Kevés az olyan sport, amelyhez csak két ember kell, jól átmozgatja a testet, ugyanakkor az ügyesség és az erőnlét többet számít, mint az erő. A tollaslabdázás emiatt is remek szórakozás és sport: akkor is, ha csak úgy lazán ütögetnek a felek, és akkor is, ha a háló fölött komoly meccset vívnak.

A tollaslabda őséhez hasonló játékot űztek már a görögök, a rómaiak, a kínaiak és az aztékok is. A mai játék elődjének az indiai poona-t tartják, amelyet angol katonatisztek honosítottak meg Európában, és lett a XVII. századi udvarok kedvelt játéka. Koca-tollasozók udvaron vagy parkban, háló nélkül is játszhatnak. Ilyenkor az a cél, hogy a tollaslabda minél hosszabb ideig a levegőben maradjon. Az ütögetést hálóval és kijelölt pályával tovább lehet bonyolítani, megállapodás szerinti szabályokkal.

Ha a tollaslabdát versenysportként nézzük, akkor komoly szabályokat kell követni. A pálya 13,4 x 6,1 méter, ennek a felénél feszítik ki a hálót, 1,55 méteres magasságban. A labda készülhet eredeti tollakból és műanyagból is, súlyára és szerkezetére ugyanolyan szigorú szabályok vonatkoznak, mint az ütőkre.

Ahhoz, hogy élvezetes játékot nyújtson a tollasozás, már az első ütő és labda kiválasztásakor érdemes szakember tanácsát kérni, mert a kezdeti lelkesedést hamar letörhetik a sorozatos kudarcok, amelyek fakadhatnak akár egy ócska ütő hiányosságaiból is. Az adogatást mindig alsó ütéssel kell elvégezni, ezzel a labdának a szemben lévő térfél ellentétes oldalára kell érkeznie. Pontot úgy szerezhet a játékos, ha az ellenfél a játékterületen belül nem tudja visszaütni labdáját (tehát a labda leesik), illetve ha az ellenfél ütése nyomán játékterületen kívül esik le a labda. A meccs két nyert játszmáig tart. A klasszikus szabályok szerint egy játszma férfiaknál 15, nőknél 11 pontig tart, de a játszmagyőzelemhez két pont különbség kell. A tollaslabda népszerűsítése, valamint a tévés közvetítések látványosabbá tétele miatt a szabályok ugyanakkor változnak, mostanában egyre többször 21 pontig játszanak.