2011. január 12-én este Balatonfűzfőn újra meggyúltak a kegyelet lángjai. A templom melletti

kertben katonák és a civilek együtt emlékeztek meg a doni áttörésről, az áldozatokról.

A rendezvény a fűzfői római katolikus templomban istentisztelettel kezdődött, majd a

templom falán elhelyezett emléktábla előtt ünnepi megemlékezéssel folytatódott.

Az ünnepség elején, a római katolikus templomban Szécsi Ferenc kisegítő tábori lelkész

istentiszteleten emlékezett meg a doni áttörésről és imádkozott a hősi halált halt katonákért.

Példabeszédében kiemelte: nagyon fontos, hogy soha ne felejtsük el azokat, akik a

hazától több ezer kilométerre veszítették el az életüket. Hangsúlyozta: „hőssé csak az

lehet, aki bátor. A bátorsághoz két erő szükséges, a hit és a szeretet ereje. Hit az

Istenben és szeretet a haza iránt.”

„Az akkor hősi halált haltak élete nem csak magukért égett el – folytatta Szécsi Ferenc

– hanem azokért is, akik itthon voltak és rettegtek a háború borzalmaitól. Olyan katonák

voltak ők, akik ki tudtak lépni a saját maguk bűvköréből és tudtak másokért is tenni.

Kétkedés nélkül tették ezt, és ez vezetett el oda, hogy a hazáért az életüket is feláldozták.”

A szentmisét követően, az udvaron, a harangszó jelére meggyújtották az emlékezés

tüzét és a templom falán lévő emléktábla előtt összegyűlt ünneplők elénekelték a

Himnuszt. Az emlékező beszédet Szücs József mérnök ezredes, az MH 54. Veszprém

Légtérellenőrző Ezred parancsnoka tartotta.

Beszédének elején hangsúlyozta, hogy január 12-én a doni áttörésre emlékezünk,

amelyben a magyar hadtörténelem legkomolyabb veszteségét szenvedtük el.”

Szücs ezredes megjegyezte: „a pontos számokat még manapság is homály fedi,

de Szabó Péter, a Hadtörténeti Intézet munkatársa, a korszak kiemelkedő kutatójának

számításai szerint a 200 ezres 2. magyar hadseregből pár hét alatt körülbelül 49 ezren

estek el, közel ugyanennyien sebesültek meg és a hadifogságba esettek száma pedig

27-28 ezer fő lehetett.”

A Don kanyarba kivitt katonákról szólva az ezredparancsnok leszögezte, hogy a doni

hideg orosz területre alkalmatlan öltözetben és határozatlan, szegényes vezérkarral

kiküldött, a harcokban elesett, megsebesült, megfagyott vagy fogságba esett katonák

hétköznapi emberek voltak, fiak, apák és férjek, földművesek, tanítók, tisztviselők, akiket

beszippantott a háború és az életüket derékba törte. Mit kellett volna tenniük?

Megtagadni a németeknek, hogy a vezérkar kiküldje a hadseregünket orosz földre?

Dezertálni? Megszegni katonai esküjüket? Megadni magukat? A fűtött szobákban

az utólagos okoskodás könnyen oszt ítéletet – katonatisztként, katonaként én úgy gondolom,

azt tették, amit tenniük kellett: kötelességtudatból vagy kényszerből, de hívek voltak az

esküjükhöz.

Tették a dolgukat, amíg értelme volt és megcselekedték, amit megkövetelt a tőlük a

haza.”

A veszprémi alakulat parancsnoka a résztvevőket a történelem akkori napjaira is

emlékeztette: „a 2. magyar hadsereget 1942-ben, német követelésre állították

hadrendbe. A magyar politikai vezetés döntését az a meggyőződés motiválta,

hogy a német támogatással a visszakerült területek – a Felvidék és Észak-Erdély

– megtartásához szükség van a németek további jóindulatára.”

Szücs ezredes a továbbiakban elmondta: a német nyomásra engedett csak a

magyar politikai vezetés és a kivezényelt hadsereget harcászatilag a németek alá

rendelték, „a felfegyverzést illetően, pedig megelégedtek a németek szóbeli ígéreteivel.”

A parancsnok alapvető problémákat is megemlített beszédében. Mint hangsúlyozta:

„a mozgósított hadsereg tiszti állományának felét katonai képzettséggel és ismeretekkel

nem, vagy alig rendelkező tartalékos tisztek alkották. Személyi vonatozásban a hadsereg

gyenge pontja a tiszthelyettesi és a tisztesi kar rendkívül alacsony létszáma volt,”

„A Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt álló 2. magyar hadsereget 1942.

április 17. és június 27. között vezényelték ki a keleti frontra. Mivel Kállay

Miklós miniszterelnök több ízben kijelentette: 'minden katona szeptemberben

haza fog jönni', a kikerülteket kezdettől fogva az a remény éltette, hogy

néhány hónap elteltével leváltják őket, és hazatérhetnek. Ez nem így

történt. A 2. magyar hadsereg feladata a Sztálingrádnál harcoló német

csapatok szárnyának biztosítása, így a Don melletti védelem volt, a mintegy

200 kilométeres szakaszon. Az eredetileg sem túl jól felszerelt – különösen

a nehéztüzérség, a páncéltörő tüzérség terén hiányos fegyverzetű –

csapatok már az 1942-es nyári-őszi csatákban komoly veszteségeket

szenvedtek, az igazi katasztrófa azonban 1943. január 12-én vette kezdetét.

Ekkor a jelentős páncélos erőkkel támogatott szovjet hadosztályok az

arcvonal északi részén, az urivi hídfőnél áttörtek a nyáron egyébként viszonylag

jól védhető, de a mínusz 40 fokos hidegben autóút keménységűre fagyott

mocsaras területen. A sok helyen csupán egysoros drótakadállyal védett,

térdig érő árkok és hófalak alkotta kezdetleges magyar védőállásokon a

szovjet csapatok könnyen áttörtek” – mondta Szücs ezredes.

Beszéde végén az ezredparancsnok hangsúlyozta: „tisztelegjünk a magyar

katonatisztek és katonák előtt, akik áldozataivá váltak a háború poklának, akik

elestek az egyenlőtlen küzdelemben. Emlékezzünk azokra, akik megsebesültek, és

akiken a tábori kórházakban a gyógyszer-utánpótlás hiányában érzéstelenítés

nélkül hajtották végre a műtéteket, aztán belehaltak a fertőzésekbe, vagy

egész életükre megrokkantak. Emlékezzünk a nyomtalanul eltűntekre,

akiket évekig hiába várt haza a családjuk és a soha nem azonosítottakra,

mindazokra, akik jeltelen sírokban temetve alusszák örök álmukat.”

A megemlékezést követően az ünnepség balatonfűzfői énekkar műsorával,

majd az emléktábla megkoszorúzásával folytatódott. Az ünnepség a

Magyar Takarodó hangjaival záródott.