Egy társadalom erejének vagy erőtlenségének a meghatározója mindenekelőtt a lelki élet színvonala, és csak másodsorban az iparé. A piacgazdaság, sőt még az általános jólét sem lehet önmagában az emberi lét koronája. A társadalmi viszonyok tisztasága fontosabb, mint a bőség. Ha egy nemzet lelkierői elapadnak, nincs az a tökéletes társadalmi berendezkedés, nincs az az ipari fejlettség, amely megmentené a pusztulástól. A korhadt, odvas fa előbb-utóbb kidől.

Minden lehetséges szabadságjog közül óhatatlanul a lelkiismeretlenség szabadsága tör az élre: nem lehet se betiltani, se törvényekkel megzabolázni. A társadalom tiszta légkörét, sajnos, nem lehet a jog eszközeivel megteremteni.

E háromnegyed évszázad legszörnyűbb öröksége a lelkek szétrombolása.

Rettenetes, hogy a züllött vezető osztály – a sokmilliós párt- és állami nómenklatúra – nem volt hajlandó önként lemondani egyetlen megkaparintott privilégiumáról sem. Évtizedeken keresztül élt lelkiismeretlenül a nép nyakán, és ezt szeretné tenni továbbra is.

Vajon van-e akár egy is az egykori hóhérok és zsandárok közül, akit megfosztottak funkciójától, érdemtelenül szerzett magas nyugdíjától? Halálukig kényeztettük Molotovot, ma is körülajnározzuk Kaganovicsot, s még sokakat. Németországban az ilyeneket – de még a kisebb halakat is – mind bíróság elé állították, nálunk meg épp ellenkezőleg, manapság ők fenyegetőznek bírósággal, és van, akiknek ma – ma! – állítanak emlékművet, mint Berzinnek, a gonosztevő csekistának. Ugyan már, még hogy megbüntetnénk az állami bűnözőket? Még hogy akár a legkisebb megbánást is tanúsítanák? Legalább a nyilvánosság erkölcsi ítéletének alá kellene vetni őket… De nem, úgy látszik, mi már csak így fogunk tovább araszolni…

És mi van a glasznoszty és a peresztrojka dicső mozgatóerőivel? E divatos szavak mellől hiányzik a megtisztulás szó. Így aztán nem csoda, hogy az új nyíltságban megnyíltak mindazok a tisztátalan szájak is, amelyek évtizeden keresztül szolgálták ma totalitárius rendszert. A mai nyíltság minden négy dalnoka közül három a Brezsnyev-éra talpnyalója volt, de vajon melyikük vezekelt saját bűneiért ahelyett, hogy az arctalan „pangásra” szórta volna átkait?

Az egyetemek humán tanszékein ma is öntelten hirdetik ugyanazokat a hittételeket, amelyekkel évtizedeken át butították a hallgatókat. Az úgynevezett művelt emberek tízezreit fertőzte meg a képmutatás, a gerinctelenség, és mi senkitől sem várunk bűnbánatot, ezt az egész lelki gennygócot cipelnünk kell magunkkal a jövőbe?

Alekszandr Szolzsenyicin szovjet-orosz író

Töprengések (részlet)