Hazugságokkal teli operettvilágot építünk, és közben véget ér a hazai műemlékvédelem 140 éves története is. Lővei Pál művészettörténész a Hauszmann Tervről és a Várról.

Március elején mondott le tagságáról a Nemzeti Hauszmann Terv társadalmi testületében Csomay Zsófia építész, Schneller István építész-urbanista, Budapest korábbi főépítésze és Lővei Pál művészettörténész, műemléki szakember. Nyílt levelük ismét a viták kereszttüzébe állította a Budai Várban történő rekonstrukció terveit – illetve mindazt, ami ezzel párhuzamosan zajlik, vagyis a Liget Projektet, az országszerte tapasztalható középkori vár-visszaépítéseket. Mi zajlik itt? Milyen esztétikai koncepciók és milyen történelemfelfogás érvényesülését látjuk?

Lővei Pált az MTA bölcsészettudományi intézetében kerestük fel, amely a Budai Várban van. Már nem sokáig.

artPortal (aP): Sokan onnan szereztek tudomást a Hauszmann Terv társadalmi testületéről, hogy önök kiléptek belőle. Mire hozta létre ezt a testületet a kormány, és volt-e értelme?

Lővei Pál (L.P.): A deklarált célja valójában nem volt értelmetlen. Hatalmas beruházásról van szó, számos vonatkozással és kiterjedt kapcsolódásokkal. A cél pedig az volt, hogy a terveket egy elsősorban szakemberekből álló testület megvitassa, véleményezze. Arról nem volt szó, hogy döntéseket is hozzon, ezt egy ilyen testület nem is vindikálhatja magának.

aP: Lehetett volna az a szerepe ennek a testületnek, hogy a polgárokkal is kommunikáljon? Vagy csak a tervek létrehozóival való párbeszédről volt szó?

L.P.: Maga a testület semmilyen írásos vagy szóbeli produkcióval nem állt elő, de erről nem is volt szó. Csak véleményezésről. De egyébként mi magunk sem kaptuk meg azokat az emlékeztetőket és jegyzőkönyveket, amelyek az ülésekről készültek. Minden ülés előtt volt egy sajtótájékoztató, amelyet a kormány tartott, és valójában ezt szánták arra, hogy a kormányzat a saját szándékairól tájékoztasson.

aP: Schneller István úgy fogalmazott, hogy egy idő után biodíszletnek érezték magukat. Kezdetben azért komolyan lehetett venni ezt az ajánlatot?

L.P.: Valóban, 2014 őszén, amikor megjött a felkérő levél, már minden tapasztalat az ellen szólt, hogy itt érdemi dolgokról lesz szó. Az ember azonban szakemberként mégiscsak azt gondolja, hogy hátha most, egy ilyen horderejű ügyben van értelme, hogy elmondja a véleményét. Én Lázár Jánosnak a felkérő levélre írtam egy válaszlevelet. Ebben leírtam, hogy a Várhoz műemlékesként volt időnként közöm, és világosan leszögeztem, hogy semmivel, amit a kormányzat eddig a Vár ügyében csinált, nem értek egyet.  Azzal sem, amiről a mostani tervekből már tudni lehet. Fel is soroltam:a Magyar Nemzeti Galéria összevonása a Szépművészetivel és tervezett kiköltöztetése, a palota historizáló visszaállítása, az elpusztult épületek eredeti tervek szerinti visszaépítése, az akadémiai kutatóintézetek kiköltöztetése, ezekkel mind nem tudok egyetérteni. És ahogy eddig, úgy a jövőben is csak a saját véleményemet tudom képviselni egy ilyen társadalmi testületben. Erre nem válaszolt, viszont nemsokára küldték a meghívókat a megbeszélésekre, tehát azt gondolom, tudomásul vette a levelemben foglaltakat. Időnként el tudtuk mondani a véleményünket. És valóban volt egy kezdeményezés arra, hogy más szakmai körökkel is legyen párbeszéd. Marosi Ernőék a felhívásuk nyomán szerveztek egy kisebb konferenciát az OSA-ba, ahol ketten-hárman a testület tagjai közül részt vettünk, én előadást is tartottam.  A minisztérium is rendezett egy kétnapos konferenciát a Várkert Bazárban. De igazi dialógus így sem alakult ki. Tavaly szeptemberben volt a testület utolsó plenáris ülése, októberben még egy kisebb körben tartott megbeszélés. Itt is határozottan kértük, hogy az emlékeztetőket kapjuk meg. Nem kaptuk meg, csak a legutóbbi ülésről szólót. Írtunk egy levelet L. Simon Lászlónak, amelyben ismét felvetettük a problémákat, és javasoltuk, hogy a Vár Projektet ne önmagában szemléljük, hanem az urbanisztikai összefüggésekkel, például a Liget-projekttel együtt. Nem érkezett válasz. Ezután írtunk nyílt levelet Lázár Jánosnak. Erre sem jött reakció, viszont év végén megjelent a kormányhatározat a minisztériumok Várba költöztetéséről.  Erről korábban az említés szintjén sem volt szó a testület ülésein. Ez volt a végső lökés ahhoz, hogy úgy döntsünk, a továbbiakhoz már nem adjuk a nevünket. Csak hivatkozási alapnak kellettünk a kormányzatnak.

aP: Tulajdonképpen mi a gond a kormányzat rekonstrukciós elképzeléseivel? Merthogy létezik a világ egyes helyein az a koncepció, hogy egy az egyben építsünk vissza elpusztult épületeket, valamifajta kontinuitást teremtve. Szoktak Varsóra, Drezdára hivatkozni. Miért ne lehetne akkor ugyanezt Budapesten, a Várban is megtenni?

L.P.: Varsó egyes részeit közvetlenül a világháború után állították helyre. Egy földig rombolt városban újra felépítettek épületeket szinte a semmiből, egy olyasfajta nemzeti érzés nevében, amely teljesen elfogadható. A drezdai Frauenkirche már más eset. Ott hosszú ideig a romokat tartották meg, emlékműként, vagy az emlékezés helyszíneként. Az 1990-92 utáni időszakban, nagyon hosszú folyamat során, komoly lakossági támogatottsággal – és tegyük hozzá: a lakosság anyagi támogatásával is –, valódi szakmai vitákat követően felépült egy olyan templom, amely annak idején, a 18. században teljesen egyedülálló volt. Ezzel együtt a siker csak részleges, a külsőt sikerült megoldani, a belső azonban tökéletes kudarc.  Fontos elmondani: mindez nem műemléki helyreállításként zajlott, a műemlékvédelem elhatárolta magát a projekttől. Amire még hivatkozni szoktak, az a berlini Stadtschloss-nak, a várpalotának egyfajta – jelenleg még folyó – helyreállítása. Ezt megelőzte az NDK egyik emblematikus modernista épületének, a Palast der Republiknak a lebontása – az pedig úgy épült, hogy a várat még helyreállítható állapotban bontották le, Walter Ulbricht kezdeményezésére, hogy egy nagy felvonulási teret alakítsanak ki. A helyreállítás előtt, a Palast der Republik falára egy üvegfelületet építettek, az egykori kastély homlokzatának felét felfestették egy molinóra, a kép pedig az üvegfelültben megkettőződött, ami tényleg fantasztikus látványt nyújtott. Őszintén szólva, én ezt tartottam az épület tökéletes visszaadásának. De persze ez nem maradhatott így, és igen komoly társadalmi vita kezdődött az újjáépítésről. Az állam végül is úgy állt mellé, hogy a nyers épületet támogatja, a burkolatot viszont közadakozásból teremtik elő. Ez a projekt sem műemlékvédelem, hanem inkább politika, és a lakosság önképéhez tartozik.

Nagyon tanulságos, hogy fel sem merült, hogy a várkastélynak azt a részét, ami a középkori és reneszánsz előzmény volt, és kicsit szervetlenül kapcsolódott a XVIII. század eleji épülethez, azt helyre lehessen állítani. Középkori romok, sőt, római romok helyreállítása Németországban egyébként folyik, de óriási viták övezik. Ez most Kelet-Európában is elkezdődött, Magyarországon is nagyon erősen: Visegrádon kifejezetten csúnya és rossz lett, Diósgyőr teljesen hamis képet mutat, Füzér pedig egyenesen lehangoló. Nagyon sok hazugság van ezekben a projektekben, hiába állítják, hogy mindent alá lehet támasztani tudományosan. Ha egy építménynek – mint például Diósgyőr esetében – másfél méterig áll a földszintje, és ehhez visszaépítik az emeletet, az semmiképp nem fogja tükrözni az eredeti állapotot. Úgy sem, ha mondjuk az ablakok hasonlítanak. És akkor a kivitelezés minőségéről még nem is beszéltünk. Ami Budapest esetében most újdonság, hogy egy XIX. századi állapotig mennének vissza, és ez a fajta rekonstrukciós új hullám sehol másutt nincs. Pont nem a kontinuitást teremti meg ez az elképzelés, hanem épp azt tagadja. Az alkotmányból kihagyják Magyarország történelmét 1944 és 1990 között, itt ugyanerről van szó: épületeket, amelyeket lebontottak, most dokumentumok alapján fölépítenek. És ez nem csak a Palotára igaz, hanem igaz a Szentháromság téren is, ahol az egykori Pénzügyinisztérium elbontott harmadik emeletét állítanák vissza, ami egy abszolút harmadosztályú épület volt. A Ligetben szó van Feszl Frigyes pavilonjainak, a Pfaff Ferenc-féle kiállítási pavilonnak, és a Vágó-testvérek által tervezett és elpusztult színháznak a visszaépítéséről is. De az Iparművészeti Múzeumnál is az szerepel a határozatban, hogy Lechner meg nem épített tervei alapján valósítanák meg az új szárnyat, nem a már engedélyezett és bármikor megvalósítható kortárs tervek szerint.

aP: Az nincs kőbe vésve, hogy a budai Várban mindennek úgy kell maradnia, ahogy most van.

L.P.: Valójában egy nagyon hosszú döntési folyamat vezetett addig, hogy így lett helyreállítva, ahogyan most áll, és ezek az intézmények vannak benne. Már 1945-ben – tehát még a kommunista korszak előtt – afelé indult el a Műemlékek Országos Bizottsága és a Budapesti Közmunkák Tanácsa, hogy a várnegyedből minden olyan intézmény, amelynek nagy közönségforgalma van, kerüljön ki, a lakosság érdekei miatt. Így nem került vissza a Pénzügy- és a Belügyminisztérium, hanem akadémiai intézetek kerültek ide. Aztán nagyon hosszú ideig tárgyaltak arról, hogy mi kerüljön ide, és a politikai vezetés végül lemondott arról, hogy államigazgatási célra használják itt az épületeket.

aP: Azáltal, hogy a hatalmi helyszíneket kulturális helyszínekké alakítja, és ezekhez a terekhez sokkal szélesebb hozzáférést enged, a minket megelőző korszak demokratikusabbnak tűnik a mostaninál?

L.P.:  Ebből a szempontból igen. A Kádár-korszakot diktatúrának tartjuk, és az is volt. Megvolt benne a demokrácia hangoztatása, és ebben az esetben ez pont meg is valósult. A palotában ott van a Magyar Nemzeti Galéria, mint a nemzeti művészet megjelenítője, a Budapesti Történeti Múzeum a főváros történetén keresztül az ország történelmével és a Széchényi Könyvtár a tudomány képviseletében – ez, akárhogy is nézzük, demokratikus koncepció, és egy olyan nemzeti-kulturális egységet képvisel, amire a bécsi Burgon kívül nincs példa.

aP: De ettől ezek az épületek még nem váltak alkalmassá is a kulturális célokra.

L.P.: Ez az egyik fő érv, hogy miért kell például a Magyar Nemzeti Galériát kiköltözteni. Először is: az egyik legnagyobb attrakció, a középkori szárnyasoltárok számára ideális helyszín az egykori Trónterem. A gépészeti, klimatikus viszonyok és a fényviszonyok is tökéletesek itt. A szárnyasoltárok amúgy nem is az új épülő múzeumba kerülnének, hanem a Szépművészetibe, ahol az 1800 előtti művészet kap majd helyet. A Magyar Nemzeti Galéria a Várban nem szenved helyhiányban, és az utóbbi években a megújult klímaberendezésével, az újrarendezett állandó kiállításával sokat fejlődött.  Még a sokat szidott egykori Legújabbkori Történeti (korábban Munkásmozgalmi) Múzeum tereit is jól lehet használni, így esetenként még a fedett udvart a hasznavehetetlennek ítélt lépcsővel is, példa erre az El Kazovszkij kiállítás. Szóval, ha a muzeológusok és kurátorok komolyan veszik az épületet és adottságait, akkor ezeket azért korszerűen be lehet lakni. A Széchényi Könyvtár tényleg rekonstrukcióra szorul, meglehetősen alulfinanszírozott, és beteltek a raktárai is. Ez utóbbit a jelenlegi helyzetben is javítai lehet, földalatti raktárakat ki lehet alakítani. Nem beszélve a digitalizációról, amely nem teszi feltétlenül szükségessé minden példány fizikai tárolását itt a könyvtárban.  Szóval, én nem látok annyira erős indokokat arra, hogy költözni kelljen. Csak kisebb részben poilitikai döntés volt a helyreállításkor, hogy nem mennek vissza a historizmusba. Anyagi okai is voltak, de ízlésbeli okai is: a historizmust nem tekintették olyan értéknek, amely egy az egyben rekonstruálandó volna.  A kontinuitást most éppen az adná meg, hogy nem töröljük el a Vár történetéből az elmúlt 60-70 évet, és megyünk vissza a XIX. századba, hanem megnézzük, mi az ami érték, és kortársi eszközökkel nyúlunk hozzá az épületekhez.

aP: Lépjünk el egy kissé a Vártól: zajlik a kastélyprogram, és a régi kastélyok berendezése tárgyakkal, az Iparművészeti Múzeumot arra kötelezik, hogy lássa el Fertődöt tárgyakkal, berendezésekkel. Visszaépítenek egykori várakat. Minek vagyunk a tanúi? Milyen esztétika, művészetfelfogás és történelemfelfogás érvényesül itt?

L.P.: Ami a stílusban épített épületeket illeti, ezt a kormányzati történelemfelfogás manifesztációjának gondolom. Eszerint ha kiiktatják azt az ötven évet, amit nem szeretnének látni, amiben ők is felnőttek, akkor visszahozható valamiféle nemzeti nagyság, és folytatható a történelem ott, ahol szerintük megszakadt a folytonosság. Azt is érzem, hogy a kormányzat képtelen kezelni a kortárs építészetet. Rizikós dolognak tartják, ami nyilván így van, mert merészség kell hozzá, és nem lehet olyat építeni, ami mindenkinek tetszik. Míg azt, hogy Hauszman, Pfaff, Feszl és Lechner már valakik, azt lehet kommunikálni, abban kevesebb kockázatot látnak. A középkori nosztalgia már sokkal szélesebb körű, és a laikus látogatónak tetszhet is. Megint indul egy várprogram, harminc új helyszínnel. A rekonstrukciókkal a tudományos újraértékelés lehetőségei is megszűnnek, itt a műemlékvédelemnek már semmilyen szerepe nem marad. Az, hogy az elkövetkezendő generációk és a történettudomány számára biztosítsa az eredeti maradványokhoz való hozzáférését, az itt már lehetetlen lesz. A probléma az, hogy ezek a dolgok hazugságok. A rekonstrukció nem azt mutatja, hogy milyen volt egy épület, hanem azt, hogy milyennek képzeljük. De a legkárosabb, hogy azt hazudjuk magunknak: a megszakított múlt folytatható, és összefüggéseiből kiragadva csak az is folytatható belőle, ami jó volt. Így a múlt operettvilággá válik, a Csárdáskirálynő és a Luxemburg grófja világává, miközben ezek az épületek nem ebben a világban épültek. S ha itt hazudunk magunknak, akkor hazudunk abban is, hogy mire predesztinál minket a múltunk. És akkor az következik, hogy milyen nagyszerű a teljesítményünk, és azt is elhisszük, ami nem igaz, hogy mi itt növekszünk, gyarapszunk,  naggyá válunk, de ahogy egykor a tatár, meg a török ránk támadt, úgy most is ránk támad a világ. Ez egy olyan hamis konstrukció, hamis tudatállapot, ami nagyon rosszat  tesz az országnak.

aP: Négy évvel ezelőtt egy interjúban azt mondta, a hazai intézményes műemlékvédelem 140 éves története véget érhet. Múlt időbe tehetjük ezt a mondatot? Véget ért?

L.P.: Igen. Jelen pillanatban az, amit Európában műemlékvédelemnek tartanak, az a szellemiség és gyakorlat, Magyarországon állami szinten már nem létezik.

2016. 04. 11. - artportal.hu

:::::

Össztűz a Liget-projektre | 2015. 04. 21.

Az Új Nemzeti Galéria tervpályázatának eredményhirdetése után újult erővel lángolt fel a vita a Liget-projektről. A Magyar Tudományos Akadémián ízekre szedték a tervet. Beszámoló.

Mindent a maga helyén címmel szervezett városfejlesztési konferenciát április 17-én a Magyar Tudományos Akadémián a Liget-projekttel szemben kezdettől fogva kritikus álláspontot képviselő Magyar Urbanisztikai Társaság (MUT). Amikor a meghívók kimentek, még nem volt ismert az Új Nemzeti Galéria épületére kiírt meghívásos tervpályázat eredménye, de a pályázaton „bombát robbantó” Zoboki Gábor neve már szerepelt az előadók listáján.

https://artportal.hu/magazin/ossztuz-a-liget-projektre/

Értelmiségiek nyílt levele a budai Vár ügyében | 2015. 04. 09.

"A munkálatok már folynak, anélkül, hogy a terveket a nyilvánosság és a független szakértők megismerhették volna" - írja levelében a Párbeszédet a Várért Kezdeményezés.

Tizenkét hazai értelmiségi nyílt levelet intézett a Hauszmann Terv Társadalmi Testületének tagjaihoz a budai Vár, Várnegyed és a Palota jövőjével kapcsolatos tervek nyilvánossága érdekében.

Mint írják, a “Nemzeti Hauszmann Terv Társadalmi Testületének március 12-én megtartott második ülése előtt a Vár és a Palota ügyeivel megbízott kormánybiztos, L. Simon László ismertette a sajtó képviselőivel a már meghozott döntéseket.

A Párbeszédet a Várért Kezdeményezést március végén alakította meg tizenkét hazai értelmiségi, akik a mostani nyílt levelet is jegyzik: Beke László művészettörténész, Beleznay Éva építész, Buza Péter várostörténész, Bencsik Barnabás művészettörténész, Ferkai András építész, Gyáni Gábor történész, Marosi Ernő művészettörténész, N. Kósa Judit újságíró, Mélyi József művészettörténész, Perczel Anna építész, Szelényi Iván szociológus, Wessely Anna szociológus.

Céljuk, hogy kövessék a Várbeli beruházás menetét, tekintettel a “lehetséges szakmai, társadalmi, pénzügyi, urbanisztikai, kulturális, idegenforgalmi hatásokra a változtatások következményeire”. Leszögezik, nem a kormány által felállított testület alternatívája, hanem a nyilvánosságot segítő vitapartnere kívánnak lenni.

https://artportal.hu/magazin/ertelmisegiek-nyilt-levele-a-budai-var-ugyeben/