Hazugságokkal teli operettvilágot építünk, és közben
véget ér a hazai műemlékvédelem 140 éves története is. Lővei Pál
művészettörténész a Hauszmann Tervről és a Várról.
Március
elején mondott le tagságáról a Nemzeti Hauszmann Terv társadalmi
testületében Csomay Zsófia építész, Schneller István építész-urbanista,
Budapest korábbi főépítésze és Lővei Pál művészettörténész, műemléki
szakember. Nyílt levelük ismét a viták kereszttüzébe állította a Budai
Várban történő rekonstrukció terveit – illetve mindazt, ami ezzel
párhuzamosan zajlik, vagyis a Liget Projektet, az országszerte
tapasztalható középkori vár-visszaépítéseket. Mi zajlik itt? Milyen
esztétikai koncepciók és milyen történelemfelfogás érvényesülését
látjuk?
Lővei Pált az MTA bölcsészettudományi intézetében kerestük fel, amely a Budai Várban van. Már nem sokáig.
artPortal (aP): Sokan onnan szereztek tudomást a Hauszmann
Terv társadalmi testületéről, hogy önök kiléptek belőle. Mire hozta
létre ezt a testületet a kormány, és volt-e értelme?
Lővei Pál (L.P.): A deklarált célja valójában nem
volt értelmetlen. Hatalmas beruházásról van szó, számos vonatkozással és
kiterjedt kapcsolódásokkal. A cél pedig az volt, hogy a terveket egy
elsősorban szakemberekből álló testület megvitassa, véleményezze. Arról
nem volt szó, hogy döntéseket is hozzon, ezt egy ilyen testület nem is
vindikálhatja magának.
aP: Lehetett volna az a szerepe ennek a testületnek, hogy a
polgárokkal is kommunikáljon? Vagy csak a tervek létrehozóival való
párbeszédről volt szó?
L.P.: Maga a testület semmilyen írásos vagy szóbeli
produkcióval nem állt elő, de erről nem is volt szó. Csak
véleményezésről. De egyébként mi magunk sem kaptuk meg azokat az
emlékeztetőket és jegyzőkönyveket, amelyek az ülésekről készültek.
Minden ülés előtt volt egy sajtótájékoztató, amelyet a kormány tartott,
és valójában ezt szánták arra, hogy a kormányzat a saját szándékairól
tájékoztasson.
aP: Schneller István úgy fogalmazott, hogy egy idő után
biodíszletnek érezték magukat. Kezdetben azért komolyan lehetett venni
ezt az ajánlatot?
L.P.: Valóban, 2014 őszén, amikor megjött a felkérő
levél, már minden tapasztalat az ellen szólt, hogy itt érdemi dolgokról
lesz szó. Az ember azonban szakemberként mégiscsak azt gondolja, hogy
hátha most, egy ilyen horderejű ügyben van értelme, hogy elmondja a
véleményét. Én Lázár Jánosnak a felkérő levélre írtam egy válaszlevelet.
Ebben leírtam, hogy a Várhoz műemlékesként volt időnként közöm, és
világosan leszögeztem, hogy semmivel, amit a kormányzat eddig a Vár
ügyében csinált, nem értek egyet. Azzal sem, amiről a mostani tervekből
már tudni lehet. Fel is soroltam:a Magyar Nemzeti Galéria összevonása a
Szépművészetivel és tervezett kiköltöztetése, a palota historizáló
visszaállítása, az elpusztult épületek eredeti tervek szerinti
visszaépítése, az akadémiai kutatóintézetek kiköltöztetése, ezekkel mind
nem tudok egyetérteni. És ahogy eddig, úgy a jövőben is csak a saját
véleményemet tudom képviselni egy ilyen társadalmi testületben. Erre nem
válaszolt, viszont nemsokára küldték a meghívókat a megbeszélésekre,
tehát azt gondolom, tudomásul vette a levelemben foglaltakat. Időnként
el tudtuk mondani a véleményünket. És valóban volt egy kezdeményezés
arra, hogy más szakmai körökkel is legyen párbeszéd. Marosi Ernőék a felhívásuk nyomán
szerveztek egy kisebb konferenciát az OSA-ba, ahol ketten-hárman a
testület tagjai közül részt vettünk, én előadást is tartottam. A
minisztérium is rendezett egy kétnapos konferenciát
a Várkert Bazárban. De igazi dialógus így sem alakult ki. Tavaly
szeptemberben volt a testület utolsó plenáris ülése, októberben még egy
kisebb körben tartott megbeszélés. Itt is határozottan kértük, hogy az
emlékeztetőket kapjuk meg. Nem kaptuk meg, csak a legutóbbi ülésről
szólót. Írtunk egy levelet L. Simon Lászlónak, amelyben ismét
felvetettük a problémákat, és javasoltuk, hogy a Vár Projektet ne
önmagában szemléljük, hanem az urbanisztikai összefüggésekkel, például a
Liget-projekttel együtt. Nem érkezett válasz. Ezután írtunk nyílt levelet
Lázár Jánosnak. Erre sem jött reakció, viszont év végén megjelent a
kormányhatározat a minisztériumok Várba költöztetéséről. Erről korábban
az említés szintjén sem volt szó a testület ülésein. Ez volt a végső
lökés ahhoz, hogy úgy döntsünk, a továbbiakhoz már nem adjuk a nevünket. Csak hivatkozási alapnak kellettünk a kormányzatnak.
aP: Tulajdonképpen mi a gond a kormányzat rekonstrukciós
elképzeléseivel? Merthogy létezik a világ egyes helyein az a koncepció,
hogy egy az egyben építsünk vissza elpusztult épületeket, valamifajta
kontinuitást teremtve. Szoktak Varsóra, Drezdára hivatkozni. Miért ne
lehetne akkor ugyanezt Budapesten, a Várban is megtenni?
L.P.: Varsó egyes részeit közvetlenül a világháború
után állították helyre. Egy földig rombolt városban újra felépítettek
épületeket szinte a semmiből, egy olyasfajta nemzeti érzés nevében,
amely teljesen elfogadható. A drezdai Frauenkirche már más eset. Ott
hosszú ideig a romokat tartották meg, emlékműként, vagy az emlékezés
helyszíneként. Az 1990-92 utáni időszakban, nagyon hosszú folyamat
során, komoly lakossági támogatottsággal – és tegyük hozzá: a lakosság
anyagi támogatásával is –, valódi szakmai vitákat követően felépült egy
olyan templom, amely annak idején, a 18. században teljesen egyedülálló
volt. Ezzel együtt a siker csak részleges, a külsőt sikerült megoldani, a
belső azonban tökéletes kudarc. Fontos elmondani: mindez nem műemléki
helyreállításként zajlott, a műemlékvédelem elhatárolta magát a
projekttől. Amire még hivatkozni szoktak, az a berlini Stadtschloss-nak,
a várpalotának egyfajta – jelenleg még folyó – helyreállítása. Ezt
megelőzte az NDK egyik emblematikus modernista épületének, a Palast der
Republiknak a lebontása – az pedig úgy épült, hogy a várat még
helyreállítható állapotban bontották le, Walter Ulbricht
kezdeményezésére, hogy egy nagy felvonulási teret alakítsanak ki. A
helyreállítás előtt, a Palast der Republik falára egy üvegfelületet
építettek, az egykori kastély homlokzatának felét felfestették egy
molinóra, a kép pedig az üvegfelültben megkettőződött, ami tényleg
fantasztikus látványt nyújtott. Őszintén szólva, én ezt tartottam az
épület tökéletes visszaadásának. De persze ez nem maradhatott így, és
igen komoly társadalmi vita kezdődött az újjáépítésről. Az állam végül
is úgy állt mellé, hogy a nyers épületet támogatja, a burkolatot viszont
közadakozásból teremtik elő. Ez a projekt sem műemlékvédelem, hanem
inkább politika, és a lakosság önképéhez tartozik.
Nagyon tanulságos, hogy fel sem merült, hogy a várkastélynak azt a
részét, ami a középkori és reneszánsz előzmény volt, és kicsit
szervetlenül kapcsolódott a XVIII. század eleji épülethez, azt helyre
lehessen állítani. Középkori romok, sőt, római romok helyreállítása
Németországban egyébként folyik, de óriási viták övezik. Ez most
Kelet-Európában is elkezdődött, Magyarországon is nagyon erősen:
Visegrádon kifejezetten csúnya és rossz lett, Diósgyőr teljesen hamis
képet mutat, Füzér pedig egyenesen lehangoló. Nagyon sok hazugság van
ezekben a projektekben, hiába állítják, hogy mindent alá lehet
támasztani tudományosan. Ha egy építménynek – mint például Diósgyőr
esetében – másfél méterig áll a földszintje, és ehhez visszaépítik az
emeletet, az semmiképp nem fogja tükrözni az eredeti állapotot. Úgy sem,
ha mondjuk az ablakok hasonlítanak. És akkor a kivitelezés minőségéről
még nem is beszéltünk. Ami Budapest esetében most újdonság, hogy egy
XIX. századi állapotig mennének vissza, és ez a fajta rekonstrukciós új
hullám sehol másutt nincs. Pont nem a kontinuitást teremti meg ez az
elképzelés, hanem épp azt tagadja. Az alkotmányból kihagyják
Magyarország történelmét 1944 és 1990 között, itt ugyanerről van szó:
épületeket, amelyeket lebontottak, most dokumentumok alapján
fölépítenek. És ez nem csak a Palotára igaz, hanem igaz a Szentháromság
téren is, ahol az egykori Pénzügyinisztérium elbontott harmadik emeletét
állítanák vissza, ami egy abszolút harmadosztályú épület volt. A
Ligetben szó van Feszl Frigyes pavilonjainak, a Pfaff Ferenc-féle
kiállítási pavilonnak, és a Vágó-testvérek által tervezett és elpusztult
színháznak a visszaépítéséről is. De az Iparművészeti Múzeumnál is az
szerepel a határozatban, hogy Lechner meg nem épített tervei alapján
valósítanák meg az új szárnyat, nem a már engedélyezett és bármikor
megvalósítható kortárs tervek szerint.
aP: Az nincs kőbe vésve, hogy a budai Várban mindennek úgy kell maradnia, ahogy most van.
L.P.: Valójában egy nagyon hosszú döntési folyamat
vezetett addig, hogy így lett helyreállítva, ahogyan most áll, és ezek
az intézmények vannak benne. Már 1945-ben – tehát még a kommunista
korszak előtt – afelé indult el a Műemlékek Országos Bizottsága és a
Budapesti Közmunkák Tanácsa, hogy a várnegyedből minden olyan intézmény,
amelynek nagy közönségforgalma van, kerüljön ki, a lakosság érdekei
miatt. Így nem került vissza a Pénzügy- és a Belügyminisztérium, hanem
akadémiai intézetek kerültek ide. Aztán nagyon hosszú ideig tárgyaltak
arról, hogy mi kerüljön ide, és a politikai vezetés végül lemondott
arról, hogy államigazgatási célra használják itt az épületeket.
aP: Azáltal, hogy a hatalmi helyszíneket kulturális
helyszínekké alakítja, és ezekhez a terekhez sokkal szélesebb
hozzáférést enged, a minket megelőző korszak demokratikusabbnak tűnik a
mostaninál?
L.P.: Ebből a szempontból igen. A Kádár-korszakot
diktatúrának tartjuk, és az is volt. Megvolt benne a demokrácia
hangoztatása, és ebben az esetben ez pont meg is valósult. A palotában
ott van a Magyar Nemzeti Galéria, mint a nemzeti művészet megjelenítője,
a Budapesti Történeti Múzeum a főváros történetén keresztül az ország
történelmével és a Széchényi Könyvtár a tudomány képviseletében – ez,
akárhogy is nézzük, demokratikus koncepció, és egy olyan
nemzeti-kulturális egységet képvisel, amire a bécsi Burgon kívül nincs
példa.
aP: De ettől ezek az épületek még nem váltak alkalmassá is a kulturális célokra.
L.P.: Ez az egyik fő érv, hogy miért kell például a
Magyar Nemzeti Galériát kiköltözteni. Először is: az egyik legnagyobb
attrakció, a középkori szárnyasoltárok számára ideális helyszín az
egykori Trónterem. A gépészeti, klimatikus viszonyok és a fényviszonyok
is tökéletesek itt. A szárnyasoltárok amúgy nem is az új épülő múzeumba
kerülnének, hanem a Szépművészetibe, ahol az 1800 előtti művészet kap
majd helyet. A Magyar Nemzeti Galéria a Várban nem szenved helyhiányban,
és az utóbbi években a megújult klímaberendezésével, az újrarendezett
állandó kiállításával sokat fejlődött. Még a sokat szidott egykori
Legújabbkori Történeti (korábban Munkásmozgalmi) Múzeum tereit is jól
lehet használni, így esetenként még a fedett udvart a
hasznavehetetlennek ítélt lépcsővel is, példa erre az El Kazovszkij
kiállítás. Szóval, ha a muzeológusok és kurátorok komolyan veszik az
épületet és adottságait, akkor ezeket azért korszerűen be lehet lakni. A
Széchényi Könyvtár tényleg rekonstrukcióra szorul, meglehetősen
alulfinanszírozott, és beteltek a raktárai is. Ez utóbbit a jelenlegi
helyzetben is javítai lehet, földalatti raktárakat ki lehet alakítani.
Nem beszélve a digitalizációról, amely nem teszi feltétlenül szükségessé
minden példány fizikai tárolását itt a könyvtárban. Szóval, én nem
látok annyira erős indokokat arra, hogy költözni kelljen. Csak kisebb
részben poilitikai döntés volt a helyreállításkor, hogy nem mennek
vissza a historizmusba. Anyagi okai is voltak, de ízlésbeli okai is: a
historizmust nem tekintették olyan értéknek, amely egy az egyben
rekonstruálandó volna. A kontinuitást most éppen az adná meg, hogy nem
töröljük el a Vár történetéből az elmúlt 60-70 évet, és megyünk vissza a
XIX. századba, hanem megnézzük, mi az ami érték, és kortársi
eszközökkel nyúlunk hozzá az épületekhez.
aP: Lépjünk el egy kissé a Vártól: zajlik a kastélyprogram,
és a régi kastélyok berendezése tárgyakkal, az Iparművészeti Múzeumot
arra kötelezik, hogy lássa el Fertődöt tárgyakkal, berendezésekkel.
Visszaépítenek egykori várakat. Minek vagyunk a tanúi? Milyen esztétika,
művészetfelfogás és történelemfelfogás érvényesül itt?
L.P.: Ami a stílusban épített épületeket illeti, ezt
a kormányzati történelemfelfogás manifesztációjának gondolom. Eszerint
ha kiiktatják azt az ötven évet, amit nem szeretnének látni, amiben ők
is felnőttek, akkor visszahozható valamiféle nemzeti nagyság, és
folytatható a történelem ott, ahol szerintük megszakadt a folytonosság.
Azt is érzem, hogy a kormányzat képtelen kezelni a kortárs építészetet.
Rizikós dolognak tartják, ami nyilván így van, mert merészség kell
hozzá, és nem lehet olyat építeni, ami mindenkinek tetszik. Míg azt,
hogy Hauszman, Pfaff, Feszl és Lechner már valakik, azt lehet
kommunikálni, abban kevesebb kockázatot látnak. A középkori nosztalgia
már sokkal szélesebb körű, és a laikus látogatónak tetszhet is. Megint
indul egy várprogram, harminc új helyszínnel. A rekonstrukciókkal a
tudományos újraértékelés lehetőségei is megszűnnek, itt a
műemlékvédelemnek már semmilyen szerepe nem marad. Az, hogy az
elkövetkezendő generációk és a történettudomány számára biztosítsa az
eredeti maradványokhoz való hozzáférését, az itt már lehetetlen lesz. A
probléma az, hogy ezek a dolgok hazugságok. A rekonstrukció nem azt
mutatja, hogy milyen volt egy épület, hanem azt, hogy milyennek
képzeljük. De a legkárosabb, hogy azt hazudjuk magunknak: a megszakított
múlt folytatható, és összefüggéseiből kiragadva csak az is folytatható
belőle, ami jó volt. Így a múlt operettvilággá válik, a Csárdáskirálynő és a Luxemburg grófja
világává, miközben ezek az épületek nem ebben a világban épültek. S ha
itt hazudunk magunknak, akkor hazudunk abban is, hogy mire predesztinál
minket a múltunk. És akkor az következik, hogy milyen nagyszerű a
teljesítményünk, és azt is elhisszük, ami nem igaz, hogy mi itt
növekszünk, gyarapszunk, naggyá válunk, de ahogy egykor a tatár, meg a
török ránk támadt, úgy most is ránk támad a világ. Ez egy olyan hamis
konstrukció, hamis tudatállapot, ami nagyon rosszat tesz az országnak.
aP: Négy évvel ezelőtt egy interjúban azt mondta, a hazai intézményes műemlékvédelem 140 éves története véget érhet. Múlt időbe tehetjük ezt a mondatot? Véget ért?
L.P.: Igen. Jelen pillanatban az, amit Európában
műemlékvédelemnek tartanak, az a szellemiség és gyakorlat,
Magyarországon állami szinten már nem létezik.
2016. 04. 11. - artportal.hu
:::::
Össztűz a Liget-projektre | 2015. 04. 21.
Az Új Nemzeti Galéria tervpályázatának
eredményhirdetése után újult erővel lángolt fel a vita a
Liget-projektről. A Magyar Tudományos Akadémián ízekre szedték a tervet.
Beszámoló.
Mindent a maga helyén
címmel szervezett városfejlesztési konferenciát április 17-én a Magyar
Tudományos Akadémián a Liget-projekttel szemben kezdettől fogva kritikus
álláspontot képviselő Magyar Urbanisztikai Társaság (MUT). Amikor a
meghívók kimentek, még nem volt ismert az Új Nemzeti Galéria épületére
kiírt meghívásos tervpályázat eredménye, de a pályázaton „bombát
robbantó” Zoboki Gábor neve már szerepelt az előadók listáján.
https://artportal.hu/magazin/ossztuz-a-liget-projektre/
Értelmiségiek nyílt levele a budai Vár ügyében | 2015. 04. 09.
"A munkálatok már folynak, anélkül, hogy a terveket a
nyilvánosság és a független szakértők megismerhették volna" - írja
levelében a Párbeszédet a Várért Kezdeményezés.
Tizenkét hazai értelmiségi nyílt levelet intézett a Hauszmann Terv Társadalmi Testületének tagjaihoz a budai Vár, Várnegyed és a Palota jövőjével kapcsolatos tervek nyilvánossága érdekében.
Mint írják, a “Nemzeti Hauszmann Terv Társadalmi Testületének március 12-én megtartott második ülése előtt
a Vár és a Palota ügyeivel megbízott kormánybiztos, L. Simon László
ismertette a sajtó képviselőivel a már meghozott döntéseket.
A Párbeszédet a Várért Kezdeményezést március végén alakította
meg tizenkét hazai értelmiségi, akik a mostani nyílt levelet is
jegyzik: Beke László művészettörténész, Beleznay Éva építész, Buza Péter várostörténész, Bencsik Barnabás művészettörténész, Ferkai András építész, Gyáni Gábor történész, Marosi Ernő művészettörténész, N. Kósa Judit újságíró, Mélyi József művészettörténész, Perczel Anna építész, Szelényi Iván szociológus, Wessely Anna szociológus.
Céljuk, hogy kövessék a Várbeli beruházás menetét, tekintettel a
“lehetséges szakmai, társadalmi, pénzügyi, urbanisztikai, kulturális,
idegenforgalmi hatásokra a változtatások következményeire”. Leszögezik,
nem a kormány által felállított testület alternatívája, hanem a
nyilvánosságot segítő vitapartnere kívánnak lenni.
https://artportal.hu/magazin/ertelmisegiek-nyilt-levele-a-budai-var-ugyeben/
Kommentáld!