Soha nem voltak a történelemben az adók olyan magasak, mint a huszadik század végén, állítja egy amerikai történész. Charles Adams az adózás hatását vizsgálta a civilizációk történetére, és így jutott arra a következtetésre, hogy – rövid időszakoktól eltekintve – az embereknek ugyan minden korban fizetniük kellett a hatalmon lévőknek, de az elvonás mértéke még a legelnyomóbbnak tekintett birodalmak idején sem közelítette meg a modern demokráciákban alkalmazott állami adók nagyságát.

Forrás: MNB Látogatóközpont, Fotó: S. L.

„Hódolj az istennek, tiszteld a királyt, de félned csak az adószedőtől kell.” Egy sumér agyagtáblán találták ezt a feliratot, amelyből kiderül, hogy négyezer év óta nem sokat változott az emberek véleménye az adófizetésről.

Az adó szükséges rossz, szokták mondani, amely a civilizáció kezdete óta kíséri az emberiség történelmét. Nem csak a mai könyvtárak polcait töltik meg az adójogszabályok kötetei, a régebbi korokból fennmaradt írásos dokumentumok jelentős része is az adószedéssel kapcsolatos. Több tízezer sumér agyagtábla őrzi a rég eltűnt birodalom adószedőinek a feljegyzéseit. A híres egyiptomi rosette-i kő felirata – amely alapján sikerült megfejteni a hieroglifákat – a papi adómentességről szóló rendelkezés, de az újszövetségi evangéliumok legismertebb történetét, Jézus születését is egy nemzetközi adóösszeírással kapcsolatban jegyezték fel.

Egykulcsos adó Egyiptomban

Egyiptomban a fáraók már fejlett adórendszert működtettek. A Níluson vámot szedtek, az aratás után pedig adót vetettek ki, amelyet az írnokok mértek fel és hajtottak be. Az egyiptomi adózást a Biblia alapján egy ókori gazdasági zseni, a rabszolgából hercegi méltóságra emelkedett József dolgozta ki. Tanácsára a fáraó stratégiai gabonakészleteket halmozott fel, amelyet a hamarosan bekövetkező válság idején nagy nyereséggel tudtak értékesíteni.

Amikor a lakosság már minden vagyonát – pénzt, földeket, jószágot – gabonára cserélte, József úgy rendelkezett, hogy csak az kaphat az állami készletekből, aki vállalja, hogy a termés ötödét beadja a fáraónak. Ezzel megszületett az egyiptomi adórendszer, a 20 százalékos egykulcsos jövedelemadó. Mentességet csak a papok kaptak. Az emberek – ritka történelmi pillanat – örömmel fizették meg az adót, hiszen József rendelkezése az életben maradást jelentette számukra. A 20 százalékos adótörvény a válság elmúltával is megmaradt, a lakosság lelkesedése valószínűleg kevésbé. Az adózás kiemelt fontosságát jelzi, hogy Egyiptomban egyedül a főadószedők síremlékei közelítik meg a fáraósírok méretét.

Az adók – a katonaság mellett – már az ókorban is a központi hatalom legfontosabb pillérét jelentették, amellyel az uralkodók jelentősen korlátozták az alattvalók szabadságát. Amikor az egyiptomi elnyomásból kiszabadult és egyenrangú törzsekbe szerveződött zsidó nép egy idő után közfelkiáltással mégis királyt akart választani, Sámuel próféta figyelmeztette az embereket, hogy a rendszerváltásnak súlyos ára lesz: „A királynak, aki uralkodni fog felettetek, ez lesz a hatalma: …elveszi legjobb szántóföldjeiteket, szőlőhegyeiteket és olajfás kertjeiteket, és szolgáinak adja, …barmaitokat megdézsmálja, és ti szolgáitok lesztek néki.” (Sámuel első könyve 8,11–17)

Az asszírok és a perzsák elsősorban a meghódított népekre vetettek ki adót, míg az ókori görögöknél általános adófizetés nem létezett, kivéve a háborúk idejét. A háborús különadó rendszerét a későbbi hatalmak is előszeretettel alkalmazták, igaz a görögtől eltérően a sarc általában a hadjáratok után is megmaradt. Athénban azonban a külföldieknek havonta egydrachmás különadót kellett fizetniük. Az Akropolisz mellett talált egyik szobor felirata a „becsületes adóbeszedő” tisztességét hirdeti, utalva arra, hogy azért a demokrácia őshazájában sem működött minden hibátlanul.

Charles Adams

Rómát a légiók mellett az adószedők tették naggyá – véli Charles Adams.
A történész szerint Augustus császár volt az, aki adóreformjával új alapokra helyezte a birodalmat. Augustus hosszú uralkodása alatt háromszor is összeíratta az impérium lakosságát annak érdekében, hogy az adókat minden provinciában pontosan ki lehessen vetni.
A cenzus idején mindenkinek a szülőhelyén kellett regisztráltatnia magát, így került József és Mária is Betlehembe, valószínűleg az i. e. 8-ban tartott összeírás alkalmával.

Augustus újítása volt az örökösödési adó bevezetése (mértéke 5 százalék) és az, hogy felszámolta az adóbérlők rendszerét. A „vámszedők” nem véletlenül voltak az ókorban közutálatnak örvendő személyek: mivel szabad kezet kaptak az adók kivetésére és behajtására, gyakran a központi hatalom előírásainál többet követeltek. Augustus reformjával állami hatóságok vették át az adók összegyűjtését, az adószedők már csak hivatalos alkalmazottként járhattak el. Népszerűtlenségük azonban megmaradt, és a korrupciót sem sikerült teljesen felszámolni, mint azt az egyik evangélistának, a kapernaumi vámszedő Máténak az esete is bizonyítja.

Augustus idejében egyébként az általános forgalmi adó (amit az áruk eladása után számítottak fel) 1 (egy!) százalék volt, kivéve a rabszolgák kereskedelmét, amire 4 százalékot számítottak fel. A kiszámítható adóbevételek tették lehetővé a római lakosok számára a bőkezű szociális juttatások, az ingyenkenyér és a szórakoztatás biztosítását is. A birodalom hanyatlásának idején a jól működő adóbehajtás rendszere is megroppant. A késői császárok a kieső jövedelmek pótlására önkényes adókat vetettek ki, s ezek sorozatos lázadásokhoz vezettek a provinciákban.

Szolgáltat vagy osztogat?

A középkori Európában a királyok általában nem tudták pontosan számba venni birodalmuk alattvalóit, ezért az állami bevételeket más forrásokból, például királyi jogok áruba bocsátásával fedezték (lásd keretes írásunkat). Ez persze nem zárta ki azt, hogy a helyi földesurak rendszeresen megsarcolják – a kötelező kilenced felett – jobbágyaikat, mint azt a nottinghami Robin Hood története is megörökítette. A kilenced valójában az egyházi tizeddel azonos mértékű 10 százalékos adó volt, amelyet kezdetben természetben, később azonban pénzben is meg lehetett fizetni.

A középkori elvonások mértéke (mintegy 20-25 százalék) jóval magasabb volt, mint a Római Birodalom idején, és a nemesi adómentesség miatt a terhek jóval egyenlőtlenebbek voltak. Ez a török hódítással szembeni európai ellenállást is gyengítette, mivel az ottomán uralom alatt álló területeken nem kellett megfizetni az egyházi tizedet, és az adók mértéke – még a bégek sarcaival együtt is – kisebb volt, mint a katolikus országokban.

Marinus van Roymerswaele: Adószedők (16. század)

Ebben az időszakban is történtek kísérletek nagyszabású adóreformokra.
V. Károly német-római császár tíz hatalmas régióra osztotta fel soknemzetiségű birodalmát, hogy az adózást függetlenné tudja tenni a fejedelemségektől. Az egységtörekvés ára az lett, hogy folyamatosan nőtt az adóelvonás, aminek az egyik áldozata Spanyolország volt, ahol a mesés gyarmati jövedelmek ellenére egy évszázadon belül csődhelyzet alakult ki.

A protestáns hit terjedése és a felvilágosodás megváltoztatta az adózással kapcsolatos gondolkodást is. Felismerték, hogy a civilizált társadalmak nem létezhetnek a polgárok által tudatosan vállalt áldozatok nélkül, ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy az adók a hatalom kezében könnyen az elnyomás legfontosabb eszközeivé válhatnak. Montesquieu szerint az állampolgárokra kivetett közvetlen adók szükségszerűen zsarnoksághoz vezetnek, ezért ő közvetett, például a kereskedelmi forgalom alapján számított adózást javasolt.

Egy másik vita a körül bontakozott ki, hogy az adók az állam által nyújtott hasznos szolgáltatások (honvédelem, közrend, közigazgatás) ellenértékét jelentik-e csupán, vagy ennél többet, hogy az államnak legyen miből a javakat újra elosztania. A klasszikus liberális álláspont szerint az adózás minden formája eredendően rossz, ezért a cél az, hogy ezt a lehető legalacsonyabb, az emberek lét- és vagyonbiztonságát és a szabadpiaci gazdaság működőképességét garantáló szinten lehessen tartani, míg az újraelosztás mellett érvelők szerint az állam feladata jóval szélesebb: a társadalmi igazságtalanságok kiküszöbölése, az általános egészségügyi és nyugdíjellátás biztosítása és így tovább.

Marx Károlynak – állítja az amerikai történész – sikerült a kapitalizmust olyan sötét fényben feltüntetnie, hogy azóta a nyugati világban is a kormányok úgy érzik: egyre többet kell tenniük polgáraik boldogítása érdekében. Ennek pedig ára van, ami azzal jár, hogy a nagymértékben kibővült termelés és kereskedelem mellett is rohamosan nőttek az adókulcsok. A szemléletváltás következményeire a legjobb példa éppen a sokáig igazi adóparadicsomnak számító Egyesült Államok huszadik századi történelme.

Az amerikai álom vége

Az amerikai függetlenségi háború közvetlen kiváltó oka az Anglia által kivetett újabb és újabb adók voltak. Ezért nem meglepő, hogy az alapító atyák eredetileg az alkotmányban rögzítették, hogy az állam nem szedhet közvetlen (egyenes) adót polgáraitól. Amikor Lincoln elnök és a kongresszus a polgárháború idején jövedelemadót vetett ki a katonai kiadások fedezésére (mértéke 3-5 százalék volt), a legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a döntést.

Az amerikai kormányzatnak egészen 1913-ig a vámokból és a különböző árucikkekre kivetett jövedéki adókból kellett fenntartania az uniót. Az első világháború kitörése előtti évben a kongresszus alkotmánymódosítást fogadott el, amely lehetővé tette, hogy mind a magánszemélyekre, mind a vállalkozásokra jövedelemadót vethessenek ki. Eredetileg az új adófajta csak a leggazdagabbakat érintette, olyan magasan húzták meg a mentességi határokat. A háború azonban közbeszólt, és 1916-ban már a lakosság jelentős része adózott, a legmagasabb jövedelemadó-kulcs mértéke (az 1 millió dollár feletti összegekre) pedig elérte a 70 százalékot.

A békeidőszakban ismét csökkentek az adók, de az állami elvonás az adófizetők száma növekedésének köszönhetően folyamatosan emelkedett. 1913-ban 210 ezren adóztak Amerikában 1940-ben 14 millióan, míg a második világháború végén már 50 millióan. Pearl Harbor után az adókulcsok is az egekbe szöktek: 200 ezer dollár felett már a jövedelem 88 (!) százalékát be kellett fizetni. (Európa felszabadításának az árát nemcsak Eisenhower tábornok katonái, hanem az amerikai adófizetők is keményen megfizették.)

Abraham Lincoln

Ronald Reagan

1945-től az adó ismét csökkent, de az állam egyre több jóléti szolgáltatást vállalt magára, például gyermekenként 500 dollár adót visszatérített. A politikusok persze választások előtt rendszeresen adócsökkentést ígértek, amit – Ronald Reagan 1986-os radikális reformját leszámítva – nem nagyon tartottak be, így aztán ma már az Egyesült Államokban is 39,6 százalékos jövedelemadót szabnak ki (és hajtanak be egyre kifinomultabb módszerekkel), hasonlót mint a költséges bürokratizmusa miatt sokat bírált Európai Unióban. A huszonegyedik század eddig annyi változást hozott, hogy adócsökkentést már sem Európában, sem a tengerentúlon nemigen emlegetnek a politikusok – még ígéret szintjén sem.

hetek.hu