Egy hanti halászfalu magyar lakója

Vadregényesen hangzik, nem igaz? Ruttkay-Miklián Eszter finnugrista nyelvész-néprajzkutató vagy öt éve él a nyugat-szibériai Szinja folyó partján egy hanti településen. Amikor végleg megtelepedett, már tíz éve kutatta ezt a népet, nyelvüket szinte jobban beszélte, mint ők maguk.

Bevezető

A hantik félnomád életet élő, veszélyeztetett ázsiai nép. Alig harmincezren vannak összesen. Nyelvük a magyar nyelv legközelebbi rokona, holtversenyben a manysival (akiknek a száma úgy 12 ezerre tehető). Halászattal és rénszarvastenyésztéssel foglalkoznak. Nem egészen úgy élnek, ahogy a mi őseink a hajdani évezredekben, mielőtt Etelközbe vándoroltak volna, de közel vannak hozzá. Nem pont ott élnek, ahol feltehetőleg a régi magyarok, de majdnem. Azt eszik és isszák, azzal fűtenek, ott alszanak, amit megtermelnek vagy elkészítenek maguknak. Sokan közülük még ősi hitüket vallják: szellemekben hisznek, és szentként tisztelnek olyan állatokat, amelyekben ilyen szellemek laknak. Nem egészen úgy, mint a magyarok a kereszténység felvétele előtt, de ahhoz hasonlóan.

Nincs könnyű dolga annak, aki Oroszország belső területein a hantik, a manysik, az udmurtok és a legváltozatosabb körülmények között élő más, nem szláv nyelvű népek szokásait, nyelvét kutatja. Sok pénz kell hozzá, vízum, ösztöníjak, azonkívül széles nyelvtudás, elszántság és nem utolsósorban jó kapcsolat a kinti falu- és városlakókkal. Magyarországon mégis sokan kutatták és kutatják ezeket a népeket, hol nemzetünk gyökereit és nyelvét keresve, hol pusztán kulturális antropológiai érdeklődésből. Ruttkay-Miklián Eszter, mint annyian mások, véletlenül csöppent erre a területre.

Találkozás a mesterrel

Nagy Imréék újratemetésének napján érettségizett. Az egyetemen csak azért vette fel a néprajz szakot, hogy legyen még egy a magyar mellett, utóbbit aztán hamar elhagyta. A néprajzon az egyik előadást Schmidt Éva tartotta. „Már meghalt, most lenne hatvan éves” – felhősödik el Ruttkay-Miklián Eszter arca, mint minden alkalommal, amikor tanára neve szóba kerül. Schmidt Éva az obi-ugor népek (a manysik és a hantik) medvekultuszáról beszélt, rengeteg kint szerzett adattal, néprajzi és nyelvészeti adalékkal fűszerezve, s ami a fő, pszichoanalitikai szempontból közelítve. „Az egész előadásnak tajgaszaga volt – mondja Eszter –, ugyanakkor hazudnék, ha azt állítanám, hogy értettem, miről beszél.” Schmidt Éva volt hosszú idő óta az első, „aki nem papírból tanulta a szakmát”. Igaz, akkor már ő sem járt kint vagy egy évtizede. A politikai fordulat első szelével megbolydult a világ, sok mindent szabad lett, amit később sem, nemhogy korábban. Hanti és nyenyec lektorok jöttek az egyetemre, és elindultak különböző ösztöndíj-lehetőségek. Ruttkay-Miklián Eszter először egy csereprogramban töltött két hetet Moszkvában, egy hetet pedig „terepen”, olyan tájakon, ahová akkoriban egyáltalán nem engedtek be idegeneket. Ez idő tájt a helyi kis népek is elkezdtek mozgolódni, s közös pénzekből létrejött az első hanti-manysi folklórarchívum. Ettől kezdve a magyar kutatók minden lehetőséget megragadtak, még a nem létezőket is, hogy eljárhassanak a hantik közé.

A hantik és a többi finnugor

A hantik nagyobb részt a mai Oroszország Hanti-Manysi Autonóm Körzetében élnek, de vannak néhányan a Jamal-Nyenyec Autonóm Körzetben is. Mindkettő Szibéria nyugati végében, az Uraltól keletre található (ha valaki nem tudná, Szibéria foglalja el Oroszország háromnegyedét, és földrajzilag rendkívül változatos tájegységekből áll), és mindkettőben 1-2 százalékra tehető a hantik, illetve a manysik aránya, míg az oroszoké 60 százalék körüli (sok más nép, köztük nagyobb számban ukránok és tatárok is élnek errefelé).

Ruttkay-Miklián Eszter több hantik lakta területen is járt, történeteket, mondókákat, dalokat gyűjtött, megpróbálta feltérképezni a helyi szokásokat és a nyelvjárásokat. Legtöbbet a Kazim és a Szinja folyók mentén lakó népek között élt, a Jamal-Nyenyec Körzetben, az Ob-torkolat közelében. Minthogy a környéken nagy mennyiségű nyersanyag található (itt húzódik a világon a legnagyobb földgázkészlet és olaj), rohamos az iparosodás, de még ma is vannak itt hagyományosnak mondható hanti települések. Ezek messze fekszenek egymástól, tömegközlekedés nincs, az emberek nyáron motorcsónakon, télen rénszarvas húzta vagy motoros szánon járnak. A nyelv mindenhol kicsit más, a hantik a manysit például meg sem értik. Amikor a kilencvenes években Hanti-Manyszijszkban (a Hanti-Manysi Autonóm Körzet fővárosában) finnugor konferenciát tartottak, Schmidt Éva volt az, aki tolmácsolt a két nyelv között. Ruttkay-Miklián Eszternek semmi kétsége a (sokat vitatott) finnugor nyelvrokonság felől. Ez nyelvtani szerkezetekben is megmutatkozik (például a hantiban is megvan az indoeurópai nyelvekben ismeretlen tárgyas ragozás: „írom, olvasom”), de abban is, hogy ha egy hanti magyarul kezd tanulni, mindig feltűnik, hogy milyen jó a kiejtése. „A férjem nem tud magyarul, de amikor hantiul számol, tisztára magyarnak hangzik. Amikor itt Veszprémben Bp. a piacon jártunk, ő is értette, hogy milyen árat mondanak az eladók.”

A Szinja vidékén

Nos igen, eddig még nem mondtuk, hogy Ruttkay-Miklián Eszter férje hanti, s lényegében kétlaki életet élnek. Eszter még az első útján összebarátkozott egy lánnyal, aki történetesen a fenti férfi húga volt, és meginvitálta Magyarországra, ami nagyot lendített a hanti család és a magyar nő viszonyán: ők látták, hogy Eszter nem valami felfoghatatlan helyről jött, Eszterben pedig érlelődött a gondolat, hogy „itt kéne élni”. Akkor kezdett rendszeresen a Szinja-parti hantikhoz járni, amikor egy másik kutatás kudarca után nekiállt megvalósítani Schmidt Éva egyik régi tervét. Egy 30-as évekbeli hanti nyelvjárásszótár DEWOS 1960-as évektől segítségével interjúalanyoktól szabad asszociációkat kért. Azt próbálta felmérni, hogy ezekből a nyelvjárásokból mennyi maradt meg, mennyire hasonlítanak egymásra, mik jutnak eszébe a helyieknek az olyan szavakról, amelyek akár nekik maguknak is idegenek. Egy idős nővel hatvan órányi anyagot vett fel. Eközben részt vett a szénakaszálásban, a bogyógyűjtésben, együtt varrt (amit mindig is szeretett) az asszonyokkal. Akik már akkoriban mondogatták: „Miért nem fogsz egy hanti férjet? Ülhetnél egész nap és varrogathatnál.” „A 90-es évek végétől minden látogatásom utolsó napjaiban álmodni kezdtem. Az eszembe se jutott, hogy a későbbi férjemre »úgy« nézzek: tudtam, hogy miért vagyok ott, mi a dolgom, terveimbe a férfiak nem fértek bele.” Ez így ment évekig. 2002 nyarán, „amikor már mindenki tudta, mi van köztünk, csak én nem”, felment el- az Obra halászni egy másik családdal. Itt értesült róla, hogy Schmidt Éva Hanti-Manyszijszkban öngyilkos lett. Azonnal odautazott, hogy nyelvész és etnográfus kollégákkal feltárják a hagyatékot. A kutatások, hangfelvételek, jegyzetek jelentős részéről azonban kiderült, hogy az elhunyt húsz évre zárolta őket. A kutatónő életműve és rejtélyes halála filmesek érdeklődését is felkeltette. Több dokumentumfilm is készült róla, köztük A hagyaték (Schmidt Éva portré) Füredi Zoltán Kapitány rendezésében, amely a történteket összefüggésbe hozza a hanti természethittel, a szellemek tiszteletével, a medvekultusszal, és azt sugallja: Schmidt Éva eltávozását misztikus események övezik.

Kiköltözés

Ruttkay-Miklián Eszter harmadmagával hónapokig leltározott, másolt, elvégezte a hagyatékkal, amit kellett, majd ősszel a Szinján megígérte a hanti halásznak, hogy a PhD-dolgozata megvédése után tavaszra visszajön. Bár végül csak 2004 májusában érkezett meg, azonnal összeköltöztek, 2005 májusában pedig hanti hagyományok szerint megtartották esküvőjüket. Augusztusban Magyarországon megszületett a kislányuk, Emma. Nyolc hónapos volt, amikor visszamentek.

Sokat vannak itthon is, Esztert ide köti a tudományos munkája és a rokonság. A férj ma már nem halászattal foglalkozik, hanem állami alkalmazásban aggregátor-kezelő, naponta ő indítja be és állítja le a falu áramszolgáltatását. A településcsoportban az ő falujuk az egyetlen, ahol van villany. A központi település (önkormányzattal, kórházzal, postával, közérttel és bentlakásos iskolával) 40 kilométerre fekszik tőlük, és a közlekedés, mint említettük, igen szegényes.

Eszter a nép helyett is ragaszkodik a népi hagyományokhoz. Népviseletben jár, és ha a férje oroszul szólal meg, úgy tesz, mintha meg se hallaná. Abban bízik, hogy Emmának akad majd játszótársa a rénpásztorok hanti nyelven beszélő gyerekei között. Merthogy a falubeli gyerekek oroszul beszélnek. „Mondjuk motoros szánt könnyebb oroszul szerelni, ez kétségtelen.” Persze létezik hanti írásbeliség, értelmiség, vannak egyetemet végzettek, újság is jelenik meg hanti nyelven. A nyelv magyarhoz hasonló hangjaihoz jobban ment a latin betűs írás, ám a hanti írást a sztálini intézkedés cirillre változtatta. Se egységes helyesírás, se egységes irodalmi nyelv sincs. „Az ember akkor tudja meg, hogy mit ír az újság, ha hangosan felolvassa.”

Hétköznapok és szokások

A falubeliek meglepően rezignáltan fogadták, hogy egy európai ember – közel s távol az egyetlen nem hanti – költözött közéjük. „Először is már jó évtizede ismertek, másodszor is errefelé a férfiak másik faluból vagy teljesen más tájról szoktak »vásárolni« maguknak feleséget.” Az, hogy száz vagy négyezer kilométerről jön valaki, már majdnem mindegy, a különbséget nem érzékeli az, aki ilyen távolságokra nem járt még.

Igen, az élet ott sokkal körülményesebb. „Nehezen bírom a hideget, de nem csinálok ügyet belőle.” Télen „mélyhűtve” (értsd: a ház mellett, megfelelő tárolóban) tartják a legfontosabb élelmiszert, a halat: „besózzuk és lefagyasztjuk, egy részét eladjuk, sokszor esszük nyersen vagy serpenyőben dinsztelve, krumplival, úgy nagyon finom”. A halak ősszel ívni járnak a Szinjára, tavasz végén pedig elmennek máshova, ilyenkor teljesen kiürül a falu: a halászok elköltöznek, a rénpásztorok meg fölhúzódnak az Uralba. Ősszel beindul a vadászidény, húst csak télen esznek – arrafelé mínusz negyven fokban van igazán élet. Eszteréknek van egy vadászházuk, és hagyományos hanti módra vadásznak, csapdával. A legjobban a saláta hiányzik, a központi település boltjában egy-két gyümölcsfajtát lehet kapni, de áfonya mindenütt terem.

A hantik egy része a környezethez hasonlóan pravoszláv vallású, de sokan követik az ősi törzsi vallást, mely nem kötődik intézményes egyházhoz. Vannak szertartásaik és hitbeli meggyőződésen alapuló hétköznapi szokásaik. Ezeket Ruttkay-Miklián Eszter nagyon is tiszteletben tartja. Például a nők deréktól lefelé tisztátalanok, ezért a női fehérneműt nem szabad együtt tárolni vagy mosni a többi ruhával. Ehhez annyira hozzászokott, hogy itt, Magyarországon is kézzel mossa a holmiját, akkor is, ha a férje nincs jelen. A hanti házakban a legszentebb tárgyakat egy a „szent sarokban” tartják, a mögött nőnek nem szabad elmennie. Továbbá a menstruáló asszony nem ehet csukát és jávorszarvast, ezt azonban Eszteren kívül alig tartják be. „Az ilyeneken az itthoniak kiakadnak.” Eszter máskülönben református családból származik, Emmának volt is keresztelője itthon, bár a püspök nem örült, hogy a szülők nincsenek az itteni fogalmak szerint megesküdve. „A hit az hit. Amikor először voltam kint, egy öregember azt mondta: á, az isten úgyis egy, csak mindenütt más a neve.”

Nem véletlen

A hantik asszimilációs folyamata régóta tart és gyorsabb, mint bárki gondolná. „Már százötven évvel ezelőtt, Reguly Antal idejében is ezt mondták: ha most nem kutatjuk ezeket a népeket, később nem lesz rá alkalmunk.” Valóban, itt is változik a világ, hódít a civilizáció, a rénpásztorok rádióadóvevővel kommunikálnak, Eszterék most vettek mélyhűtőt. A hantik mind több olyan terméket fogyasztanak, amit nem ők termelnek meg, tehát egyre nő a környezetszennyezés. Az északi sarkkörhöz közel még veszélyesebb a szemétlerakás, mint másutt, mert a hulladék nehezebben bomlik le a fagyos földben. „Még most is látszanak a háborús tankok keréknyomai.” Lappföldön Mégis egyre több a szemét, s aki átlátja a következményeket, azoknak tudatosításában is tud segíteni a helyieknek. „Többek közt emiatt hiszem, hogy nem véletlenül maradtam ott. Biztos van értelme. Lehet, hogy valami Schmidt Évától örökölt miszticizmus beszél belőlem, de ennek így kellett lennie. Hasznukra vagyok, legalábbis remélem.”

Szerző: Eörsi Sarolta