Aki átélte, sohasem felejti el azt a négy esztendőt. Jártam olyan erdélyi temetőkben, ahol a 60 esztendős bácsika fejfájára az van írva: élt 4 évet.

„Ha az a kicsi idő nem lett volna, most semmi sem lenne, de főleg magyar szó nem hallatszana már sem Kolozsvár, sem Bánffyhunyad, sem más városok, és falvak utcáin” – írta Hámori Péter. Aki ismeri a 20. századi Erdély történelmét, az tudja: ez nem túlzás. Erdély egyik fele 1940 szeptemberében egy rendkívül pusztító nemzetiségi elnyomásból szabadult.

Az otthonunkkal elbánt a 20. század. Elbánt Európával, elbánt Közép-Európával és elbánt Magyarországgal. Az első világháborút követő Párizs környéki békerendszer több ezer kilométer új határt húzott fel. Határokat, amelyek ezer esztendős gazdasági, kulturális kapcsolatokat vágtak el.

De ami ennél is rosszabb: emberek százmillióinak tették tönkre az életét. Családokat, barátságokat zúztak össze, mindenhol ellenségeskedést szítva. A nemzeti elnyomás Európában addig ismeretlen módon igyekezett kitörölni nyelveket, kultúrákat, történelmet, közösségeket.

Teljesen természetes és magától értetődő, hogy a magyar kormány harcolt ez ellen – és gondot viselt a sajátjaira, védte a nemzeti érdeket. Erdély visszacsatolása a Varsói szerződésből történő kiválásunkig – amit Antall József és Jeszenszky Géza vitt a végső formájában sikerre – ez a legnagyobb diplomáciai fegyvertény az előző évszázadban. Az egyik utolsó önálló dobásunk, amelyet a térségen végigtaposó náci világbirodalom ellenére ki tudtunk harcolni. Hitler ugyanis legszívesebben mindent a románok, és legfőképpen Antonescu kezén hagyott volna.

A bevonulás élményét soha senki sem felejtette el, aki Erdélyben magyarként átélte azt.

Élményekből van bőven. Idézhetnénk hosszan Cs. Szabó Lászlóét, Tamási Áronét, Márai Sándorét és a többiekét – akik sohasem voltak elbűvölve a náciktól, de tudták mit jelent Erdély. És soha sem árulták el a nemzetköziség oltárán, sem a „nemzet, mint vallás” oltárán: sem a magyarokat, sem a szászokat, sem a zsidókat, sem a románokat, sem a cigányokat – sem senkit.

Az bizonyos, hogy a románok szomorúak voltak Észak-Erdély elvesztése miatt. Erdély ugyanis sok-sok nemzet hazája volt mindig. És a románok is benne éltek, mióta világ a világ meg egy nap. Voltak atrocitások a bevonuláskor. Pánikoló, az egyenruhájukat és a zászlójukat meggyalázó honvédek mészároltak civileket. És voltak civilek, akik fegyverrel álltak ellen a bevonuló csapatoknak – ami ugye közönséges bűncselekmény.

Aztán a nagy-nagy öröm után eljött a szürke hétköznapok ideje. A 20 évig kiszipolyozott Erdélybe a magyar kormánynak hatalmas pénzeket kellett fektetnie. Magyarországról meg áramlottak a karrierhivatalnokok nemzeti szellemet terjeszteni.

Ám, aki átélte, sohasem felejti el azt a négy esztendőt. Jártam olyan erdélyi temetőkben, ahol a 60 esztendős bácsika fejfájára az van írva: élt 4 évet.

A háborús idők és a visszacsatolásért folytatott harc kudarca után új utat kell találni. Európának úgy nagyjából megy ez a dolog. Említhetnénk a németek és a franciák esetét, vagy Dél-Tirol történetét. Közép-Európában is meg kell találnunk a jövőbe vezető utakat a SAJÁT és a többi nemzet érdekeinek figyelembe vételével.

Száraz Miklós György írja egy helyen: „Mostanság divattá lett kinyilatkoztatni: ’Nekünk már közömbös, minket már hidegen hagy. Hiszen ez a régmúlt, ez már történelem.’ Igaz, Trianon valóban történelem, még ha szomorú is. Csakhogy a történelmünk is mi vagyunk (…) És ostoba az, aki nem tanul a történelemből, aki nem tanul legalább a saját kárán. (…) Aki a ’piacon’ a mindig saját hasznukra tévedő, nagyhangú, arcátlan ’kofák’ közt szemérmesen hallgat, aki nem alkuszik a végsőkig. Mert Trianon valóban történelem, de amíg a határokon túl összegyűlik csak tíz magyar gyermek egy óvodában, tíz férfi a kocsmában vagy a faluházban, tíz hívő lélek az imaházban, addig élő valóság is.”

PunkRhétor Erdély Ma

Bevonuló csárdás

Cs. Szabó László, Kolozsvárról elszármazott író az Erdélyben megtelepedő új magyar hatalommal együtt, már-már propagandisztikus megbizatással érkezett haza 1940 őszén s számolt be Erdélyben c. munkájában (Nyugati Könyvkiadó, 1941) a tizenöt éves kényszerű távollét után tapasztaltakról. Munkáján, az érthető és meggyőző szubjektív, önéletrajzi vonatkozásokat leszámítva, erősen érződik az a túlfűtött lelkesedés, aminek ernyője alatt a bevonulás néhány hónap alatt lezajlott: több benne a történelmi, publicisztikus megállapítás, mint az eseményekhez kapcsolódó tényszerűség.

Enyhe csalódással fejeztem be útibeszámolóját - pár éve fedezhettem fel egy 2007-ben kiadott, igen tartalmas antológiában („Megyünk és örülünk Erdélynek”. Magyar írók úti élményei. Névsorolvasás-sorozat, 5. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2007), amelyben huszadik századbeli jeles íróink (Ady Endre, Babits Mihály, Cs. Szabó László, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Németh László, Szabó Lőrinc, Szabó Zoltán, Tamási Áron) vallanak erdélyi-romániai élményeikről -, hiszen Szabó Lőrinc és még inkább Németh László, jóval a bécsi döntés előtt, amikor még jócskán veszélyes és kritikus vállalkozás volt a Trianon utáni Romániában utazgatni és az ottani magyarság állapotáról dokumentálódni, de árnyalatgazdag látleletük nyomán máig érvényes Erdély- és Románia-képe van a magyar szellemiségnek.

Szabó Lőrinc objektív hangjával, kitűnő részletmegfigyeléseivel, a jószemű (újság)író éleslátásával olyan életképeket villant föl hét évvel Trianon utáni erdélyi utazásából, amely minduntalan az ottani társadalmi változások megannyi hétköznapi életjelét hozzák eléje. Nem ad igazat senkinek, de a jelzett tények önmagukért beszélnek.

Cseke Gábor(Lásd még egy korábbi bejegyzést: Hazai utazók Erdélyben)

Korabeli képsorral