Minden nemzeti ereklyénk õsi, a történelembõl bizonyíthatóan szakrális ókori eredetû.

Az elsõdleges Indomediterrán világkultúrát megalkotó õsi népünk eredetének kulturális hagyományai értelemszerûen nem az ókorból fejlõdött ki, hanem az emberiség õskorából. A történelmi ókor az írás kezdeteitõl számítódik, ezért az én nyomozásom is csak az elsõ írásos hagyatékok feldolgozásáig terjedõ idõszakot öleli át. Az emberiség õskorából már csak régészeti és nyelvészeti bizonyítékok maradhattak fenn. Az ilyen adatok kezelésének a rendellenességeirõl is tettem néhány megjegyzést a tanulmányomban.

Tehát, ha az ember a tudományos gondolkodását hamis ideológiára helyezi, a valós régészeti adatokból hamis következtetések levonására lesz képes. Errõl adnak példát a magyar határkõ õsrégi fogalmáról írt soraim. Az emberiség téves fejlõdési képzete, hogy az õseink összevissza kóboroltak a szavannákon, egy egyszerû szóval, mint a határkõ, bizonyítani lehet, hogy hamis alapú tudományos leírásával állunk szembe. Az emberiség már õsi viszonylatokban is területhez kötött, de fontosabb, hogy szigorú területvédelmi életformát folytathatott. Különben a fennmaradásának esélyei a nullához konvergáltak volna.

Ez a gondolat a valódi konzervatív magatartás megértésére is alkalmas. Az emberiség magját a hagyományokhoz és szokásokhoz történõ ragaszkodása mellett, az életteréhez való mindenáron történõ ragaszkodása is jellemzi. Vagyis az õseink a legszigorúbb területvédelem szerint éltek. Hiába éltetik egyesek a világpolgár liberális fogalmát, az a legnagyobb utópia az életükben. A szülõhazából bármely okból kiszorultak már bolyonghattak a szavannákon, de mihelyt saját hazát találtak, valódi konzervatívokká válva letelepedtek.

A jövõnk megmentése érdekében célszerû lenne a politika konzervatív fogalmát kiegészíteni, a nemzetet és hazát védõk õsi terminológiájával. Érdekes módon a mai magyar hatalom (2004-ben) már saját maga és önként lemond a Szent korona önmaga általi megvédésérõl. Feladja a kötelezõ honvédelem elvét, és egysíkúan hivatásos hadseregre kívánja bízni a védelmet. Pedig mindenki tudja, hogy a hivatásos hadsereg mindig a több pénz hatalmát védi. Álljon itt példaként az õsi származású Aba Sámuel királyunk bukása, aki a Ménfõi csatában (1044-ben) a német császárhoz átpártolt áruló újnemesek (nem nemzetiek) következtében bukott el, majdnem a teljes magyar államisággal együtt. Legalább, egyöntetûen a hadköteles férfiak és nõk bevonásával, a teljeskörû nemzetõrséget kellene felújítani a Szent korona védelme érdekében.

Felmerülõ kérdés, miért veszthette el a nemzeti ereklyéinek eredettudatát a magyar nemzet a harmadik évezred elejére? A középkori krónikáink szerint, egészen a mohácsi csatáig minden királyunk ismerte, ezért természetesnek vették, hogy a királyi gyakorlatban nem kellett róluk magyar leírásokat megfogalmazni. Pont ezt a pszichológiai fogást használták ki – tudták, ezért nem ápolták – a potenciális ellenérdekû hatalmak.

Az utóbbi száz év gyakorlatát már sokan ismerik, a tiltás és elhallgatás gyakorlata majdnem tökéletes eredményt adott. Mára alig van, aki ismerné népünk valódi eredetét. A legnagyobb veszély az, hogy már egyszerûen el sem hiszi a ma népe az igazságot. Beléjük van táplálva, hogy a magyarság bûnös nép, ezért a dicsõ õsiségrõl szóló elbeszélések hihetetlenül hangzanak. Vajon van-e kiút? Nekem is rejtély.

A tanulmányomból jól érzékelhetõ, hogy a nemzeti szimbólumaink eredete kivétel nélkül mindegyik ókori eredetrõl, legalább ötezer éves régmúltról tesznek tanúbizonyságot. Arról, hogy ezt a mai nép miért nem ismeri, nem kívánok sokat foglalkozni. Azt sem tudom behatárolni, hogy valamikor kik és miért térítették el a magyar történelemtudatot a valóságtól. Ami az én hatáskörömben elérhetõ, az egyes történelmi kiadványok stílusából, tárgykörébõl kiolvasható írói elkötelezettségeket takarja. A bevezetõben írt évezredes történelemhamisítás eredményeként a mai közgondolkodás alig képes a valóság befogadására. Még a magukat nemzeti elkötelezettnek tartó médiák, és szószólóik sem képviselik az objektív valóságot. Pedig az igazság természeti ereje sürgõs cselekvéseket követelne meg a felelõs vezetõktõl.

A természettõl elrugaszkodott globális fogyasztói társadalmak önpusztító folyamatainak következményei a legközelebbi évtizedekben fognak reánk szakadni. Még egyszer leírom, mindazon népek teljes felolvadása várható, melyek nem lesznek képesek védekezni a biztos õsiségük talaján. A biztos õsiség feltételezi a nemzet egységes gondolkodását, teljes körû összefogási képességét, melyet csak az ápolt és tudatosan megõrzött nemzeti jelleg képes biztosítani. Az a nép, mely hagyja legfényesebb ókori múltjának a feladását, mindegy, hogy kényszerbõl vagy a vezetõik bûneibõl, sajnálom, de megszolgálja az eltûnését a történelem asztaláról.

A társadalom evolúciójában sincs visszaút. Amelyik nép elveszett a történelem útján, soha többé nem térhet vissza. Történelmünk a jövõnk is, hát ne hagyjuk elveszni!

A tanulmány három legfontosabb történelmi felfedezésének megismétlésével szeretném befejezni a munkámat. Ha úgy tetszik, három tudományos õsbejelentéssel állok a rendelkezésükre, melyeknek egyenként is világszenzációként kellene hatniuk. Ebben a tanulmányban írom le elsõként, hogy a fentiekben leírtak szerint, megfejtettem a Magyarok Istenének a kérdéskörét. Vele együtt e misztérium megjelenési formájának vallási gyakorlatát megtestesítõ jelképét.

A Magyarok Istene azonos az ókori egyiptomi Ré (Rá) Napistennel, az egy a teremtõ keresztény isten vallási gyakorlatával. A megjelenítési mítosza pedig az arany jelképe, melynek értelmezésérõl fentebb írtam (Úr-rá-jó-népe, vagy A-rá-jó-népe jelképe értelemben).

Az arany szavunkban a magyar nép a gazdagságát nem a kincsképzõ funkciójával, hanem a legdicsõbb ókori kultúrájával adta az emberiség számára. Minél jobban belegondolok e felfedezés jelentõségébe, beleborzongok a jövõ lehetõségeibe. Mi lehetett volna az emberiség sorsa, ha az õseink „tûzimádását” (napvallását), a természeti életforma követésének tudását, nem az arany, mint kincsképzõ megszerzésének nemzetközi gyakorlata, a pénzprofit õrülete követi. Ma biztosan nem a környezeti katasztrófa árnyéka lengné be a napjainkat. Nagyon szeretném tudni, vajon Petõfi Sándor, nagy költõnk:

„A magyarok istenére esküszünk,” verssorában vajon még tudhatta-e, ki volt az általa meg nem nevezett magyar isten?

1848-ban még éltették a Lánchíd oroszlánjait. Az építtetõje vajon tudhatta-e, hogy a második legõsibb magyar szimbólummal áll szemben? Ha õk még tudták, miért nem vigyáztak az egész nemzettel együtt arra, hogy a jövõ nemzedékei is tudhassák az igazságot? Mennyivel egyszerûbb lenne a magyar élet, ha még mindig az oroszlán jelképe lenne a magyarok védõszentje. Az oroszlán ereje mellett a természetessége adja a legnagyobb varázserõt.

A harmadik legfontosabb mondanivalóm az Arameus nép arámi nyelvének a megfejtése, mely a magyar anyanyelv õsi kifejezését hordozza magában az arám Holdistennõ fogalmán keresztül. Ha a Biblia jelentõs részei arámi nyelven íródtak, akkor bizonyítottan a magyar nemzet volt az elsõdleges Indomediterrán kultúrát megalkotó nép, melynek általam alkotott fogalma szintén ebben a munkában került elõször az olvasók elé. Innen már csak egy lépés, hogy bizonyítottan felismerjük a piramisépítõk népében a magyar nemzet egyenes ági leszármazásának az õsiségét. Az arámi nyelv a legcsodálatosabb magyarsággal fejezi ki a nõ, az anya, a feleség szentségét. De talán legszebben az anyanyelv kifejezésével a magyar ember csodálatát a teremtés felé.

Befejezésként szeretném leírni, hogy biztos vagyok a bizonyítékaim megdönthetetlenségében. Ettõl függetlenül az elfogadását nem tehetem kötelezõ érvényûvé. A felhatalmazást az igazság megismertetésére, csak az egész magyar nemzet adhatja meg. Remélem e tanulmányom eljut minden magyar emberhez, mely a magyarok három legszebb õsi szimbólumáról szól. A magyarok õsisége azaz erõ, mely beleszõve nemzeti ereklyéink eszmei mondanivalójába, adják az elfeledtetett nemzettudatunk magvát. A népünk õsi tudói adták számunkra hozományba, mely tudást az utódoknak szent kötelessége fenntartani. A magyarok istenének az ismerete nélkül – mely a magyar géniusz legnagyobb alkotása – nincs magyar jövõnk!

Felhasznált irodalom:

A magyar nemzet története, Kassák Kiadó, Budapest, 1994.

A magyarság keleti elemei, Gondolat Kiadó, Budapest, 1990.

Baráth Tibor: A magyar népek õstörténete, Püski Kiadó, Budapest, 2002.

Baskói Magyar János: Õsi magyar birodalmak, Magyarországért Kiadó, Karcag, 2000.

Bertényi Iván: Új magyar címertan, Mecénás Kiadó, Budapest, 1993.

BIBLIA, Magyar Bibliatanács, Budapest, 1978.

Bíró Lajos: A magyar régmúlt titkai, Magyar Ház Kiadó, Budapest, 1999.

Endrey Antal: Az ország koronája, Boldogasszony könyvek, Hódmezõvásárhely, 1999.

Forray Zoltán Tamás: Õsi hitünk, Torontó-Budapest, 2001.

Földes Péter: Vallanak az õsi krónikák, Kozmosz Kiadó, Budapest, 1986.

Friedrich Nietzsche: Zarathusztra, Világirodalom Könyvkiadó, Budapest, reprint kiadás 1922.

Gecse Gusztáv: Bibliai történetek, Kossuth Kiadó, Budapest, 1985.

Györffy György:Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1960.

Hanák Péter (szerk.): Egy ezredév, Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.

Helmuth von Glasenapp:Az öt világvallás, Gondolat kiadó, Budapest, 1984.

Heltai Gáspár: Krónika az magyarok dolgairól, Magyar Helikon, Budapest, 1981.

Hóman-Szekfû: Magyar Történet, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1935.

Kákosy László: Ré fiai, Százszorszép Kiadó, Budapest, 1993.

Képes Krónika, Helikon Kiadó, Budapest, 1987.

Királyok könyve, Magyar Könyvklub, Budapest, 1999.

László Gyula: Õseinkrõl, Gondolat Kiadó, Budapest, 1990.

Magyarok krónikája, Officina Kiadó, Budapest, 1996.

Magyarország történeti kronológiája, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.

Magyarország története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984.

Ruffy Péter: Magyar ereklyék, magyar jelképek, Kossuth Kiadó, Budapest, 1988.

Szombathy Viktor és László Gyula: Magyarrá lett keleti népek, Panoráma, Budapest, 1988.

Vaskút, 2004. 06. 05.

TÁCSI ISTVÁN