|
Példabeszédében
kiemelte: nagyon fontos, hogy soha ne felejtsük el azokat, akik a
hazától több ezer kilométerre veszítették el az életüket. Hangsúlyozta:
„hőssé csak az
lehet, aki bátor. A bátorsághoz két erő szükséges, a hit
és a szeretet ereje. Hit az
Istenben és szeretet a haza iránt.”
„Az
akkor hősi halált haltak élete nem csak magukért égett el – folytatta
Szécsi Ferenc
– hanem azokért is, akik itthon voltak és rettegtek a
háború borzalmaitól. Olyan katonák
voltak ők, akik ki tudtak lépni a
saját maguk bűvköréből és tudtak másokért is tenni.
Kétkedés nélkül
tették ezt, és ez vezetett el oda, hogy a hazáért az életüket is
feláldozták.”
A szentmisét követően, az udvaron, a harangszó
jelére meggyújtották az emlékezés
tüzét és a templom falán lévő
emléktábla előtt összegyűlt ünneplők elénekelték a
Himnuszt. Az emlékező
beszédet Szücs József mérnök ezredes, az MH 54. Veszprém
Légtérellenőrző Ezred parancsnoka tartotta.
Beszédének elején
hangsúlyozta, hogy január 12-én a doni áttörésre emlékezünk,
amelyben a
magyar hadtörténelem legkomolyabb veszteségét szenvedtük el.”
Szücs ezredes
megjegyezte: „a pontos számokat még manapság is homály fedi,
de Szabó
Péter, a Hadtörténeti Intézet munkatársa, a korszak kiemelkedő
kutatójának
számításai szerint a 200 ezres 2. magyar hadseregből pár hét
alatt körülbelül 49 ezren
estek el, közel ugyanennyien sebesültek meg
és a hadifogságba esettek száma pedig
27-28 ezer fő lehetett.”
A
Don kanyarba kivitt katonákról szólva az ezredparancsnok leszögezte, hogy a
doni
hideg orosz területre alkalmatlan öltözetben és határozatlan, szegényes vezérkarral
kiküldött, a harcokban elesett, megsebesült, megfagyott vagy fogságba esett
katonák
hétköznapi emberek voltak, fiak, apák és férjek, földművesek,
tanítók, tisztviselők, akiket
beszippantott a háború és az életüket
derékba törte. Mit kellett volna tenniük?
Megtagadni a németeknek, hogy a vezérkar kiküldje a hadseregünket orosz földre?
Dezertálni? Megszegni katonai
esküjüket? Megadni magukat? A fűtött szobákban
az utólagos okoskodás
könnyen oszt ítéletet – katonatisztként, katonaként én úgy gondolom,
azt tették, amit
tenniük kellett: kötelességtudatból vagy kényszerből, de hívek voltak az
esküjükhöz.
Tették a dolgukat, amíg értelme volt és megcselekedték,
amit megkövetelt a tőlük a
haza.”
A veszprémi alakulat
parancsnoka a résztvevőket a történelem akkori napjaira is
emlékeztette:
„a 2. magyar hadsereget 1942-ben, német követelésre állították
hadrendbe. A magyar politikai vezetés döntését az a meggyőződés
motiválta,
hogy a német támogatással a visszakerült területek – a
Felvidék és Észak-Erdély
– megtartásához szükség van a németek további
jóindulatára.”
Szücs ezredes a továbbiakban elmondta: a
német nyomásra engedett csak a
magyar politikai vezetés és a kivezényelt
hadsereget harcászatilag a németek alá
rendelték, „a felfegyverzést
illetően, pedig megelégedtek a németek szóbeli ígéreteivel.”
A
parancsnok alapvető problémákat is megemlített beszédében. Mint
hangsúlyozta:
„a mozgósított hadsereg tiszti állományának felét katonai
képzettséggel és ismeretekkel
nem, vagy alig rendelkező tartalékos
tisztek alkották. Személyi vonatozásban a hadsereg
gyenge pontja a
tiszthelyettesi és a tisztesi kar rendkívül alacsony létszáma volt,”
„A
Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt álló 2. magyar hadsereget 1942.
április 17. és június 27. között vezényelték ki a keleti frontra. Mivel
Kállay
Miklós miniszterelnök több ízben kijelentette: 'minden katona
szeptemberben
haza fog jönni', a kikerülteket kezdettől fogva az a
remény éltette, hogy
néhány hónap elteltével leváltják őket, és
hazatérhetnek. Ez nem így
történt. A 2. magyar hadsereg feladata a
Sztálingrádnál harcoló német
csapatok szárnyának biztosítása, így a Don
melletti védelem volt, a mintegy
200 kilométeres szakaszon. Az
eredetileg sem túl jól felszerelt – különösen
a nehéztüzérség, a
páncéltörő tüzérség terén hiányos fegyverzetű –
csapatok már az 1942-es
nyári-őszi csatákban komoly veszteségeket
szenvedtek, az igazi
katasztrófa azonban 1943. január 12-én vette kezdetét.
Ekkor a jelentős
páncélos erőkkel támogatott szovjet hadosztályok az
arcvonal északi
részén, az urivi hídfőnél áttörtek a nyáron egyébként viszonylag
jól
védhető, de a mínusz 40 fokos hidegben autóút keménységűre fagyott
mocsaras területen. A sok helyen csupán egysoros drótakadállyal védett,
térdig érő árkok és hófalak alkotta kezdetleges magyar védőállásokon a
szovjet csapatok könnyen áttörtek” – mondta Szücs ezredes.
Beszéde
végén az ezredparancsnok hangsúlyozta: „tisztelegjünk a magyar
katonatisztek és katonák
előtt, akik áldozataivá váltak a háború poklának, akik
elestek az egyenlőtlen küzdelemben. Emlékezzünk azokra, akik megsebesültek, és
akiken a tábori kórházakban a gyógyszer-utánpótlás hiányában
érzéstelenítés
nélkül hajtották végre a műtéteket, aztán belehaltak a
fertőzésekbe, vagy
egész életükre megrokkantak. Emlékezzünk a
nyomtalanul eltűntekre,
akiket évekig hiába várt haza a családjuk és a
soha nem azonosítottakra,
mindazokra, akik jeltelen sírokban temetve
alusszák örök álmukat.”
A megemlékezést követően az ünnepség
balatonfűzfői énekkar műsorával,
majd az emléktábla megkoszorúzásával
folytatódott. Az ünnepség a
Magyar Takarodó hangjaival záródott.
|
Kommentáld!