A külső fűtésű kemencék a 15. sz. végétől, a központi magyar területeken egyre szélesebb körben elterjedő kányhafűtés nyomán alakultak ki. A kályhák kis tűzterűek voltak. A 18. sz.-ban bekövetkező fahiány, ill. a paraszti erdőhasználat korlátozása rászorította a lakosságot különféle szükség-fűtőanyagok igénybevételére, mint a nád, sás, szalma, amelyek ugyan viszonylag kellő fűtőértékkel rendelkeztek, de rendkívül nagy mennyiségű salakanyag maradt vissza égetésüknél.

A külső fűtésű kályhák analógiájára sárból, cseréptörmelékből különféle formájú, nagy tűzterű kemencéket alakítottak ki. A külső fűtésű szobai kemencék így lehetővé tették a tiszta levegőjű, füsttelen lakószobák építését, karbantartását. Mindebből következik, hogy a külső fűtésű szobai kemencék a → középmagyar háztípus elterjedésterületéhez kapcsolódnak, ill. olyan vidékeken jelentek meg, ahol másodlagosan a középmagyar háztípus elveihez, szerkezeti elemeihez alkalmazkodtak, mint pl. a 19. sz. második felében kibontakozó felföldi paraszti polgárosulás övezetében.

Az Alföld K-i szegélyterületén a külső fűtésű szobai kemencék használata párosult a kandallós tüzelőberendezéssel, gyakran ugyanabban a helyiségben egymás mellett felépítették mind a kandallót, mind a boglyakemencét, vagy az egyik helyiséget kandallóval, a másikat külső fűtésű szobai kemencével melegítették.

A külső fűtésű szobai kemencék építésénél a keletkezésük idején szokásban volt kályhák formáját is követték. Három nagy alaki csoportjuk különböztethető meg. Ezek valószínűleg mind az egykori kályhaformákat tükrözik. Komárom környékén, Nyitrától a Bakony vidékéig, Fejér m. területéig a fekvő fél henger alakú vagy koporsófedélre emlékeztető, sárból épített külső fűtésű szobai kemencék terjedtek el. Formájukkal egyező, de Ószőnyben és a Bakony alján a recens vizsgálatok kimutatták cserépelemekből összeállított változatait.

A Kisalföldön, K- és Közép-Dunántúlon előfordult a külső fűtésű szobai kemence álló hasáb formában is. A legismertebb külső fűtésű szobai kemence az Alföld-szerte általánossá vált boglyakemence. Ennek legarchaikusabb változatai agyagelemekből készültek, a fazekasok spiráltechnikai eljárását követve. Fejlettebb változatait csonka gúla, csonka kúp alakban, növényi anyagokból készített vázra építették, pl. sárból, esetleg cseréptörmelékből. A boglyakemencékhez közel álló, tál alakú szemekből rakott kályhaformák a szlovák nyelvterületen a Vág-, Garam-völgy némely körzetében is megőrződtek.

A boglyakemencék valószínűleg a 18. sz. második felében kezdtek elterjedni. A 19. sz. derekán már elhalványodóban volt az alföldi közösségekben a kályhahasználat emléke, de az akkor már egészen idős egyének segítségével azonosították az első késő középkori kályhaszem-leleteket az akkor bontakozó archeológiai kutatás szakemberei. A nagy tűzterű külső fűtésű szobai kemencék viszonylag vastag fala jól átvette, tárolta a tűz melegét, hosszú órákon át kisugározta.

A külső fűtésű szobai kemencékkel épített, főként földfalazatú, földpadlós házakat kedvezően befolyásolta, egészségesen száraz levegőjűvé tette a fűtőberendezés viszonylagos nagy mérete, hiszen állandó melegével erősen kiszárította a falazatot is, padlózatot is, megakadályozta, hogy a nedvesség felszivárogva kárt okozzon. A külső fűtésű szobai kemencék belsejének terjedelmessége lehetővé tette, hogy kenyérsütésre, ételfőzésre, sütésre rendszeresen igénybe vegyék őket. Így természetes, hogy a külső fűtésű szobai kemencék elterjedésterületén a konyhai sütőkemencéket felszámolták.

Legfeljebb a nyári idényben használtak mellettük szabadon álló sütőkemencéket. Miután a belvilága nagy volt, különféle segédeszközöket kellett használni a sütésnél, főzésnél. A hosszú nyelű sütőlapát lehetővé tette, hogy a kemence teljes sütőfelületét jól kihasználhassák. A kantavillával vagy ennek kerekekkel kiegészített változatával, a kantakocsival kisebb-nagyobb főzőedényeket, fazekakat a kemence mélyébe betehették, s forró állapotban is biztonsággal kiemelhették. A hosszú piszkafával a berakott szalmát, iziket égés közben fellazíthatták, forgathatták, hogy tökéletesebb égést biztosítsanak. A szénvonóval az elhamvadt pernyét, hamut rázhatták ki a kemence belsejéből, s tehették tisztává a sütő felületét. Sokfelé növényi szárból kötött söprűvel vagy nedves rongycsomóval még tovább tisztították a tűzteret a kenyér, a tészta bevetése előtt.

A külső fűtésű szobai kemencéket falócákkal vagy földből, sárból, vályogból, esetleg részben téglából épített ülőpadkákkal vették körül. A 19. sz. utolsó harmadában, a hagyományos lakáskultúra bomlásának idején szokássá vált a külső fűtésű szobai kemencék mellé falazott, vaslemez tetejű, zárt tűzterű takaréktűzhelyeket beépíteni. Polgárosultabb vidékeken, polgáribb életmódú rétegeknél, értelmiségi, kisnemesi lakásokban a 19. sz. második felében pedig általában padka nélküli kemencéket építettek a lakóházakban.

A 19. sz. utolsó harmadáig ugyanis a paraszti rétegen kívül Alföld-szerte a polgári, értelmiségi, kisnemesi otthonokban, sőt középületekben, hivatali helyiségekben általános volt a külső fűtésű szobai kemencék, boglyakemencék használata. A gazdag paraszti otthonokban a század tízes–húszas éveitől már ritkává váltak a külső fűtésű szobai kemencék. A harmincas, negyvenes évektől kezdve középparaszti réteg új építkezéseinél is megritkult a számuk. A felszabadulás után elsősorban az idős nemzedékek tagjai vagy a konzervatívabb rétegek – esetleg a tüzelőkereskedelembe be nem kapcsolt forgalmilag kedvezőtlen körzetekben – maradtak meg használata mellett, bár a tanyákon még a felszabadulás után is épültek nem is kis számban külső fűtésű szobai kemencék, főleg az Alföldön.

A külső fűtésű szobai kemencék napjainkban a hagyományos lakáskultúra leginkább használatban levő, de már kiszoruló építményei, berendezései, amit egyfelől higiénikus használati mód indokol, másfelől a hagyományos fűtőanyagok viszonylagos nehéz beszerzése is magyaráz. Lebontását terjedelmessége miatt határozták el sokfelé, hogy a lakószoba jobb kihasználását lehetővé tegyék. A külső fűtésű szobai kemencék hazai fejlődése kiváló példáját adja egy széles kiterjedésű közép-európai néprajzi jelenség sajátos helyi adaptációjának, egyben önálló sajátosságainak kiteljesedésére is.

A külső fűtésű szobai kemencék építésénél messzemenően érvényesítettek különféle építészeti-esztétikai elveket. Így lakásbelsőink esztétikai kiképzésének hangsúlyos elemei voltak mind formai szerkesztésükkel, mind felületük kiképzésével. A külső fűtésű szobai kemencéket falusi specialisták építették általában, bár maguk az építtetők is megbirkózhattak készítésével. Karbantartásáról, javításáról a háziasszonyok gondoskodtak. – Irod. Vargha László:

A tilalmasi tanyák építkezése. Adatok a Nagykunság népi építkezéséhez (Bp., 1940); Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Miskolczy László–Vargha László: A Nagykunság vidék népének építészete (Bp., 1943); Kiss Lajos: A boglyakemence élete Hódmezővásárhelyen (Vásárhelyi hétköznapok, Bp., 1958); Filep Antal: A kisalföldi lakóház helye népi építkezésünk rendszerében (Ethn., 1970).

A Búbos kemence története bejegyzés forrása

Külső fűtésű kemence építése képekkel

És most álljunk neki megismerni a búbos kemence készítésének alapjait, anyagait, technikáit. Sikeres kemenceépítést!

 Kezdjük egyszerűbbel

 Ez már a középszint

Fontos részfolyamat

A beltéri búbos kemence építése sem ördöngősség