Egy átlag iskolázottságú olvasó hajlamos azt hinni, hogy nincs kegyetlenebb dolog egy magyar nyelvtankönyv megírásánál, legfennebb – az elolvasása. Az idei pesti könyvnapon felbukkant azonban egy könyv, amely a hátsó fedőlapján így ajánlja magát az olvasó figyelmébe: A NYELVÉSZET, A NYELVTAN TANULÁSA GYÖNYÖRKÖDTETŐ IS LEHET! Molnár Zsolt és Molnárné Czeglédi Cecilia hosszú című könyvét lapozgatva* az ember csakhamar felujjong: Tényleg! Sőt: valóban, csakugyan, igazán!

Azonban ez nem is szokásos nyelvtankönyv, sőt nem is az, inkább nevezhetni nyelvtanító  könyvnek, ismeretterjesztőnek, leginkább; nyelvnépszerűsítő műnek. Semmi esetre sem sorolható ama régifajta nyelvmesterek közé, amelyek az idegen tanuló számára ilyen példamondatokkal igyekeztek kedvet ébreszteni nyelvtanunk árnyalatos pontossága iránt: A mi malmaink kerekei forognak és az ő fiaiéi is. (Több birtokos, több birtok).

Marácz László, aki egyben a kötet szakmai szerkesztője, előszavában a következőket hangsúlyozza: „E könyv mérföldkőnek számít: az első olyan tankönyv, mely a magyar nyelv hang-, gyök- és képzőrendszeréből indul ki. Oktatási módszertanában is a magyar nyelv toldalékoló lényegére épít. Az itt felvázolt rendszer betekintést ad a magyar nyelv valódi sajátosságaiba, legfőképp abba, hogyan kell a gyököket, a finom továbbképzéseket oktatni… Ez a munka gyakorlati szempontból óriási előrelépés”. A továbbiakban Marácz hivatkozik a kilencvenes években megjelent tanulmányaira, amelyek körül a vita felszínre hozta, hogy a magyar akadémiai nyelvészet – mint ahogy az iskolai nyelvoktatás sem – a magyar nyelv gyökrendszeréről mint leglényegesebb vonásairól nem vesz tudomást. Mint írja, nem is remélte volna, hogy kérdésfelvetésének milyen sikere lesz, ma már „nagyon sok elemzés jelenik meg a gyökerekről”…
A siker valóban meglepő, mert a magyar nyelv gyökrendszerével nemcsak a kilencvenes évek közepe óta kezdtek újra foglalkozni, hanem már azelőtt is, azonban – „nem lett foganatja”. (Mint ahogy a magyar mondattan és stilisztika oktatásában általában mellőzik Karácsony Sándor Magyar észjárás c. művét.)

A „foglalkozás” a magamfajta délibábosok harmincadjára jutott. Nem a magam érdemeinek a meglobogtatására, hanem a kérdéskezelés tanulságaira való tekintettel hadd térjek erre ki pár sorban. Például nagyon hatottak rám Erdélyi József zseniális költői etimológiái, s egy korszakkal később Kiss Bélának is ilyen szemléletű versei, de végül is egészen másfele kalandozva kerültem kapcsolatba a kérdés lényegével. Egyetemista koromban nagy freudistaként foglalkoztatott az érzelmek ambivalenciája, kétértelműsége. Freudnál találkoztam C. Abel 120–130 évvel ezelőtti bécsi szerző dolgozatával az ősszavak ellentétes jelentéseiről (Zweisinn der Urwörter). Azzal, hogy a nyelvfejlődés kezdeti korszakaiban a néhány alapszó az ellentétét is jelentette! Ez magyar vonatkozásban is ismerős; mellékes jelenségként való említésével találkozni pl. Balassa Józsefnél, talán Bárczynál is: hó-hő, havas-heves, vagy áld = átkoz; ez utóbbi mai napig működik ilyen irányban, például: „az Isten áldjon meg a jóságodért”, ellenben „az Isten áldja meg a fejed a sok marhaságért, amit leírsz” stb. Vagy: öszszeszorítani valamit, vagy szétszórni; kín = kény, kéj stb. stb. Sok olyan példa bukkant fel, amelyek elvezetnek a Hangrendi párhuzamok jelenségéhez, mégha az ember hírét sem hallotta Lugossy Józsefnek, aki ezt már a XIX. században bőséges anyaggal szemléltette…
A másik irányjelző a magyar szókincs legrégebbinek, legeredetibbnek tekinthető ama tulajdonsága volt, hogy rengeteg benne a rövid, egytagú szó, igében is, fő- és melléknevekben is. Ez különösen szemet szúrt, mert noha eleinte a latin és a román nyelvtan mellett csak a francia és a német nyelvészetet kerülgettem messziről és „minimalista szinten”, szobatársam és menyasszonyom magyar nyelvészeti jegyzeteibe kajtárkodva, úgy láttam, azt tanítják, hogy a finnugor gyökök, a vogul nyelv példáival igazolva, eleinte két tagú szavakban működtek, és hát a magyarban, ugye: egyszótagúvá „koptak”.

Ez a „kopott” szó különösen felingerelt; először a gyöngy szó esetében, melyről azt olvastam, valami „dzzsündju”-szerű török szóból „kopott” el, úgyannyira, hogy gyöngy lett belőle. Olyan ez, írtam felháborodva, mintha egy gyémántdarabkáról azt mondanánk, hogy briliánssá kopott! És egyáltalán, a hasonló kifejezések: átvétel, kölcsönzés… mintha alamizsnálkodásról volna szó, más nyelvek irányából? Mennyivel helyesebb volna imígyen fogalmazni egy jövevényszóról, hogy: nyelvünkben honpolgárságot nyert, vagyis nyelvpolgárságot, s hogy ez – kitüntetés! Ugyanis a nyelvben van egy állandó öntisztulási folyamat. Elég kézbe venni egy Jókai-regényt ahhoz, hogy érzékelje az ember, száz év alatt mennyi latin és más jövevényszó tűnt el a magyarból. Én annak idején, a múlt század első felében még mosolyogtam az előző nemzedék német jövevényszavain, hogy strimfli, frustuk, firhang, de még használtam az eszcájgot, hokkedlit, spájzot; ám gyerekeim, unokáim már nem ismerik e szavakat. Amit viszont nem szűrt ki az öntisztulás, annak – oka van.

Ezt az öntisztulást manapság azonban erőszakos beavatkozások akadályozzák, s ebben része van sajtó, rádió, tévé, színház tudatos vagy tudatalatti magyarellenességének. Olyanok, akik képtelenek egy latin ige vagy főnév elragozására, állandóan teli pofával voksolnak, teátrumoznak, spektákulumoznak, almamátereznek, sőt direkt a patikába járnak, gyógyszertár helyett. És a sajtó – és az úgynevezett humoristák – évszázados eszelős bájglizása, ma meg bulizása és csajozása! (Figyelemreméltó könyvünk fejezete a zagyva-nyelvekről!)

E lebecsülést tartalmazó kifejezésekről írtam-írogattam első nyelvészkedő cikkecskéimet, 1965-től kezdve, s nemcsak a kötelezően előírt dorongolásokat kaptam meg értük eleinte nyelvész-barátaimtól, hanem – jó tanácsokat is. Így pl. Szabó Zoltán, a kolozsvári egyetem magyar stilisztika professzora adta kezembe először Lugossy Józseftől a Hangrendi párhuzamokat (ha már írsz róla, tudjad is, hogy mi az! felkiáltással) és ajánlotta a Czuczor–Fogarasi szótár tanulmányozását. („Csak ne mondd senkinek, hogy tőlem hallottad”!) Mely mennyország nyílt vala meg akkoron előttem! Különösen, hogy nemcsak a Szótár szócikkeit olvasgattam, hanem rátaláltam Czuczor egy kiváló tanulmányára, amit azóta is hiába ajánlgatok fűnek-fának (ha jól emlékszem, az Új Magyar Múzeumban  jelent meg közvetlenül a ’48-as szabadságharc után); és a Magyar nyelv metafizikájára, Fogarasitól. Az utóbbi azért különösen fontos, és a tárgyalt kötet szerzőinek is figyelmébe ajánlható egy remélhető újabb kiadás számára, mert elősorolja a magyar nyelv régiségének bizonyítékait. A régi (archaikus) jelleg és a régiséget igazoló mozzanatok ismerete nem a nemzeti öntömjénezés számára fontos, hanem a más nyelvekkel való közös szavak lehetséges eredetének a megítéléséhez.

Hiába árusították ki a Magyar Nyelvőr etimológusai a szókincs nagy részét, még mindig több mint 40%-a a Történeti Etimológiai Szótárba felvett állománynak „ismeretlen eredetű” – szerintük. Mert pl. az ismeretlen eredetűnek minősített szigony szó („hajító dárda”) már Arisztotelész Poétikájában is szerepel, mint ciprusi szó. Ám hogy lehetne a távoli sztyeppén gyűjtögető, félálomban csámborgó őseinket a klasszikus ókor valamely nevével egy napon emlegetni? Azt a szerzőt pedig, aki több mint 300 évvel ezelőtt rámutatott a jelenség valódi okára – miért lehetnek a magyarnak közös szavai a latin, német, angol, walesi stb. nyelvekkel is? –, vagyis, hogy a népek a múltban egymáshoz képest másképp helyezkedtek el, mint ahogy a történelemből ismerjük – vagyis Otrokocsi Fóris Ferencet, a barokk kor egyik legizgalmasabb személyiségét és szerzőjét a Zsirai Miklós-féle tudományosság közröhej tárgyává tette.

De magamat is nevetségessé tenném, ha kezdeném előszámlálni, hogy mi hiányzik még e nagyszerű könyvből, mikor annyi mindenről van benne szó! Például a nyelvművelés ügyének helyes és időszerű megközelítésmódjáról! Még kevésbé érzem illetékesnek magam, hogy bírálatot is „gyakoroljak”. Ezért csupán apró, mellékes észrevétel formájában merem szóvá tenni, hogy a gyökrendszerben való biztos tájékozódás megszerzéséhez számukra is még nagyon sok felderítő út szükségeltetik. Pl. azokban a remek táblázatokban, amelyek a jelenleg is élő gyököket tekintik át, az R hangnál, a rőt, rothad, rohad gyökök kapcsolásánál bizonyos félreértéseknek nyitnak átjárást. Pl. a rőt, „vöröses” jelentésű szónak is van még „gyökebb” gyöke, a rő, ré, amely sárgás-vöröset jelent, pl. rőh fű; megtalálható régi, nagyobb szótárakban is. A hangrendi párhuzam alapján pedig a roh: „barna” jelentésű, pl. roh ló, barna ló; ami rohad, az barnul. Mint ahogy a korhadó dolgok feketednek (lásd a korom szónál, de már Magyar Adorjánnál a Kérdésekben).

Az is jócskán bővíthető megállapítás, hogy „mindaz, ami kerek alakú, illetve kerek mozgásra utal: K…R gyökökkel van jelölve”. Mert például, a forog, pörög, őröl szavakban nincs k, holott határozottan körirányú mozgást jelölnek. Sőt, az orvos (pl. Erdélyi József szerint), ujjai hegyével kör alakú dörzsöléseket alkalmaz (vagyis így „masszíroz”), aki orvul szerez meg valamit, azt görbe úton teszi, az orgyilkos: hátába kerül áldozatának stb. Az ősgyök tehát az or–őr.

Ám mindezek, mondom, apróságok. Ha kinek van türelme e könyvet böngészni, évekig tartó elfoglaltságot szerez vele, azontúl, hogy a magyar nyelv ügyének képzett védelmezőjévé válhat! (A kötet végén közölt Marácz-tanulmánnyal: Lesz-e a magyar nyelv a Kárpát-medencében „Linga Franca” – más alkalommal külön foglalkoznék.)

1Molnár Zsolt – Molnárné Czeglédi Cecília: A tiszta magyar nyelv kincseinek megőrzése és tanítása. Marácz László előszavával, Püski, Budapest, 2009.