Dr. Moskovszky Éva 1925-2010

Eltávozott az élők sorából dr. Moskovszky Éva régész, művészettörténész, a hazai játékkultúra kimagasló személyisége, a Magyar Nemzeti Múzeum egykori könyvtárosa, a Kiss Áron Magyar Játék Társaság alapító tagja.

Bizonyítékául annak a kincsestárnak, melyet dr. Moskovszky Éva alkotott és ránkhagyott, álljon itt egy igen gondolatébresztő és egyben gyakorlatias írása 2000. évből:

Dr. Moskovszky Éva: A játékszerek történetéről és a Moskovszky-Auer család gyűjtéséről

Amire eljutottunk odáig, hogy elismertessük a gyermekek jogát a játszáshoz, már ott is tartunk, hogy a gyermekek az európai, észak-amerikai kultúrákban elfelejtettek, vagy meg sem tanultak játszani. Hogy ennek milyen káros hatása van a fiatalokra, sőt az egész társadalomra, azt kérdezzük csak meg a pszichológusoktól, pedagógusoktól.

Visszafordítható-e a folyamat? Éppen a Fehérvári Babaház sikere, a vendégkönyvek beírása jogosítanak fel reménységre. A gyermekeket megragadja a míves, régi játékok látványa, és a Babaházban voltaképpen a játszásnak egy sajátos formája folyik: a szemmel, a fantáziával való játék. Ehhez egyelőre sajnos hiányzik valami: egy játszóház, ahol a gyermekek barkácsolva feldolgozhatnák a látottakat.

Milyen játékokat mutat a Babaház a látogatóknak? Néhány különleges darabot a 18. századból, zömükben 19. századi, főleg háziipari, ipari úton előállított fiú- és lányjátékokat, s a 20. század első harmadának játékszereit, amelyekkel a mai idősebb korosztály is játszott, vagy amelyek az általa gyermekkorában ismert világot adják vissza egy kicsinyítő tükörben.

Mielőtt ezeket a játék nagy korszakában készült darabokat bemutatnám, megpróbálom felvázolni a játékok szerepét az eurázsiai, észak-afrikai nagy kultúrákban.

A gyermekek első - és egyes kultúrákban összes - játékát a szülő és más idősebb családtagok készítik. A gyermek azonban szívesen eszkábál össze maga is játékot, és nemcsak jobb híján játszik vele. A kézműves által előállított és csereeszközért, ill. pénzért beszerzett játék a közösség magasabb életszínvonalának a jele. Az európai őskorban a bronzkor vége felé volt egy, a gazdag ékszereken is észlelhető gazdasági fellendülés, és ebből az időből már olyan apró tárgyak is kerültek napvilágra, amelyeket a játéktörténészek játéknak tartanak. Ezt a régészek egy része nehezen fogadja el, votivoknak, fogadalmi tárgyaknak mondják őket. A funkció eldöntéséhez több szempontot is figyelembe kell venni. Ha bronzból készült állatokat gyermeksírokban találunk, ezeket játékoknak tarthatjuk, és a miniatűr agyagedények, kis hordozható agyagtűzhelyek is azt valószínűsítik, hogy a bronzkori gyermek, aki szépen szőtt ruhákba volt öltözve (tehát nem állatbőrökbe, mint ahogy azt egy külföldi játékmúzeum tablójának grafikáján láttam) már főzőcskét játszott. Az, hogy a játékoknak bajelhárító funkciójuk is lehetett, néprajzi párhuzamokat, a távol-keleti játékok szerepét vizsgálva valószínűsíthető. A szülők nem is adtak olyasmit gyermekeik kezébe, ami rájuk bajt hozhatott.

A régi Perzsiából, Indiából kedves kis állatfigurák maradtak ránk - sündisznó, tigris stb. kőből, fémből, többük áldozati gödrökből került elő. Az állatok kerekekre voltak szerelve, tehát a gyermek maga után húzhatta őket. Hála a száraz homoknak, Egyiptomban még többezer éves fa- és textiljátékok is fennmaradtak: így tésztát gyúró emberke, tátogató krokodil és víziló, de háncslabdák is kerültek elő, illusztrációkként pedig képes ábrázolások a labdajátékok több változatáról. Írásos emlékekből tudjuk, hogy az egyiptomiaknál valóságos gyerekkultusz volt; még egy elkényeztetett fiúcska apjához írt követelődző levele is fennmaradt papiruszon. A gyönyörű kis emberalakok, az usebtik azonban nem tartoztak a gyermekjátékok közé, az előkelő halottakat kísérték túlvilági útjukra. Egyiptom hellenisztikus korszakából és a kopt korból már olyan kis alakok kerültek ki a gyermeksírokból, amelyeknek baba volta kétségtelen. Fából, rongyból készültek, némelyik gyönyörűen szövött kis tunikát viselt, lábán pedig kötött harisnyát. Ez utóbbiakat nem tűkkel állították elő, hanem karikába bevert szögek segítségével, mint ahogy sok évszázad múlva a zsinórokat is. Gyerekkorunkban fa cérnaorsóból, spulniból csináltunk ilyen kötszövött hurkákat gyártó szerkezetet, a fonalat áthurkoluk a szögeken, és a sorokat leemeltük. Ezen az elven alapszik a kötőgép is. (A hellenisztikus korból egy előkelő babahölgy teljes ékszerkészlete is fennmaradt, színaranyból, gyönyörű ötvösmunkával - ma egy Egyesült Államok-beli múzeumban díszeleg.)

Itt kell a babákról általában beszélnünk, és arról a szerepről, amit a leánygyermek életében játszottak. Számunkra természetesnek látszik, hogy minden kislány - édesanyját utánozva - játékbabát ringatott karjában, vagy hordott a hátán. Nos, sok kultúrában egyenesen tilos volt a baba, mert ezek az emberhez hasonló kis figurák a gyermekre, vagy más emberre rontást is hozhatnak. A magyarokkal rokon egyes ázsiai népeknél csak az idolnak van arca, a játékbabának nincs, tehát azzal nyugodtan játszhat a kislány. A kínai gyermeknek a legújabb időkig nem lehettek babái, a gyönyörű kínai figurák bábok voltak,- ezekre nem terjedt ki a tilalom - vagy keresztény missziókban, európaiak számára készültek. Japánban ellenben a papírbabák mintegy átveszik a bajt, amely a gyermeket fenyegeti, s évente a folyón leúsztatva el is viszi magával. A különféle babáknak védő szerepük volt, a csodaszép figurák, amelyek a császári udvar szereplőit ábrázolják, s amelyeket évente a lányok babaünnepén tesznek közszemlére, a leánygyermeknek a társadalomba való beilleszkedését segítik. A fiúknak ugyanúgy megvan a maguk ünnepe, szintén a játékok jegyében.

A zsidó és iszlám kultúrákban a baba a legújabb korig azért volt tilos, mert azt tartották, hogy a "faragott kép" bálványozásra csábíthat.

A görögöknél és a rómaiaknál a kislányok legfontosabb játékai közé tartoztak a babák. A tartós anyagból készült bábuk nemcsak gyermeksírokból kerültek elő, hanem templomok romjai közül is. A görögöknél, de a rómaiaknál is bevett szokás volt, hogy a gyermek felserdültekor - 12-14 éves korban - régi játékszereit egy-egy istenségnek ajánlva egy templomban függessze ki. Szapphó ilyen epigrammával örökíti meg ezt az eseményt:

Aphrodité, kegyesen nézz bíborfátylu babámra,
Én, Szapphó hozom ezt áldozatul teneked.

A legtöbb baba valószínűleg rongyból, bőrből készült, ezek azonban elpusztultak a földben. Megmaradtak a görög kerámia-babák, mozgatható végtagokkal, sőt kedvező esetben a fa- és elefántcsont bábuk is; ez utóbbiak között valódi kis remekművek is vannak, karjukon karpereccel, ujjukon aranygyűrűvel. Majdnem kizárólag hölgybabák, de akad köztük elvétve csecsemő is. Megható egy idős Vesta-szűz szarkofágjában talált baba - az öreg hölgyet egész életén át elkísérte gyermekkori játéka. Magyarország területéről nem ismerünk római kori babát, de mai határainkhoz egészen közel, Szlovéniában már került napfényre egy művészi antik baba. A keresztények sem tiltották a babával való játszást, nem tartották, hogy a bábuból bálvány lehet. Római kori babaedények a pannoniai kislányok tulajdonából is jutottak magyar múzeumokba. A legnagyobb, legértékesebb ókori babaedény-együttes ezüst, üveg edénykékből Rómától nem messze, egy kislány urnája mellől jött napvilágra. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, már a görög kislányok is játszottak jojóval, fennmaradtak vázaképek, de eredeti, szépen festett kerámia-jojók is. Az asztragaloszt - kecske- vagy birka-lábcsontot használták számlálásra, a fiúk kocka gyanánt, a lányok kapókőként.

A görög fiúcskák kedves játékai voltak a kerámia és fa lovacskák, a karika, amelyet még a 20. sz. elején is vígan gurítottak városok parkjaiban és falvak utain a gyerekek; a pergőcsiga, csapócsiga szintén örökéletű gyermekjátékok.

A vesszőparipa is legalább harmadfél évezreden át volt a fiúcskák kedvence: kisfiai kedvéért maga Szókratész is felpattant a szilaj nád- vagy mogyorófavessző lóra. Görög vázaképek tanúsága szerint a klasszikus korban az athéni fiúcskáknál a kétkerekű fakordé olyasféle szerepet töltött be, mint a 20. században a kisautó. A görög kisfiúk madzagon vonszolták maguk után a kis taligát, a nagyobbfajta változatba beleültek, és egymást húzták, vagy kecskét, bárányt fogtak a kordéba, de használták go-kart gyanánt is. Arisztophanésznak köszönhetően azt is tudjuk, hogy egy kis kordé ára egy obolosz volt. Ebből a korból ismerünk a vizes talajban megmaradt játéktaligát, mégpedig Pozsonyból. Rómában a labdát nemcsak a kisfiúk űzték , a fiatalembereknek, sőt a felnőtt férfiaknak is kedves időtöltéseik voltak a labdasportok.

A népvándorlás korában természetesen nem virágzott a játékkészítés és - kereskedelem, de azért a gyermekek játszottak akkor is, mint ahogyan később is háborúk, fenyegető veszedelmek közepette. Természetesen a fiúk játékai fából készült fegyverek voltak. Oroszországból, a nyugati tóvidék nedves talajából famegmunkáló műhelyek anyaga került elő az ásatásokból, és kitűnt, hogy háziiparban foglalkoztak játékfegyverek készítésével a kora középkortól kezdve az egész középkoron át. Más helyeken nem maradtak meg fa- vagy textiljátékok, csak a cserépből, csontból, esetleg fémből készültek. Honfoglaló őseinknél a kislányok ugyanolyan cserépbográcsban kotyvasztottak, mint amilyenekben - nagy méretben - édesanyjuk főzött.

19. századi művelődéstörténeti, játéktörténeti könyvekben azt olvashatjuk, hogy a középkorban a gyermekek nem játszottak, korán befogták munkára szegénykéket. Aki ilyesmit leírt, nyilván nem gondolt Brueghel csodálatos bécsi képére, ahol a gyermekek a legkülönbözőbb játékokkal foglalatoskodnak.

Ha szigorúan vesszük a periódusokat, a 16. század már nem középkor - mégis az itt látható játékok múltja nemhogy több száz, de több ezer esztendőre is visszamegy, tehát biztosak lehetünk abban, hogy az egész középkor folyamán is így játszottak a gyerekek. Igaz, hogy a játékok legnagyobb része játékszer, játékeszköz nélküli, dehát a gyermekek szabad idejüket a szabadban töltötték, csoportokban játszott mozgásjátékokkal, a kisleánykák az énekes, táncos játékokat kedvelték. A Brueghel-képen baloldalt, a ház belsejében látunk babázó kislányokat, játékbölcsővel, kis oltárral.

Természetes, hogy a középkorból is főként az ellenálló anyagokból, főleg kerámiából készült játékok maradtak fenn. Nürnbergben a régi kövezet felbontásakor egész sor 15-16. századi kerámiababa került napvilágra, de magyarországi ásatásokból is felbukkantak középkori fiú- és leányjátékok. Zolnay László egy budavári cseréplovacskát először gyermekjátéknak határozott meg, de többen azzal érveltek ez ellen, hogy túlságosan finom kidolgozású ahhoz, hogy gyermekjáték lehessen, tehát biztosan sakkfigura. Nos, sakkfigurának nagyon is nagy méretű, és az is valószínűtlen, hogy csupán lovacskák kerültek volna elő több sakkfigura-készletből. Azóta több kis ló is felbukkant, és bebizonyosodott, hogy ezek valódi gyermekjátékok voltak, egyesek sípokként működtek, lófejeket pedig pálca végére húztak, és kész volt a vesszőparipa. Hogy a budai példányok finomabb kidolgozásúak, mint osztrák, német fazekasműhelyekből kikerült rokonaik, az érthető: Buda királyi székhely volt, és a főúri szülők is igényes vevők voltak.

Főúri, fejedelmi gyermekek játékai voltak a bronzból készült kis lovasok, amelyek lovagi tornát vívtak egymással. Miksa császár különösen kedvelte ezt a játékot, amint az egyik illusztrált művéből kitűnik, és még Mária unokája gyermek-vőlegényének, a tragikus véget ért II. Lajosnak is készíttetett egy augsburgi fegyverkováccsal egy tökéletes kis bajvívót lovastul. Ez nem maradt fenn, de hogy milyen lehetett, elképzelhetjük egy német patriciuscsalád birtokában volt példányról.

Brueghel híres képén nem látunk labdázó gyermekeket. Állítólag a labdajátékok csak az úri osztályok gyermekeinek - és felnőtteinek - voltak fenntartva. Ismerjük a históriát, milyen nagy izgalmat okozott a "kis prímásnak", Ippolito d'Estének, Beatrix királyné unokaöccsének, Magyarországra való érkezésekor, hogy a fiúcska labdáit elhagyták valahol. A középkori labdajátékok hazája Itália volt, innen került aztán Franciaországba és Angliába sokféle változatuk, hogy nemzeti sportok váljanak belőlük. Báthory Zsigmond erdélyi udvarába is olasz labdaedzőt hívtak.

A 16-17. század főúri, fejedelmi lánykáinak arcképein gyakran látunk díszes, hölgynek öltöztetett babákat. Azt is tudjuk, hogy jól megfizették ezeket a pompás bábukat. Ekkoriban Párizs és Nürnberg volt a kialakulóban levő játékipar központja; szerepüket évszázadokig megtartották. Nem minden nürnbergi játék készült helyben, a város később inkább kereskedelmi központtá vált; a "norimbergai áru" a játékot és díszműárut jelentette még a 19. században is.

A 17. század híres, a legapróbb részletekig hűen berendezett babaházai is Augsburgban, Nürnbergben, no meg Hollandiában készültek - Angliát ez a hullám a 18. században érte el. Ezek a tökéletes kis paloták nem voltak intenzív játszásra valók, nagyobbacska lányok tanulgatták rajta az úriházak berendezését, a háztartás vezetését - de azért státusszimbólumoknak is mondhatók. Magyarországon nem maradt fenn ilyen pompázatos babaház, hiszen a háborús időkben ezeket nehezen is lehetett volna menekíteni. Csupán a dúsgazdag Nádasdy-család babaházáról tudunk - amikor az összeesküvőként kivégzett Nádasdy Ferenc értékes ingóságait elkobozták, a babaházat, a sok drága automatával - felnőtt-játékokkal - együtt, nyitott társzekereken Bécsbe szállították. Hogy az utolsó Grassalkovich herceg özvegyének, egy született Eszterházy grófnőnek hagyatékában fennmaradt antik holland ezüst babaedények családi darabok voltak-e, vagy a hercegné gyűjtötte őket, nem tudjuk.

Magyarországon a 17-18. században nem volt számottevő játékkészítés, a fazekasok állítottak elő apró edényeket, az esztergályosok csapócsigát, stb. Habán műhelyek ásatásaiból is jöttek napfényre játékedénykék, kis állatok. Egy régi magyar leltárban vörös tafotába öltöztetett viaszbáburól olvasunk. A 17. században az egyik erdélyi Teleki-kastély leltárában mennyezetes, faragott, festett babaágy szerepel, benne "alakocskákkal és lelketlen állatokkal". Így hívták Erdélyben a bábut és a játékállatot. A havasalföldi vajda Erdélyből rendel Apor Péteren keresztül kislányainak babákat, kis hintót, edényeket.

Az olcsó játékok tömeges termelése háziipari eszközökkel az osztrák és bajor Alpokban, valamint Türingiában, és az Érchegységben indul meg. Ezeken a vidékeken a földművelésből, állattenyésztésből nem tudnak megélni az emberek, kiegészítő foglalatosság után kellett már korán nézniük.

A nyersanyag, a fa adott volt, az értékesítést elősegítette a jó úthálózat. Míg a játékipar kifejlődését a városokban hátráltatták a céhes megkötöttségek, ezek nem hatottak a háziipari játékkészítésre. Az Alpok vidékén (Dél-Tirol, Grödeni-völgy,) ill. a bajor Alpokban (Berchtesgaden és Oberammergau) a protestantizmus elterjedésével nagyon lecsökkent a fából faragott szobrok iránti kereslet, ezért átálltak a játékkészítésre. Az Érchegységben az ónbányák merültek ki, itt a bányászok fogtak fajáték-készítésbe, főleg miniatürizált állatkákat, házakat, járműveket állítottak elő, érdekes technológiával. Oroszországban több helyen is készültek ötletes fajátékok, leginkább belföldi értékesítésre; olyan szervezett exporttevékenység, mint az osztrák-német hegyvidéken, nem alakult ki sem itt, sem más európai országban.

A 18. sz. végén a természettudományos érdeklődés hozza létre, illetve népszerűsíti a már előbb feltalált fizikai játékokat (laterna magica, sztroboszkóp, kaleidoszkóp, tükrös játékok). Az 1800 körüli nürnbergi játékkatalógusokban az állatok, járművek mellett a fizikai, optikai játékok szerepelnek nagyobb arányban. A 18. század végén születik meg Nürnbergben az ólom- ill. ónkatona, és több, mint egy évszázadig diadalmenetben halad előre. A 19. sz. végén, a 20. elején előre törnek a konstrukciós játékok, valamint az óraműves állatkák és járművek. A játékvonat: gőz, majd rugós óraszerkezet, illetve transzformált áram által hajtva a fiúgyermekek álma volt, mára azonban már felnőtt férfiak hobbija. Játékállatokkal mindig szívesen játszottak a gyerekek, a textilből készült, kitömött, simogatható, szeretgethető állatok, elsősorban a mackók, a 20. sz. elején tűntek fel.

A 19. században a polgáriasodással megnövekszik az igény a gyermekjátékok iránt is, mind Európában, mind az Amerikai Egyesült Államokban, és ezt már csak az ipari úton előállított játékokkal tudják kielégíteni. Míg a középkortól kezdve a játékokat leginkább a búcsúkban, vásárokban felállított sátrakból szerezték be a szülők, a 19. században már megjelennek az állandó játékkereskedések is, olyan hangulatos nevekkel, mint a párizsi "A kék törpéhez" vagy "A nürnbergi babához", a bécsi "A kínaihoz" vagy a pesti "A svájci családhoz", illetőleg "Az arany csillaghoz" címzett bolt.

A játékbabák nagy korszaka a 19. század, az ipari termelés különösen Franciaországban és a németországi Thüringiában lendül fel. Az utóbbi vidék már Nürnberg megkerülésével exportál. A század második feléből már pontos adataink vannak a babák mennyiségét, az amerikai exportot illetően - milliós számok ezek, tehát ha ma egy műkereskedő azt mondja, hogy azért kérnek ilyen magas árakat a régi babákért, mert annakidején nagyon drágák, ritkák, becsesek voltak, és a gyerekek nem is játszhattak velük, a vitrinekben díszelegtek, és csak vasárnaponként vették elő őket a kislányoknak - hát tudjuk meg, hogy ez közönséges üzleti fogás, amely a műkereskedelem árainak felsrófolására szolgál.

A 19. század polgári háztartásaiban a babák a gyermekkuckókban, játékpolcokon üldögéltek, a nagyon féltettek a komódfiókban pihentek, de nem a vitrinekben pompáztak. A babák igen különböző minőségben készültek, az árak skálája is nagy volt, laposabb pénztárcájú szülők is vehettek kislányaiknak porcelánfejű babákat, és a régi babák mai viszonylagos ritkasága abból ered, hogy a porcelánfejek könnyen törtek az egykori baba-mamák kezében, és aztán a 20. századot két világháború is sújtotta.

A 19. század elejének nagy újítása a papírmasénak játékok, babafejek, babatestek céljaira való alkalmazása volt. Papírmaséból művészi és kommersz babafejek egyaránt készültek egészen a 20. század derekáig.

A porcelánt, a 18. század nagy találmányát, csak az 1840-es évektől használják babafejek készítésére. A fényezetlen porcelán (biszkvit) fejű hölgybabák a század derekán tűnnek fel, a gyermekes arányúak, arcúak az 1870-es években. Ekkor születik meg az ún. "franciababa", amelynek túlnyomó része aztán már nem Párizs vidékén készül. A franciák babahegemóniáját megdöntik a németek a Thüringiában készült, az olcsóbb alapanyagok és alacsonyabb munkabérek következtében piacképesebb babáikkal, amelyek között sok a tömegáru, de a legjobb babagyárak versenyeznek a franciákkal. Divatos, sikkes babaruhák tekintetében azonban mindig Franciaország vezetett. Bár már az első világháború után új anyagok jelennek meg a babagyártásban, a porcelánfejű babák máig megőrizték nimbuszukat a babagyűjtőknél. A második világháború utáni új anyagokra, az elektronikus játékokra nem térek ki, minthogy a Babaház gyűjtési érdeklődése a 20. század első harmadán nem terjed túl.

A Fehérvári Babaház játékai főként a 19. századból, a játékok nagy korszakából származnak, azon egyszerű okokból, hogy édesanyám gyűjtőtevékenysége megindultakor ezek még beszerezhetők és anyagilag is elérhetők voltak, és ezeket ismerte még boldog gyermekkorából, amelynek elveszett Édenét felnőtt korában igyekezett visszavarázsolni. Az anyagon kétségtelenül meglátszik, hogy két nő gyűjtötte őket, így a leányjátékok túlsúlyban vannak. (Megjegyzem, hogy sok fiújáték, konstrukciós játék helyhiány miatt a raktárban vár jobb időkre. Az állományt kár is érte, így többek között eltűnt egy édesapám által beszerzett, ritka magyar mozdony a vagonokkal együtt.) A fiújátékok közül kiemelkednek Grexa tanár úr gyermekkori játékai: a kis vár az ólomkatonákkal, a pompás hadihajók.

Édesanyámnak a gyűjtésnél egyik szempontja az volt, hogy a 19. sz.-nak, a 20. sz. első harmadának fellelhető, jellemző játéktípusai képviselve legyenek a gyűjteményben. A régen keresett játék-huszárcsákóra pl. bécsi barátnőim az ottani bolhapiacon bukkantak rá. Emlékszem, milyen nagy öröm volt az üvegszemű hintaló megszerzése.( Az én gyermekkori, Kokett névre hallgató almásszürkém, amelyet édesanyám barátnőjének kisfia örökölt annakidején tőlem, akkoriban még nem tartatott megőrzésre érdemesnek... Azért ha a régi fényképeket megnézem, az igazság kedvéért meg kell mondanom, hogy a most a Babaházban díszelgő, Huszár nevű hintaló szebb, mint a néhai Kokett volt.) Nem sikerült azonban édesanyámnak vesszőparipát - mint ő mondta, pálcalovat - találnia, pedig ezek az ő gyermekkorában nem tartoztak a ritkaságok közé - talán éppen ezért nem tartották őket érdemesnek a megőrzésre. (Mint értesültem, a koppenhágai Nationalmuseet is újsághirdetés révén jutott egy régi vesszőparipához.) Véletlenül találkoztunk egyszer, egy a Postatakarékpénztár aukciós kiállításán látott, de meg nem vásárolt nádfonatú japán házacskával több évtized múltán egy műkereskedésben. Egy idős hölgytől - rátett virágokkal díszített meisseni kis kannát és csészealjat vásároltunk - később előkerült egy ócskásboltban a hozzá illő kis csésze is. Nem kell azt gondolni, hogy egy régi kis vastűzhely birtokában Anyám már nemet intett, ha egy kissé eltérő, szép példányra bukkant valahol. Hiszen kis edény volt már odahaza több konyhára való is. Itt szeretném elmondani, hogy Anyám másik célja a beszerzéseknél az volt, hogy együtteseket tudjon kialakítani.

A 19. sz. végéről, a 20. sz. elejéről származó babaszobák, teljes bútorzattal, egységként kerültek hozzánk - bár sok kiegészítő darabot később szereztünk be - 8-12 cm-es biszkvitbabákkal népesítettünk be. Thonet bababútorokból már ülőgarnitúrákat lehetett összeállítani, s a nagyságban egymáshoz illő babák a porcelánszervizekkel megterített asztalok körül ülve szinte élték a maguk kis babaéletét. Az eredeti babaruhákat Anyám megjavította, a meztelen babáknak régi minták alapján, régi, nemes anyagokból kézzel varrta a ruhákat. A 20-40 cm magas, méretarányos antik bútorokkal berendezett együttesek, szobarészletek Anyám összeállításai. Arra nem is törekedhetett, hogy mondjuk egy egyséqes Mária Terézia-stílusú, empire vagy biedermeier szobát alakítson ki, de hiszen az életnagyságú antik bútorokból is ritkán tud a lakberendező összeállítani egy-egy egységes stílusú szobát. Anyám elgondolása az volt, hogy a jót a jóval nyugodtan lehet keverni, s így a 18. századi írószekrény nem vész össze a biedermeier fiókosszekrénykével, meg a Thonet hintaszékkel.

Hogy aztán a legrégibb bútordarabok, a finom kidolgozású, fa- és fémberakású szekrények, kabinetszekrények, íróasztalok eredetileg is gyermekjátéknak készültek-e, vagy a legnagyobb valószínűség szerint modellek, vagy a felszabaduló legény mesterremekei voltak-e, ez nem játszott szerepet a kis szobarészletek összeállításánál. Két 18. századi magas hátú, bőrkárpitozású szék biztosan eredetileg is gyermekjáték volt, hiszen nem volt könnyel letörhető, vékony lábuk, hanem a lábak csak festve voltak egy masszív, kocka alakú alsó részre. A nagyon finom kidolgozású darabok pedig tökéletes arányaikkal illúziót keltettek, és a rajtuk álló pici órák, márkás, antik porcelánok, ezüst gyertyatartók "felöltöztették" a szobát, a kis vitrinekbe apró porcelánedények és figurák kerültek. Ilyenkor megkérdezte Anyám: "Ha ezekkel a kis bútorokkal csakugyan nem játszottak gyerekek, akkor hova, mihez készítették azt a sok kis hozzájuk illő porcelán és ezüst tárgyat?" Anyám mindenesetre hangulatos, elmúlt korok ízlését tükröző szobarészleteket tudott alkotni, és bár a legtöbb szobának volt kis baba-lakója, mégis valahogy úgy éreztem, hogy Édesanyám néha maga is liliputi méretűvé tud zsugorodni, belátogat a kis szobákba, megigazgatja a valódi csipke terítőcskéket, megnyesi a pici koppantóval a gyertya kanócát.

Nagyon bele tudta élni magát ebbe a kis világba, nem lett volna képes a babákat, játékokat időrendi sorrendbe állítani, tudományos szempontok szerinti játékkiállítást csinálni, és ezért a látogatók is, gyerekek és nagyszülők egyaránt, elfelejtik, hogy múzeumban járnak, és úgy érzik, egy kis mesevilágba kukkantanak bele. A nagymamák gyermekkoruk konyhaberendezését fedezik fel kicsinyben, és magyarázzák az unokáknak a csikótűzhelyt, a vasszíves vasalót, a túrókészítő szütyőt, a ruhakifőzésre és szilvalekvár készítésére egyaránt alkalmas vas üstházas vörösréz katlant.

A Babaház varázsa abban rejlik, hogy régi idők lakáskultúráját mutatja be egy kis mikrokozmoszban.

2000. október 24.

A fenti írásban többször meghivatkozott Székesfehérvári, az ország második játékmúzeuma - a kecskeméti Szórakaténusz után - az Ő gyűjteményéből létrejött Fehérvári Babaház - Moskovszky Gyűjtemény néven vált az elmúlt közel húsz évben népszerűvé, elismertté, sőt csodálttá.

A gyűjtést édesanyja, Moskovszky Lajosné Auer Erzsébet alapozta meg, Éva teljesítette ki szaktudással is fejlesztett gyűjteménnyé, amelyben az európai babaipar válogatott termékei számos utánozhatatlanul sokféle, életszerű enteriőrben jelennek meg míves berendezési tárgyak környezetében. Kimagasló értékű részlegét alkotják a gyűjteményeknek a parányi porcelánkészletek - a művészi iparnak e gyermekvilág számára készített ajándékai.

A hazai múzeumok játékkiállításai az Ő úttörő kezdeményezése, alapos játéktörténeti tudással nyújtott segítsége, mindig szíves kölcsönzései nyomán bontakoztak ki, egyszemélyes intézményként segítette a hozzá fordulók széles körét. Kapcsolatot ápolt a világ nagy játék- és babamúzeumaival, e téren tevékeny vezető kutatóival.

Babatörténeti előadásait évente hallgathattuk Székesfehérvárott, a múzeum és az Ő születésnapját együtt ünneplő konferenciákon és Győrben a Családi Intézetben rendezett évenkénti Babakonferencián.

Sors és játék című 2004-ben megjelent könyvében a társasjátékok, a dobókocka sok évezredes történetének felvázolásával valóságos művelődéstörténeti kalandtúrára vezeti olvasóit.

"

Saját kíváncsiságomat akartam kielégíteni, amikor hozzáfogtam a táblás játékok korai történetének kutatásához. Először az antik irodalomban: a klasszikus auktorok félreértették saját régi forrásaikat, amikor unaloműzőként magyarázták a táblás játékokat, a kocka feltalálását pedig a szerencsejátékhoz kötötték.

A napvilágra került régészeti emlékek és a néprajzi párhuzamok révén új kép rajzolódott ki előttem. A könnyelmű szerencsejáték-űzés helyett jóslatkérésre, mágikus praktikákra bukkantam. Így értelmeztem újra a több latin szerzőnél fennmaradt Larentia-Fabula-mondát, amelyben Hercules templomszolgája akaratát fürkészi: az istennel játszik. Lars Tolumnius etruszk király egy számára kétséges helyzetben kockajóslatra bízta a döntést.

Az Ur városbeli királysírok játéktáblái, Tepe Gaura, Harappa és Mohendzso Daro hexaéder-kockái nem a fejlődés kezdetét jelentik, az első malomábrázolások sem egyiptomi templomok tetejébe vésve tűnnek fel, hanem a paleolitikumtól a kelta korig, sőt a kereszténység elterjedéséig folyamatosan látogatott francia kultuszbarlangokban. Marie E. P. König őstörténész kutatásai az Île-de-France hosszú ideig rejtett barlangvilágában adták meg számomra az irányt a táblás játékok és a kocka „őstörténetének” kereséséhez. Ezen az úton haladva rádöbbenünk, mennyire lebecsültük a paleolitikum emberének értelmi képességeit. A játék mellett ott találjuk a jóslást és a mágiát, a vallási és világnézeti elképzeléseket, a filozófia, a matematika, geometria, építészet, művészet, csillagászat kezdeteit, még nem differenciált állapotban. A korai ember nem volt „prelogikus” lény. Úgy érezte, fölötte álló erők játszanak sorsával. De nem akart kocka lenni egy láthatatlan kézben. (Dr. Moskovszky Éva)"

Megjelenés ideje: 2004.  Bolti ára: 1700 Ft Megrendelés (racio@racio.hu)

De nem a játék volt egyetlen érdeklődési területe, széles körű műveltségével, szellemességével, humorával barátok, tisztelők népes seregét vonzotta maga köré.

Idős korában elérték a méltó elismerések: a Kiss Áron Magyar Játék Társaság Kiss Áron díja, a múzeumi érdemeket értékelő minisztériumi Móra Ferenc díj és a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje. Székesfehérvár Megyei Jogú Város tiszteletbeli polgárának választotta.

2009. november 21-én megtartott, gyűjteménye nyilvánosság számára megnyitása évfordulóját - és az Ő 84. születésnapját - ünneplő konferencia után 85. születésnapjára kezdtük tervezni a Fehérvári Babaház - Moskovszky Gyűjtemény 12. évfordulós ünnepi szakmai összejövetelét. Ehelyett már csak Moskovszky Éva emlékülésre hívhatjuk tisztelőit. Éva nénénk sokoldalú kulturáltságát, kifinomult érzelmi világát babaegyüttesei megőrzik és sugározzák mindazok felé, akik kiállítását felkeresik Székesfehérvárott, jelenleg a régi Megyeházban, a jövő évtől várhatóan a most felújítás alatt álló Hiemer házban.

Györgyi Erzsébet