A múlt héten elhunyt Popper Péter pszichológus magyarnak és zsidónak is tekintette magát. Az antiszemitizmus gyökereiről, az úgynevezett másságról, a magyar identitásról vallott saját nézeteiről beszélt a HVG-nek nem sokkal a halála előtt.

Fotó: Gordon Eszter

 HVG: Tulajdonképpen miért utálják olyan sokan a zsidókat?

P. P.: Ennek több oka van. A legelső talán az, hogy volt két zsidó, egy bizonyos Mózes és egy bizonyos Jézus nevű, akik elvették a szabad pogány életörömöt az európai kultúrától. Egy sokistenhívő kultusznak egész más volt a bűnhöz való viszonya, mert ugyan mondd már, Apolló megharagudott rám, elmegyek a tehénszemű Hérához, hogy védjen meg. Többpártrendszer volt. Az egyistenhit viszont diktatúra: egy kézből jön jutalom, büntetés; becsaphatatlan, lelkekbe lát. Azt a pogány életideált, hogy az ember élje meg az összes lehetőséget, amit az élet kínál, ez a két zsidó letiltotta.

HVG: De a zsidóellenesség – nevezzük akár antijudaizmusnak, akár antiszemitizmusnak – maga is éppen az egyistenhívő kultúrából jön...

P. P.: Van egy „1 százalék” című írásom, amelyben azt firtatom, miként lehetséges, hogy Magyarország népességének ma egy százaléka zsidó, sokan mégis úgy gondolják, hogy ez az egy százalék sanyargatja a 99 százalékot. Ebben az írásban végigkövettem a zsidókat ezek szerint nagyon is felértékelő antiszemita gondolkodásmódot, és azt találtam, hogy az teljesen zsidó intenció mentén nyilvánul meg. Ha azt mondja a zsidó vallás, hogy vért nem szabad enni, a levágott állatot ki kell véreztetni, akkor a maceszba kerül a keresztények vére. Ha a törvény 25 kézmosást ír elő egy napra, akkor a zsidó piszkos lesz és büdös, ha szexuálisan kemény korlátokat állít föl, akkor parázna, ha szociálisan olyan intézkedéseket hoz, hogy a mező szélét nem szabad learatni, mert az a szegényeké, akkor kapzsi; és így tovább. Az antiszemiták szemében a zsidó éppen abban lesz bűnös, amit tilt. Ez az egyik része a dolognak.

Ami a másik okot illeti, egyszer én Izraelben, a Bar-Ilan Egyetemen elmondtam: engem borzasztóan zavar, hogy minden héten le kell csukni két rabbit, vagy azért, mert elsikkasztották a hitközség pénzét, vagy azért, mert túl mélyen nyúlkáltak a hívek feleségének a szoknyája alá. „Hát a tízparancsolat? Pont a rabbi? – méltatlankodtam. – Hogy lehet nagyobb bűn, ha nincs rajtam kipa, mint az, ha csalok és lopok?” Azt hittem, a hittudósok összeomlanak, de nem. Azt mondták: „Ha a zsidóság betartotta volna a tízparancsolatot, már rég nem lenne a világon. A zsidóság azért maradt meg, mert befedte a fejét, mikor a többiek hajadonfőtt jártak, nem evett sertéshúst, mert szombatot ünnepelt. Amit te formális vallásosságnak gondolsz, az tartotta meg a zsidóságot, évezredeken keresztül: a másság.”

HVG: De vajon mihez képest más a zsidóság? És mi a jelentősége ennek a másságnak? Hogyan függ össze az önazonosság a mássággal?

P. P.: A másság az identitáshoz kell. Ahogy a reklám mondja: más, mint mások. Vagyis a másság az, ami valakit megkülönböztet a többiektől. Például a zsidókat a keresztényektől. Nagyon más ez a két vallás annak megítélésében, hogy várni kell-e még a messiásra, vagy már eljött. Volt-e megváltás, vagy nem volt megváltás? A kereszténység egyrészt nem tudja megbocsátani a zsidóságnak, hogy nem ismerte fel Jézusban a messiást, másrészt rettenetes nagy szüksége is van a zsidóságra. Mert ha sikerülne kiirtani az utolsó zsidót a világból, akkor eltűnne az egyetlen nép, amely élő szemtanúja volt annak, hogy volt kinyilatkoztatás, és hogy Jézus valóban élt Júdeában. Zsidóság nélkül a keresztény teológia a görög mitológia mesedélutánjává zsugorodna. Meggyőződésem szerint ez az ambivalencia szüli az agressziót. Hogy kelletek is, meg a fenébe is veletek.

HVG: Tulajdonképpen mik a zsidóság ismérvei? Mitől zsidó a zsidó? Úgy tudom, önnek erre saját válasza van.

P. P.: Ilja Ehrenburgtól, az orosz írótól vettem. Van egy novellája, amelyben egy Julio Juanito nevű spanyol filozófustól Ehrenburg éppen ezt kérdezi. Mitől is zsidó ő, ha egyszer a táj, ahol él, a kultúrája, mindene orosz? A filozófus erre azt mondja neki és a társainak: játsszunk! Játsszuk azt, hogy minden szó elvész a világból, csak az „igen” és a „nem” marad. Ám a játék végére csak egy szó maradhat. Nekik pedig el kell dönteniük, melyik szó legyen az. Mindenki az „igen”-t választja, kivéve Ehrenburgot, aki azt mondja: „nem”. Na, látod, ettől vagy zsidó – mondja neki Julio Juanito. Ennek alapján azt gondolhatom, hogy talán már Ádám és Éva is zsidók voltak, mert azt mondták az Istennek, hogy nem. Ne gyakorolj felettünk hatalmat! Nem véletlen, hogy a zsidók minden forradalmi mozgalomban élen járnak, mert a „nem” vonzó attitűd.

HVG: A kiegyezés után, amikor beindult a magyar zsidóság asszimilációja, a zsidók zsidó vallású magyarok lettek. Aztán a holokauszt idején mégis faji alapon pusztították el őket. Tábor Béla filozófus a második világháború előestéjén úgy definiálta a zsidóságot, hogy az egyetlen vallás, amely faj, illetve az egyetlen faj, amely vallás. Hogy is van ez?

P. P.: A zsidók voltaképpen maguk is rasszisták, hiszen ahhoz, hogy valaki zsidó legyen, zsidó anyától kell születnie (régebben apától, de a szétszóratás után ez a szabály már nem működött, mert nem lehetett követni, ki kivel feküdt le). De én azt hiszem, hogy a zsidóság elsősorban se nem vallás, se nem faj, hanem inkább valamiféle gondolkodásmód. Én nem ismerek népet, amely a maga származását ne hőskölteményekben-legendákban fogalmazná meg. A zsidó azonban azt mondja, „rabszolgák voltak az én őseim”. Még dicsekszik is vele! Mindennek a fonákját nézi.

A zsidó humor a legsajátosabb önbemutatás, amely nem eposzokban, hanem viccekben nyilvánul meg. Olyan viccekben, amelyeket aztán sokszor el sem szabad mesélni. Egyszer akartam írni egy könyvet a zsidó mentalitásról, viccekkel kezdtem, de az izraeli kiadó megrettent tőlük, és ki akarta cenzúrázni őket. Nem tudom, ha ezt most elmesélem, a HVG-ben meg fog-e jelenni. Mindenesetre elmondom azt a viccet, amivel a könyvet kezdtem volna. Kohn ül Rómában az amfiteátrumban, és nézi a gladiátorok küzdelmét az oroszlánokkal. Egyszer csak felordít: „Igazgató, igazgató!” Jön az igazgató: „Parancsoljon, Kohn úr!” „Micsoda vircsaft van itt, hát az oroszlánok zabálják a zsidókat?” „Nincs itt egy zsidó sem.”

„Hát kik ezek?” „Árja gladiátorok.” „Egy zsidó sincs köztük?” „Egy sincs.” „Jó.” Kohn visszaül, de egy idő után megint felkiált: „Igazgató, igazgató!” „Parancsol, Kohn úr?” „Az a dög ott nem zabál!” Ez a vicc azért nem jelenhetett meg Izraelben, mert mit fognak szólni hozzá a nem zsidók? Minden oldalon érzékenységek vannak.

Popper Péter

„A múlt már nincs. A jövő még nincs. Egyetlen valóság: a jelen” – ilyen, látszatra egyszerű, józanságra törekvő ideákkal tanított az ország egyik legismertebb pszichológusa, az április 16-án, 77 évesen elhunyt Popper Péter. Több mint félszáz könyvet publikált, de szakértett és tanácsokat adott nem tudományos magazinoknak is. Előadásainak ezreit már-már előadóművészként építette fel. Lélektani munkásságának elemzői a hazai klinikai gyermekpszichológia megteremtése és a Magyar Pszichológiai Szemle évtizedes főszerkesztése kapcsán emelik ki tevékenységét.

A baloldali szimpátiájára büszke és Horn Gyulát miniszterelnöksége idején tanácsadóként segítő Popper szépíróként is kipróbálta magát. Afféle népnevelőként szorgalmazta az önismeretet és a tudatosságot, erről szólt például A belső utak könyve című nagy sikerű, 1981-es műve. Valláspszichológiáról írva saját világnézetét öntötte szavakba Az Istennel sakkozás kockázata című 1995-ös könyvében.

HVG: Ezekre az érzékenységekre a holokauszttagadók, az antiszemita cikkek szerzői manapság sincsenek éppen nagy tekintettel.

P. P.: Pszichológiai kísérletek egész során bizonyították be, hogy ha például egy diákcsoportot tekintélyelvűen nevelnek, majd hirtelen átállnak a liberális-demokratikus nevelési módszerekre, akkor a csoport nem demokratizálódik, hanem megőrül. Elveszti a normatíváit, az orientációs pontjait, megbolondul attól, hogy mindent lehet. Nem tudom, nem az-e a legnagyobb baj a rendszerváltással, hogy elveszett a határ az „ezt lehet” és az „ezt nem lehet” között. Manapság egy képviselő mondhatja a másiknak a parlamentben, hogy hazaáruló, Mikszáth idejében ilyesminek halálos párbaj lett volna a következménye, és valaki ott maradt volna a páston.

Az ember akkor kezd el káromkodni, amikor nincs érve. Amikor a logikája, az érvelése csődöt mond, akkor szitkozódik. Ez a tehetetlenség dühe. Ha egy társaságban egy pasas elkezd mesélni a szexuális sikereiről, hogy hány nő volt meg neki, és állandóan erről beszél, egy idő után az én lélektani felfogásom szerint nyugodtan meg lehet tőle kérdezni: mondja, mióta impotens? Az ember mindig azt bizonygatja, ami nincs. Hogy hívták az újságokat a Rákosi-korszakban? Szabadság, Szabad Nép, Szabad Száj. Hiszen szabadság nem volt. És így tovább. Továbbgondolva ezt: ha egy tömeg állandóan a magyarságát lobogtatja, ha már a kokárda sem elég magyar neki, hanem Árpád-sáv kell, akkor az csak azt jelentheti, hogy súlyos bajok vannak a magyar identitással. Megfontolásra ajánlom az egymásra acsarkodóknak Leonardo da Vinci egy mondatát. Egy építésszel vitatkozik, aki semmiképpen nem akarja megérteni, amit ő a boltívről mond. Leonardo kifakad: „Ej, mit nem ért ezen?! A boltív két, egymásnak támaszkodó gyengeség, amiből végtelen erő lesz.”

GERLÓCZY FERENC