Egy új könyvsorozat a hét főbűnt járja körül. A Mindennapi szerzője az első kötettel, azaz a kevélység témájával kezdte a szemlét.

A hét főbűnt minden katolikus keresztény fel tudja sorolni: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség.

A protestáns felekezetek már nem veszik ezt a besorolást ilyen szigorúan, de abban mindenki egyetért, hogy ez a rendszer meghatározta több ezer év kultúrtörténetét.

Az első kötet, Laura Bazzicalupo könyve a kevélységgel, más néven hiúsággal vagy gőggel foglalkozik, amely Augustinus és Aquinói Szent Tamás szerint is „a bűnök eredete és királynője.”

A kevélység definíciója a szerző szerint „a létezés szenvedélye”, és gyökerei egészen a világ teremtéséig nyúlnak vissza. Ez okozza ugyanis Lucifer bukását – ugyanolyanná akar válni, mint Isten, és elutasítja a Teremtő felsőbbségét. Ugyanez vezet az ember bűnbeeséséhez is: az ember olyanná akar lenni, mint Isten, jó és rossz tudójává, azaz tulajdonképpen a gőg az eredendő bűn maga, amely kiveti az embert az isteni rendből. A gőg nemcsak a zsidó-keresztény kultúrkörben áll előkelő helyen a vétkek rangsorában. A görög világ, a homéroszi eposzok és a tragédiák kora egyaránt, a gőgöt, a hübriszt a hős jellegzetes vétkeként ábrázolja, amely a pusztító végzet, az até karjába löki.

A két kultúra, bár alapjaiban különbözik egymástól, kimond egy nagyon fontos dolgot. A kevélység mindig nagyszerűséggel párosul, és mindig abba az irányba mutat, amikor ez a nagyság túl akar lépni önmaga határain, és nem fogadja el többé a számára a hierarchiában kijelölt helyet. Az idők folyamán azonban Lucifer, Ádám vagy Antigoné nagyszerű kevélysége mai, kisszerű korunkra arroganciává és kisstílű hiúsággá korcsosult. Ezt a lesüllyedést követi végig a szerző-narrátor dialogikus formában. Azért ez a forma, hogy ne csak egy vélemény hangozzék el az adott témáról, amely így egyedülálló igazságként tűnne fel, és a narrátort máris az önhittség vétkébe vinné. Így Ulrich nevű barátja képében beszélgetőtársat keres magának az elmélkedéshez (aki Robert Musil regényéből A tulajdonságok nélküli emberből kelt életre).


Rasszista diktátorok

Az arisztokratikus kevélység és büszkeség az arisztokratikus társadalmi formák hanyatlásával új értelmet kap, ennek a korszaknak a Goethe által megformált Faust mítosza fogalmazza meg legtisztábban a gőgjét: lázadás és harc a természet törvénye ellen – olvasható a könyvben. Ennek a lázadásnak a szimbólum az alkímia is. Luciferből, a fényhozó angyalból itt már a kicsinyes Mefisztó válik, aki az embert a leghétköznapibb gyönyörökkel kísérti. Faust gőgjében a türelmetlenség és az irányítás szenvedélye diadalmaskodik.

Hieronymus Bosch Kevélysége. Létállapot. Kép innen.

A modern korban a norma már nem vallási, hanem társadalmi. Ennek a kornak a kevélyei egy adott társadalmi csoport élére helyezik magukat, és így alakítják a történelmet, a létezés szenvedélye a világ alakításának szenvedélyévé válik, ennek a kornak az emblematikus alakja Robespierre is. Ez az akarat, amely magát egyetemesnek gondolja, visszatér a huszadik század nagy diktátorainak figurájában is. A modern diktátorok, Lenin, Sztálin, Hitler, Mussolini vagy Mao gőgje azonban a szerzők szerint már nélkülözi a nagyságot, alapvetően mások megvetésén alapul. A rasszizmus paranoiás gőgje tele van mások, más csoportok megvetésével, mások kihasználásával. Ez a fagyos ideológiai gőg, amely minél vadabb, annál személytelenebb.

Ezzel eljutunk a személytelen gőg megjelenéséig, amelyet a náci hivatalnok, Eichmann alakja fémjelez. Ő pusztán engedelmes és fegyelmezett. Ezek a középszerű figurák a kevélyek szolgálatában terjesztik a gőgösök újabb szörnyű jellemzőjét: a közönyt. A kisstílűek gőgje a közöny és az engedelmesség, mindenkinek eszébe juttatja az orosz irodalomból ismert csinovnyik figuráját. Ezek „a hatalom belsejében kialakult csigaházakban bujkálnak”, már nevük sincs: főnökök, rendőrök, hivatalnokok – tisztségviselők névtelen tömege a modern kori demokráciában, vagy bürokráciában.


Divat- és piacfüggő hírnév

A kevélység ilyen módon elveszti összefüggését az egyénnel, holott minden kornak megvannak a maguk individualistái, akik különállása, különbözősége már magában önhittség. Ennek kapcsán a könyv a Nietzsche művéből jól ismert „emberfölötti ember” fogalmát említi.
Ennek a magát másoknál különbnek tartó embernek Raszkolnyikov a jó példája Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényéből: feljogosítva érzi magát arra, hogy meggyilkoljon egy általa kártékonynak, alacsonyabb rendűnek ítélt vén uzsorásnőt. A bűntől elválasztó vékony határvonal itt is a mások megvetésénél húzódik.

Egy szubjektív diktátor-montázs. Ideológiai gőg. Kép innen.

A különállás gőgje, mely a kifinomultsághoz, a kiválósághoz kötődik, esztétikai pózt vesz fel, ennek a szenvedélye visz a sznobizmus útjára: nem törekszik a világ megváltoztatására, csak annak közönségességére hívja fel a figyelmet. Ennek a sznobizmusnak a szélsőséges példája a Warholtól ismert „tizenöt perc hírnév”, mely divat- és piacfüggő, de ugyanúgy az egyénieskedés kultuszából táplálkozik. Mai gőgünk egy arca a minden határt és erkölcsöt elvető cinizmus és kegyetlenség, sőt még a kifinomult, intellektuális irónia is, amelyből hiányzik a hódolat képessége.

Saját korunkhoz érkezve a gőgöt egyre inkább a pszichoanalízis fogalmaival írjuk le, például a nárcizmus fogalmával, hiszen olyan világban élünk, ahol „a létezés lázas szenvedélye” arra hajszol, hogy mindenkin átgázolva megvalósítsunk önmagunkat. A kevélység végigvonul történelmünkön, hiszen nem etikai vétség, hanem létállapot: Istentől való elszakítottságunk állapota.

Kiss Judit Ágnes

A nyitókép Hieronymus Bosch munkája.