Legfeljebb látványvilágukkal lephetik meg a mozikba vonzott tömegeket a hollywoodi világvégefilmek, mivel évtizedek óta jól bejáratott sablonokra épülnek.

A főszereplő már szobatisztaságra szoktatott kislánya, bizonyos családi konfliktusok folyományaként, újból pelusban alszik, ám jön a világvége, és az ezernyi halálos veszélyben úgy megedződik a gyerkőc, hogy a film végén játszva lemond a pelenkáról. Kis túlzással ez a laposka kerettörténet volt az egyetlen eredeti ötlete a minden eddiginél felturbózottabb látványnak köszönhetően a magyar mozikban (is) nézőcsúcsokat döntögető, a minap bemutatott, 2012 című katasztrófafilmnek. És még csak nem is az alkotók fantáziaszegénységéről árulkodik. A földönkívüliek támadását vizionáló 1996-os A függetlenség napját, valamint a globális felmelegedés következményeit végiggondoló Holnaputánt követően immár többedik végítéletfilmjét készítő német Roland Emmerich rendező csupán tartotta magát az utóbbi évtizedekben Hollywoodban bejáratott apokalipszisfilm-recepthez.

„A klisék azért kellenek, mert a történetek a zsánerek, a sémák révén juttathatóak el a nagyközönséghez” – indokolja a feltűnő sablonosságot Schubert Gusztáv filmtörténész, a Filmvilág főszerkesztő-helyettese. Különösen igaz ez a világ pusztulását előrevetítő, az utóbbi fél évszázadban készült többtucatnyi – főképp amerikai – mozira. Egy ilyen fontos sablon a kézzelfogható vagy áttételes szakrális utalás.

A főszereplőknek például rendre a katasztrófa központjába, kvázi a pokol legmélyebb bugyraiba kell alászállniuk: A függetlenség napja mérnökének az ellenséges anyaűrhajóba kell bejutnia, hogy komputervírussal fertőzhesse meg az idegenek számítógéprendszerét, az 1998-as Armageddonban (mely név az Újszövetségben a végítélet helyét jelöli) pedig Bruce Willisnek a Föld felé közelítő kisbolygót volt célszerű a belsejébe atombombát rejtve felrobbantania. Egy hasonló üstökösrobbantáshoz a szintén 11 éve bemutatott Deep Impactben éppen a Messiás nevű űrhajót vetik be. A 2012-ben pedig (némi rosszalló moralizálás kíséretében) feltűnik a kiválasztott szerencséseket – politikusokat és a felső tízezer krémjét – megmentő bárka. Egy igen hasonló járgány szerepelt már az első modern, 1951-ben készült apokaliptikus filmben, a Világok összeütközésében is, amit a magyar származású Rudolf Máté rendezett. Abban egy milliárdos építtetett rakétát, hogy megelőzzék a Földet elpusztítani készülő csillagot.

Nem akárkiből lehet az ebbe a zsánerbe tartozó filmek hőse sem. A forgatókönyvminták kifejezetten férfias tudósokkal operálnak, hiszen afféle könyvmolyok nem lennének képesek az akcióhősi kalandra. Mint például a Föld megbokrosodott mágnesességével megküzdő Aaron Eckhart a 2002-es A magban vagy Dennis Quaid a Holnaputánban. A legújabb katasztrófamoziban a sármos geológusfiú még az elnök lányának szimpátiáját is elnyeri. Az amerikai elnök ugyancsak szinte elmaradhatatlan kelléke az apokaliptikus akciófilmeknek.

„Szimbolikus figura, a társadalom egészét képviseli, mivel az apokalipszis kollektív sorscsapás. Másrészt kulcsfigura: ha a sakkban a királyt fenyegetik, akkor tényleg nagy a baj” – magyarázza Schubert az elnök megkerülhetetlenségét. Magát a társadalmat pedig évtizedek óta – a politikai korrektség jegyében, egyszersmind a világ összefogását is szimbolizálva – a főtudóst segítő multikulti csapat jeleníti meg: feketék (ha ő maga nem afroamerikai, mint a 2012-ben), ázsiaiak, távoli országok tudóskollégái. Filmtörténeti érdekesség, hogy az első végítéletmozik hősei még többnyire passzívan szemlélték a világvéget. Az üstökös című 1910-es filmben az égitest fenyegető érkezését, pusztítását és továbbvonulását anélkül nézték végig, hogy bárki megpróbált volna tenni valamit ellene.

„A birodalom tündöklését és bukását mi sem jelképezi jobban, mint a civilizáció vívmányainak (utaknak, hidaknak, épületeknek), a kulturális örökségeknek (híres műemlékeknek) látványos pusztulása” – említett egy további, jól bejáratott sémát Hungler Tímea filmkritikus Özönvíz Hollywoodból című, a Filmvilágban 2004-ben megjelent cikkében. Szinte nincs világvége szétrobbanó, ledőlő Szabadság-szobor nélkül, de nem árt, ha – mint a Deep Impactben – a Brooklyn híd is leszakad. Hatásos a Holnapután azon jelenete is, melyben a hősök a hideg ellen a New York-i könyvtár könyveivel gyújtanak be, mert a civilizáció törékenységére, „a magát a Föld urának tekintő emberiség kiszolgáltatottságára hívják fel a figyelmet” – így Hungler. A 2012 keresztény vallási jelképeket: a Rio de Janeiró-i Jézus-szobrot és a római Szent Péter-bazilikát rombolja le a vásznon.

A sok megpróbáltatás aztán elkerülhetetlenül „összehozza az embereket, nem csak térben, érzelmileg is. Az apokaliptikus sci-fikben a természeti és társadalmi rombolást individuális szinten az egymásra, illetve a harmóniára találás ellenpontozza” – olvasható Beregi Tamás író-filmkritikus Tájkép apokalipszis után című, 1998-as cikkében. Az effajta érzelmi hatásokra szerinte a „vész összehoz minket” tézis igazolásán túl azért is szükség van, „mert az apokalipszis mint téma a nézőben erős védekező mechanizmusokat vált ki, szükség van hát az elidegenítő hatást ellenpontozó melodramatikus szálra”. Más kérdés, hogy Schubert szerint a nézők mégis ellenállhatatlanul vonzódnak a pusztulás képeihez, „mert ezek nemcsak az egyéni sors, hanem az emberi faj életének is kulcskérdései. Az apokalipszis még azokat is izgatja, akiket a társadalmi kérdések teljesen hidegen hagynak.”

Egyébként az apokaliptikus műfajt is elérte a végzete, és mint minden panelekből dolgozó zsánernek, ennek is született paródiája. Tim Burton 1996-os, a Támad a Mars! című filmjében a Földet nem a légierő vagy egy szuperhős menti meg, hanem egy járókeretes dédnagymama, valamint Elvis Presleynek a marslakók számára végzetes dalai.

SINDELYES DÓRA

HVG