A gyertyát valószínüleg az etruszkok találták fel, akiktől a görögök és a rómaiak is átvették. A gyertya kultikus - szimbolikus erejéből mint ahogyan az sok vallásnál különféle alkalmakkor használtatik  az emberek életének sok szokása származik, amelyek még ma is elterjedtek (pl. mindenszentek, advent, karácsony stb.).

            A gyertyának, mint a testi és lelki élet átfogó eszményképének is jelentősége van. Ezenkívül kisebb időtartamok mérésére is alkalmazták (pl. a rómaiak csak egy gyertya elégésének az idejét voltak hajlandók egy esetleges béke megkötésre fordítani).

            Az előállítás és a felhasználási ízlés az idők folyamán változott; a gyertya a templomokból, az udvarokból, az előkelő házakból ki is lépett, mint általános fogyasztási cikk, és a virágok mellett ünnepek-kor az asztalnak elválaszthatatlan tartozékává vált.

            A gyertya mindig a szívnek egy jele maradt. A lángok csendes életéből az ember biztonságot merít. Nincs csodálatra méltóbb érzés, mint a gyertya fényében látni, ahogyan a nem létező eltűnik, és csak az marad vissza, aminek valóban érvényessége van.

            Mindig legyen otthon gyertya.

            A gyertya lobogó lángja, a virágok színfoltja olyan hangulati elem, amely megéri a fáradtságot, hiszen mi is jól érezhetjük mellette magunkat a mindennapi rohanásban.

            A gyertyát tehetjük önálló gyertyatartóba, a táplálkozás és az edények stílusának megfelelően, az esztergált fától a kerámián át, az antik ezüstig. Állíthatunk egy-egy tömzsibb gyertyát szép pohárba is. Karácsonykor tűzhetjük fenyőből álló kompozicióhoz, vagy néhány piros alma közepébe. A gyertya egyesével vagy többesével állhat gyertyatartóban, tálban, vagy tányérban. Legjobb az egyszínű “füstmentes” fehér, de ünnepi alkalomra lehet szép formájú díszgyertya is.

            A gyertya fénye meghittebbé varázsolja a légkört, de nem szabad, hogy zavarjon.

A gyertyák használatát legalább annyira indokolták szimbolikus okok, mint gyakorlati megfon-tolások. Szent Jeromos (Kr. u. 420) így írt:

            “Amikor az evangéliumot olvassuk, gyújtsunk fényeket, még akkor is ha a Nap már fénylik. Nem a sötétség elűzése miatt, hanem az öröm jelzésére.”

            A fény fizikai és szellemi értelemben is elűzi a sötétséget. Az égő láng fényt, meleget áraszt, jelzi a lelkesedést, a szeretetet, a kegyelmet és főként a hitet.

            Krisztus azt mondta, hogy “Én vagyok a világ világossága.”

            Szent Ágoston (Kr. u. 430) szerint a gyertya a Krisztusban feltámadott kereszténynek is szim-bóluma: - amint a gyertya hivatását teljesítve önmagát fölemészti a tűzben, úgy a feltálalt étek is teljes odaadással rendeli magát az ember szolgálatára.

            A magasba törő gyertyalángok fénye világít, mint “a világosság, amely eljött a világba, hogy megvilágítson minden embert.”

            Az égő gyertya élő lángja arra utal, hogy a gyertya megsemmisül, miközben fényt ad. Mint ahogyan Krisztusnak is meg kellett halnia az emberiség megváltásáért; s a táplálék is elég a szent szolgálatban, a lélek templomának a testnek táplálásában.

            Az asztalra helyezett gyertya fénye azt is jelképezi, hogy fénye mintegy megvilágítja a szent cselekmény helyét, és annak forrását. Ezáltal a gyertya anyaga mintegy szellemi dimenziót kap, ami jelképesen a lassan fogyó étek földi életünk várható, új létformájára, a feltámadás reménységére utal.

            Jelképezik az égő gyertyák a hívő ember kitartó hitét: ha késik is, eljön újra az, Akit várunk, hogy ítéljen élők és holtak felett.