Kis történelmi áttekintés:

A török elleni háborúk és a másfél százados hódoltság időszakában a korábbi magyar írott kútfők sokasága elpusztult, többnyire a harci cselekmények következtében. Ismeretes azonban az az eset is, amikor II. Lajos özvegye, Mária királyné, 1526. augusztusának utolsó napjaiban gályákon menekítette a török elől Budáról a királyi udvar értékeit, s a levéltári anyagot szállító egyik gálya Visegrád magasságában elsüllyedt, rakománya a vízbe veszett.

Továbbá a Budát és az ország más helységeit elfoglaló török seregek nemcsak elpusztították, hanem magukkal is vitték a könyvtárak és levéltárak kincseit. Az önálló magyar államiság elvesztésének egyébként is nyomasztó élménye ezáltal tragikusan összekapcsolódott a nemzeti emlékezet lepusztulásával, amely nemzettudatunkat hosszú időre védtelenné tette az idegen tudatformák behatolásával szemben.

Különösen súlyosan jelentkezett ez 1541 után, amikor a török Budát és az ország középső területeit elfoglalta, s I. (Szapolyai) János (1526-1540) halálával a magyar nemzeti királyság megszűnt létezni. Az I. Ferdinánddal (1527-1564) trónra kerülő Habsburg dinasztia sok országból és tartományból álló birodalom felett uralkodott, s az uralkodás logikája azt diktálta, hogy a gazdasági, társadalmi, politikai szempontból rendkívül tarka képet mutató alkotórészek egységes elvek és módszerek szerinti kormányzására tegyenek kísérletet. E tekintetben Magyarország jelentette a legnagyobb akadályt, mert a körvonalazódó birodalom az birodalom az önálló nemzetállami fejlődés útján a német és szláv tartományok előtt járt, továbbá a Ferdinándot trónra segítő magyar rendek azt várták az uralkodótól, hogy a Magyar Királyság ősi jogrendje, alkotmánya társadalmi hagyományai alapján kormányozza, és csupán személye kapcsolja össze hazánkat a Habsburgok lajtán-túli tartományaival.

A magyar rendek az összbirodalmi szemléletet és kormányzati törekvéseket elutasították.

A magyar közjogi fejlődés és az ennek alapján kialakult társadalmi gyakorlat a XIII. század közepe óta csak az angol fejlődéssel volt rokonítható. Az Aranybulla, mint a nemesi alkotmány alapdokumentuma, az állam- és alkotmányfejlődés racionális, jogilag szabályozott formáját állította szembe az etelközi szerződés nyomán kialakult szakrális, atyai királyság hatalomképével. Ugyanakkor a magyar társadalom még évszázadokig elfogadta a személyes alkalmasságon és a karizmatikus akaratátvitel erején alapuló paternális kormányzást. Felkelések és szabadságharcok sorával tiltakozott ugyanakkor az ellen az elidegenedett, személytelen hatalom ellen, amelyet a Habsburg dinasztia legtöbb uralkodója képviselt. Jóllehet, a történettudományban megengedhetetlennek tartjuk az utólagos esélylatolgatást, mégsem érdektelen elgondolkozni azon, hogy miként élték volna meg az Árpádok azt a "kort, melyben, mint Dümmerth Dezső írja egyik tanulmányában -a fejlődés végleg szétszakítja a mítikus-patriarkális gyökerű kapcsolatot, melyet a kereszténység az ő esetükben csak átformált, de végeredményben még erősített 'a szent királyok nemzetsége' által." Nagy a valószínűsége, hogy különleges karizmájuk, a nemzettel szorosan összeforrott mivoltuk, még krízishelyzetekben is megakadályozhatta volna a feszültségek lázadásokba, forradalmakba torkollását, miként az Aranybulla kiadása kapcsán, II. András esetében is történt.

Az ilyen képességekkel nem rendelkező Habsburg uralkodók, az általuk képviselt államérdek érvényre juttatása végett, gyakorta a magyar alkotmányosság félretételével az adminisztratív kényszer, a fizikai elnyomás, valamint az agymosás, a források és hagyományok megsemmisítésének eszközéhez folyamodtak.

Ennek következtében az abszolutizmusra törekvő uralkodók és a magyar rendek konfliktushelyzetei kenyértöréshez és fegyveres összetűzésekhez vezettek, amelyekre a bécsi hatalom az esetek többségében nem az alkotmányos állapot helyreállításával, hanem véres megtorlással válaszolt. A megtorlás minden bizonnyal legdurvább, szerencsére a gyakorlatban nem kivitelezett titkos tervezetét készítette elő az a titkos tanácskozás is, amelyre Bethlen Gábor első hadjáratának kezdetekor, 1619-ben került sor Bécsben. A tanácskozásról készült latin nyelvű feljegyzést egy bécsi folyóirat tette közzé 1828-ban. A feljegyzés szerint jelen voltak Harrach és Hajch császári tanácsosok, Dietrichstein morva bíboros, Wallenstein herceg tábornagy, a pápai nuncius, a spanyol és velencei követ, valamint további név szerint nem említett személyek.

A résztvevők a kirobbant háború okait elemezve megállapítják, hogy Bethlen felkelésére a magyar nemzet ősi szabadságának és előjogainak korlátozása miatt került sor, és a magyarok csak az eredeti jogállapot visszaállítása esetén téríthetők ismét az uralkodó hűségére. annak nincs nyoma, hogy a tanácskozáson a császár személyesen is jelen lett volna, de ismeretes, hogy a hajthatatlan és a legdurvább egyeduralmat megvalósító II. Ferdinánd környezetében az a tónus uralkodott, amelyről a feljegyzés tanúskodik. Eszerint a spanyol követ megkérdezte, hogy milyen katonai erők állnak a birodalom rendelkezésére és meddig tudnak a töröknek ellenállni. A válasz szerint a birodalom 34 ezer főnyi hadsereget állíthat ki, amely 40 ezer spanyollal, továbbá lengyel hadakkal kiegészítve nemcsak a támadó magyarok visszaverésére, hanem megsemmisítésére, sőt kiirtására is elegendő lenne. A törököt vesztegetéssel kell kell Bethlen pártjáról leválasztani.

Elképesztő a tanácskozás résztvevőinek korlátolt szemellenzőssége! Miközben pontosan felismerik, és megnevezik a háború okát, mégsem gondolnak arra, hogy modus vivendit keressenek a magyarokkal. Holott azt is tudniok kellett, hogy a magyarok ekkor még nem általában a dinasztia ellen, hanem csupán a dinasztia azon intézkedései ellen fogtak fegyvert, amelyek alkotmányos jogaikat sértették.

Továbbá a jogérvényesítés eme végső megoldásához az Aranybulla ellenállási záradéka adott vitathatatlan jogi hátteret. Bécs azonban ekkor, és 1849-ig még igen sokszor, csupán abban az egyetlen megoldásban gondolkodott, miszerint a "'barbárokat" abszolút hatalommal felruházott elnyomó gépezettel, és új törvényekkel kell féken tartani. Sőt, 1619-ben ennél lényegesen messzebb mentek, mert amikor az ominózus konferencia kiegyezés helyett a háború folytatása mellett döntött, azt indítványozta, hogy minden, tizenkét évnél idősebb magyart le kell gyilkolni, az életben maradottak haját kitépve, homlokukat szurokkal kell megjelölni. Ezt addig folytassák, amíg a lázadók vezérét el nem fogják, vagy az ki nem menekül az országból. Az elnéptelenedő területeket pedig idegenekkel telepítsék be. A felterjesztett határozatot a császár aláírta, és végrehajtásával a gátlástalan zsoldosvezért, Wallensteint bízta meg. Wallensteint a harmincéves háború váltakozó szerencsével folyó eseményei azonban a csehországi és németországi hadszíntéren marasztották, Bethlen pedig évekre kiverte a császári hadakat Magyarország területéről.

Felmerül a kérdés, hogy hiteles-e a népirtás tervének ez az elrettentő dokumentuma? Legutóbb, 1987-ben Dümmerth Dezső tárta a nyilvánosság elé, de már a XIX. század eleje óta ismeretes Magyarországon.

Az említett bécsi folyóirat előtt, az 1811/1812. évi országgyűlésen Horváth István, a fiatal és túlzó nacionalista országbírói titkár terjesztette, akinél a Bécs-ellenes túlhevültség jelölhető meg indítékként. Ezren az alapon még az sem lehetne kizárható, hogy általa készített hamisítvánnyal állunk szemben, ha feljegyzéseiben nem utalna arra, hogy Jakisich József, budai ferences házfőnök forrásgyűjteményéből másolta ki az iratot. Jakosichról pedig köztudott volt, hogy kapcsolatban állott Kollár Ádámmal, Mária Terézia királynő rejtélyes pályát befutott könyvtárigazgatójával. Ugyancsak a Kollár-hagyatékkal függhet össze Joseph Homayr báró 1828. évi forrásközlése a bécsi folyóiratban. Mi lehetett Homayr báró indítéka? Habsburg-ellenesség bizonyára nem, mert császárhű elkötelezettségéhez nem férhet kétség. Sőt talán a bécsi titkosrendőrségnek is ügynöke volt. Inkább talán a hatalom erejét, és I. Ferenc szenvtelen abszolutizmusának eltökéltségét kívánta aposztrofálni az újabban ismét "rebellis" hangokat megütő magyarokkal szemben. Tény, hogy Homayr figyelmeztetése - ha annak szánta az irat kiadását - célba jutott. Kossuth Lajos is ismerte, mert utalt rá egy 1870-ben kelt levelében.

Ámde, ki volt Kollár Ádám, aki az iratot a bécsi udvari levéltárban minden valószínűség szerint megtalálta. Az önmagát egyszer magyarnak, másszor szlávnak nevező Kollár Ádám Ferenc, a királynő bizalmas híve az "ausztroszláv" felfogás egyik nagy tehetségű, de magyar szempontból kártékony tevékenységet kifejtő alakja volt. Tevékenységével -a lényegét tekintve változatlan, csupán eszközeiben árnyaltabb - kényszer helyett a meggyőzést előtérbe helyező összbirodalmi politikát szolgálta. Ez a- Mária Terézia által rendkívül leleménnyel alkalmazott - politika, a másfélszáz évvel korábbi fegyveres népirtással szemben, a szellemi népirtás legváltozatosabb formáit alkalmazta, a történelemhamisítástól a provinciális, agyar, és a fejlettebb európai életforma és szokásrend propagandisztikus szembeállításáig.

Mindenekelőtt a magyar nemesség fiatal, fogékony tagjainak látóköréből kellett eltüntetni a nemzeti múlt lelkesítő eseményeit és személyiségeit, hogy a következő lépcsőben már könnyebben lehessen egy gyökereit vesztő nemzedéket új nyelvre, új életideákra téríteni. Ennek a törekvésnek a szolgálatában írta Kollár, 1764-ben megjelent "De originibus et usu perpetuo potestatis legislatoriae circa sacra apostolicurum regum Ungariae libellus singularis" című könyvét, amelyben a magyar egyházi és világi törvényhozás múltjának önkényes magyarázatával, saját korának uralkodói törekvéseit kívánja történetileg is alátámasztani. Ügyesen és szellemesen tagadja a rendek régi beleszólási jogát a törvényalkotásba, amikor előbb Werbőczyt idézi, miszerint "a még pogányok módjára élő magyar nemzetnél lett volna minden törvényhozó hatalom, az csak Bonfiniusnak álmodozása", majd Szent Istvánra hivatkozik, aki egyeduralkodóként "rendelte" és "parancsolta" törvényeit. Dümmerth minden korábbi dicsérettel és elismeréssel szemben lerántja a leplet Kollár kétarcú működéséről, aki - bár könyvét az 1764. évi országgyűlés a királynővel betiltatta -a források meghamisításával, talán megsemmisítésével is, tévutakra terelte a nyiladozó magyar történettudományt. "Kollár volt tehát az első történeti propaganda-író, aki a magyarok kezdettől való szolgaságának eszméjét éppen az államalapító Szent István királyra való hivatkozással hirdette. Ő volt az első, aki a Magyarországot megalapító királyt 'a mi legszentebb törvényhozónk' kijelentéssel, a bécsi udvar céljaira kisajátította."

Kollár, s a bécsi udvar szolgálatában és közvetlen vonzáskörében működő néhány más történész esetében aligha kétséges, hogy tevékenységüket hivatalos megrendelésre végezték. Feladatukat mindenekelőtt az képezte, hogy a valóság és a források ügyes manipulálásával hatásos érveket szolgáltassanak az aktuális politika történeti alátámasztására. Az önmagát magyarnak valló Kollár azonban nemcsak a magyar hagyományrendszer és államgondolat rombolásában, hanem a szláv népek nacionalizmusának élesztésével a birodalom majdani felbomlásában is jelentős szerepet játszott.

Szerepére még egy vonatkozásban utalnunk kell, s ez a sokat emlegetett Herder-jóslat. Johann Gottfried Herder német filozófus 1791-ben megjelent "Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit" című történetfilozófiai munkájának európai népeket taglaló részében a következő megdöbbentő sorokat írja: "...a mások közé ékelt, kisszámú magyaroknak századok múltán talán már nyelvét sem lehet majd felfedezni." Valahányszor a nemzethalál sötét víziója felmerült, azóta a magyar szellemi élet pesszimistább gondolkodóinak világképében mindannyiszor utalás történt Herder megállapítására. Ámde mire alapozta a- Magyarországot csak távolról és felületesen ismerő - német filozófus ezt a gondolatát? Mit tudott, milyen forrásokat ismert Magyarországról? Herder, akit Magyarországon is elsősorban a németek és szlávok érdekelték, ismereteit a magyar népcsoportokról bizonyíthatóan áttételes módon szerezte. Szoros kapcsolatban állott a göttingai August Ludwig Schlözer professzorral. Schlözer pedig Oláh Miklós esztergomi érsek Hungária című művére hivatkozik, amikor Magyarországot soknemzetiségű országként jellemzi. Oláh Miklós művét először Bél Mátyás adta ki 1735-ben, majd Kollár Ádám 1763-ban. Schlözer ez utóbbi kiadást ismerte, amelyet Kollár terjedelmes magyarázatokkal látott el. Oláh Miklós eredeti szövegében az áll, hogy Magyarország "...különböző népeket foglal magába: magyarokat, németeket, cseheket, szlávokat, horvátokat, szászokat, székelyeket, oláhokat, rácokat, kunokat, jazigokat, ruténeket, és most már törököket is; akik mind különböző nyelveken beszélnek maguk között... és egymással keveredve... összehangolódást mutatnak." Kollár szerint ennek éppen az ellenkezője igaz, mert a Magyarországon lakó népek nem keverednek, hanem éppen elkülönülnek egymástól.

A magyar népességet szláv népek gyűrűje veszi körül, amely egyre szűkül, mert ezek fokozatosan "visszatérnek az ország belsejébe, és az ország minden vidékén széltében elterjednek... Magyarországnak legkisebb része az, amelyet a magyarok bírnak... és félő, hogy maga a nyelv is eltűnik azon a módon, amint a kunok nyelve is elenyészett." A két szövegrészt összevetve, aligha lehet kétséges, hogy Herder ismerte a Kollár által leírtakat, s a gondolatot vagy közvetlenül, vagy Schlözer közvetítésével vette át. Így lett a magyar ügyekben érdektelen és nyilvánvalóan jószándékú Herder a magyarellenes bécsi politika akaratlan propagátorává. Herder valószínűleg soha nem fogta fel, hogy a bécsi összbirodalmi politika módszerei között nagyon is fontos helyet foglalt el az a módszer, amely a magyar nemzettudatot a pesszimizmus, a szorongás és a kisebbrendűség érzésével kívánta átitatni. Hatásos módszernek mutatkozott ez a- fegyverek erejével megtörhetetlen - magyar nemzet leigázására. Kialakították a magyarságban a máig ható szláv-fóbia és kibékíthetetlen ellentét érzését, elkendőzve azt a történeti igazságot, hogy a magyarság a honfoglalást követően nem ellenségesen, hanem egyre szorosabb szimbiózisban élt a Kárpát-medence területén szórványban talált vagy a peremvidéken őt körülvevő szláv népekkel. A magunk részéről úgy véljük, hogy a bécsi politika legsúlyosabb bűne: a magyarság és a szláv népek egymás ellen hangolása volt. Ezzel okozójává vált mindazon ellentéteknek, amelyek korunk Közép-Európájában a többségi és kisebbségi népek között feszülnek.

Az idegen hatalom szerepéről Érdy János, a XIX. század történettudósa a következő elgondolkodtató sorokat vetette papírra az új eszméktől és felismerésektől lázas 1848-as esztendőben: "Az Árpádok korszakában, ha a fejedelem kidőlt, fia vagy nemzetségének azon ivadéka lépett a helyére, kinek a nemzet intézvényei szerint legközelebbi joga volt a királyi székre, s ennek miként származata, úgy érdeke, hatalma s dicsősége azon egy volt a nemzetével: ellenben azon idegen nemzetségnek országlása alatt, kiket a nemzet szabad választása emelt a királyi székre, hazánk viszonyai egészen megváltoztak. Idegen származású fejedelmeink érdeke, nemcsak hogy eggyé nem olvadt, hanem többnyire ellenkezett is a nemzet érdekével; ők a nemzettől nyert fényt, a hozzájuk közelebb álló idegenekre és a hazának elfajult gyermekeire árasztották, kik erejüket gyakran összeölelkezve hazánk kínszenvedéseinek gyarapítására fordították, amiért még köztiszteletre, a népek hálaérzetére is tartottak számot, fennhangon hirdetve a világnak, hogy ők boldogítják a nemzetet, dicsőítik a hazát, hatalomra s fényre emelik a magyar királyi széket.

Nem is csodálhatni, hogy a szabadság eltűnt szabad hazánk egéről, s oly elvek lettek uralkodóvá, melyek, mivel nem a hazaszeretetből, nem a nemzet életéből nyiladoztak, elölték a nemzet jellemét, és az elfajulás,, meghasonlás átka s emésztő viszálykodás borítják el a nemzet erejét."

Az Árpád-ház kihaltáról szóló felfogást Érdy "a nemzetre kikényszerített tévedés, és régisége által megszentelt balítélet" címmel illeti. Tisztességgel szól arról is, hogy "Koppi Károl egyetemi történettanár már 1790-ben hirdeté, hogy az Árpádok férfi ága a Croy nemzetségben még most is virágzik; csakhogy Koppi Károlnak ezen állítása, részint mivel azt a kútfők hiányában nem tudta megbizonyítani, részint pedig politikai okoknál fogva részvét nélkül hangzott el; Koppi pedig azért, hogy ezt kimondá, de meg nem bizonyítá, büntetés is érte, és Schwartner Mártonnak ellene 1791-ben írt cáfolata, mely jutalmat nyert, Koppi állítását még valószínűségétől is megfosztotta."

Mennyivel tragikusabb szavak ezek Herder fellengzős jóslatánál. Érdy pontosan felismerte, hogy az összbirodalmi politikából akadó agymosás deformálja a nemzet jellemét, és a belső viszálykodás öli a nemzet erejét. Az átpolitizált, s kurzusszempontoknak alárendelődött magyar történettudomány pedig koronként helyezte olykor merőben ellentétes megvilágításba múltunk eseményeit. A múlt század végére a gazdaságilag emelkedő nemzet történettudománya az Árpádok korát, a dicsőséges középkort tekintette vizsgálódása egyik kiemelt tárgyának. Nagy érdemeket szerzett a források feltárása és kiadása terén, ugyanakkor oly sok nemzeti romantikával elegyítette, színezte a középkor-képet, hogy az már a hitelességét is veszélyeztette. Az I. világháború és az összeomlás ezt a nagyigényű középkor történeti iskolát szétzilálta, s a két világháború közötti időszakban még az országrekonstrukció érdekében sem tudott eredeti fényében feltámadni.

Ami pedig a továbbiakban következett, az céljait tekintve megegyezett a Mária Terézia korában a politikai gyakorlat szolgálatába állított agymosással. A törekvés a hatalom logikája szempontjából ezúttal is érthető és magyarázható, egy öntudatos nemzet magyar öncélúságban gondolkodik és nehezen állítható más érdekek szolgálatába.

Első megjegyzés.

Miközben másoltam a szöveget, volt egy-két gondolat, amivel nem értettem teljesen egyet. De mindenféleképpen nagyon jól lefesti Mária Terézia korának szellemi hátterét. Ez azért érdekes, mert a Safi által nemrégiben ismertetett Sajnovics éppen Mária Terézia korában ötlötte ki a finn-magyar nyelvrokonságot. Ez pedig tökéletesen beleillik a fenti írásban felvázolt képbe. Része annak az agymosásnak, amely Habsburg irányítással indult a magyarság szellemi megtörésére. A képbe nagyon jól beleillik, hogy kb. egy évszázaddal később a Bach-korszakban szállják meg az Akadémiát a finn-magyar rokonság "apostolai", Hunsdorfer-Hunfalvy és Budenz (nem a Henrik a kártyáról, hanem a József). A cél ugyanaz. A nemzeti szabadságharc fegyveres eltiprása után a szellemi agymosás, a hagyományos szittya-magyar (azaz szkíta elődök) öntudat megtörése. Pár évtized múlva, a milenneumi előkészületek idején az akadémikus történészek egy ülése alkalmából, amikor a keleti türk rokonság mellett kardoskodók és a finn-ugoristák szokás szerint megint nem jutottak egy nevezőre, Trefort Ágoston kultuszminiszter az állami támogatást kizárólagosan a finn-ugoristáknak ígérte avval a "tudományos" érvvel, hogy "nekünk most európai rokonokra van szükségünk".

A pénz, az állami támogatás, a tudományos pozíciók azóta egyértelműen azt a vonalat támogatják. Ezután még egy faktort kell figyelembe venni, ez pedig adódik magából az emberi természetből. Aki a finn-ugorizmusnak köszönheti a doktorátusát, egyetemi katedráját, tudományos tekintélyét, az azután féltékenyen őrzi is, hogy "neki igaza van." Ezt is figyelembe véve válogatja a munkatársait, eszerint dicséri és ismeri el pályatársai működését. Az egész ismétlődik és megy láncreakciószerűen. Múltkoriban olvastam valahol Kristó Gyula nekrológját, hogy mennyire rajta tartotta a szemét és az ujját minden kapcsolódó területen: Akadémia, Egyetem, folyóiratok szerkesztősége, tudományos minősítő bizottság, stb. Mennyire volt lehetősége szelektálni a kiadandó tanulmányok között, és mennyire meg is tette ezt.