A néprajz, a népek sajátságainak feljegyzése az ókorra nyúlik vissza. Magyarországon a legendák szerint már Szent Gellért is érdeklődéssel fordult a népi kultúra felé. A néprajz a 19-20. század fordulóján jelent meg a magyar egyetemeken. E múltbéli szokásainkat feltérképező tudomány ismerete választ adhat a jelen dilemmáira, a mai beteg társadalmunkfejlődésének gyógyító irányainak megtalálásában.

A néprajz azt írja le, amit a az évszázadok során önerejéből létrehozott a helyi közösségek és emberek, és ami még fontosabb, azt is leírja, hogyan éltek akkor, amikor kiegyensúlyozottak és boldogok voltak. Milyen volt a közösségük, a mindennapjaik, a közösségbeli, családbeli szerepeik, munkáik, ünnepeik. Ezért e tudomány eredményeit fel kell használni az egész nemzetre kiterjedő mai kultúrában is. 

A korábbi társadalmak fejlődésében az ösztönösségnek igen nagy szerepe volt. A jó állattartó gazda, földműves, kiváló énekes, mesélő, faragó vagy fazekas ösztönösen termelt és alkotott. A mai társadalomban viszont a tudatosság látszata a jellemző vonás. Látszólag tudjuk, mit akarunk, tudományosan meghatározzuk, hogy milyen úton akarjuk elérni azt. Ez azonban gyakran felületes látásmódot takar, mivel gyakran a természet törvényeit, a helyi sajátosságokat, életérzést sem vesszük figyelembe.

Ahhoz, hogy vissza tudjuk hozni a hagyományainban megőrzött értékeket, hogy beépíthessük mai szokásainkba azokat a szokáselemeket, amiktől eleink boldogok voltak, figyelembe kell venni az akkori paraszti társadalom működési területét: a tájat, annak környezeti sajátosságait, az abban kialakult életritmust, munkafolyamatokat, szokásokat stb.

A népi gazdasági technikák egy része mind a földművelésnek, kertkultúrának, mind az állattartásnak fejlettebb formáiba is beépíthető, s a helyi közösségi gazdálkodás újra elindítói, pl. a közösségi kertek kialakítói sok többletmunkát okoznak maguknak, ha nem veszik figyelembe a hasznosítható, régi, kipróbált tapasztalatokat. Ezek a több évszázad alatt jól bevált helyi tapasztalatok, a természet törvényeit vették figyelembe, így azok alkalmazása könnyebbé teszik ma is a közösségi gazdálkodás, közösségi kultúra újboli meghonosítását.

Ma már ugyan senki sem tud cséppel csépelni s tehénnel szántani is újra meg kell tanulni ha hiányzik a traktor. A talajviszonyokra, az időjárás helyi ismeretére vonatkozó tudást is újra meg kell szerezni.

A helyi népi kultúra csak ott és addig teremt új alkotásokat a maga hagyományos stílusában, amíg annak környezete biztosítja a helyi lakosok életfeltételeit szokásának megfelelő életvitelében.Jó példa erre a gazdag Sárközi művészet, melynek képviselői addig teremtették a népművészeti alkotásokat, hímzést, zenét, táncokat stb. amíg az elárasztott földeken való termelés, méhészet eltartotta a terület lakóit. Ahogy a folyószabályozással elvágták a lakosokat az életfeltételeiket biztosító ártéri területtől, a gazdag sárközi népi hagyományvilág is fokozatosan felszámolódott.

Kultúrát teremt a falusi nép ma is, csakhogy ez már nem a népdalok, népmesék világa. Ma a globalizmus korában joggal mondhatjuk, hogy a „modern műveltség”-ben, amit az informatika és tömegkommunikáció ad a falunak, sok a selejt (szentimentális ponyva, reality shaw-k,rossz filmek, giccses bagy gépi zene stb.), mindez nem jelent igazi kulturálódást – ehhez képest az igaz kisszámú és zárt formájú, de gyakran szenvedélyes erejű paraszti alkotások elérhetetlen magasságban vannak.

A néprajznak mint történeti tudománynak az a feladata, hogy különböző korszakokban a hazai néprajzi tájegységek hagyományos kultúráját vizsgálja. E gyűjtő- és feldolgozó munkája során még a részlettanulmányokban is az egész megragadására törekszik, a részleteket is az egész kultúrában igyekszik elhelyezni.

Néprajzi kis tájegységek - kattints rá nagyobb képért

Feladata ugyanis az, hogy minél teljesebb anyagot bocsásson a történeti megismerés rendelkezésére, és minél bővebb választékot nyújtson arra, hogy abból a haladó hagyományokat a jövő számára fel lehessen használni. Csak ritka kivételként esik egybe, amikor a kiváló gyűjtő feldolgozó művész is, aki az új kultúrába a nép hagyományos műveltségelemeit be tudja építeni, mint azt a népzenekutatók és a népi tánc esetében láthatjuk.

Ma is eltér a vélemény azzal kapcsolatban, hogy a hagyományos népi kultúrát, annak egyes elemeit hogyan és mi módon lehet beépíteni a mai kultúrába. Vannak, akik azt állítják, hogy nem szabad változtatni rajta, hanem a tartalmat és a formát egyaránt megőrizve kell azt átvenni. Tehát a faragókat, a fazekasokat arra akarták szorítani, hogy a régi, klasszikus darabokat másolják, legjobb esetben is utánozzák. Az ezt ajánlók a népi művészeteket egyáltalában nem, vagy alaposan félreismerték, hiszen azoknak egyik legjellemzőbb vonása az állandó változás, alakulás. A népi kultúrát azonban nem másolni, hanem továbbélni, -fejleszteni kell, és ezt csak azok tudják hitelesen művelni, akik abban a közegben élnek és alkotnak.

Történelmi áttekintés

A történelmi társadalmakban nemcsak a nemzet egésze oszlik két részre, hanem a kultúra is. Két jól elhatárolható kultúra élt mindig egymás mellett: az egyik az uralkodó, a másik az őket kiszolgáló osztályoké. Így volt ez a feudális társadalomban is, bár a középkorban a különbségek korántsem voltak olyan méretűek, mint a későbbi századokban, hiszen a nemesek, a földesurak egy jelentős része sem tudott írni-olvasni, így maguk is csak szájhagyományozódás útján juthattak műveltségükhöz. Ez, éppen ennek következtében, közel állott a parasztok műveltségéhez. Balassi Bálint, a XVI. század kiemelkedő költője, bár a főrendekhez tartozott, mégis a juhásztánc olyan virtuóz művésze volt, hogy a királyi udvar előtt eljárt táncát külön is följegyezték.

Idővel az uralkodó osztályok műveltsége egyre inkább eltávolodott a népitől. Ebben jelentős szerepet játszott gazdagodásuk és műveltségük finomodása. A kereskedelem mellett az egyetemes európai műveltségbe is jobban bekapcsolódott a magyar uralkodó osztály. Ezzel szemben a parasztság nagy tömegei az élet minden területén elsősorban a maguk erejére voltak kénytelenek támaszkodni. Így a termelésben, a kultúrában, a művészetben létrehozták a történeti múlt, a jelen, a gazdasági-társadalmi körülmények által meghatározott, tájanként ennek következtében eltérő, sajátos színezetű paraszti kultúrájukat.

Ennek egyik legfontosabb jellemzője a hagyományozódás, vagyis az a jelenség, hogy a kultúra egésze és egyes elemei szóbeli és tapasztalati úton öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Ezeket írásban hosszú évszázadokon keresztül nem rögzítették. Ehhez kapcsolódik egy másik tulajdonsága: rendkívüli változékonysága, de egyben archaikumokat megőrző ereje. Az ellentmondás csak látszólagos, mert míg egyes elemek rendkívül erősen tartják magukat, addig például a dalokat, a meséket, a mondákat előadóik tehetségüknek megfelelően alakították, az egyes elemeket, motívumokat tudásuknak és ízlésüknek megfelelően kapcsolták össze, és így azok tartalma és formája egy-egy kiemelkedő egyéniség előadásában változott és tökéletesedett. De ugyanígy volt ez az anyagi kultúra területén is, hiszen évszázadok alatt hány kitűnő technikai képességekkel megáldott parasztember tökéletesítette, alakította a kapát, ekét, a szekeret, és ezzel emelte a termelés szintjét.

A két kultúra közötti kölcsönhatás az élet, a műveltség minden területén előfordult. A XVIII. századtól egyre több olyan elemet tudunk kimutatni, mely bizonyos mértékig tudatosan jutott át az uralkodó osztályok műveltségébe. Igazában a XIX. század első felében fordul a figyelem a parasztság és annak kultúrája felé, amikor olyan költők tűnnek fel, akik maguk is a parasztságból jöttek. Ekkor indul meg a magyar népköltészet felfedezése, egyre rendszeresebbé váló összegyűjtése, írásban való rögzítése, könyvekben történő kiadása.

A magyar költészet felvirágzásának korszakában Arany János, Petőfi Sándor és sokan mások a népi témákat nemcsak bevitték a műköltészetbe, hanem a népköltészet nyelvét, formáját, fordulatait is meghonosították. Így egy-egy költeményük népdallá változott, máskor ők maguk vettek át sorokat, olykor versszakokat a népköltészetből, ezért egyes esetekben nehezen tudjuk megállapítani, hogy egyik vagy másik népdal a parasztságtól került-e a költői művek közé, vagy fordítva. Ez már a költők által rendszeresen alkalmazott tudatos eljárás volt. Petőfi Sándor mondotta egyszer Arany Jánosnak, hogy költeményei jó részét odaadná, ha olyan kerek néhány sorba tudná érzelmeit sűríteni, mint ahogy azt a népdal teszi.

A múlt század végétől kezdve számos kísérlet történt a népzene, a néptánc, a díszítőművészet területén a népi hagyományoknak a nemzeti művelődésbe való beépítésére. A legszélesebben ezzel a kérdéssel a magyar néprajztudomány kiemelkedő mestere, Györffy István professzor foglalkozott, aki a hitlerista terjeszkedéssel akarta szembeszegezni a népi műveltséget „A néphagyomány és nemzeti művelődés” című, utolsó munkájában, mely 1930-ban jelent meg, a magyar művelődés alapjává a népi hagyományokat kívánta tenni. Ha ma alapmegállapításainak egyikével-másikával nem értünk is egyet, de mégis meg kell állapítanunk, hogy az utóbbi évtizedben számos értékes és hasznos javaslata megvalósult.

A legnagyobb eredményeket a népzenének a nemzeti zene rangjára történő emelése terén érték el a zeneszerzők: Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, akik egyben a magyar népzene kiváló kutatói, történeti mélységű feldolgozói is.

Kodály Zoltán 1937-ben ezeket írta kérdésünkkel kapcsolatban: „A néphagyomány nem töltötte be rendeltetését azzal, hogy a nép zenei életét ellátta. Köze van még az élethez. Megvan benne magja, terve egy nagy nemzeti zenekultúrának. Ennek kifejlesztése, teljessé tétele a mindannyiunk dolga."

Kodály Zoltán a népzenét zenei anyanyelvnek nevezte, és mivel nemcsak nagy népzenekutató, zeneszerző, hanem kiemelkedő pedagógus is volt, ezért mindent elkövetett, hogy a magyar népzene minél szélesebben beépüljön az egész magyar zenei életbe. Ma már Kodály-módszerről beszélünk, melynek tanítási módja nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában, sőt azon túl is ismert és gyakorlott is. Mégis az utóbbi időben sorra szűntek és szűnnek meg az e módszert tanító és továbbvivő zenei általános iskolák zenei osztályai, énekkarai, hangszeres zenét oktató órái. De ez nem a néprajz hibája, hanem a mai társadalmunk igénytelenségének következménye.

A példákat hosszan lehetne folytatni azzal kapcsolatban, hogy a magyar szellemi élet, a magyar néprajztudomány legjelesebb tudósai már a múlt század végétől kezdve megkísérelték a népi műveltség beépítését a nemzeti műveltségbe.

A népmese, népzene, a néptánc megismertetésében korábban rendkívül nagy szerepet vállalt a film, a rádió és a televízió. Szép számmal készültek a népi műveltség egyik vagy másik ágát bemutató filmek. A rádióban a zenei adások igen jelentékeny részét tette ki a népzene, és az állandóan visszatérő műsorszámok egy-egy táj népdalkincsével is megismertettek. Az utóbbi évtizedekben azonban ez a gyakorlat megszakadt.

Szürerti mulatság - közös játék

A közösségi játék megtanítja a gyerekeket a játékszabályok betartására, áldozathozatal felvállalására a játszótársak iránt és a közösségi élményt is ilyen játékok során éli meg igazán

A néprajznak mint tudománynak, a paraszti életmódbeli gazdálkodás eljárásai, népművészeti alkotásai megismerésében, a regék, mondák, krónikák ismerete és a népi játékok, táncok gyakorlása mellett jelentős szerepe van a nevelés szolgálatában. A népi kultúra megismerése annak a tanulságnak levonásával jár, hogy az elődök nehéz gazdasági és társadalmi körülmények között is boldogan éltek szoros közösségekben és nagyszerű alkotásokat hagytak ránk, melyek közül sok joggal sorolható a nemzet egyetemes értékei közé.

A népművészet aktív korszaka egyes területeken ma is tart, hatása társadalmi és művészeti szempontból egyaránt jelentős, és mintha ez a hatás az utóbbi évtizedekben egyre inkább fokozódnék. A népi műveltség elemeinek, látás- és alkotásmódjának jelentős részét nem tekinthetjük holt anyagnak, hanem átfolyik jövendő műveltségbe, de ezért nekünk is tudatosan tennünk kell. Fel kell ismerni az értékeinket, írásban rögzíteni, hozzáférhetővé tenni és saját gyakorlatainkban továbbéltetni.