Én ,mióta olvasok róla ,azóta reménykedem, hogy Tibet egyszer újra szabad lehet.
De sajna ez álom.

Előzmény

Válasz

Köszi Mária, nagyon érdekes, bár elszomorító leírás Tibetről.

Tulajdonképpen nagyon sajnálatosnak tartom a kínaiak kegyetlen tibeti kultúra elnyomását, a kínaiak tibeti történelmének, múltjának, hagyományainak, óriási tudásának megsemmisítését, mely a világkultúra része, sok-sok civilizáció, köztük a kínai gyökerének a kiirtását.

Valahogy olyannak érzem, mintha a kínaiak az anyjuk-atyjuk tanításai ellen fordulva a saját múltjukat szeretnék semmissé tenni. Nem számolnak azzal, hogy így a saját identitásuk is csorbát szenved, táplálékát veszti.

De ha magukra nem is gondolnak, a világ többi népének is szüksége van e ősi civilizáció életben tartására, hiszen belőle táplálkozunk, hajtottak ki fiatal kultúrák, népek, vallások és nyelvek. Elszárad a gyökere kipusztításával mind!

Válasz

Heinrich Harrer: Visszatérés Tibetbe
2008. október 16.

Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006
Fordító(k): Horváth Sára
Kategória: egyéb, ismeretterjesztő / tudományos
Eredeti cím: Return to Tibet
Oldalszám: 215
Ára: 2800 Ft

Heinrich Harrer, a Hét év Tibetben című könyvével világhírnévre szert tett osztrák hegymászó 1982-ben, harminc évvel azután, hogy a kínai támadások miatt elhagyta az országot, visszatért Tibetbe. Tapasztalatait ebben a könyvben írta le.

Nem kell hozzá különösebben ismerni az ázsiai ország utóbbi bő fél évszázadának történelmét, hogy tudja az ember, Harrert szomorú állapotok fogadták.

A pekingi olimpia kapcsán is épp eleget hallhattunk arról, hogy Tibetben gondok vannak. Más kérdés, hogy - miként meg is jegyzi - szerzőnk azon kevesek egyike, akik úgy írhatnak a jelen helyzetről, hogy össze tudják hasonlítani a kínaiak benyomulása és hatalomátvétele előtti időkkel.

És persze „Heinrig” iszonyatos pusztítás nyomaira lelt lényegében mindenütt, amerre járt. Igaz, a „négyek bandája” már a múlté volt, mire végre beutazási engedélyt kapott a világtól már adottságai (a Himalája égig érő hegyei) miatt is elzárt országba, és megkezdődött az „olvadás”.

Harrer szinte szívszorító módon igyekszik megtalálni a pozitív változás jeleit, ám nem tudja palástolni mérhetetlen elkeseredését.
Meglehet, ’82-re, és talán azóta is (honnan is tudhatnám én azt) a kínaiak nyitottak a tibeti nép igényei felé, és megengedtek nekik ezt-azt, de a károk attól még helyreállíthatatlanok.

Túl azon, hogy a kínai kommunista terror mennyi áldozatot szedett a jóravaló tibetiek köréből, a kultúrájukat, vallásukat is csaknem teljesen eltörölték a Föld színéről.

Harrer azt tapasztalta, hogy az emberek zöme, ha titokban, óvatosan is, de tartja hitét, és egyre várja őszentsége, a XIV. Dalai Láma visszatérését (bár annak esélye manapság megint csak paraszthajszálnyira van a nullától…) - de azt is látja, hogy a világba szétszóródott tibetiek nem mindegyike tudja megőrizni vallását, kultúráját.

Az indiai és nepáli telepeik még őrzik, amit lehet, de ez nem változtat azon, hogy a kínaiak a buddhista kolostorok 99%-át lerombolták Tibetben, elloptak, összetörtek, megsemmisítettek mérhetetlenül sok pótolhatatlan kegytárgyat, thankát, szobrot, és így tovább.

Amíg él a hit az emberek szívében, addig persze van remény - de azt hallom valakitől, aki sokkal többet tud mindezekről, mint én, hogy nem régiben már az utolsó tibeti gyógyító láma is kénytelen volt elmenekülni az országból.
Meglehet, vannak még ott szerzetesek néhányan, de Harrer szerint mind öreg, nem látott sehol valódi novíciusokat - csak sok „kirakat szerzetest”, akik valójában kínai bérencek.

Ugyanígy sok helyütt, a turisták elkápráztatására felújítások vannak, ám hamar kiderül, hogy az is csak dzsüma, hamis látszat, és valójában alig-alig zajlik a múlt emlékeinek restaurálása. A népnek 1982-ben már egy kicsit jobb volt, de a többség, pláne vidéken, továbbra is éhezett, és így tovább.

Harrer igyekszik diplomatikus lenni, reményt sugallni, meglátni a kínai diplomácia (illetve a hangoztatott irányelvektől sokszor nagyon is eltérő tények) pozitívumait, mindazonáltal ő is látja, ami egy mit sem tudó európai számára is világos, hogy Kína soha nem fogja kiengedni a markából Tibetet, mert érdekeik (pl. a természeti kincsek, s különösen a víz) mást diktálnak.

Igaz, a tibetiek máshogy mérik az időt, ők tudnak várni, és láttunk már nagy birodalmakat összeomlani. És abban mindenképp igaza van az írónak, hogy Kína is jobban járna, ha engedményeket tenne Tibetnek, és annyi szabadságot, amiben élhető az élet…

Ami az írást magát illeti, Harrer nem lett jobb író a köztes három évtizedben, és egyébként is elkélt volna az eredeti szöveghez egy szerkesztő, aki a szerző csapongó gondolatait valamiféle rendbe szedi, illetve rámutat, hogy nagyon sokszor túl konkrétan ismétli a Hét év Tibetben című könyvben leírtakat.

De amellett, hogy semmiképp sem olvasható úgy a könyv, mint Tibet XX. századi történelme, Harrer ez alkalommal is a rá jellemző nyitottsággal és figyelemmel jegyezte le, amit tapasztalt.
És amit lépten-nyomon összevet azzal a Tibettel, amit a kínai áradat előtt megismert, amikor még ott lakott a Dalai Láma, és megtapasztalhatta az ország megannyi szépségét, népének kedvességét, stb.

Harrer, bármit mondjanak is rá SS-múltja miatt (ő azt állítja, azért lépett be a náci pártba, hogy eljuthasson olyan keleti hegymászó expedíciókra, amiken részt venni sehogy máshogy nem lett volna esélye), elvitathatatlanul egyike volt azoknak, akik nagyon sokat tettek azért, hogy Tibet helyzetét megismerje a világ, és ebben ez a műve is fontos szerepet játszott.

A magyar kiadáshoz még annyit, hogy másvalaki fordította, ami kevésbé zavaró, mint szépirodalmi művek esetén volna, viszont egy szerkesztő ide is elkelt volna. Pl. mert a könyv végi fotóknál a tibeti nevek angolos átírással szerepelnek, míg a szövegben magyarosan.

Meg többször említi a szöveg James Hiltontól a Valahol Tibetben című könyvet.
Mármost lehet, hogy a német kiadásnak ez a címe, de az 1933-as angol eredetinek Lost Horizons, magyarul pedig A kék hold völgye címmel jelent meg több ízben is (legutóbb 2006-ban) ez a fantasztikus regény, ami anno divatba hozta Tibetet, és sokakban elültette az író által kitalált, mennyei Shangri-la képzetét.

Harrer egyébként a Tibetről szóló könyvekre is kitér, és ezt történetesen nem kárhoztatja, de néhány hamisítványról meg kitalációról lerántja a leplet.
A téma iránt érdeklődőknek ez különösen hasznos rész, de amúgy is érdekes és megrázó, ahogy az író, aki 2006. január 7.-én hunyt el, összehasonlítja az ’50-es évek eleji Tibetet a ’80-as évek elejivel, és minden erejével igyekszik hinni abban, hogy apránként, lassan, de jobb lesz a tibetieknek.

Eddig a szerző alábbi könyvéről írtunk:
Hét év Tibetben
Visszatérés Tibetbe
A Fehér Pók

Válasz

Hét év Tibetben
Heinrich Harrer
Cartaphilus Könyvkiadó

Míg Európában dúlt a második világháború, az író, Heinrich Harrer, mint szökött hadifogoly több ezer kilométert megtéve a Himaláján keresztül eljut Tibetbe, és annak tiltott fővárosába, Lhászába. Ott tartózkodásának hét éve alatt nemcsak a tibeti népet, kultúrát ismeri és szereti meg, hanem a fiatal, éppen trónra lépő XIV. Dalai Láma személyes barátjává fogadja őt. Azóta is mindketten melegen őrzik szívükben e fiatalkori, különleges találkozás emlékét. Így Harrer nemcsak nagy történelmi idők tanújává válik, hanem a buddhista szemlélet megismerése által saját magával szembeni spirituális háborúját is meg kell vívnia. Eljön a kínaiak régen várt pillanata: elfoglalják Tibetet, és iszonyú pusztítást visznek véghez az országban. Előbb Harrer, majd Őszentsége, a Dalai Láma is az ország elhagyására kényszerül. Heinrich Harrer a tibeti kultúra megmentésének elkötelezett harcosa, élete részévé vált a felismerés, hogy az emberi élet folytatásához szükséges hiteles hagyomány megsemmisülése pótolhatatlan veszteség az egész világ számára.
Ez a méltán világhírű könyv több mint negyven nyelven, számos kiadásban, több millió példányban kelt el világszerte az elmúlt évtizedek során.

Válasz

Pontosítások a dalai lámával és Tibettel kapcsolatban:


Tendzin Gyaco 1935. július 6-án született Taksterben, Tibet Amdo tartományában földműves családban, Lhamo Dhondrub néven. Két és fél éves volt, amikor az országot járó buddhista szerzetesek felismerték benne Avalókitésvara bóddhiszattva földi alakját. (A dalai lámák öröklési rendje szerint feltételezik, hogy minden dalai láma halála után egy gyermekben testesül meg újra, akinek kilétét a születésekor bekövetkező csodás jelenségek alapján lehet megállapítani.) A gyermeket Lhászába vitték, ahol 1940. február 22-én lépett az "Oroszlán trónra", és hivatalosan a tibeti buddhisták vezetője, a "Hó királyságának" uralkodója lett. Az ifjú láma a 13 emeletes, ezer szobás Potala palotában, a dalai lámák rezidenciáján élt, s míg az uralkodásra készülve három szerzetesi egyetemet is elvégzett, a hatalmat 1950. november 17-éig régens gyakorolta.

A kínaiak éppen 1950-ben támadták meg az országot: a "felszabadított" Tibetet katonai körzetnek nyilvánították. A dalai láma 1951-ben 17 pontból álló szerződést kényszerült aláírni "Tibet tartomány visszatéréséről" a "Nagy Hazába, a Kínai Népköztársaságba". A kínaiak hozzáláttak a hagyományos társadalom lerombolásához, a kolostorok és a szerzetesség felszámolásához. A dalai lámát azért több jelképes politikai tisztségbe is kinevezték: a Kínai Buddhista Szövetség tiszteletbeli elnöke, az Országos Népi Gyűlés (parlament) tagja, a Tibet autonómiáját előkészítő bizottság elnöke volt. A tibetiek elégedetlensége 1959 márciusában - tibeti időszámítás szerint 2086-ban - fegyveres lázadásba torkollott, amelyet Peking kegyetlenül levert: a harcoknak és az utána következő vérfürdőnek tízezer áldozata volt. Nyolcvanezren, köztük a dalai láma, külföldre menekültek.

Tibetbe 1963 és 1971 között egyetlen külföldit sem engedtek be, a vallásgyakorlást megtiltották, a 6000 templom és kolostor közül csak 26 maradt épen, a felbecsülhetetlen értékű könyvtárak nagy részét elégették. Bár a helyzet idővel javult, a kínaiak továbbra sem akarnak hallani Tibet teljes autonómiájáról.

1959. március 17-én az összecsapásokban vérhast kapott dalai láma, a "Vágyakat Beteljesítő Drágakő" Indiába menekült, s azóta is száműzetésben él. Előbb Musszoriban telepedett le, majd 1960-ban átköltözött a pakisztáni határ közelében fekvő hegyi településre, Dharamszalába. Az indiai kormány azzal a feltétellel adta meg neki a menedékjogot, hogy nem folytat politikai tevékenységet. A dalai láma ennek ellenére kormányt alakított, majd 1963-ban kihirdette az ország új alkotmányát, amely deklarálta Tibet függetlenségét.
Küldöttsége csak 1979-ben, húsz év elteltével fordulhatott meg először Tibetben. 1985-ben a kínaiak felajánlották, hogy települjön haza, de ő kijelentette, csak akkor tér vissza, ha a tibetiek elégedettek lesznek helyzetükkel. A dalai láma mára lemondott Tibet függetlenségének követeléséről a maximális önkormányzat és a vallásszabadság ellenében, de Peking változatlanul azzal vádolja, hogy az autonóm terület elszakítására törekszik. Peking szerint "Tibet nem idegen ország", és azzal vádolta a dalai lámát, hogy "nemzetközivé kívánja tenni" a tibeti kérdést. Az ellentét a mai napig áthidalhatatlan, de a két fél az elmúlt 10 évben informális csatornákon ismét érintkezésben áll egymással (legutóbb Svájcban találkoztak a felek).

A dalai láma több egyetem díszdoktora és számos kitüntetés birtokosa, 1989-ben megkapta a Nobel-Békedíjat is. A kitüntetést a "világ valamennyi elnyomottja" nevében fogadta el. A buddhista egyház legmagasabb rangú képviselőjeként sokat utazik, célja, hogy a figyelmet Tibetre irányítsa, és közvetett módon nyomást gyakoroljon Pekingre. 1990 áprilisában járt először Magyarországon, majd ezt követően még háromszor: 1992 júliusában, 1993 júniusában és 1996 októberében.

A mosolygós arcú, víg kedélyű, rendszerint a szerzetesek öltözékét viselő dalai láma Dharamszalában, a határtól 1300 kilométerre él. Hajnali négy órakor kel, naponta legalább négy órát meditál, ez segíti a részvét és a lelki béke kifejlesztésében. Naponta csak kétszer étkezik, szabad idejében kertészkedik, gépeket javít. Fél repülni, nem utazik első osztályon, mivel egyetlen előjogának csak a friss italt tartja. Mahatma Gandhi és Martin Luther King erőszakmentességről vallott nézetei döntő hatással voltak rá, személyes varázsának hatására világszerte rengetegen tértek át a buddhizmusra.

Az emberi jogok leghívebb megtestesítőjének is tekintett dalai láma gyermek- és ifjúkorát több hollywoodi film is feldolgozta. Békés filozófiájának alapja a türelem, a megértés, minden élő tiszteletben tartása. Nemrégiben egy interjúban úgy vélekedett: a független és demokratikus Tibetben nem lenne szükség a legfőbb vallási vezető tisztségére. A dalai láma szerint ha a következő hónapokban meghalna, vagy az előtt érné a halál, hogy a tibeti buddhisták visszatérhetnének hazájukba, új dalai láma követi a tisztségében. "Ha viszont megszűnünk száműzetésben élő közösség lenni és demokratikus Tibetben fogunk élni, nem hiszem, hogy halálom után utódnak kellene követnie" - vélekedett.

(Panoráma - Perge Zita, Sajtóadatbank)

Válasz