Eddig tartott a bújócska: holnap előáll jelentésével a plágiumbizottság. Közleményükből nem azt fogjuk megtudni, hogy Schmitt Pál lopta-e a doktoriját, hiszen már rég tudjuk, hogy igen. A bizottság jelentése azt árulja el, mekkora a pusztítóereje annak az akaratnak, amely Schmitt Pált elnökké tette és elnökként megtartotta.

Fotó: Fülöp Máté

A főméltóságú úr természetesen nem Schmitt Pál, ő csak a lakája. Orbán Viktor világossá tette álláspontját: szerinte Schmitt Pál nagyon is jó lesz elnöknek. A tanár urak pedig tudhatták az első pillanattól, hogy ha ők azt számolják ki, amit azóta mindenki más, vagyis hogy Schmitt úr plagizált – azzal azt is merészelik mondani, hogy nem lesz jó elnöknek, Orbán úr pedig e tekintetben téved.

Nem azért, mert a köztársasági elnöki hivatalhoz doktorátus kell: nem kell. Hanem mert a plágium kimondása már nemcsak azt állapítaná meg, hogy Schmitt Pál húsz éve megbotlott, hanem hogy most, elnökként is hazudott. Nem az a baj vele, hogy nem is doktor, hanem hogy jellemtelen.

És akkor Orbán begurul.

A félelem indokolt: a Nemzeti Együttműködés Rendszere magától értetődőnek veszi, hogy a tudomány támogatja politikai szándékait, és idegesen reagál, ha mást tapasztal. Ha ütközik a tudományos körökkel, akkor annál rosszabb a tényeknek. Mesélhet erről a Földrajzinév-bizottság, az OVB vagy az Alkotmánybíróság; de még az Akadémiától is zokon vették, hogy nem vállalták a vallások szűrését. Jogos az egyetemi alkalmazott szorongása: ha ő megbuktatja a miniszterelnök kedvenc udvarhölgyét, annak következményei lesznek, és onnantól inog az ő katedrája.

De annak is következményei lesznek, ha futni hagyja. És lehet, hogy hosszabb távúak.

Mit üzen diákjainak az az egyetemi tanár, aki szerint Schmitt disszertációja rendben van? Azt, hogy köttesd be a más munkáját, fiam, írd rá a neved, és átengedlek, ahogy Schmittet. Adhat-e az ilyen tanár elégtelent bármilyen silány munkára ezután? Elvárhat-e teljesítményt, papolhat-e az élethosszig tartó tanulásról? Nem, az ilyen tanárnak nincs többé becsülete, tanítványai röhögnek rajta, gúnyverseket fabrikálnak róla, és azokat felírják a falra a klotyóban. Csekélységnek tűnhet Orbán haragjához képest, pedig sokkal pusztítóbb.

A meghunyászkodással megspórolhatnak két év esetleges kellemetlenséget, de tizenkét év múlva is ennek az árnyékában fognak élni. Minden hátralévő döntésük és munkájuk fölött ott lebeg majd a bűzfelhő, hogy ez volt az a professzor, aki elárulta a hivatását.

Schmitt Pál 180 oldalt Georgiev munkájából fordíttatott le – anélkül, hogy a fordítást legalább átnézte volna –, további 17-et Heinemanntól lopott, aztán ráköpött, beköttette és leadta.

Ez akkor is egyértelmű, ha a Nobel-bizottság állítaná az ellenkezőjét. Egy felmentő vagy elmaszatoló jelentés legfeljebb muníció lehet a pártsajtónak és a rezsim legelszántabb drukkereinek, de a tényeket nem változtatja meg. Éppen a tudományos közösség látja a legvilágosabban, hogy ez bizony plágium. Aki ezt leokézza, az pont a saját szakterületén veszíti el a hitelét, és teszi ki magát igaz és igaztalan vádaknak, megvetésnek, szégyennek.

A plágiumbizottság tagjai maguk is tudósok. Arról kellett dönteniük, elfogadják-e Schmitt Pált egyenértékűnek saját magukkal. Hogy többre tartják-e magukat az ötdanos senkinél, aki mindig megtalálta a széles utat, hogy csalással, lopással, behízelgéssel, gerinctelenséggel előbbre jusson. Nem egyszerű élethelyzet, hiszen pont az alany mutatja, hogy jelenleg az övé a királyi út. Most eljött a rettegett pillanat: elő kell állni, a jelentést aláírni, és viselni a következményeket. Választani nemzeti együttműködés és tisztesség között. Akármi is lesz a papíron, ez a dilemma önmagában is tanulságos.

hvg