Részlet Szent-Györgyi Albert 1930-ban mondott tanévnyitó beszédéből.

Érdemes figyelmesen meghallgatni, elolvasni. Éles oktatásügy- és társadalomkritikát fogalmaz meg benne.

Megnyugtathatnánk talán a jeles tudós-tanárt, hogy mindez már érvényét veszítette? ... Vagy éppen aktuálisabb, mint valaha?
„Hazánk ma legválságosabb óráit éli, melyekben szüksége van fiainak minden szikrányi képességére, ha nem akarja, hogy neve az élők sorából kitöröltessék. Ez a súlyos megpróbáltatás iskolarendszerünk elé egészen új célokat, új követelményeket állít. Az iskola, mint az ifjúság építője és formálója, döntően szól bele nemzeti létért való küzdelmünk kimenetelébe.

Ezért örömmel vettem a Testnevelési Kongresszus Bizottságának felszólítását előadás megtartására, mely alkalmat adott nekem arra, hogy a testnevelés kapcsán megvizsgáljam azt, hogy mai iskolarendszerünk, amely a régi jó idők öröksége, megfelel-e az új és megváltozott idők követelményeinek. Vizsgálatom eredményeit rövid szavakban bocsátva előre úgy foglalhatnám össze, hogy mai iskolarendszerünk nem felel meg az idők új és súlyos követelményeinek.

Ha az iskolának a testneveléshez való viszonyát akarjuk megvizsgálni, először arra a kérdésre kell felelnünk, hogy mi tulajdonképpen az iskola. Mi az iskolának célja és hivatása? Engedjék meg, hogy mint egyetemi tanár ezt a kérdést a hozzám legközelebb álló intézmény, az egyetem példáján világítsam meg, kifejtvén azokat az elveket, melyek nézetem szerint minden iskolát kell, hogy irányítsanak, az elemitől az egyetemig.

Mi tehát az egyetem célja és hivatása? Ebben a kérdésben a vélemények a különböző országokban igen eltérőek. Az egyetem, mint minden iskola, tanítványaival két dolgot tehet. Taníthatja és nevelheti őket. Az európai kontinensen a legtöbb egyetemnek az a felfogása, hogy ő nem nevelő, hanem tisztán tanító intézmény. Szakiskola. Ha ezt az álláspontot tesszük magunkévá, akkor nem sok mondanivalónk van a testnevelésről. Ebben a helyzetben az egyetem kizárólagos célja, hogy hallgatóinak fejébe száz vagy kétszáz könyv anyagát átpréselje, ezután ismét szabadlábra helyezvén őket. Ebben az esetben az egyetemnek csak arra kell vigyáznia, hogy hallgatóit éppen csak annyira terhelje meg, hogy ne mindjárt az egyetemen roskadjanak össze a tanítás terhe alatt. Ezt a célt mi a mai tanítási rendszer mellett már el is értük, ami a magyar nép bámulatos szívósságáról tesz kétségtelen tanúbizonyságot. Ha körülnézek itthon, ha számot adok magamnak rövid tanári működésemnek tapasztalatairól, a legnagyobb szomorúság és a legnagyobb keserűség tölt el. Az a hallgatóság, melyet kezem alá a középiskola küld, minden veleszületett tehetsége mellett, nemcsak tudósképzésre, hanem mindennemű felsőbb képzésre teljesen alkalmatlan. Annak az előzetes képzéséről el lehet mondani a rövid orvosi jelentés szavait: „Az operáció sikerült, a beteg meghalt”. A tanítás jó volt de a gyermeket megölték, abból a 12 évi magolás és drukkolás kivert, kigyilkolt minden eredetiséget, minden érdeklődést. Azt már semmi más nem érdekli, mint hogy hányadik lap aljától hányadik lap elejéig kell a leckét megtanulni, hogy a vizsgán átcsúszhasson, és egyetlen vágya és reménye az, hogy megszerezvén a diplomát, valami állami álláshoz jusson, és ilyen módon saját életének terhét és nyűgét az állam nyakába varrja. Ma nálunk minden hatéves gyermekkel az történik, ami szokott történni egy apagyilkossal, hogy elítélik tizenkét évi szabadságvesztésre és szigorított kényszermunkára. Az iskolában a gyermeki lélek minden erénye: a pajkosság, a vidámság, az elevenség, - bűn. A gyermeki lélek tudásra való szomját magolással és fenyegetéssel, élettelen tanítással elégítik ki. És bizony tizenkét év után, ilyen előkészítéssel, a serdülő ifjút hozzánk küldik, az egyetemre. Mi azután tanítjuk, tanítjuk, és tanítjuk őket. És azután, amikor öt év alatt végleg megfosztottuk őket a szabad cselekvés és gondolkodás minden képességétől, akkor hirtelenül kilökjük őket az életbe, és azon csodálkozunk, hogy ott nem tudnak a saját lábukon megállni. És hogy ez a szegény ország nem tud a maga nyomorúságából kivergődni.

Hogy csak az lehet igazán ember, aki gyermek is tudott lenni, az régi igazság. /…/ Mi nem embereket nevelünk, hanem a tudálékosság mázával megkent féltudósokat, akik a közéletre alkalmatlanok, s a tudományhoz nem értenek. Az iskolának végre meg kell értenie, hogy alá kell magát rendelnie az állam céljainak. Az államnak pedig elsősorban tetterős polgárokra van szüksége, és ezeket kell az iskolának nevelnie. Ez fontosabb, mint az összes rendhagyó igék, évszámok, és képletek együttvéve. Hogy az iskola mit ad a mi elvett drága kincseinkért, a kivert érdeklődésért, a megcsonkított egészségért, az elnyomott önállóságért és szabadságért, azt nekem sok érdeklődés ellenére sem kikerült kinyomoznom. Az egyetemen a kémia tanításánál szerzett tapasztalataim mutatják, hogy a középiskolából kikerült ifjúság a természethez vagy természettudományhoz nem ért. Modern nyelveket úgy, hogy egy egyszerű levelet legyenek képesek megfogalmazni, vagy egy idegennel beszélni, nem tudnak. A klasszikus nyelvekből, melyekre a legtöbb időt fordították, annyit sem tudnak, hogy a saját passziójukra képesek legyenek egy klasszikust elolvasni. Az ókor szelleme tőlük távol áll, és az igazi történelemből pedig, abból, hogy az emberiség hogyan emelkedett a mai tudásának és gondolkodásának magaslatára, arról annyit tudnak, hogy egy hollandi hasonlattal éljek, mint a tehén abból, hogy hogyan kell tojást rakni. Irodalmi műveltségről szó sincs. És ha legalább az érdeklődésük maradt volna meg, hát megvigasztalódnék.

Szavaimat rövidre akarom fogni. Az én legmélyebb meggyőződésem szerint az egyetlen út egy nemzeti megújhodás felé csakis mélyreszántó, táglelkű tanügyi reformon át vezethet, amely tanügyi reform nemcsak a tanítás anyagát és mennyiségét, de egész szellemét változtatja meg a legtetejétől a legaljáig, az elemitől egészen az egyetemig. Egy ilyen új tanrendszerben a sportnak, mint a test, és a testen át a lélek nevelőjének tág tere kell, hogy nyíljék, amely összhangban áll nem csak a pedagógia, de az egyszerű emberi lét és természet követelményeivel is. De ily reformot ne tessék tőlünk várni. Mi tanárok, tanítók, és pedagógusok vagyunk. A mi szellemességünk a reformban ki fog merülni abban, hogy még néhány tantárgyat beleszorítunk a tanrendbe. Mi, ha tornáról vagy sportról lesz szó, mindig azt fogjuk mondani, hogy nekünk a tanítás céljaira, az ifjúság minden percére szükségünk van. És ha majd megnyújtjuk a kötelező tanidőt, a mainak duplájára vagy tízszeresére, hogy felfedeztünk még egy tárgyat, mi nincsen a kellő terjedelemben tanítva, s melyből az ifjúság még mindig kevesebbet tud, mint a szaktanár…”

/Szent-Györgyi Albert/

Válasz