A világon egyedülálló volt a memóriája a mentálisan sérült és az élet mindennapi dolgaival nehezen boldoguló, napokban elhunyt amerikai Kim Peeknek, aki az Esőember című film autista főszereplőjének ihletője volt.

Egy amerikai fiatalember megtudja, hogy az apja az általa addig nem ismert, autista bátyját gondozó intézményre hagyta a vagyonát. Csellel szerezné meg a szerinte neki járó örökrészt, de végül megszereti a fivérét, ő maga pedig jobb emberré válik a fél Amerikát átszelő közös utazásuk végére. Az édes-bús történetet elmesélő 1988-as, Esőember című amerikai film négy Oscar-díjat is kapott. A címszereplő Dustin Hoffman a szobrocska átvételekor köszönetet mondott Kim Peeknek, akiről a karakterkategóriát teremtő autista zsenit mintázták. Az eseményt és a filmet sokan idézték annak kapcsán, hogy röviddel karácsony előtt szívrohamban elhunyt Peek, akinek elképesztő memóriája mellett az életét megnehezítő számos fogyatékossága volt.

Az 1951-ben Utah állam fővárosában, Salt Lake Cityben született, mormon vallású Peek különleges tehetséggel bírt. Világszerte mintegy félszáz, autista vagy ahhoz hasonló betegségben szenvedő, ám valamilyen területen zseniális embert tartanak számon – kivétel nélkül férfiakat –, akik között ő állt a csúcson. Míg társai egy-két dologban, például sakkban vagy matematikában mutatnak hétköznapi ember számára elképzelhetetlen képességeket, az ő agyában 15 különböző kategóriában – az amerikai és világtörténelemtől a földrajzon és a zenén keresztül a sportstatisztikákig – tárolódott felmérhetetlen mennyiségű információ. Egyik kedvenc foglalatossága volt, hogy a vele találkozóktól megkérdezte születési dátumukat, majd másodperceken belül megmondta, az adott időpont a hét melyik napjára esett, és miről tudósítottak címlapjukon az aznapi lapok. Ha a lakcímet is közölték vele, felmondta a helyi közszolgáltatók elérhetőségét, és olykor évekre visszamenőleg elsorolta a szomszédok nevét is.

© AP

Már Peek születésekor látszott, hogy valami nem stimmel vele, mert fejének a térfogata az átlagos csecsemőkénél 30 százalékkal nagyobb volt, és rövidesen az is kiderült, hogy a motorikus képességeket irányító bal agyféltekéje sérült. Egy neurológiai vizsgálat később azt is kiderítette, hogy hiányzik a két agyfélteke között kapcsolatot teremtő – és az információt szűrő-irányító – idegi összeköttetés. Ez tette lehetővé, hogy a jobb oldali féltekét Peek tele tudja zsúfolni adatokkal. Sokat síró, nyugtalan kisgyerek volt, kilenc hónapos korában az orvosok azt ajánlották a szüleinek, hogy adják zárt intézetbe. Ezt ők éppúgy elutasították, mint azt, hogy hajtsanak végre a kisfiún lobotómiát, homloklebenyeltávolítást.

Fizikai képességeinek korlátozottsága és fejének nagy súlya miatt Peek csak négyévesen kezdett el járni, és élete végéig segítségre szorult, mert mozgáskoordinációjának hiányosságai miatt olyan alapvető dolgokat sem tudott elvégezni, mint a fogmosás vagy az öltözködés. Az agya viszont a kezdettől elképesztően működött. Olvasni 16 hónaposan tanult meg, a gyerekkönyveket betéve tudta, hatévesen kívülről fújta a Bibliát. Az iskolából mégis a legelső óráról hazaküldték, mert közösségben képtelen volt viselkedni, így magántanárokkal tanult, és 14 éves korában végzett a középiskolai tananyaggal. Érettségi bizonyítványt viszont csak az Esőember sikere után kapott, mert a korabeli iskolai rendszer nem tudott mit kezdeni vele. Salt Lake Cityben falta a könyvtárban az olvasnivalót, amiben segített, hogy képes volt a bal szemével a bal, a jobbal a jobb oldali lapot egyszerre olvasni. Egyszer megmérték, a két oldallal 10 másodperc alatt végzett, és az elolvasott szöveg 98 százalékára emlékezett, miközben egy átlagembernél az arány jó esetben valamivel 40 százalék fölött van.

Több figyelmet kért

A memóriáját telefonkönyvekkel edzette. A hétjegyű telefonszámok oszlopait fejben összeadta, és megtanult minden körzeti előhívószámot és irányítószámot is. Fényképezőgépként működő agyába bevésődött az USA és Kanada teljes térképe, és Észak-Amerikában bármely két pont között képes volt fejből elmondani a legrövidebb útvonalat.

Élete során több mint tízezer könyvet olvasott el és jegyzett meg, és egy idő után nem lehetett vele színházba vagy koncertre menni, mert egyetlen szó vagy hang kimaradását, illetve hamisságát a nézőtéren felállva kifogásolta.

A filmbeli másától eltérően nem autista, hanem úgynevezett Savant-szindrómában szenvedő Peek a világtól többé-kevésbé elvonultan élt, egy helyi közösségi házban dolgozott, ahol félelmetes memóriájával a könyvelésben segített. Később egy számítógép és két ember tudta elvégezni ugyanazt, amit ő.

Fordulat akkor állt elő az életében, amikor 1984-ben a szülei válása óta róla egyedül gondoskodó apja elvitte Texasba, a mentálisan sérült amerikaiak szervezetének egyik konferenciájára. Ott találkozott a mentálisan sérültekről korábban két tévéfilmet író Barry Morrow-val, akit lenyűgözött kivételes memóriájával. Morrow agyában ekkor született meg az Esőember forgatókönyvének ötlete, Hoffman pedig, aki Peektől kölcsönözte szerepéhez monoton beszédét és csoszogó mozgását, azt tanácsolta az apának, mutassa meg fiát a világnak.

Az Esőember sikere nyomán a világ felfigyelt Peekre. Apja kíséretében két évtized alatt több ezer előadást tartott, Európába is eljutott. Útjaira mindenhová magával vitte azt az Oscar-szobrot, amelyet Morrow a forgatókönyvért kapott, és nekiadott. Közönségének nemcsak különleges képességeit mutatta be, de arra is felszólította az embereket, hogy fordítsanak több figyelmet az autistákra, illetve a hozzá hasonló betegségben szenvedőkre. Több dokumentumfilm is készült róla, hat éve pedig az amerikai űrkutatási hivatal tanulmányozta az agyát abban a reményben, hogy olyan ismeretekhez jutnak a tudósok, amelyekkel segíthetik az asztronauták felkészülését a hosszú űrutazások mentális igénybevételére.

Orvosait is meglepve az addig legfeljebb két tucat embert ismerő férfi feltalálta magát új szerepében és az utazásai során gyakran változó, számára idegen környezetben. Bár absztrakt módon soha nem tudott gondolkodni, a közmondásokat nem értette, és a metaforákkal sem tudott mit kezdeni, mert mindent szó szerint vett, az utóbbi években némi humorérzéke is kifejlődött. Az Esőemberben szereplő énjétől, Raymond Babbittól eltérően Peek soha nem próbált szerencsét kaszinóban. Bár a black jack-asztalnál ő is tudott volna kártyát számolni, nem volt hajlandó élni ezzel a képességével, mert erkölcstelennek tartotta.

NAGY GÁBOR