Még csinálnám egy darabig – Beszélgetés Ráday Mihállyal | 2021. 04. 25.

A műemlékvédelem nem az a szakma vagy hivatás, amelyből nyugdíjba lehet menni. Ráday Mihály sem hagyta abba, amikor ott kellett hagynia a köztévét, az IPM hasábjain folytatta tovább, és folytatja ma is, közel a nyolcvanhoz. A cikkeket két kötetbe gyűjtő könyv kapcsán
https://konyvterasz.hu/szaz-epulet-ezer-tortenet/
beszélgettünk vele a Lánchíd felújításáról, a műemlékvédelem mai helyzetéről, ösztönző ötletekről és fájó hiányokról.

– A könyv előszavában is megemlíti a tévés pályafutását. Hiányzik a televíziózás?
– Nagyon. Nem csak azért, mert mindennapi munkát adott, hanem azért is, mert módom volt nagyon jó dolgokat csinálni. Szinetárral Az elnökasszonyt, vagy A denevért, útifilmeket Tanganyikában és Kínában. De Szőnyi G. Sándorral is több nagyszerű dolgot, mint a Bánk bánt például, Bácskai Lauró Istvánnal a Keménykalap és krumpliorrt, szóval nehéz lenne felsorolni. Néha nézem is az ismétléseket, hál’ istennek sokszor adják. De csináltunk politikai műsorokat is. Aztán később elkezdtem a városvédő műsort, amivel sok mindent sikerült elérni. Az évtizedek alatt sok rendezővel dolgoztam együtt a televízióban operatőrként. Úgy szoktam mondani, hogy a fő foglalkozásom mozgókép-keretező volt.

– Volt olyan épület, amellyel bár foglalkozott, és szerette volna megmenteni, mégsem sikerült?
– Ebben a két kötetben, amely az IPM-ben megjelent cikkeket gyűjti össze, szó van egy nagyon fájdalmas kudarcról, az utolsó kétkéményes gőzös, a Szőke Tisza pusztulásáról. De van olyan harc is, amely épp most zajlik, ilyen a Svábhegyi Szanatórium parkjának beépítése, vagy a tatai Esterházy-kastély mellé, a tópartra építendő szálloda kérdése. És az ellenkezője is igaz, mert a Házak nyilvános titkai második kötetében már szerepel a Róth Miksa Emlékház, ami korábban csak egy álmom volt, de nagyon szerettem volna megmenteni, és sikerült is. Most váltották le az igazgatóját, Fényi Tibort, pedig nagyon jól csinálta. És volt olyan is, amikor megkértek, hogy konkrétan mutassak be valamit, hátha akkor sikerül megmenteni, helyreállítani, én pedig bemutattam.

– Mondana egy példát?
– Megkerestek például Gyuláról, hogy a főutcán nagy, ostornyél lámpákat akarnak elhelyezni, és menjek oda forgatni, mutassam meg, hogy abba az egy-kétszintes városba nem valók az ilyen nagy lámpák. Azt válaszoltam, hogy: könyörgöm, én ezt már számtalanszor bemutattam a legkülönbözőbb helyszínekkel, és mindig azt mondták, hogy az nem úgy van. Akkor hallgatnak magára, felelték, ha konkrétan azt mutatja meg, amibe bele akarunk szólni. És akkor elmentem Gyulára, bemutattam, és végül odaillő kandelábereket állítottak.

– Ön az évtizedek alatt a város- és faluvédő mozgalom szimbóluma lett. Részt vesz most is civil kezdeményezésekben?
– Az 1982–1983 telén – te jóisten, milyen rég volt – megalapított Budapesti Városvédő Egyesület ma is megvan. Én ma már csak örökös tiszteletbeli elnök vagyok, mert nem lehet mindent a végtelenségig csinálni. 1986-ra állt össze, a különböző szervezetek igényére, a Város- és Faluvédők Szövetsége, amelyet aztán Hungaria Nostra néven fölvettek az Europa Nostra szervezetébe. Ez is működik még. Itt még én vagyok az elnök, egyébként most költözünk új helyre, mert az irodaházat, amelyben eddig voltunk, lebontják.

„Sajnos ma a civil munka kevésbé népszerű, mint amennyire volt a rendszerváltás körüli időkben, amikor ez egyfajta összefogásnak, ellenzéki magatartásnak számított.”

– Hogyan látja most a magyarországi műemlékvédelem helyzetét?
– A műemlékvédelem állami szinten akadozva működik. Vannak olyan szervezetek, amelyek a miniszterelnökséghez tartoznak, mint a Lechner Tudásközpont, meg más kisebb-nagyobb szervezetek, ahol a kutatást végzik, őrzik az irattárat. De egy országos hivatal, amit én igen fontosnak tartanék, az nincs. Mert egy ország épített örökségének – és itt idézhetnénk Széchenyi Istvánt is, aki azt mondta, hogy a múlt megismerése és megbecsülése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a jövőt jól építsük – a megóvásához egyrészt meg kell ismerni, föl kell kutatni, föl kell tárni a múlt értékeit. Másrészt – és ebben vállaltam én szerepet – meg kell ismertetni és meg kell szerettetni ezt az örökséget. A harmadik dolog pedig, hogy ösztönzés kell, hogy mindez megmaradjon.

– Ebben segített az országos hivatal?
– Igen. Kell egy olyan szervezet, amely megismertet, megszerettet, előír, büntet és ösztönöz egyszerre, mert az nagyon fontos. Emlékszem, hogy volt olyan műemlékes, aki bizony beült a kocsmába a bácsival a Nyírségben, és addig unszolta, amíg meggyőzte a jó megoldásról. Azt hiszem, hogy ez is hozzátartozik azokhoz a módszerekhez, amelyekkel el lehet érni, hogy valami gondosan készüljön el. Nagyon sokféle megoldás létezik, olyan is, amikor van rá pénz bőven, meg olyan is, amikor apránként kell valamire gyűjtögetni.

– Hogyan lehet ezt ösztönözni?
– Legyenek adókedvezmények, legyenek megpályázható források, és legyenek olyan hivatalnokok, akik megmondják, hogy mit lehet és mit nem. De, és nekem ezt módomban volt külföldön is megtapasztalni, az a legmeggyőzőbb, ha azt mondhatjuk a beruházónak, hogy kérem, ha maga ezt a felújítást így és így csinálja, akkor visszakapja a befektetett összeg egy részét. Roppant egyszerű: ha a tetőt le kell fedni, akkor így is, úgy is ki kell fizetni a cserepet. De ha olyat használ, amit én előírok neki, mert arrafelé műemlékileg az az elfogadható, akkor visszakapná a különbözetet, amennyivel az ajánlott fajta többe került. És akkor ez egy elég meggyőző érv. Így történt egyébként az első Europa Nostra-díjas településünk, a bakonyi falu, Magyarpolány esetében is, ahol visszaállították a deszkakerítést, meg a hat-nyolc osztatú faablakokat. De a legtöbb helyen mára ez szinte már kezelhetetlenné vált, hiszen nem kell kerítésre engedélyt kérni, nem odaillő módon cserélgetik az ablakokat, nyílászárókat, és ez azt jelenti, hogy a karakterét, a hagyományát, a múltját veszíti el egy országrész. Vagy a teljes ország.

– Az egyik ilyen szimbólumunk a Lánchíd, amelynek a felújítása már régóta húzódik. Hogy látja, ma már teljesen politikai kérdés lett a felújítás, vagy azért a szakmai szempontok is érvényesülni fognak?
– Én ma úgy ítélem meg, hogy is-is. Tehát egyrészt nagyon fontos, hogy legyen rá pénz, másrészt, hogy úgy csinálják meg, hogy az jó legyen. Írtam egy cikket is erről, amely a Magyar Hang című lapban jelent meg, és az volt a címe, hogy Van rajta pedál. Ismeri ezt az ősrégi viccet?

– Nem.
– Úgy szól, hogy: Miért nem lehet a Lánchídon biciklizni? Mert nincs rajta pedál. És miért nem lehet az Erzsébet hídon? Mert azon már lánc sincs. Ez tulajdonképpen poénnak is jó. Érdekes módon a cikkben leírtakra a Miniszterelnöki Hivatalból is üzentek, hogy igazam van. Azt írtam, hogy nem kell kiszélesíteni a Lánchidat, ugyanis szó volt erről. De szerintem akkor elveszíti az arányait.

Azt is leírtam, hogy amikor a háború alatt felrobbantott hidak pótlására épített Kossuth híd lebontásáról volt szó, felmerült, hogy készülne egy mélyút, amely a Csalogány utca vonalától vezetne el az Erzsébet térig, kiváltva ezzel a felszíni forgalmat. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon észszerű dolog lenne.

– Mennyire illeszkedne ez Budapest adottságaihoz?
– Ha megnézi a példákat, akkor például Manhattan szigetéről is vezet ki egy ilyen mélyút, Párizsban és Brüsszelben is van ilyen, de a csupa tengeröböl Sidneyben is. Azt hiszem, ez jó megoldás lenne. Egyszerűen költeni kell rá. El tudom képzelni a Lánchíd kiváltását, hogy csak gyalogos és biciklis forgalomra legyen alkalmas, de előtte meg kell építeni a mélyutat az észak-déli forgalom kiváltására, hiszen a közlekedést nem lehet teljesen megszüntetni. Szintén egy mélyutat gondolnék el a két rakpart, vagy a Duna alatt is. Szóval mindenképp költeni kell rá. És előbb kell költeni rá, megépíteni, és csak azután lezárni a közlekedő útvonalakat.

– Ha újra döntéshozó helyzetben lenne, mihez nyúlna elsőként a műemlékvédelemben? Lehet egyáltalán fontossági sorrendet felállítani?
– Erre nem lehet minden helyzetre alkalmas választ adni, hiszen helyi értékként borzasztó fontos lehet egy Szabolcs-Szatmár megyei kis parasztház is, amilyenből már csak egy vagy kettő van, tehát meg kellene őrizni azt is. Másrészt legalább részben helyre kellene állítani egynémely várat, hogy használható legyen. A Házak nyilvános titkaiban szerepel Léka vára, amelyet bár szintén szétvertek a Rákóczi-szabadságharc idején, mégis megmaradt. Azért, mert úgy hívják, hogy Lockenhaus. Vagyis Ausztriában van, és ott rájöttek arra, hogy ha rendbe teszik, ha használható, ha lehet belépti díjat szedni, ha lehet benne éttermet nyitni, esküvőket rendezni, akkor pénzt hoz, és fenntartja önmagát. És persze ha bemutatjuk benne a korabeli kínzóeszközöket is.

– És hogyan motiválná az embereket arra, hogy viseljék gondját a műemlékeknek?
– Mondok egy példát. Annak idején meghívtam a műsorba Katona Tamást, mert hiszen közeledett a forradalom 140. évfordulója, hogy próbáljuk meg elmondani, mennyire fontos most ez, és tegyék rendbe az emberek a közelükben lévő sírokat, emlékhelyeket. Annyira sikeres volt a dolog, hogy 14 évnyi műsor lett belőle Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc emlékhelyei címmel. Azóta Csorba László történésszel átszerkesztettük a sokévnyi műsort könyvekké, amelynek harmadik kötete múlt nyáron jelent meg. A sorozat készítése alatt volt olyan, hogy valahová odatelefonáltam, hogy mennék hozzájuk forgatni. Megkérdezték, hogy mit? Mondtam, hogy a temetőben van egy ’48-as honvédsír, hát azt. Megjelentünk a faluban, és már gyönyörűen rendbe volt téve a temető, lekaszálva a sírhoz vezető út, mert az emberek azt akarják, hogy jókat mondjanak róluk. És ehhez igazán nem kellett sok, csak buzdítani őket szellemileg is, meg anyagilag is.

– Nagyon gazdag a két kötet fényképek szempontjából is. Szokott még fotózni?
– Természetesen, csak már nem úgy, mint régen, amikor a forgatások miatt gyakorlatilag félévente bejártam az egész országot. Akkor még Erdélyben is voltak olyan konferenciák, ahová a magyarországi műemlékesek is elmentek, és engem is meghívtak, sőt, ki is tüntettek! Így gyűlt az anyag.

– Van még téma?
– Hát hogyne! Attól még, hogy a Házak nyilvános titkai megjelent, a munka még folytatódik. Írok ma is. Minden hónapban újabb hat oldalt és fényképezek is hozzá, májusban a Dózsa György úti Népszállóról. Van téma bőven, mint például a Neuschloss-villa a 2. kerületben. Csak sokat anyagi források híján már szinte lehetetlen bemutatni, mint például a szabadkai zsinagógát, vagy a pozsonyi Erzsébet-templomot. Azt hiszem, és ezt bizonyítja a sorozat meg a könyv is, hogy a Parlamentről vagy a Tudományos Akadémiáról ugyanúgy lehet érdekességeket mesélni, mint az egyszerű bérházakról mondjuk a Falk Miksa utcában vagy a Bartók Béla úton. A könyvben ilyenek is vannak. Tehát van téma bőven, és az sincs megtiltva senkinek, hogy érdekesen beszéljen róluk. Én ezekről sokat tudok, szeretem, érdekesnek tartom, és ha rajtam múlik, és bírom erővel, akkor még csinálnám egy darabig. Hátha hatással van arra, hogy a magyar kulturális örökség megmaradjon.

RÁDAY MIHÁLY legutóbbi művei: Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc emlékhelyei I-III.; Budapesti utcanevek A-Z.

https://konyvterasz.hu/meg-csinalnam-egy-darabig-beszelgetes-raday-mihallyal/

Válasz