányaikat. Mivel Észtország ebben az időben a Szovjetunió része volt, esetükben nem lehet hagyományos értelmiségi emigrációról beszélni. A kárpátaljai magyar fiatalok szívesen választották a más szovjet felsőoktatási intézményeknél szabadabb szemléletű tartui egyetemet és mezőgazdasági főiskolát Tanulmányaik befejeztével a fiatal szakemberek egy része Észtországban kapott állást, családot alapítottak, és ez az ország vált állandó lakóhelyükké. Az Észtországi Magyarok Munkácsy Mihály Kultúregyesülete (Eesti „Mihály Munkácsy” nimeline Ungari Kultuurriselts) 1988-ban alakult mintegy 110–120 fős létszámmal, amely ma 50–60 fő körül mozog, mivel az itt élő magyarság 1991 és 1995 között visszatért szülőföldjére, vagy Magyarországra, illetve más európai országba távozott. A magyar, kultúra, hagyományok ápolása terén együttműködnek a Finnországi Magyarok Egyesületével és a Svédországi Magyarok Országos Szövetségével. Az egyesületen belül 1997 októberében a vallási ökumenizmus szellemében megalakult az Észtországi Magyar Gyülekezet, amely az északi és balti országokban működő magyar gyülekezetek közössége tagjának tekinti magát. Az észtországi magyar fiatalok évente részt vesznek a „Vendégségben Budapesten” rendezvényein.

Lettországban közel 300 önmagát magyarnak valló személy él. Közülük 100 fő szerzett lett állampolgárságot, 10 fő más állam polgára, a többiek pedig a „Lett Köztársaság állandó lakosa” státuszt viselik, ezért Magyarország vonatkozásában sem élhetnek vízummentességgel. Rigai külképviselet hiányában a magyar vízumot az észtországi Tallinban kell beszerezniük. Legfőbb gondjaik között szerepel, hogy a szovjet időszakban Kárpátaljáról Lettországba került magyar származású személyek a lett állampolgársági törvény értelmében a Szovjetunió felbomlása után nem kapták meg automatikusan a lett állampolgárságot, amit a törvény sikeres vizsgához köt. (Ez főként a rossz körülmények között élő nyugdíjas korúakat sújtja.) A magyar szervezet – Lettországi Magyarok „Balaton” Társasága néven – 1997 júniusában kapott társasági bejegyzést. Aktív tagjainak száma 35–40 fő, valamennyien Rigában élnek. A vidéken élőkkel a kapcsolat eseti jellegű (március 15., augusztus 20., október 23., húsvét, karácsony). 2003-ban tíz újabb vidéki magyarral vették fel a kapcsolatot, de többen távoztak is az országból. A lettországi kis nemzetiségi társaságok felügyeletét 2004-ben a kultuszminisztérium vette át az emigrációs hivataltól. A szervezet sem önálló közösségi helyiséggel, sem iskolával, sem pedig parlamenti képviselettel nem rendelkezik.

Évente megemlékeznek a magyar ünnepekről, magyarságismereti vetélkedőket (pl.: „Ismeritek-e Magyarországot?”), előadásokat szerveznek. Harmadik éve 10 lettországi magyar származású fiatal vesz részt a „Vendégségben Budapesten” rendezvényen, ahol „nemzeti eledeles asztalt” terítenek, bemutatják a lett kézműipart és népviseletet, és kisebb „kiállítás” keretében magát a balti országot. A szervezet tagja az ANKOL-nak, a kis nemzetiségek kulturális szövetségének, amelynek rigai székházában 2004. október 23-án magyar szobát avattak. Jelenleg öt lettországi magyar fiatal tanul ösztöndíjasként magyarországi egyetemeken.

Litvániában a 2001. évi népszámlálás adatai szerint mintegy 120 magyar él. Többségük a világháborúk eseményei révén került az országba. Az 1990-ben megalakult Litvániai Magyarok Báthory István Kulturális Szövetsége (Lietuvos Stepono Batoro Vengru Kulturos Draugija) fennállása óta a helyi magyarság nemzeti öntudatának megőrzésén, az anyanyelv ápolásán, valamint a magyar kultúra és tudomány népszerűsítésén fáradozik. A szövetség a Litvániai Nemzeti Kisebbségek Hivatalának védnöksége alatt alakult meg, és tagja a Litvániai Nemzeti Kisebbségek Tanácsának is. A szövetség rendezvényeinek a vilniusi egyetem 2001 októberében felavatott Litvániai Magyar Központja ad állandó helyet. Itt található a szövetség könyvtára, és a Báthory-emlékanyag is itt került állandó kiállításra. A központ a két nép egymás iránti kölcsönös tisztelet ápolásán és a közös hagyományok, kulturális értékek megőrzésén munkálkodik. A szövetség lapja a „Litvániai Hírek”, amelynek megjelenése nagymértékben függ a szervezet anyagi helyzetétől. A magyar rendezvényekről a litván televízió is rendszeresen beszámol.

A közösség helyzetét erősítik Magyarország és Litvánia élénken fejlődő kapcsolatai, amelynek fontos állomása volt a vilniusi magyar kereskedelmi szolgálat irodája (2001), valamint a magyar nagykövetség megnyitása (2003).

A Cseh Köztársaságban a 2001. évi népszámlálás alapján 14.672 fő jelezte magyar származását. Mivel a nemzetiség megjelölése nem volt kötelező, becslések szerint ez a szám valószínűleg nagyobb (kb. 19–20 ezer fő). A magyar közösség tagjai zömmel a csehszlovák időszakban, munkavállalóként telepedtek le a korábbi közös állam iparosodottabb cseh és morva területein, majd ennek felbomlása után, megteremtett egzisztenciájuk helyén maradtak. Földrajzi elhelyezkedésüket tekintve legtöbben az észak-csehországi és észak-morvaországi kerületben, ezen kívül Prágában, a pilzeni kerületben, és elszórtan a kelet- és dél-csehországi, valamint a dél-morvaországi kerületben élnek.

A Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége 1990. február 24-én alakult Prágában. Megalakulása óta a CSMMSZ-nek hat városban – Prágában, Osztravában (1992), Brünnben (1993), Litoměřicében (1995), Pilzenben (1997) és Teplicéban (2002) – jött létre alapszervezete. A szövetségnek jelenleg 980 tagja van. A 200 tagú brünni szervezet 2003 óta önálló jogi személyként működik. A CSMMSZ tagszervezetei gondoskodnak a magyar vonatkozású ünnepek, évfordulók alkalmával történő megemlékezésekről, 1996-óta rendszeresen honismereti kirándulásokat, művelődési táborokat, szavalóversenyeket, valamint egyéb kulturális és társadalmi eseményeket (pl. magyar bál), klubtalálkozókat rendeznek. Emellett felújították a magyar jakobinusok emléktábláját a brünni várbörtön falán, emlékművet állítottak a mírovi rabtemetőben Esterházy Jánosnak. Bekapcsolódnak a Csehország területén élő más nemzeti kisebbségek rendezvényeibe.

Prágában 1998-ban magyar hagyományőrző óvodás csoport alakult, amely 2002-óta Iglice néven önállóan működik. A csehországi magyar diákok rendszeres résztvevői az esztergomi Nyári Anyanyelvi Tábornak és a sárospataki Nyári Kollégiumnak. Prágában Nyitnikék, Brünnben pedig Tiszavirág és Kőris néven táncegyütteseik működnek. 1993 óta évente öt alkalommal (1.000 példányban) jelenik meg kulturális és közéleti folyóiratuk, a „Prágai Tükör”. A brünni alapszervezet 1995 óta évente kétszer adja ki a „Brünni Magyar Futár” című lapját. A Cseh Rádió Regina Praha állomásán a „Megértés Klub” kisebbségi műsor keretében 1992 júniusától háromhetenként húsz perces magyar adást sugároznak. (Az adás a 2002. évi árvíz óta szünetel.)

Lengyelország a hagyományos történelmi rokonszenv alapján mindig vonzotta a vegyes házasságot kötött, a másként gondolkodó, vagy a sajátos lengyel szellemiség iránt vonzódó magyarokat. A kolónia mintegy 500 főt számláló csoport, és tagjai az utóbbi 55 év során telepedtek le Lengyelországban.

A helyi magyarságot Közép- és Észak-Lengyelországban az 1994-ben alapított Lengyelországi Magyar Egyesület (Wspólnota Węgierska w Polsce) képviseli. Bejegyzett székhelye a varsói Magyar Kulturális Intézet. Az egyesület sem hivatali helyiséggel, sem alkalmazottakkal nem rendelkezik, de díjmentesen használhatja az intézet klubhelyiségeit és mozitermét. Minden tag társadalmi munkában járul hozzá a programok szervezéséhez és lebonyolításához. Az egyesület célja a magyar közösség önazonosság-tudatának fenntartása, magyar nyelvismeretének megőrzése, a hagyományosan szívélyes magyar–lengyel viszony ápolása, valamint tagjainak érdekképviselete, a magyar hagyományok ápolása és az ünnepekről való megemlékezés. A rendezvényeken gyakran részt vesznek a Lengyel–Magyar Baráti Társaság tagjai és más meghívott lengyelek is. Mindez jelzi, hogy a kis magyar közösség a lengyel társadalom figyelmét és megbecsülését élvezi. A Krakkó, Katowice és Wrocław környékén élő magyarok 1999 és 2000 fordulóján Dél-Lengyelországi Magyarok Egyesülete elnevezéssel külön szervezetet hoztak létre. A Lengyelországban élő magyar kolónia nem bejegyzett kisebbség, ezért az egyesület a lengyel kormányzati szervektől sem kaphat anyagi segítséget.

Mivel a lengyelországi magyarok többsége vegyes házasságban él, gyermekeik magyar nyelvismerete a szülők szándékán múlik. Varsóban 1999 óta működik a Divéky Adorján Hétvégi Magyar Iskola. Az iskolát valamennyi itt tartózkodó, illetve letelepedett magyar származású gyermek látogathatja, de nyitott a hosszabb időt Magyarországon töltött lengyel származású gyermekek számára is. 2003-ban a lengyelországi magyar gyerekek kéthetes nyelvi üdülő táborban vehettek részt Magyarországon. 2004-ben a lengyelországi magyarok többnapos buszkirándulást szerveztek Észak-Lengyelországba a magyar történelemmel kapcsolatos emlékhelyekre. Ezt igyekeznek minden évben megismételni. Rendszeresen koszorúznak a varsói magyar emlékhelyeken, megemlékeznek a magyar nemzeti ünnepekről. 2004-ben „Történelemóra” címmel találkozót szerveztek az 1939-ben Magyarországra menekült lengyelek társaságának tagjaival.

3. ÉSZAK-AMERIKA

A kontinens két legnagyobb állama – az Egyesült Államok és Kanada – közel száz éven keresztül a gazdasági és politikai indíttatású magyar kivándorlás hagyományos célországa volt. A két országban jelenleg összesen mintegy 1,6 millió, önmagát magyar származásúnak, illetve magyar anyanyelvűnek és identitásúnak valló személy él.

A 2000. évi népszámlálás adatai szerint az Amerikai Egyesült Államokban 1.398.724 személy vallotta magát magyar származásúnak (ez a szám az 1980. évi népszámláláskor 1.776.902 volt). Ebből 1990-ben 147.905 fő, 9,35 % (1980-ban még 180.000 fő, a megkérdezettek 10,1 %-a) állította azt, hogy otthonában magyarul beszél. (E tekintetben nem rendelkezünk újabb adattal.) Különböző becslések alapján jelenleg mintegy 600 ezer főre tehető azoknak a száma, akikről elmondható, hogy a nyelvismerettől függetlenül is, több–kevesebb következetességgel őrzik magyar önazonosságukat. A fennmaradó rész – zömmel nem első generációs amerikai állampolgár – még számon tartja valamikori magyar eredetét, de e téren már nem, vagy csupán alkalmilag aktivizálható. Jelentős számú magyar él illegálisan az Egyesült Államokban. Ottani becslések szerint New York környékén számuk akár az 50–60 ezer főt is elérheti.

„Hány magyar él az USA-ban a XXI. század elején?” — teszi fel a kérdést a „Nyelvünk és Kultúránk” 2003. évi 4. számában megjelent cikkében Nagy Károly egyetemi tanár, az Anyanyelvi Konferencia társelnöke, majd így folytatja: „A kérdésre tudományosan tárgyszerű válasz nem adható.” További bizonyításában azzal érvel, hogy a fogyás mértéke az egyes amerikai népszámlálások között 10–12 %. A gyakran emlegetett „másfél millió amerikai magyar” már akkor sem lenne igaz (lásd 2000. évi adat), ha komolyan vennénk, hogy a magyar származású amerikaiak mindannyian valóban „magyarok”. Az amerikai népszámlálás a személy származására és etnikai eredetére vonatkozóan több népcsoport megjelölését is megengedi. Statisztikailag tehát joggal nevezheti magát magyarnak, akinek csak egy nagyszülője, vagy korábbi felmenője volt magyar. Utal a cikk szerzője arra is, hogy vannak, akiknek a másfél millió sem elegendő, miközben arra hivatkoznak, hogy az elmúlt száz évben kivándoroltak természetes szaporulata napjainkra elérheti a húsz millió főt. Eltekintve attól, hogy a magyar állampolgárságú kivándoroltak jelentős része etnikailag eleve nem volt magyar, a hovatartozást nem a vér szerinti leszármazás, hanem a tudati kötődés határozza meg.

Az amerikai magyar közösség kialakulása történetileg mintegy másfélszáz évre vezethető vissza. Egyedi esetektől eltekintve nagyobb létszámú magyar politikai emigráció az 1848–49-es szabadságharc leverését követően jelent meg az Egyesült Államokban. A múlt század ’70-es éveitől egyre nagyobb méreteket öltött az emigrációs népmozgás, és 1871-től 1900-ig 433.511, 1900-tól 1914-ig pedig 1.595.502, a vizsgált időszakban tehát összesen 2.029.013 ember vándorolt ki az USA-ba a történelmi Magyarország területéről. A kivándorlók száma először 1903-ban haladta meg a százezer főt (119.944), s 1914-ig csak két ízben – 1908-ban és 1911-ben – esett a százezres nagyságrend alá. A hullám 1907-ben érte el a csúcspontját, amikor a távozók száma 209.169 fő volt, ami egy kelet-közép-európai nagyváros lélekszámához volt hasonlítható.

E tekintetben az Egyesült Államokban és Magyarországon található adatok eltérnek egymástól. Ez valószínűleg abból következik, hogy az amerikai forrásokban az 1861 és 1910 közötti bevándorlók kibocsátó országaként az „Austria–Hungary” megjelölés szerepel, de ha valaki nem magyar nemzetiségűnek vallotta magát, akkor esetleg nem a Monarchiából kivándoroltak, hanem más népek köréből származók között tartották nyilván. A kivándoroltak jelentős része a nemzetiségek által lakott, gazdaságilag elmaradottabb, túlnépesedett peremvidékekről indult útnak. Elhatározásukat az amerikai gazdasági konjunktúra és a szervezett munkaerő-kivitel motiválta. Ez a legnagyobb kivándorlási hullám nem volt közvetlenül politikai indíttatású. Közvetve azonban Magyarország iparpolitikáját tette kritika tárgyává, amely a hangsúlyt elsősorban a központi területek fejlesztésére helyezte, jóllehet az ipari fejlődés a nagy kivándorlás időszakában már az észak-nyugati és dél-keleti peremvidékeken (pl. Zsil-völgye) is megindult, de így sem enyhítette a mezőgazdaságból is kiszoruló peremterületi lakosság megélhetési nehézségeit. A távozók közül sokan nem végleges kivándorlási szándékkal hagyták el az országot, s némi anyagi gyarapodás után szülőföldjükre kívántak visszatérni. Számosan vissza is tértek, de az I. világháború ezt a folyamatot megszakította.

A két világháború között a törvényes megszorítások és a gazdasági válság miatt megszűnt a tömeges bevándorlás Amerikába. Az ekkor politikai, világnézeti, vagy diszkriminációs okokból kivándoroltak többnyire a polgári értelmiség soraiból kerültek ki, és közülük számosan az amerikai tudományos és művészeti élet élvonalába emelkedtek (pl. Korda-fivérek, Czukor György, Szilárd Leó, Neumann János, Teller Ede stb.). A gazdasági és politikai okból 1921 és 1940 között kivándoroltak száma az amerikai források szerint 38.541 fő volt.

A II. világháború befejezésétől 1956 októberéig újabb magyar csoportok érkeztek az Egyesült Államokba, akiknek zöme 1945-ben és az 1947–48-as politikai fordulat után hagyta el Magyarországot. Az emigrált polgári, parasztpárti és szociáldemokrata politikusok – néhány volt diplomatával közösen – 1947. november 15-én létrehozták a Magyar Nemzeti Bizottmány elnevezésű szervezetet.

A forradalom eseményeinek következtében 1956 novemberétől 1958 júniusának végéig távozottak közül az Egyesült Államok 38.045 magyar menekültet fogadott be, akik sokkal előnyösebb elbánásban részesültek, mint a II. világháború után bevándoroltak. Nagy Ferenc volt miniszterelnök a Magyar Nemzeti Bizottmányban az ’56-os követelések vállalását, szervezeteik befogadását indítványozta, s hosszas egyeztető viták után Magyar Bizottság néven új csúcsszervezet alakult. Párhuzamosan még évekig működtek és működnek ma is önálló magyar ’56-os szervezetek is, amelyek azóta többszörös szervezeti átalakuláson és névváltoztatáson mentek keresztül.

Az anyaországgal szembeni emigráns magatartás változása a hetvenes években vált megfigyelhetővé. A „hazalátogató” amerikai magyarok száma évről–évre növekedett, bár az emigráció egyes tagjai ellenezték a hazalátogatást, mivel véleményük szerint, ez „támogatást adott a kommunista rendszernek”. Az állam iránti orientáció módosulása csak 1989-től vált érezhetővé. A korábbi szembenállást az óvatos párbeszéd és kapcsolatkeresés váltotta fel, amely akkor jórészt a Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia közvetítésével történt. A rendszerváltozás előtti időszakban lezajlott, utolsó nagyobb emigrációs vitára 1977–78-ban, a Szent Korona hazaszállításával összefüggésben került sor; az ereklye visszaadását az emigráció egy része ellenezte, míg a többség nem emelt ellene kifogást. A korona átadásakor, 1978. január 6-án több ismert magyar emigráns is megjelent az amerikai delegáció tagjaként Budapesten.

A rendszerváltozást követően az emigráns minősítés, valamint az azzal együtt járó jogi helyzet megszűnt, s mind az emigráció, mind pedig az új magyar kormányzat túlzott várakozással tekintett a kapcsolatok alakulása elé, ami a továbbiakban újabb vitákhoz vezetett (pl. a hazai közéletben való részvétel, a választójog, a szomszédos országokkal kötött alapszerződések kérdése, állampolgársági, kártérítési ügyek stb.). Az intenzív kapcsolatépítés ennek ellenére megkezdődött, de a következő években a magyar belpolitikai kérdések kivetítődése, valamint a Magyarok Világszövetségének bomlása az amerikai magyar közösségeket is áthatotta, ami elmérgesedő vitákhoz vezetett.

Napjainkban felgyorsulni látszik az amerikai magyar „társadalom” szervezeti, intézményi struktúrájának átalakulása. A természetes nemzedékváltással folyamatosan eltűnik a szervezetek politikai emigráns jellege, az identitásőrzés korábbi formái pedig a gyorsan növekvő nem első generációs réteg igényei szerint változnak. A szembenálláson és a kritikán alapuló emigráns attitűdöt felváltja az „anyaországgal” való természetes együttműködés igénye. A változó szemléletet olyan új alapítású szervezetek képviselik, amelyek tagjai többnyire már az USA-ban születtek, ott szocializálódtak, és jelentős gazdasági, közéleti, politikai befolyást szereztek a különböző szintű döntési rendszerekben. Ez a réteg az amerikai társadalom szerves részeként határozza meg önmagát, végérvényesen otthonának tekinti az Egyesült Államokat, vagyis olyan helyzeti előnnyel rendelkezik, amelyet az állapotát, jelenlétét mindig átmenetinek tekintő emigrációnak soha nem sikerült elérnie.

A fejlődés változó irányait jelzi az újabb alapítású Amerikai–Magyar Kongresszusi Kapcsolatok Központja (Center of Hungarian American Congressional Relations – CHACR) elnevezésű szervezet is, amely nem csak nyitott a Magyarországgal való kapcsolatok kiszélesítése és elmélyítése irányában, de eddigi tevékenysége alapján arra lehet következtetni, hogy kezdeményezi is a magyar érdekek amerikai döntési rendszerekbe való „becsatornázását” és hatékonyabb képviseletét. Szerepet játszott a kongresszusi Magyar Csoport (Hungarian Caucus) megalakításában is, amikor a választópolgárokon keresztül ösztönözte az erre fogékonynak mutatkozó kongresszusi képviselőket a csoportba való belépésre. A 2003 júniusában Tom Lantos (demokrata) és Ernest Istook (republikánus) képviselők vezetésével megalakult képviselőcsoport céljának tekinti az amerikai magyar választók érdekképviseletét és a magyar külpolitikai törekvések támogatását.

Már a második világháború előtt is a legjelentősebb szervezetek közé tartozott, és tartozik ma is az 1906-ban alakult – és az 1956-os forradalom 50. évfordulóján különösen aktívvá vált – Amerikai Magyar Szövetség – AMSZ (American Hungarian Federation – AHF). A szövetség vezetőségében nemrégiben végbement generációváltás nagy lökést adott a szervezet működésének. Szintén a második világháború előtt alakult meg az Amerikai Magyar Református Egyesület, valamint a Rákóczi és a Verhovay „fraternális” biztosító társaság. A háború után új szervezeti struktúra jött létre. Ezek között kell említeni az 1945–47-ben alakult olyan emigráns szervezeteket, mint a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK), a Magyar Bizottmány, a Magyar Társaság, valamint az 1956-os forradalom után létrejött szervezeteket. Időközben belső konfliktusok miatt leértékelődött az AMSZ, az összeolvadt Rákóczi és Verhovay szövetségek pedig létrehozták a William Penn biztosító társaságot.

A kultúra, a hagyomány és a nemzeti közösségek megtartásában a Külföldi Magyar Cserkészszövetség és az egyházak által fenntartott hétvégi és nyári magyar iskolák is jelentős szerepet játszottak. A társadalmi életben hasonló pozitív szerepet töltöttek be a helyi magyar klubok és magyar egyházak, amelyek közül az elmúlt években különböző okokból több is bezárni kényszerült. (Legutóbb, 2005. október 30-án a Connecticut állambeli Bridgeport városában zárta be ajtaját 110 év után a Scofield Avenue-i magyar görög-katolikus templom, a Holy Trinity Byzantine Catholic Church, amelyet még 1894. július 4-én szenteltek fel.) Az egyházi iskoláztatás összehangolására alakult az Észak-Amerikai Magyar Iskolafenntartók Szövetsége. Az országos szintű kulturális munkában legfontosabb szerepet játszó szervezetek közül a New Jersey-ben működő, múzeumalapító American Hungarian Foundation, a Hungarian American Educators Association és az American Association for the Study of Hungarian History említendő. Jelentős kulturális tevékenységet folytat még a Washington államban működő Washingtoni Magyar Amerikai Szövetség is.

Továbbra is a legjelentősebb szervezetek közé tartozik a William Penn Association és az Amerikai Református Egyesület. Emellett jelenetős munkát végez a magyar identitástudat, a kultúra fenntartása és népszerűsítése vagy a Kárpát-medencei magyar kisebbségek támogatása terén néhány olyan nagyobb szervezet, mint a Magyar Baráti Közösség – Itt–Ott, a Magyar Öregdiák Szövetség – Bessenyei Kör, a Katolikus Papok Ligája, a Magyar Zsidó Világszövetség vagy a karitatív ügyekben aktív Magyar Amerikaiak Országos Szövetsége (National Federation of Hungarian Americans – MAOSZ). A MAOSZ-hoz 14 szervezet tartozik. Fontos szervezet még az Árpád Akadémia (Arpad Academy) és a Magyar Társaság (Hungarian Association). Utóbbi rendezi meg évente a „Magyar Napok”-at. Növekvő létszámmal, a MAOSZ tagjaként működik a Magyar Amerikai Nyugdíjasok Szervezete (Association for Retired Hungarian Americans). A MAOSZ támogatja a szellemileg fogyatékos gyermekek egyik magyarországi általános iskoláját, a debreceni egyetem Leukémiai Kutató Intézetét, valamint az erdélyi magyar kisebbséget. Kapcsolatot tart a többi amerikai magyar csúcsszervezettel, de mint adómentességet élvező szervezet, egyetlen politikai pártot sem támogathat. Említésre méltó szervezet még az AMSZ-ből kivált tagok alapította Amerikai Magyarok Országos Szövetsége (AMOSZ) is.

Megalapítása óta jelentős és fontos munkát végez az amerikai politikai élet befolyásos személyiségeinek magyar ügyekben (pl. Kárpát-medencei kisebbségi helyzet, romániai falurombolás, egyházi ingatlanok kérdése, Magyarország NATO-felvétele stb.) történő tájékoztatása, illetve befolyásolása, valamint a kisebbségi ügyek terén nagyon aktív Magyar Emberjogi Alapítvány (Hungarian Human Rights Foundation – HHRF) és a Magyar Amerikai Koalíció.

A Papp László szerkesztette „Világ magyarsága” sorozatból az 1998-ban kiadott „Egyesült Államok” című kötet kimutatása szerint akkoriban 285 magyar egyesület, szervezet, 127 magyar templom (50 református, 40 római katolikus, 19 görög-katolikus, 18 egyéb), 21 magyar iskola, 23 cserkészcsapat, 41 magyar újság és folyóirat, 9 rádióállomás és 7 magyar nyelvű televíziós program működött az Amerikai Egyesült Államokban. Újabb felmérés azóta nem készült.

Napjainkban kialakulóban van az amerikai magyar szervezetek alábbi, jelleg szerinti tagozódása:

·           a magyar–amerikai kapcsolatépítés, magyar érdekképviselet területén tevékenykedő szervezetek (pl. Amerikai–Magyar Kongresszusi Kapcsolatok Központja), amelyekre a hagyományos egyesületi élet nem jellemző;

·           sajátos átmenetet jelentenek az egyidejűleg érdekképviseletet és hagyományőrzést is felvállaló szervezetek (pl. Manhattan Hungarian Network). Utóbbi tevékenységük már „amerikai–magyar” alapon történik;

·           hagyományos egyesületi keretek között és módszerekkel működő emigráns szervezetek.

A nyugati magyar diaszpóra, így az amerikai magyar közösségek (hétvégi iskolák, cserkészet, kulturális élet stb.) fenntartásának hagyományosan meghatározó elemei az egyházak. A tömeges kivándorlások idején a magyarországi egyházak ezt a missziót az állammal együtt önként vállalták, és a közösségek fennmaradásáért, magyar identitásuk megőrzéséért léptek fel. Ennek érdekében 1945-ig folyamatosan gondoskodtak a szervezett lelkészellátásról is. Az intézményes lelkészküldés és az emigrációs „utánpótlás” elmaradását követően azonban az amerikai magyar diaszpóra körében minden egyházat és felekezetet illetően lelkészhiány jelentkezett, sőt, a történelemi amerikai magyar egyházak egyre inkább angol nyelvűvé válnak.

Az amerikai magyar szervezetek és intézmények általában nem részesülnek állami vagy municipiális támogatásban, közösségi céljaikat, valamint a Kárpát-medencei kisebbségek segélyezését csak saját erőből tudják továbbra is biztosítani. Ez pedig – tekintettel a legaktívabb rétegek körében lezajló generációváltásra és a saját szervezeti élet fenntartására – egyre nagyobb akadályokba ütközik. Ezért ma már a nyugati diaszpóra sem nélkülözheti az anyaország segítségét az anyanyelv és a magyar identitás fenntartását célzó szolgáltatások formájában.

Az amerikai magyarság ma döntően szórványban él, bár a nagyobb városokban még találhatók magyar „szigetek”. A szórványosodás az összetartás, a szervezeti élet terén is egyre inkább meghatározó. A szigetek közül talán még mindig a clevelandi a legerősebb, ahol 80–100 gyermek jár magyar iskolába, több cserkészcsapat is működik, szép eredménnyel. A hagyományos cserkészbálon és  magyar találkozókon több százan vesznek részt. A minden évben megrendezett cserkésznapon 2.500–3.000 vendég is jelen van. Erős magyar közösség található New Yorkban, New Brunswickban és Los Angelesben is. A Connecticuti Magyar Kulturális Egyesület évi adománygyűjtő vacsoráin is szép számmal jönnek össze a térségben élő magyarok.  Az említett egyesületek általában magyar nyelven tartják programjaikat, ugyanakkor nem ritkák az angol nyelvű előadások, konferenciák sem (mint például az Orvosszövetség vagy a Tanáregyesület szimpóziumai).

Az amerikai magyarság történelmi emlékei közül fontos megemlíteni a XX. század elején alapított, jelenleg is jelentős magyar kulturális értéket hordozó – ma Albany néven ismert – Árpádhont, amely az alapítóknak köszönhetően máig jelentős mezőgazdasági terület Louisiana államban.

Segíti a magyar közösségekkel való kapcsolattartást az is, hogy a rendszerváltozással kialakult a tiszteletbeli konzuli hálózat. Több amerikai magyar személyiség kapott ilyen jellegű megbízatást, amely hasznosan kiegészítheti a hivatásos diplomáciai testület munkáját.