Szilasi Alex a Hungarotonnál nemrég lemezre vitte Chopin valamennyi művét, amelyeket koncerteken is gyakran megszólaltat. Közben értékes, régi zongorákat kutat és újíttat fel, hogy ismét lehessen játszani rajtuk.

Gramofon: Beszéljünk először a családi hátteréről, amely érdekesnek tűnik, bár csupán annyit tudni, hogy Olaszországban, Parmában született, és egyik nagyapja Csenki Imre karnagy, zeneszerző…

Szilasi Alex: Családom históriája igazi kelet-közép-európai történet.  A szüleim itt ismerkedtek meg, Budapesten, de Olaszországban házasodtak össze. Én 1968-ban megszülettem Parmában, aztán Bresciába költöztünk, ahol apám orvosként dolgozott. A zene már akkor folyamatosan körbevett.

Az egyik konzervatóriumi vizsgára készülve nem volt időm meghallgatni Bach Brandenburgi versenyeit, a vizsgán ennek ellenére fölismertem, és azt is tudtam, hogy a harmadikból szólt egy részlet. Otthon elmeséltem ezt anyámnak – csodálkozva, hiszen, mint mondtam, a vizsga előtt meg sem néztem. Ő elmondta, hogy amikor kisbaba voltam, sőt, amikor várt engem, állandóan a Brandenburgi versenyeket hallgatta, így természetes, hogy a fülemben vannak. Másrészt – amint a kérdésben is utalt rá – anyai nagyapám Csenki Imre, tőle kaptam az első zongoraleckéket és a benyomásokat a zene világából. Ő rögtön észrevette, hogy van affinitásom a zenéhez. Olaszországban igen ritka a hóesés, ezért egyszer, még kisgyerekként, néhány szállingózó hópelyhet látva, elkezdtem énekelni, hátha attól jobban esik. Nagyapám meghallotta, és kiderült, hogy egy kánonban énekelhető kis dallamocska született. Amikor jöttünk haza látogatóba – mert édesanyámnak ez nagyon fontos volt –, engem semmi egyéb nem érdekelt, csak a nagy Bösendorfer koncertzongora, és azon játszottam olyan kis dalokat, mint a Gólya, gólya, gilice vagy a Megfogtam egy szúnyogot.

G.: Meddig élt Olaszországban?

Sz. A.: Akkor jöttünk haza édesanyámmal és a húgommal, amikor a szüleim elváltak. Hét és fél éves voltam. 1976 májusában tértünk vissza, és szeptembertől iskolába kellett mennem – úgy, hogy egy szót sem tudtam magyarul.

G.: Hogyan? Otthon nem beszéltek magyarul?

Sz. A.: Én nem emlékszem rá, hogy bármikor is magyarul beszéltünk volna. Bár édesanyám állítólag próbálkozott. Arra emlékszem, hogy egyszer elolvasta nekem a Nyitnikéket… De azt sem tudtam, hogy apám beszél magyarul…. Én hivatalosan Alexis néven születtem, és ebből úgy lett Szilasi Alex, hogy a hazatelepüléskor a regisztrációs irodában azt mondták anyámnak, hogy magyarul nincs Alexis név. Mivel engem otthon Alexnek becéztek, ez lett a nevem.

G.: Tehát amikor Magyarországon elkezdte az iskolát, még egyáltalán nem beszélte a nyelvet.

Sz. A.: Így van. El is voltam keseredve, mert az iskolában való megfelelés fontos volt számomra. Nem akartam Pinokkió lenni, aki az olasz értékrend szerint a rossz tanuló megtestesítője. A Váci utcai zenei általánosba jártam, ahol úgy mutattak be, hogy itt van egy kisfiú, aki Olaszországban született, és nem beszél magyarul. Akkor felállt a későbbi legjobb barátom, hogy üljek mellé, ő majd megtanít. 

Első „nyelvóráim” egyik emlékezetes szava volt a mindennapi életben rendkívül gyakran használt szekerce… Mégis hatékony volt a nyelvtanítás, mert egy évvel később már senki meg nem mondta, hogy én azelőtt nem beszéltem magyarul. Annyira természetesen beszéltem, hogy mindenki megfeledkezett arról, hogy a szókincsem talán még nem olyan gazdag, mint a korosztályomé – ebből aztán adódtak is problémák. De már az első napon is egy sokkoló élményben volt részem: el kellett volna énekelnem a Hová mész, te kisnyulacska? kezdetű dalt – persze semmit nem értettem belőle, az ingyom-bingyommal meg végképp nem boldogultam, mire kaptam egy bekarikázott, piros egyest. Próbáltam magyarázni, hogy lalázva szívesen eléneklem – erre meg egy figyelmeztetőt is kaptam, és szóltak anyámnak, hogy ki kellene vennie a zenei osztályból, mert nincs érzékem a zenéhez.

Ehhez képest én körülbelül tíz nap elteltével azzal álltam elő, hogy akkor vagyok hajlandó iskolába járni, ha zongorázhatok. Anyám először nem pártolta ezt a kívánságomat – noha ő 22 évig hegedült –, mert nem akarta még ezt a terhet is rám rakni, de olyan konokul kitartottam, hogy végül belement. Így a zeneiskolát csak később, október közepén kezdtem el, akkor viszont rögtön eldöntöttem, hogy zongorista akarok lenni. Bényei Andrásné volt a tanárnőm – most a két nagyobbik fiamat, Dávidot és Barnabást is ő tanítja. Kezdetben két probléma volt: egyrészt nem nagyon értettem az instrukcióit, másrészt csak úgy voltam hajlandó gyakorolni, ahogy én szeretek – tehát improvizáltam. Különböző történeteket zongoráztam el, például Az öreg, de még nem kihalt ház című „zongoraciklusomat” interpretáltam minden délután különböző fordulatokkal – ezeket persze a nagyapámtól lestem el, aki kiváló zongorista is volt. Nagyon örült, hogy elkezdtem zongorázni, ha lehetett, azonnal leült, és játszott nekem.

G.: Gondolom, az ő hatása is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen hamar eldöntötte: zongorista lesz.

Sz. A.: Persze, biztosan. Végigjátszotta nekem a Mozart- és Beethoven-szonátákat, a Wohltemperiertes Klaviert, nagyon szerette Lisztet, és néha játszott Chopint. Mindegyiket szívesen hallgattam, de érdekes módon Chopinnél nem reagáltam. Szomorúnak éreztem. Valószínűleg valahol mélyen borzasztóan megfogott, és ezért nem váltott ki külső reakciót. Nagyapám azt mondta, később nagyon fogom szeretni. Így is lett. Azt is mondta, hogy Chopint igazából Pleyel-pianínón kell zongorázni, mert akkor jön rá az ember, milyen hangzásvilága lehetett eredetileg. Ez is bejött. Húsz évvel később a Pleyel gyárban találom magam, próbálgatva a Pleyeleket… Ez életre szóló élmény, olyan sokkhatás, amely ráébreszt arra, hogy revideálni kell bizonyos Chopinnel kapcsolatos reflexeket. Nem azért, mert a hangszer más, hanem mert az a korszak volt más: olyan szókinccset használtak,  amelyet Chopin halála után húsz évvel már nem. Már konzervatóriumban feltűnt nekem, hogy a chopini kottakép milyen kísértetiesen hasonlít a bachi kottaképre.

Később olvastam Chopin egyik tanítványának visszaemlékezését, amelyben leírta, hogy Chopin egyszer 18 prelúdium és fúgát játszott el fejből a Wohltemperiertes Klavierból… Rendkívül izgalmas volt számomra az a felismerés, hogy a kontinuitást nem feltétlenül a Haydn–Mozart–Beethoven vonal meghosszabbítása jelenti Schuberték meg Chopinék felé, hanem egész más oldalról is vannak kapcsolódások. Amikor ezt megértettem, természetesen adódott, hogy foglalkoznom kell a zongora kérdésével. Mitől robbant be a mindennapi életbe?  Hogyan lett státuszszimbólum? Hogyan vált a fiatal lányok hozományává? Vonzó üzleti befektetéssé, amely csak lassan veszít értékéből? A II. világháború előtt az egyik legkeresettebb árucikké, amit a fegyvergyárak felvásároltak az öntvény meg a húrok miatt? Említettem, hogy nagyapámnak volt egy Bösendorfer koncertzongorája.  Én azt néhány hónap elteltével már szét is szedtem, mert azonnal érdekelt a mechanikai, fizikai része is. Számos kérdésemre később Rados Ferenctől kaptam választ, akihez hat évig jártam a főiskolán, hetente háromszor. Ő volt tanulóéveim legmeghatározóbb személyisége. A diplomakoncertem után odajött hozzám, és azt mondta, hogy most el kellene felejtenem mindazt, amit tanultam. Évekkel később jöttem rá, hogy valójában mire gondolt. Ha találkozom vele, zenéről szinte már nem is esik szó.

G.: Térjünk vissza ahhoz a ponthoz, amikor elmegy a Pleyel gyárba. Nagyapja megjegyzésén kívül végül is mi indította erre?

Sz. A.: Több minden. A lemezjátszó alatti lemezgyűjtemény, benne Vladimir Horowitz első felvételei, Alfred Cortot Chopinjei, Maurizio Pollini fiatalkori interpretációi. Ezeket hallgatva – az egyéni előadásmódok különbségei mellett – feltűnt a zongorahang különbsége is. Érdekelni kezdett, hogy ez mennyire függ az előadótól és mennyire a hangszertől. Kedvenc foglalatosságom volt a hetvenes évek vége táján nagyapámmal elmenni Fenyőnéhez – ő volt a legnagyobb zongorakereskedő a Nagykörúton –, ahol semmi mást nem csináltam, csak leültem a zongorákhoz játszani: megfigyeltem, hogyan szól egy Förster vagy egy Bösendorfer vagy bármilyen más zongora. Ekkoriban már bőszen gyakoroltam, és nagyapám Bösendorfere annyira amortizálódott, hogy szükség volt egy új hangszerre. Szóba került, hogy a Steinway a legjobb a zongorák között, a nagyapám úgy döntött, ilyet veszünk. Pontosan kilenc Steinwayt néztünk meg, négy és fél év alatt: mindet, ami föllelhető volt. Végül a tizediknél mondtam azt, hogy ez igen, ezt kell megvenni. Erre Gyöngy Pál sanzonszerző rózsadombi lakásában bukkantunk.

Az első akkordok után tudtam, hogy ez az igazi. Amikor nagy anyagi erőfeszítések árán sikerült megvennünk, a Bösendorferhez hasonlóan ezt is szétszedtem. És láttam, hogy kardinálisan különböznek a megoldások. Évekkel később, egy svájci mesterkurzus alkalmával volt szerencsém kipróbálni Zürichben egy Pleyel-pianínót. Természetesen Chopint játszottam rajta. Ott is azt kértem, szedjük szét, nézzük meg – és láttam benne egy egészen különleges mechanikai megoldást. Korábban én is azt gondoltam, hogy egy Steinway mindenre képes – de kiderült, hogy nem. Miért kellene megfosztanunk magunkat attól a hangzásvilágtól, amit más zongoragyárak hangszerei nyújtanak?

Ne felejtsük el, hogy az 1860-as évektől az 1930-as évekig a Steinway sehol nincs a többihez képest. Dohnányi Chickeringhez ül le, vagy ha az nincs, Bösendorferen játszik. Az ifjú Wilhelm Backhaus előbb Pleyelen zongorázik, aztán áttér a Bösendorferre, de ha kell, Bechsteinen játszik. Ezek a hangszerek ugyanis nagymértékben különböztek egymástól, és megvolt a lehetőség, hogy az ember azt válassza, amelyik a programnak legjobban megfelelt. Ezt a közönség és a kritika is természetesnek tekintette. Ám azzal a koncertező életmóddal, amely a XX. század első évtizedeiben lett divatos – egyik nap Párizs, másik nap London, és így tovább –, szükségessé vált, hogy a koncerttermeknek olyan zongoráik legyenek, amelyek mindig megbízhatóan hozzák a megfelelő színvonalat. Ekkor jött a Steinway, amely fokozatosan kiszorította a többi márkát. Manapság már szinte kiváltságnak számít, ha valaki megengedheti magának, hogy a műsorát az annak megfelelő – többnyire saját – zongorán játssza el.

G.: Úgy tudom, munkál Önben egyfajta gyűjtőszenvedély is – tulajdonában van például Dohnányi zongoraszéke –, és céljai között szerepel egy nyilvánosan látogatható, állandó hangszergyűjtemény létrehozása.

Sz. A.: A gyűjtőszenvedély családi vonás, mindkét ágon. Édesanyám ráadásul könyv- és tárgyrestaurátor. A lakásban is nagyon hamar megtanítottak úgy járni, hogy ne törjem össze a dolgokat. Rados Ferenccel is sokszor órákon keresztül tűnődtünk valami talált kis darabon, hogy vajon az mi lehetett. A tárgyak gyűjtésének igényét az alakította ki bennem, hogy ha már a jövőt nem látjuk, legalább a múltat próbáljuk összerakni, rekonstruálni, mert arra építkezve tovább tudunk lépni. Dohnányi széke egyenesen a családjától került hozzám. Egy koncert után jelentették be, hogy szeretnék nekem adni. A „gondolkodó fotelem” Ádám Jenőé volt, aki annak idején a bútorokkal együtt eladta az alkotóházát a nagyapámnak. Ezek a tárgyak a saját, személyes környezetem részei, de úgy gondoltam, a hangszerek tekintetében túl kell lépnem ezen a körön. A tanítás során rájöttem – hiszen tizenöt éve tanítok, évekig külföldön (Dél-Koreában, Amerikában, Németországban) is dolgoztam –, hogy a hallgatók nagy részének fogalma sincs a zongora történetéről és működéséről. Egyfajta missziónak tekintettem, hogy megismertessem velük a hangszert, amelyen játszanak. Ha találok valahol egy értékes instrumentumot, igyekszem megmenteni, biztos helyre juttatni. 2004-re már eldőlt, hogy fakszimilében kiadom Chopin összes művét – a chopini francia első kiadás hasonmását –, és fölveszem az összes Chopin-művet, csak azt nem tudtam még, milyen hangszeren fogom eljátszani. Szerettem volna Pleyel-zongorán, amelyhez végül mégsem a Pleyel gyár révén, hanem a mesterhangszer-parkjáról híres Fabbrini zongoraházból jutottam: két csodálatos, múlt század végi hangszeren játszthattam a 2005-ös, Müpában rendezett zenekari koncertemen. Ezek közül a nagyobbikon vettem föl késôbb a sorozat elsô lemezeit.

Ekkortájt hozta úgy a véletlen, hogy az Iparművészeti Múzeumban megtaláltam egy egészen fantasztikus Pleyel-hangszert. 2008-ra sikerült olyan pénzügyi forrásokat találnom, amelyek segítségével nemcsak ezt a hangszert újítjuk fel, hanem az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében lévő többi, páratlan hangszert is – minden évben kettőt. Ezeket be is mutatjuk, hangfelvételek készülnek majd rajtuk. Így olyan, a világon szinte egyedülálló gyűjtemény jön létre, amelynek darabjai eredeti állapotukban felújítva megszólaltathatók. Az a célom, hogy egy állandó kiállítás keretében, havonta egyszer ifjú tehetségek játsszanak rajtuk, próbálják ki, adjanak koncerteket – a múzeum erre is alkalmas. Az ő gyűjteményüket, magán felajánlásként, kiegészítem saját gyűjteményem darabjaival, hogy azok is hozzáférhetők legyenek.

G.: Chopin műveit nemcsak lemezre rögzíti, hanem több év alatt, hangversenyek során is végigjátssza. Ahogy látom, repertoárjának gerincét amúgy is a romantika szerzői alkotják. Nem jelent ez egyfajta beszűkülést?

Sz. A.: Huszonegy éves koromig nem játszottam romantikus műveket. Szerettem a barokkal foglalkozni, s talán még inkább az impresszionistákkal, meg sok kortárs zenét is játszottam. Jelenlegi tevékenységem valóban erősen köt Chopinhez és a romantikához – de egy lakatlan szigetre nem őket vinném magammal, mert már kiismertem, otthonosan mozgok ebben a korszakban.

G.: Van már elképzelése arról, mivel foglalkozik, ha befejezi ezt a sorozatot?

Sz. A.: Az egyik Schumann lesz, mert a chopini és a schumanni kottakép is nagyon hasonlít egymásra – de nem szeretném a teljes életművet feldolgozni. Nagyon érdekel a komponálás. Régi ambícióm, hogy ne csak reprodukáljak, hanem alkossak is. Legkevésbé zongorára írok, mert problematikus számomra, hogy ezt a hangszert még mindig XIX. századi technológiával készítik.  Nem szeretném, hogy úgy járjon a zongora, mint a viola da gamba, ezért igyekszem előmozdítani, hogy olyan fejlesztéseket hajtsunk végre a gyártásában, amelyek megfelelnek a mai kor technológiájának. Létre lehetne hozni egy zongora-utódot: ahogy a fortepianóból Hammerklavier, abból pedig zongora lett. Az már kiderült, hogy nem a szintetizátor vagy a clavinova jelenti a jövőt, hanem a mechanikus rész továbbfejlesztése. A komponálás vágya azt is mutatja, hogy mindenképpen szeretnék megnyilvánulni: nem feltétlenül egy Chopin-mazurka eljátszásával, hanem saját hangzásvilágom formába öntésével.

Aradi Péter – Gramofon