http://www.wassalbert.hu/czegei-wass-albert-utolso-7-eve-reszlet

(Eredeti: Albert Wass de Czege’s Last Seven Years – The story from my side, Wass Géza de Czege, Fort Myers – 1998. március)

Apánkkal utoljára 1991-ben voltunk nagyvadászaton. A vadászatot nem az ölés kedvéért, hanem az erdők békességes csöndjéért szerette: a napfelkeltét, a madarak hajnali énekét, ahogy a köd felszállt, ahogy fától fáig nyomultunk, ahogy a nap sugarai a fák ágain keresztül áttörtek, a hajnali harmatos füvet – szemmel láthatóan öröme telt mindebben.

A legemlékezetesebb vadászatok a George-tó mellett folytak, ahol Papival és a család férfi tagjaival sok emlékezetes hajnalt eltöltöttünk. Az utolsó ilyen emlék 1991-hez köthető – ekkor Papi már 83 éves -, de még mindig képes volt arra, hogy ő vezesse a csapatot.

Sajnos ennek a meghitt közös kalandnak vége szakadt. Papit nem vihettük ki többet a kedvenc erdőbe, a vadonba. Ekkor már új felesége, Mary [Mary La Plante] kívánalmainak kellett eleget tennie és azt kell mondanom, hogy a családdal való kapcsolata ennek áldozatul esett. Mary kinyilvánította már a kezdetben azt az óhaját, hogy Papi sohasem szerette a gyermekeket és nem is kívánta, hogy családi együttléteken ott legyen a nagy gyereksereg. Azelőtt csak egy telefonhívás elég volt és megjelentünk. Most, ha felhívtuk őket, legtöbbször Mary arra hivatkozott, hogy Papi fáradt. És ha mégis elmentünk, legfeljebb rövid ideig beszélhettünk Papival, de a gyerekek meg voltak fosztva a régi meghitt együttlétektől, amikor hallgatták nagyapjuk híres történeteit – télen a kandalló körül, nyáron a kis medencét körülülve.

A kutyák mindig is a családhoz tartoztak, ahogy Papi mondta: abból megítélheted egy ember jellemét, ahogyan a kutyája viszonyul hozzá. Most olyan furcsán esett a látvány: utolsó kutyája, Pajtás árván hasalt a bejárat előtt. Ezt csak az érti, aki tudta, hogy azelőtt más volt a helyzet az Astorville-i házban. A kutya akkor hasalt a teraszon, ha gazdája is ott tartózkodott; akkor aztán ott hevert a lábainál. Mi ehhez voltunk szokva: a kedvenc kutya a gazdája mellett telepedett le, nem pedig kirúgva a ház elé. Ugyanez történt Papi macskájával, Impy-vel, aki azelőtt Papi ölében feküdt.

Ugyanabban az időben Mary akkor hívott – Anne-t, Hubát és engem -, hogy elmondja: szükségük van egy kis anyagi segítségre. A házasságuk kezdetén a fülünkbe jutott az a hír, mely a kisvárosban már elterjedt, hogy Mary el akarja adni a házat. A házat a Nemzeti Ocala Parkban – mely Papinak 40 éve adott otthont, s amelyet az újvilági „Szentgotthárd”-nak nevezett. Ekkor, hogy biztosítsuk Papi feje fölött a fedélt az otthonukban vállaltuk Anne, Huba és én, hogy minden hónapban kifizetjük a számlákat, az évi házbiztosítást és az adókat. Ez évi 10 ezer dollár megtakarítást jelentett számukra – azon felül, hogy mindkettőjük nyugdíjából szépen meg tudtak élni.

Felajánlottam Papinak, hogy magyar újságokban hirdetem a könyveit, mert el nem adott műveit a garázsban tárolta, ahol nem volt légkondícionáló. Ő arra hivatkozott, hogy kiadója ezt megígérte neki szivességből. Én ennek nem láttam sok jelét, mert a polcokról nem fogytak a könyvek, legfeljebb ha ő ajándékozott ilyen vagy olyan magyar csoportoknak jótékonysági célokra.

Papival tovább romlott a kapcsolat, mert a fülünkbe jutott a sok cifra történet, hogy így meg úgy, ki fogják rúgni a fiúk az apjukat a saját házából, és aláíratnak vele egy papírt, hogy a saját nevükre vegyék a házat, meg hogy a gyerekei nem is szeretik az apjukat. Ebben az időben kétszer is elköltöztek Papiék a házból. Mary arra panaszkodott, hogy neki nincs semmi szava abban a házban. Ennek annyi volt az alapja, hogy én új szőnyeget tettem le, nem olyat, amilyet Mary kigondolt. Ekkor egy darabig üresen állt a ház. Aztán mégis visszaköltöztek.

Három évvel később, Mary unszolására megint kiköltöztek a házból, majd ismét visszaköltöztek 1997 augusztusában. Akkor megint kaptunk egy telefont Mary-től, hogy túl nagy a ház, nehéz rendben tartani, belefáradtak a fenntartásába. Több anyagi támogatást kért, hogy egy apartmanba költözhessenek (egy Eustis nevű helységbe kívánt költözni). Beleegyeztünk, de megmondtam Mary-nek, hogy Papi igazi otthona Astor, és ott, azon a helyen érzi magát boldognak.

Két hónappal később megint hívott Mary, hogy visszaköltöznének novemberben az Astor-i házba. Akárhányszor meglátogattuk és ajándékot vittünk (pl. karácsonyra, születésnapjára) Mary mindig hozzátette: ne hozzatok semmi ajándékot, inkább küldjetek pénzt.

Február környékén megint hívott Mary, megint több pénzt kért, arra hivatkozva, hogy a múlt havi gázszámla rendkívül sok volt. Elküldtem a pénzt, a többletet is és a havi támogatásunkat is. Amikor meglátogattuk őket február 24-én, azt mondta Mary a feleségemnek, Zsuzsának, hogy néhány dolgot el fog adni a házból (Amerikában divatos a „garázscuccok kiárusítása”), mert pénzzavarban van.

Akkoriban terveztünk egy csónakkirándulást a St. John folyóra és Papit is el akartuk vinni, mert nagyon szerette azt a helyet. Arra hivatkozva, hogy nem lehet Mary-t olyan hosszú ideig egyedül hagyni, nem jött el velünk a kirándulásra. Azon a napon történt egy szomorú eset. Amikor a kirándulás végén odaszóltunk, Anne fogadta a hívást és azt a hírt közölte, amit már Hubával is megosztott: ki kellett hívni a mentőt, mert apánk öngyilkosságot kísérelt meg, mondván, nem tudja Mary számára biztosítani a megélhetést. Hogy mentsük a helyzetet, Hubával egyetértésben még több pénzt küldtünk havonta, Vid pedig elment látogatóba, hogy Papit túlsegítse a depresszióján.

A legközelebbi találkozáson Papi sajnálkozott, hogy emlékezőtehetsége már nem a régi és nem tudja ellenőrizni a dolgokat, de neki mindig azt hajtogatja Mary, hogy anyagi nehézséggel küzdenek és ő meg annyira öreg és fáradt már, hogy nem tud ezen a nagy terhén könnyíteni. Akkor megkértem Mary-t, hogy részletezze, hogy mi az a nagy anyagi nehézség. Ő előadta a számlákat, és összeadtuk a havi bevételeket és levontuk belőle a havi kiadásokat, végül egyáltalán nem meglepő módon plusz oldalon volt a végeredmény. Mary további magyarázatára azt kértem, hogy eleve küldessen minden plusz havi számlát az irodámra, és én majd kifizetem őket. Erre persze nem került sor, és csak annyit jegyzett meg, hogy amivel mi támogatjuk őket, az csupán aprópénz, ennél ő többet akar. Sértő szavakkal illetett, vádolva bennünket, hogy mi soha nem szerettük Papit és csak a dicsőséget akartuk belőle. Aztán még arra is megkért, hogy távozzunk, sőt vigyük magunkkal Papit, ahova akarjuk.

Megkérdeztem Papitól, hogy tényleg úgy gondolja-e, én nem szeretem. Ő azt felelte, hogy természetesen tudja, hogy szeretem. Csak jobb, ha ebben az ideges állapotában békén hagyjuk Mary-t és továbbra is próbálunk megoldást találni erre a nyomasztó pénzügyi problémára, amelyet Mary olyannyira sulykol. Be akartam menni a hálószobába, mert volt egy olyan gondolatom, hogy elteszem a fegyvert zárt helyre. Sajnos nem tudtam bemenni, mert Mary bezárta magára az ajtót és nem akartam abban a kiborult idegállapotában zavarni. Így hagytuk ott Papit és hazautaztunk Cape Coralba, azzal a tudattal, hogy lecsillapszik Mary és a rákövetkező hétvégén a családi találkozón majd kitaláljuk a megoldást.

Ám hajnali 3:30-kor megszólalt a telefon – Anne hívott, könnyek között mondta el, hogy Papi megölte magát. Odaszóltam Astorba, de a körzeti rendőrt értem csak el. Elmondta a körülményeket: Mary összeszólalkozott Papival, amelyet követően Mary azzal vádolta Papit, hogy ő ezt mondta neki: szeretlek, de meg tudnálak ölni. Erre Papi – Mary bevallása szerint – azt mondta, hogy soha nem ölné meg Mary-t, mert ő nem gyilkos.

Mire a házhoz értünk, Vid már ott volt, Mary a nappaliban ült, újra és újra előadva, hogyan ölte meg magát Papi, a drámai részletekkel együtt, hogyan nézett ki a szoba, amikor a 44-es magnummal Papi meglőtte magát. Nem vitt rá a lélek, hogy bemenjek a hálószobába vagy hogy tovább hallgassam Mary litániáját. Egy motelbe mentünk, ott vártuk b,e míg Huba, Mike és Anne megérkeztek.

A temetési szertartásokon az egész család részt vett, számos baráttal és a helybeli közösség tagjaival együtt. Papi meghagyta a végrendeletében, hogy a hamvait szórjuk szét a földre, melyet annyira szeretett. Az astori Memorial Park temetőjében is helyezzünk el a hamvaiból – egy élő, ősi tölgyfa mellé, közel az emlékoszlophoz, hogy így fejezzük ki azt, ő a helyi közösség egyik vezetője volt és egy kőre véssük rá a nevét.

Augusztusban Marosvécsen emlékeztünk rá, ahol Papi hamvait szétszórtuk a szülőföldje fölött, melyet annyira szeretett, s melynek szabadságáért munkálkodott egész életében.

Élete utolsó napjaiban úgy érezte, hogy hiábabvaló volt minden munkája. Mi azonban úgy látjuk, hogy költészete és a prózája nagyon sok ember életét érintette és szólította meg, és sok ember emlékezetébe adta a múlt szépséges történeteit. Apánk tiszteletére mi, öt fia, Vid, Huba, Miklós, Endre és én (Géza) odaszántuk magunkat, hogy folytassuk élete munkáját. Megalapítottuk a Czegei Wass Alapítványt, hogy kulturális és jótékonysági támogatással segítsük az erdélyiek és a magyarországiak életét. Tavaly Papival közösen aláírtuk, hogy művei fölött mi, a fiai és a Czegei Wass Alapítvány diszponál. Bevételéből támogatni kívánjuk a Czegei Wass Alapítvány erdélyi misszióját.

Utószó: a temetés utáni héten feleségemmel, Zsuzsával visszatértünk az üres házba, hogy Papi iratai közt kutassunk, hátha maradt valami jelzés, utóirat magyarul, hogy miért végezte be ilyen brutálisan az életét. Nem találtunk semmit. Kivéve egy banki kimutatást a januári hónapról: 6 ezer dollár felett volt az összeg. Telefonon hívtuk a bankot: 1988 február 28-án 8 ezer dollár felett volt a számlán, amiből kitűnik, hogy Mary sápítozása az anyagi nehézségekről arra volt jó, hogy Anne-től, Hubától és tőlem kicsaljon minden hónapban 500 dollárnyi segítséget. Még más is járhatott a fejében, mert a haláleset előtti napon azt is felhozta, hogy anyánk németországi hagyatékát miért nem lehetne folyósítani apánknak (vagyis neki). Éppen emiatt volt az utolsó összeszólalkozás apánk öngyilkossága előtt.

Nem szívesen nézek a múltba, de apám emlékéért kötelességemnek tartottam leírni e hiteles feljegyzést. Géza.