„A FÉSZEK hasonlatos az udvarán álló nagy fához. Ültetek már hajnali órán ez alatt a jóságos fa alatt? Hallottátok már azt a diadalmas pogány himnuszt, amelyet lombjainak sűrűjéből száz madártorok muzsikál ilyenkor a fölkelő nap felé?

És gondoltatok-e már arra, itt egy hozsannában olvad össze az a százféle ima, melyből egy hódolást tömjénez az élet felé: ez a mi hangunk, a mi imánk is? Mi is, énekesek, festők, szobrászok, színészek, építészek, muzsikusok, írók, egy fészek százféle lakói százféle módon, de ugyanazzal a hittel és alázatossággal szolgáljuk az urat, kinek neve Szépség.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, amiből hitem szerint igazi erejét meríti a FÉSZEK: a szabadság szelleméről. Forró kívánságom, hogy ezen a gyönyörű helyen az idők végéig művésznek és embernek, szabadnak érezhesse magát mindenki.”

Galambos Tibor, a ház igazgatója így invitál minket a Fészek Klubba:

Meggyőződéssel vallom, hogy a Fészek Művészklub arra hivatott, hogy az ország, sőt Európa hazánkba látogató vezető értelmiségének klubkeretek közötti kulturált találkozási színtere legyen. E találkozások tartalmát, értelmét illetően Heltai Jenő idézettel hívom és várom az érdeklődőket.

A Fészek Művészklub története

Álljon itt kedvcsinálónak Varga Gabriella írása

„Március idusán idén is nagyon élénk volt már az élet a Fehér Hollók háza táján. Hogyisne lett volna az, hiszen korábban a Nagypéntek volt, az utóbbi években pedig a Virágvasárnap vált életük legjelentõsebb napjává. Röpdöstek hát ide-oda, szorgalmasan intézkedtek, lázasan készülõdtek a nem mindennapi eseményre, mely tartalmában, érzelmi és gondolati töltésében éppoly ritka, mint maguk, a Fehér Hollók…” – egy beszámolóból való ez az idézet.

    De vajon mire gondolhat az ember a „fehér holló” kifejezés hallatán? Talán egy ruhakereskedés jut az eszébe, vagy egy étterem, de van ilyen nevû utca is Budapesten. Nos, ha valami konkrét, valós, megfogható dolog nem is jut eszünkbe e különös madár kapcsán, az azonban teljességgel bizonyos, hogy a fehér hollót rendszerint a ritkasággal szoktuk párosítani. Hogy miért, arra Ó. Nagy Gábor: Mi fán terem? címû könyve adja meg a legátfogóbb feleletet. Érdekességképpen érdemes idéznünk:
 
   „A Ritka, mint a fehér holló szóláshasonlat irodalmi úton, a latin corvo rarior albo fordításaként honosult meg nyelvünkben. A latin szólás az i.sz. 60–140 között élt Juvenalis római szatíraírónak, a császári Róma erkölcstelensége kíméletlen ostorozójának egyik mûvében fordul elõ. Nyilvánvalóan azonban, hogy õ sem maga alkotta, hanem a beszélt nyelvbõl merítette. Legrégebbi magyar szólásgyûjteményünkben még ritkább az fejér varjúnál is alakban fordul elõ, és csak a XVIII. század közepén, Faludi Ferenc egyik munkájában találkozunk vele mai alakjában: „Ezek a példák oly ritkák, mint a fejér holló és a fekete hattyú.” Legismertebb irodalmi elõfordulása Kisfaludy Károly Rákosi szántó a török alatt c. versének ez a mondata: „Hej, maholnap a magyar szó Ritka, mint a fejér holló.” Fehér holló a valóságban nemcsak ritkaság, hanem egyáltalán nincsen is. Hogy mégis beszél róla ez a szóláshasonlat, annak valószínûleg egy õsi népi hiedelem a magyarázata. Ennek a hajdan nemzetközi hiedelemnek – melynek nyomai megtalálhatók a finnek eposzában, a Kalevalában, a vogul, valamint a román népköltészetben – a magyar néphagyomány is õrzi az emlékét. Vikár Béla, a kiváló etnográfus és mûfordító talált egy olyan magyar népmondát, mely úgy tudja, hogy a holló valamikor nagyon régen fehér volt. E szerint a monda szerint Jézus büntetésbõl változtatta feketévé a hollót, mert akkor, amikor ez a madár látta, hogy nem tudják az ellenségei elõl bujdosó Jézust elfogni, azt kiáltotta, hogy „kár! kár!” Ezért átkozta meg Jézus, hogy legyen örökké fekete, és éljen örökké dögön. Vikár szerint ez a monda az alapja annak, hogy a holló a népköltészetben gyakran úgy szerepel, mint a gyászban, bajban levõ emberek üzenetvivõje, mert hisz õ is régi bûnét gyászolja. Ezért jut eszébe nagypénteken, Jézus halála napján az õsi átok, és azért mossa akkor a fiát, hogy az újra fehér legyen, mint ahogyan az ismert dal kezdõsora is mondja: „Nagypénteken mossa holló a fiát…” Minthogy a keresztény mondák tekintélyes része régebbi, még a kereszténység elõtti motívumokból épült fel, és mivel az említett mondával rokon elemek a Kalevalában is találhatók, éppen nem lehetetlen, hogy a fehér hollóról szóló mondák már az ókorban is éltek, és az õsi mondák szokásos útján, keletrõl nyugatra haladva terjedtek el a régi római birodalom népei között. Talán erre a mondára való hivatkozásként alakult ki az említett latin szállóige, aminek hatására az egyébként más nyelvekben sem ismeretlen magyar szóláshasonlat, a ritka, mint a fehér holló keletkezett.”
 
E kis kitérõ után ugorjunk az ókorból a XX. század elejére, a mondák világából pedig a valóság világába. 1923-at írtak akkor. Szerémy Zoltán, a régi Vígszínház kiváló színésze remek ötlettel állt barátai elé: Nagypénteken, az egyetlen színészvakációs napon, menjenek el egy kis hajókirándulásra! Csak négyen találkoztak a hajóhídnál reggeli nyolc órakor (Kertész Dezsõ, Berczy Géza, Fenyõ Aladár és Szerémy), de visszaemlékezésük szerint „leírhatatlan az a pompás hangulat, jókedv, örömteli lelkesség, amivel ezt a vakációs-napjukat átélték…” Elhatározták, hogy a kirándulást a következõ esztendõ Nagypéntekjén is és azon túl is minden évben meg fogják ismételni. Így alakult meg 1923-ban Szerémy ösztönzésére a Nagypénteki Fehér Hollók Baráti Társasága. A következõ nagypénteken már harminc bohém kirándulót sikerült toborozniuk, s ez a szám évrõl évre több lett, sosem kevesebb. A társaság tehát azóta is folyamatosan mûködik. Az idõk folyamán tagsága kiszélesedett: ma már nem csak színészek alkotják, hanem mindazon képzõmûvészek és más értelmiségiek, akik magukénak érzik a baráti kör céljait: a barátság és a szeretet ápolását és erõsítését, a kollegialitás gyakorlását. Ma már évente négyszer jönnek össze a Fészek Mûvészklub kávézójában: szeptemberben, az évad kezdetén; decemberben, karácsony elõtt; tavasszal, az utóbbi években Nagypéntek helyett Virágvasárnapon; és júniusban, az évad zárásakor. Az együtt töltött órák az összetartozás, az egymásra odafigyelés jegyében telnek el ilyenkor, s még a levegõ is vidám nevetéstõl, szeretettõl izzik. Mégis… amint körülnéztek önmagukon a Fehér Hollók, hirtelen aggodalmuk támadt… Mert hiába teltek-múltak a negyedévek, hiába a jól sikerült összejövetelek, hiába a sok-sok erõfeszítés a tagtoborzás, a fiatalítás érdekében, mégsem látták maguk körül az utánpótlás generációját. Pedig ahhoz, hogy a Fehér Hollók Baráti Társasága a következõ évezredben is megtestesítõje lehessen e nagyon nemes és humánus célkitûzéseknek, bizony szükség lenne fiatalokra, akikben él az igaz emberbaráti szeretet, az egymáshoz való ragaszkodás igénye és bizonyítási készsége. Sokat töprengtek az örök fiatal, ám kissé korosodó Hollók, mit lehetne tenni, mígnem támadt egy újabb ötletük: „A társaság szélesebb körben való megismertetésére, egyúttal az arra érdemes tagtársak illetve kívülálló mûvészek munkájának méltánylására Vándor-serleget és Vándor-gyûrût alapítunk” – hangzott el Cenner Mihály elnök részérõl az elhatározás. „Az ezüst Vándor-serleget valamelyik tagtársunk kaphatja, az arany Vándor-gyûrût pedig fiatalabb korosztályhoz tartozó, kívülálló mûvész, aki mûvészetével már bizonyított, ismertsége révén a Fehér Hollók Baráti Társaságának jó hírét terjesztheti és a Társaságot más mûvész társakkal is megismertetheti.” Így szólt a vándordíjak céljainak pontos megfogalmazása, s 1997 Virágvasárnapján a Fészek Mûvészklubban ünnepélyes keretek között át is vette a serleget Pataky Dorottya, Pataky Jenõ özvegye, a gyûrût Hirtling István színmûvész, 1998 Virágvasárnapján pedig a serleget Buza Barna szobrászmûvész, a gyûrût pedig – a 75 éves jubileum apropóján – a Vígszínház fiatal tehetsége, Méhes László.

    Mindkét esemény magára vonta a sajtó figyelmét – így a társaságot lényegesen többen megismerhették –, s talán a színháztörténet nagykönyvébe is bekerül majd a Fehér Hollók rendkívüli története és a kiveszõben lévõ emberi értékek megmentéséért tanúsított páratlan igyekezete. A Serleg is méltó kezekbe került, a díjazott hollók õszinte örömére. De vajon elérte-e célját a Fehér Holló emblémával ellátott arany pecsétgyûrû?...
    Amikor Hirtling István átvette a Vándor-gyûrût, érezhetõ volt, hogy szívébõl köszöni:
 
„Nagyon nehéz ilyen megtiszteltetéskor meghatottság nélkül megszólalni.(…) Tizennégy évvel ezelõtt a Nemzeti Színház tagjaként Pataky Jenõvel együtt játszhattam, együtt léphettem színpadra, és sokat mesélt a Fehér Hollókról, egy közösségrõl, ahová õ a színházon kívül még tartozik. Lenyûgözõ szeretettel beszélt a közösségrõl és az erõs kötõdésrõl, hogy sok évvel a megalakulás után, rengeteg vihart és megpróbáltatást kiállva együtt tudtak maradni. Ennek egyetlenegy mozgatórugója és éltetõ ereje van, ez pedig a szeretet. A szeretet, egy olyan pályán, ahol egyre inkább eldurvulni látszik a közeg, egyre inkább arra kényszerítik a színházakat és a benne játszó színészeket, hogy lelketlenül csak az üzletnek, lelketlenül csak a pénz diktatúrájának éljenek. (…) Kiválasztásomat nem csak a magam által elért eredmények elismeréseként fogom fel, hanem a családom dicséreteként is, akik segítettek és bátorítottak az induláskor, valamint azon kollegák elismeréseként is, akik húsz éve tanítanak, rendeznek és játszanak velem. (…) Ez a Gyûrû engem nem csak egy évig, amíg viselem és õrzöm, de utána is arra figyelmeztet majd, hogy mindent, amit eddig tettem, jól tettem, a szeretet és a kollegialitás jegyében. Ezt a hitet és szeretetet adom tovább. Köszönöm szépen, hogy befogadtak.”
 
Méhes László nem öntötte szavakba érzéseit, amikor a Gyûrût Hirtling Istvántól átvette, de minden bizonnyal õt is meghatotta a bíráló bizottság döntése. A Gyûrû átvételének pillanatában mindketten hivatalosan is Fehér Hollók lettek, mégis, csak nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem láttuk sem õket, sem fiatal barátaikat a Fehér Hollók negyedéves találkozóin.

    A Fészek Mûvészklub kávézójában negyedévente továbbra is figyelemre méltó (30–40 körüli) létszámban jönnek össze a Fehér Hollók, hogy jól érezzék magukat együtt, hogy odafigyeljenek egymásra, s bár újabban az együtt elfogyasztott ebéd mellé az elnökség programokról is gondoskodik, az asztaltársaságban alig fedezhetõ fel fiatal arc. Nyugdíjasok, özvegyek lesik az ajtót, hátha kinyílik és belép rajta egy huszon-, harminc-, negyvenéves színmûvész, majd még egy, és még egy… De nem nyílik az ajtó, és nem lép be rajta huszon-, harminc- vagy negyvenes színmûvész, még az sem, aki egyszer már hazavitte a Fehér Holló jelvényt. Magukra maradni látszanak az öreg Hollók. S ez fájó, hiszen szinte minden találkozóra jut legalább egy egyperces néma felállás, amikor olyan Holló társakra emlékezünk, akik elmentek közülünk. A felszabadult csivitelés mögött tehát egyre inkább ott van az aggodalom: ki viszi majd tovább, hogy a jövõnek, az utókornak is hirdesse a múlt idõtálló üzenetét? És egyáltalán: hová lett a szeretet?...

    Talán még nem veszett el teljesen. Talán még nem halt ki végérvényesen. Él még a szeretet, csak a világ változott meg kissé körülöttünk, s a világ változásaival együtt az életünk is új mederbe terelõdött… A század elején talán egy sokkal nyugodtabb, békésebb, kiegyensúlyozottabb életformát éltek az emberek, köztük a színészek is. Nem tudom, hogy a másodállás, a rohanás, a stressz mennyire volt ismerõs fogalom akkoriban. A színház, amelyhez tartoztak, és a filmezés talán biztosítani tudta megélhetésüket, és még egymásra is maradt idejük, például egy-egy jól sikerült premier után. Ezzel szemben ma egy színész, még ha rendelkezik is biztos társulattal, vendégszerepel, forgat, szinkronizál, mûsort vezet, s egy-egy szereplése után rendszerint elviharzik, mert roppant mód siet valahová. Mára az igazán nagy lehetõségek némiképp csökkentek vagy el is fogytak talán, a kisebbek azonban jelentõsen kiszélesedtek. Megsokasodott a televíziós, rádiós társaságok száma, több a mûsor stúdióban és színpadon, s ezzel együtt a népszerû színmûvészek jelenlétére, valamilyen szerepvállalására való igény is megnövekedett. Összességében szólva tehát lényegesen szerteágazóbbá, sokrétûbbé vált a szakma. A gazdasági helyzetbõl eredõen egyre nehezebben utolérhetõ életminõség, a minden tekintetben való boldogulás, a pályán való elõrehaladás pedig meg is kívánja a színésztõl, hogy lehetõleg egyetlen felkérést se utasítson vissza, ragadjon meg minden alkalmat, amely ebben a versengésen alapuló világban számára megadatik.

Ez a mindenkori készenlétet igénylõ, változatos másság egy sajátságos életformát is követelt, egy hajszolt, adott esetben túlhajszolt életformát. Ezt mindnyájan tapasztaljuk, nem csak a színészmesterségben, hanem az élet összes többi munkaterületén is. Közhely, de egyre kevesebb a nap huszonnégy órája. Ennek természetszerû (de nem természetes!) velejárója, hogy eltávolodunk egymástól, elmegyünk egymás mellett, gyakran még a családtagjaink mellett is, még akkor is, ha érzésünk szerint nem így tennénk, de lerombolhatatlan korlátot szab számunkra a már nem is létezõ idõ. Csoda-e hát, hogy az aktív színmûvész, aki történetesen éppen nem felújító próbán vesz részt, vagy nem élõ adásban vendégszerepel, s még csak nem is úton van egy jótékonysági gála helyszíne felé, nos csoda-e, ha tegnap esti és ma délutáni elfoglaltsága között megragadja az alkalmat, s hosszú idõ után elõször végre családja körében fogyasztja el vasárnapi ebédjét? 

    Hirtling István, Méhes László és a többi fiatal színész, valamennyien ugyanúgy igazi Fehér Hollók, mint mi vagyunk. Mert ezt kifejezték már, s mert lélekben mindig velünk vannak. Az pedig, hogy személyesen nincsenek jelen a találkozókon, nem biztos, hogy elzárkózásukból fakad. Talán ha a megváltozott körülményekhez, a kor igényeihez igazítanák a Fehér Hollók tevékenységének megnyilvánulási formáit, gyakrabban találkozhatnánk velük is, azokkal, akiknek negyedévente vasárnap délelõtt valamilyen külsõ oknál fogva nem lehet úti céljuk a Kertész utca. Vagy talán egyszer majd több szabadidejük lesz nekik is, s akkor majd eljönnek hozzánk az összetartozás-összetartozandóság jegyében, amelynek egyébként õk is hívei.

    Három évvel ezelõtt, 1999 Virágvasárnapján is átvette egy arra érdemesnek tartott Fehér Holló – Erdõdi György – a Vándor-Serleget, 2000-ben is átvette azt Lengyel Erzsi színmûvésznõ, és 2001-ben is megtartották a díjátadó ünnepséget, amikor is a Serleg egy esztendõre Szász György ötvös-iparmûvész birtokába vándorolt, ám a Vándor-Gyûrût azóta sem ítélték oda senkinek. Három éve nem bõvült tehát a Gyûrû révén egy fiatal, tehetséges, kívülálló színmûvésszel a Fehér Hollók csapata, mert csalódottak a díj létrehozói. E sorok írója pedig egyre azon töpreng, vajon mi lehetne megoldása a legmélyebb érzés, a legõszintébb gondolat, az igaz lelkûség és emberi jóság felszínre, kifejezésre jutásának? A vasárnap délidõ helyett esetleg egy másik nap és napszak? Nem tudom. Az azonban meggyõzõdésem, hogy lelkületét, gondolatvilágát tekintve valamennyi Fehér Holló joggal nyerte el ezt a megtisztelõ címet, még akkor is, ha ezt látványosan igazolni nem mindig tudja.

    Nem is kívánhatnék mást, mint azt, hogy mindig éljen a Fehér Hollók Baráti Köre. De tudom azt is, hogy ha majd egyszer már nem lesznek hivatalosan jegyzett Fehér Hollók, igazi Fehér Hollók akkor is lesznek. Mert durvuljon el bármennyire a világ, vegye át a hatalmat bármennyire a pénz és az erõszak, mindig lesznek emberek, akikben lobogni fog a szeretet lángja, akik az elgépiesedett világban is tudnak emberként élni, mert érezni, hinni és szeretni képesek. Mindig lesznek Fehér Hollók, s ezt a világ akár fenyegetésnek is veheti!

    A „minél több Fehér Hollót” – lényegû törekvés tehát tágabb értelemben azt jelenti: ne távolodjunk: közeledjünk; ne búcsúzzunk: megérkezzünk; ne kijelentsünk: kérdezzünk; ne hátráljunk: nyújtsunk kezet; õzzünk közönyt: küldjünk mosolyt; …; és mindezt nem csak a Fészek Klubban, és nem csak a reflektorfényben, hanem ott hátul, a kulisszák mögött is!
    Mert ez lehet az egyetlen célunk: hogy a szeretet ne legyen fehér holló…

A Klub programjaidól itt találsz friss információt

Cím:

1073 Budapest, Kertész utca 36.

A Klub központi telefonszáma:

(06-1) 342-6548

(06-1) 342-6549

info@feszek-muveszklub.hu