Azt hinnénk, hogy a Magyar Nemzeti Bank a magyar nemzet bankja és a kormány rendelkezik felette. Valójában erről önként lemondott és ma már csak a veszteség az övé. Vizsgáljuk meg, hogy kié is tulajdonképpen a Magyar Nemzeti Bank.

 A Nemzeti Bank épülete

Orbán Viktor 29 pontos akciótervének egyik sarkalatos pontja a közalkalmazottak fizetésének limitálása havi 2 millió forintban. Álláspontjuk szerint tehát takarékossági okokból lecsökkentenék Simor András jegybankelnök jelenlegi havi 8 millió forint fizetését is 2 millió forintra. A probléma csak az, hogy ezt a döntést a jegybankelnök nem fogadja el. Érvelése szerint ugyanis a Nemzeti Bank egy törvény által garantált független intézmény és őneki bizony nem főnöke Orbán Viktor. Pedig még Szijjártó Péter miniszterelnöki szóvivő is megerősítette, hogy jó döntés a döntésük, és a limit bizony még Simor Andrásra is vonatkozik.

Ugyanakkor az Európai Központi Bank meg Simor András mellé állt, mert hangsúlyozta, hogy csak úgy őrizheti meg a jegybank a függetlenségét (no meg Simor András is a fizetését), ha Orbán Viktor ebbe nem szól bele, különben nemzetközi fórumok elé viszik az ügyet. Vizsgáljuk meg tehát, hogy kié is tulajdonképpen a Nemzeti Bank és miért tud a jegybankelnök úgy érvelni, ahogyan ezt teszi.

A rendszerváltozás óta a magyar állam a tenyerén hordozta a bankokat (beleértve a jegybankot is), amiknek óriási részük volt a privatizációnak nevezet hadművelet lebonyolításában. A Magyar Nemzeti Banknak 1996-ig nem volt a nemzetközi előírásoknak megfelelő pénzügyi mérlege. Óriási veszteségeket halmozott fel a nemzetközi adósságállomány és a tartalékok kezelésén. A veszteségeket (1997. január 1-én) 2023 milliárd forintnyi devizaadósság formájában – „adósságcserének“ elnevezve – az állami költségvetésre terhelték át.

Ez a veszteségforrás más formában ma is üzemel. A deviza-államadósságokon keletkezett veszteségeket számolatlanul zúdítják a költségvetés nyakába. A jegybanki devizatartalékok esetében az állam választhat aközött, hogy vagy a forintleértékelés miatt, vagy pedig az úgynevezett sterilizációs műveletek kapcsán kell a veszteségeket
a jegybanktól átvennie. Ha a forint leértékelődik, akkor a devizaadósságon keletkezik veszteség.

Az MNB vezetőinek már valószínűleg rég eszébe jutott, hogy a devizaaktívákat és a devizapasszívákat egységes szemléletben is hatékonyabban lehetne kezelni, de a pénzoligarchia és annak nemzetközi döntési központjai mást várnak el az MNB-től. Az MNB pedig elsősorban ehhez igazodik. Ezt azért teheti meg a központi bank, mert ha az MNB-nek veszteségei vannak, akkor azt automatikusan pótolhatja a költségvetésből, ha pedig nyeresége van, azt megtarthatja magának és föltőkésítheti vele magát. A magyar állam pedig, amely az MNB-nek jogilag százszázalékos tulajdonosa, soha semmikor nem kérhet tételes érdemi elszámolást az MNB-től, a saját tulajdonától, mert ezt a magyar állam feles törvénnyel megtiltotta önmagának!

Vajon miért és kinek a kívánságára tette? Mitől ment el a magyar állam esze, hogy ilyen ostoba rendelkezést hozzon? Úgy gondoljuk, hogy a magyar állam intézkedésre jogosult tagjai nem a magyar nemzet, a magyar állam, a magyar társadalom érdekeire vannak tekintettel, hanem arra a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiára, amely átvette a főhatalmat Magyarországon, amelyet a demokrácia és a piacgazdaság jelszavával becsatlakoztattak a pénz világbirodalmába, mint kelet-európai provinciát. Amikor ilyen ostoba rendelkezéseket hoznak, amelyeket vita nélkül megszavaztak a demokratikusan megválasztott Országgyűlés tagjai, akkor valójában ezek a magyar politikusok a nemzetközi pénzvilág parancsait hajtják végre.

Szóval most az a helyzet, hogy a róka fogta csuka esete áll fenn, és van benne valami, amikor Simor András azt mondja, hogy neki Orbán Viktor bizony nem a főnöke. „De jure“ talán igen, ám „de facto“ biztosan nem. Persze – most, a kétharmad birtokában – biztosan vissza lehetne venni ténylegesen is a nemzet tulajdonába a Nemzeti Bankot, amit annak idején olyan könnyelműen átjátszottak a nemzetközi pénzoligarchiának – ám ehhez nem kis bátorság kellene. Hosszú a keze a világ urainak és a fejével játszik, aki velük szembe megy.

Drábik János nyomán Dobos Attila

Megjelent a Nemzetőr idei 29. számában