A vízkereszttől hamvazószerdáig tartó, de igazán az utolsó vasárnaptól nekilóduló időszak avagy „farsangfarka” ugyan a rá jellemző fékevesztett mulatozás miatt egyházi és állami tilalmakkal járt együtt, mégis természetes ellenpárja a rákövetkező, mérsékletre hívó nagyböjtnek – ahogyan Itáliából eredő elnevezése ’carne-vale’ (állítólag: „Hús, ég áldjon!”) jelzi.

A különféle jelmezes-álarcos maszkabál mindenfele ismert része ezen ünnepnek s nemcsak a nép körében, hanem a királyi udvarokban is – bizonyság erre a mulatni egyébként sem henyélő II. Lajos királyunk és a farsang hazájából, osztrák földről származó felesége, Mária.

A híres Velencei karnevál hajdan ajánlott öltözetei:

 hölgyeknek

 és uraknak

A nép körében is élő hagyománya volt a farsangi szokásoknak, melyek leginkább a tél temetésével függenek össze a mai napig.

Az emberek különféle állatalakoknak öltözve vagy épp nemet cserélve ropták táncukat a közelgő böjti időszak előtt, no meg a telet búcsúztatva, a lányokat s asszonyokat a tavaszi termékenység jegyében meg-megkergetve. E vaskos tréfákkal és ijesztő jelenetekkel tarkított ünnepnek legismertebb alkalma a mohácsi busójárás, ami csak egyike a régmúlt farsangi dramatikus népi játékainak (lakodalmas, betyáros, halottas). A csángók között ugyanis húshagyó hétfőn és kedden nagy pogányos ünnepet rendeztek a falu határában: legények öltöztek be mindenféle maskarába, rongyokba „mumusnak”, verekedtek, ostorral csapkodtak, a lányokat békákkal ijesztgették, végül pedig a fiatalok egy másik csoportja nagy hordókból meztelenül kiugrálva futkorászott.

. Noha „Szent István napjainak” hívták e szokást, nehéz bennük észre nem venni a pogány télkergetés nyomait – akár az ősi római Lupercalia ünnep jeleneteit.
Az időszak táncmulatságai egyébként elkülönültek nemre vagy életkorra: vasárnap a házasok, idősebbek, kedden a fiatalok tartották táncukat. Különös alkalma a farsangi mulatozásnak a férfiak számára szigorúan tilos asszonyok farsangja, amiről említést tesz a XV. század végén élt nagy ferences hitszónok és író, Temesvári Pelbárt, s amit Csokonai is földolgoz Dorottya komikus történetében. A farsang egyik főmotívuma egyébként is a lányok eladása, akiket – ha pártában maradtak az év során – az időszak utolsó napján, húshagyó kedden zöldfülű fiúk nagy csörömpöléssel kicsúfoltak: „Hushagyó! Itt maradt az eladó.

Akinek van nagy lánya, hajtsa ki a gulyára.” (Szabolcs m.) De az elkeltek sem úszhatták meg a célzásokat: „Gyüjjék haza, Pesta bácsi, mind eladták a lányokat: kit görhéért, kit máléért, Bagi Katit egy bimbóér, a kondásnét egy malacér, a kántornét egy szoknyáér, a lovásznét egy csikóér.” (Heves m.) Ez a motívum mutatkozik a Rába-vidéken ma is ismert rönkhúzásban, amikor is álarcos legények és lányok egy hatalmas fatörzset húznak-vonnak községtől községig, s meg-megállva bolondos ál-lakodalmat csapnak a hoppon maradtak kigúnyolására.

Rendszeres mulatozás folyt a fonókban is farsang minden napján, amit húshagyó kedden a „farsangtemetéssel” zártak. Az erdélyi Sóvidéken híven őrzik ezt a szokást, aminek központi figurája egy Illyésnek nevezett szalmabábú, egyben a tél jelképe: a népes társaság különféle szereplői (férfiakból verbuválódott ’pap, siratóasszonyok, halottvivők, muzsikások’ stb.) komikus keretek között meggyászolják, elsiratják Illyést (például hibáit dícsérik, erényeit rejtegetik), el is parentálják, sorsa elől azonban – amit a télnek kívánnak – nem térhet ki: elégetik. Ezt követően nagy táncmulatsággal, bállal vesznek búcsút a farsangtól.