A színművészet alapvető sajátossága, hogy időlegesen tárgyiasuló műalkotását, a színházi előadást csakis közönsége jelenlétében tudja realizálni. A nyilvánosság tehát előfeltétele a színjátéknak.

Ha megkésve is, nálunk szintén lezajlott az a folyamat, amelynek során a kastélyszínházakba visszavonult barokk reprezentáció és a létformája, pedagógiai célzata miatt eleve korlátozott iskolai színjátszás helyet adott a hivatásos színjátszásnak, ahol "a közönség azonban már egy másik nyilvánosság hordozója, melynek a reprezentatív nyilvánossághoz semmi köze." Valóban, nálunk is a 18. és a 19. század fordulóján a színház a legdemokratikusabb színtér, ahol ugyanazt az előadást látta a páholybérlő arisztokrata, a zártszékek hölgyközönsége, a földszinten ülő vagy álló-sétáló polgár vagy nemesi értelmiségi és a karzat jurátusa vagy mesterlegénye.

II. József császár 1786-ban személyesen intézkedett arról, hogy a Pozsonyból Budára áthelyezett kormányszervek, a Helytartótanács, a kamara és a hétszemélyes tábla mintegy 500 főnyi hivatalnoki kara számára a felosztott kármelita rend templomából átalakított Várszínházban épületes, állampolgári és köztisztviselői erényeiket erősítő időtöltést nyújtson. Minthogy azonban - a jelentős bérletezési kedvezmény dacára - az új közönség nem tölthette meg folyamatosan a Várszínház körülbelül 1200 fős nézőterét, II. József egyesítette a két város, Pest és Buda színügyét. Ezzel viszont (akarva-nem akarva) alárendelte eredeti, a felvilágosodott abszolutizmus színházpolitikáját reprezentáló elképzelését a színház mindenkori alapfunkciójának, a szórakoztatásnak. A 18. század utolsó évtizedére ugyanis a még kisvárosias Pest-Budán (a két város együttes lakossága 1787-ben alig haladta meg az ötvenezret) kialakultak a színházlátogatás Bécset követő lehetőségei. Pesten 1774 óta működött az egykori pesti városfal déli körbástyájából, a Rondellából átalakított szükségszínház; 18 páholyával, 49 zártszékével, földszinti ülő- és álló-, valamint karzati állóhelyeivel mintegy 500 nézőt fogadhatott egyszerre. Nagyjából ugyanennyi volt a befogadóképessége Buda fűthetetlen nyári deszkaszínházának. Az építtetőjéről Reischl-háznak nevezett, pajtaszerű épület eredetileg a télre szétszedett hajóhíd elemeinek tárolására szolgált (1784-től a század végéig működött).

Pesten a Váci-kapu környékén (a mai Vörösmarty tér helyén) állt a márciustól novemberig működtetett Pester Sommer- theater, közönségére is utaló nevén a "krajcáros komédia" (Kreutzer-Theater, 1794-1804), Bécs kültelki színházainak hazai megfelelője; a Harlekin német alakváltozatának, a Kasperlnek otthona, aki a címről ismert 388 előadás 40 százalékának volt főszereplője. Ősi tréfáit, valamint a műsoron nagy számmal szerepelt balettek és pantomimek cselekményét nyelvi és műveltségi kritériumok nélkül mindenki érthette; az általában egyórás produkciót délután 3-tól este 10-ig 5-6 alkalommal ismételték.  Végül 1782 és 1796 között állatviadal is működött itt. A Bazilika helyén állt, 2000 személyes aréna a két város legnagyobb tömegszórakoztató intézménye volt, amelyet nemesi és hölgyközönség is látogatott (Gvadányi József is "elvitte" ide peleskei nótáriusát) - annak ellenére, hogy véres balesetek, sőt halálesetek is előfordultak, a sajtó pedig betiltását sürgette mint a felvilágosodott korhoz méltatlan szórakoztatást, hiszen (a Hadi és Más Nevezetes Történetek szavaival élve) "a szivet érzéketleníti, keményíti és vadítja".

II. József színházi nevelőprogramja igen hamar csődöt mondott: 1789-ben (húsvéttól az év végéig) a 119 budai és 170 pesti előadáson megfordult 205 játékdarab közül 67 volt a vígjátékok, 42 a balettek, 32 az énekesjátékok és 4 a pantomimek száma (70 százalék). A magyar nyelv művelésének, a hazai történelem dramatizálásának és az erkölcs nemesítésének szándékával indult magyar hivatásos színészet 1790-től elhatárolódhatott ugyan a krajcáros komédiától vagy az állathecctől, de nem függetleníthette magát a gazdasági érdekek mozgatta, szerződésekben szabályozott, a színházlátogatási szokásokat kialakító szisztémától. 1789 és 1812 közt, a nagy pesti Német Színház megnyitásáig kedd-csütörtök-szombat volt a játszási nap Pesten, szerda és péntek Budán; vasárnap mindkét helyen játszottak, míg a hétfőket a bérletszünetben tartott bemutatóknak tartották fenn.

Minden második előadás énekesjáték (Singspiel) volt. Normanapnak, tehát előírt szünidőnek számított a nagyhét, pünkösdvasárnap, a december 23. és 26. közötti napok, valamint november 29., Mária Terézia halálának évfordulója. Az előadások este 7 órakor kezdődtek, télen ½ 7-kor, farsang idején 6-kor, hogy a nézők a báli évad eseményein is részt vehessenek.  Sajátossága volt a két város (hétköznapi és színházi) életének, hogy közöttük télen, a hajóhíd kiszedése után a kapcsolat megszakadt, a közlekedés csónakban vagy a befagyott Duna jegén történhetett. A helyzet, amelyet csak a Lánchíd megnyitása orvosolt a 19. század közepén, közönségtörténeti szempontból azt jelentette, hogy a Várszínház telente elvesztette pesti publikumának zömét, a kormányszéki tisztviselők és a budai polgárok pedig átmenetileg nélkülözték a látványos szcenikájú előadásokat, mivel II. József az ehhez szükséges technika beépítését a Várszínházban megtiltotta.

Az első magyar színtársulat azonban megpróbálta közönségét ebben az organikusan fejlődött (ha tetszik: "alulról építkező") struktúrában "felülről" is biztosítani: 1790. évi két bemutatkozó előadásuk, az 1792-vel induló rendszeres játszás egyaránt a Budára összehívott országgyűlés védőernyőjére számított, mint ahogyan 1807-ben is a diéta itteni tevékenységétől várták jogi maradandósításukat és közönségüket egyaránt. Mivel azonban (Pest vármegye segélyezése, a vármegyék jelképes páholybérletei ellenére) az országgyűlésen kívül a Rondella és a Reischl-ház látogatottsága a magyar előadásokon 20 százalék körüli volt, 1796-os bukásuk szükségszerűnek tekinthető.

A francia forradalom hatása és az ellene folytatott háború nem hagyta érintetlenül a pest-budai nézőtereket sem. 1791 nyarán a német társulat színre vitte a Bastille ostromát. Július 26-án maga az uralkodó utasította az alkancellárt, hogy újbóli előadás esetén a színházat be kell zárni, együtt az igazgató felelősségre vonásával; Sándor Lipót nádor pedig levélben mentegetőzött. A magyar jakobinusok perében a tanúként kihallgatott Szén Károly türjei kasznár elismerte, hogy az előző télen, a pesti színházban örömmel hallgatta August Kotzebue A nap szűze című, egyébként a spanyol hódítás idején és Peruban játszódó, egzotikus érzékenyjátékában a következő szavakat: "Öljétek meg a papokat, öljétek meg a királyokat!" - sőt, ezt el is mesélte. Németh János ügyész Sehy Ferenc színész elleni vádirata szerint a népszerű művészre éppen a tömegbefolyás érdekében volt szükségük az összeesküvőknek. Sehyt, a mozgalom egyik besúgóját felmentették, sőt a kivégzések estéjén, 1795. május 20-án már fel is léphetett. A közönség, amely nem tudott szerepéről, riadó tapssal fogadta: ez volt a mozgalom melletti egyetlen nyilvános rokonszenv-megnyilvánulás. 1796-ban a szabadszájú, rögtönzésre mindig hajlamos Kreutzer-Theater működését ideiglenesen szüneteltették.

A színházi kultúraközvetítő szerepet játszó Bécs és Pest-Buda színházi életét elsősorban az különböztette meg, hogy a császárvárosban a két udvari teátrum mellett három kültelki játékszín is működött, markáns és kiszámítható műsorprofillal, ennek megfelelően tagozódott közönséggel. A kettős városban viszont a kisebb és osztatlanabb publikum egyazon színtársulat tagjaitól (legfeljebb több játszóhelyen) várta el valamennyi színházi igénye kielégítését.

A helyzet 1812, a pesti Német Színház megnyitása után sem változott, csupán rögzült a kialakult állapot. Shakespeare Othelló-ját már 1783 óta ismerhette a közönség; az új színházban 12 előadást ért meg. Rossini operaváltozata nagyobb siker lett: 1819 és 1846 között 81 előadás. És színre került Meisl paródiája is, az Othellerl, der lustige Mohr in Wien. Noha a színháztörténetek egyöntetűen túlméretezettnek ítélték a 3500 nézőt befogadó új épületet, a közönség koncentrálása előnyökkel is járt: vendégművészek a német nyelvterület egészéről jöttek és minden színjátéktípusban. Joggal beszélt Garay János még az 1830-as években is a "tarka német Tháliá"- ról. A jelző olyan értelemben is indokolt, hogy a Német Színház valóban felszívta a hajdani Kreutzer-, sőt a Hetz-Theater publikumát, valamint azt az "első közönség"-et, amelyik a város növekedéséből adódott és színházi élmények nélkül érkezett. Az ő igényeiket elégítették ki a "katonás" drámák (felvonulásokkal, csatajelenetekkel), állatalakoskodó színdarabok (Mayerhoffer "Bestiendarsteller" farkasként, leopárdként, kutyaként, oroszlánként és majomként produkálta magát bennük), de felléptek gimnasztikai társulatok, akrobaták is.

Szintén tarka volt a közönség nemzetiségi összetétele. A napóleoni háborúk hadiszállításain meggazdagodott pesti polgárság, amely anyagilag is érdekelt volt a régió legnagyobb színházának (és az egykori Pest legnagyobb középületének) felépítésében és működtetésében, anyanyelvén és Bécsre figyelve kívánt szórakozni és művelődni, ám mindig is hangsúlyozta magyarországi voltát.

Az 1808 és 1812 közötti színházépítést a fejletlen infrastruktúra és a háború okozta munkaerőhiány folyamatosan fékezte, a művészi munkákat (szobordíszítés, díszletfestés) Bécsben kellett megrendelni - ám az alapkövön Czinke Ferenc magyar disztichona állt, az előfüggönyön Magyarország nemtője indult a Művészet temploma felé, a Hazaszeretet és a Bőség kíséretében. A nyitóelőadás előjátékát August Kotzebue, a korszak leghíresebb darabgyárosa írta Szt. István királyról, Beethoven szerzette a kísérőzenét, a fődarab (Kotzebue: Belas Flucht) a magyar történelemből, a tatárjárásból merítette tárgyát, bár - a császári család Napóleon elleni menekülésének analógiája miatt - csak 1815-ben kerülhetett színre, és helyette egy Pest városáról szóló allegória volt műsoron. A hatalmas nézőteret egyetlen prózai darab tudta megtölteni, Theodor Körner Zriny című tragédiája, amely Pesten 27, Budán 10 előadást ért meg. A vendégművészek kötelességüknek érezték, hogy magyar nyelven is megszólaljanak, egy-egy strófát így énekeljenek.

A pesti műsorra átkerült bécsi sikerdarabok honosításon estek át. Adolf Bäuerle paródiája (Aline, oder Wien in einem anderen Welttheil) már címében is Pestre változott, és a darab slágerében a "Ja nur ein Kaiserstadt, ja nur ein Wien" magasztalás az "Es ist nur ein Ungarland, es ist nur ein Pest" refrénre módosult. 

A német színészet közönségének szórakozásigényéhez alkalmazkodott a második pesti magyar színtársulat is (1807-1815); az újdonság varázsának múltával, 1807-re és 1808-ra kiadott zsebkönyvükben őszintén fogalmaztak: "... hogyha előadott játékdarabjaink a nemzeti nyelv pallérozását és ízlés finomságát előbb nem mozdítják is, és jobbá tételére semmi befolyásuk nincsen is, legalább tisztességes üdőtöltést szereznek azoknak, kik bennek kedveket találják."

A vándorszínészet későbbi pesti megjelenései alkalmával pedig akkor volt sikerük, amikor a magyar nyelven megszólalás mellett művészi újdonságot is hoztak: 1819-ben és 1820-ban Kisfaludy Károly történelmi vitézi játékait és eredeti vígjátékait (a székesfehérvári társulat), 1827/28-ban Rossini magyar nyelvű operáit és a korai magyar daljátékokat, közöttük az elsőt, Ruzitska Józseftől a Béla futásá-t, Kotzebue említett sikerdarabja nyomán (az Erdélyországi Énekes Társaság). Ezekben az esetekben a pesti közönség magyar hányada és az alkalmi publikum - például a vásárokba érkező, olykor analfabéta nézők - az "első közönség" azonosuló érzelmi reakcióival válaszolt: így robbantak ki hazafias, nézőtéri tüntetések a Kisfaludy-előadásokon vagy így kapta meg a drámaíró legszebb "koszorúját" egy kecskeméti atyafitól, aki végigzokogta a Kemény Simon búcsújelenetét: "... hogy a fene egye meg, aki írta, az embernek csak pityeregni kell, már a fejem is fáj a sok sírásban".

Pest-Budán az 1812 (a Német Színház megnyitása) és 1837 (a Pesti Magyar Színház első előadása) közötti negyedszázadra esett a polgári, biedermeier színházlátogatási szokások kialakulása. A feudális nyilvánosság ideje lassan lejárt. A Napóleon fölött győzedelmes három uralkodó, az osztrák császár, az orosz cár és a porosz király (a leendő Szent Szövetség alapítói) 1814. október 25-e pesti színházlátogatása a kassza számára fekete nap: 900 forint folyt el a fogadás előkészületeire, miközben a meghívottak szabad bemenetet élveztek, a város pedig nem kártalanította a színház bérlőit. A pesti polgár viszont előfizethetett kihordott színlapra (így otthon döntötte el, elmegy-e aznap este a színházba), családjával jelent meg a nézőtéren, bár nem feltétlenül azonos helyosztályon (a hölgyek zártszéket vettek, a férfiak a földszinti ülő- vagy állóhelyeket foglalták el).

A romantikus sztárkultusz jegyében neves vendégművészekkel többször is megnézett egy-egy darabot; elismerését tapssal, többszöri kihívással, koszorúkkal, versezettel juttatta kifejezésre. A színházi élmény az intimszférában folytatódott: kritikák hírlapi elolvasásával, almanachok, kották és metszetek megvásárlásával. Az alakítások vitatása kocsmaasztaloknál és szalonokban egyaránt dívott; az utóbbi helyeken a zenélő óra a divatos operaáriákat játszotta. A fiatalok színészi gesztusokat és haj- meg ruhaviseletet utánoztak; a közönség egésze is felkapott egy-egy becenevet vagy szállóigét. A körülrajongott szopránénekesnőt csalogányhoz hasonlították ("Nachtigall-Mink"), a Lumpazivagabundus Knierim csizmadiájának sokszor ismételgetett, de soha be nem fejezett dala ("Eduard und Kunigunda") pedig a monotónia, az egyhelyben topogás szinonimájává lett. A budai Várszínház viszont, ahol zömmel drámák és kisebb igényű operák alkották a játékrendet, egyre inkább kisvárosi színházzá vált egymást jól ismerő és az újdonságokra kevéssé reagáló közönségével.

1831-ben egy P. jelű író-fordító (= Paziazi Mihály) a Die Biene című divatlapban arról értekezett, hogy a pesti közönség háromféleképpen viszonyul a magyar színészethez: zömük (egyben mérvadó hányaduk), nemzetiségtől és társadalmi állástól függetlenül, látja a vándorszínészek hibáit, de azt körülményeikből magyarázza; egyik csoportjuk mindent lenéz, ami magyar (hangadóik az Európát megjárt uracsok, akik ezzel vélt műveltségüket fitogtatják), végül akad egy csapat, amely hazafiságból mindent éljenez, ami magyar.  Széchenyi István 1832-ben néven is nevezte "a szemtelen és betyár magaviselet" hordozóit; a karzat nemesi ifjúsága, a jurátusi kar az, aki a nemesi szabadság örvén lelkesedik, sőt dühöng. Ők lelkesedtek Déryné és Kántorné vendégjátékán (1822, illetve 1824), éljenezték a vendégművészek magyar megszólalásait, tüntettek a magyar arisztokraták dédelgette, müncheni Charlotte Hagn ellen, sőt Wesselényi Miklóst párbajig provokálták. Tőlük Széchenyi és nyomában a sajtó a törzsközönséget féltette, hiszen színházba járnak "sokan, mert ott bizonyosan találkozni ismerőssel, baráttal..." . Márpedig a "társalkodás", azaz a különböző társadalmi osztályok és rétegek érintkezése gyakorlati megnyilvánulása volt a reformerek érdekegyesítő politikájának. Nemcsak a játszott színművek tematikájában, de a nézőtéren is, és körükbe - Széchenyinél maradva - beletartoztak a változatosságot kereső öregurak, a látni és láttatni szándékozó hölgyek, a pihenést kereső hivatalnokok.

A Pest-Budán állandósulni akaró magyar színészet a várszínházi évek alatt (1833-1837) szerezte meg a Nemzeti Színház működtetéséhez majd nélkülözhetetlen tapasztalatokat. Önfenntartásuk Budán (akár korábban a németeknek) nem sikerült, de kialakult törzsközönségük, mintegy 500 fő. 1834/35-ben a bérletezhető helyek 38 százalékát kötötték le előre: 17 arisztokrata páholybérlőt, a kormányszervek (Helytartótanács, Kamara, Generalkommando) 114 tisztviselőjét és 85, városi polgárjoggal rendelkezett bérletest ismerünk név szerint is közülük; száz fölött volt a joghallgatók és gyakornokok száma.

Már 1833-ban használták a "vasárnapi darab" meghatározást: tündérbohózatok, melodrámák, vígjátékok szerepeltek a kispolgári, két kezük munkája után élő közönséghányad szórakoztatására. A legolcsóbb, karzati és a legdrágább, I. emeleti páholy napi árának szorzója húszszoros volt ugyan, ám a páholyban megjelentek az első polgári bérlők (Pregardt János, a pesti Casino igazgatója, Ignjátovics János budai szenátor, Mayerfy Xavér dúsgazdag pesti polgár); a földszinten pedig - a férőhelyek számának csökkenése révén is - megszűnt a "nemesi" és a "polgári" helyosztály megkülönböztetése. Páholya volt a Magyar Tudós Társaságnak is, és közgyűlésük tagjainak megjelenése Vörösmarty Mihály Vérnász című díjazott tragédiájának ősbemutatóján (1834. november 8.) már sajtóhírnek számított. Groteszk közjáték: arra a hírre, hogy a nádor elmegy a színházba (1836. május 5-én), előadás alatt telt meg a nézőtér, alkalmasint hivatalviselőkkel. Jellemző viszont a nyilvánosság változására, hogy az estét recenzáló két divatlap közül az egyik, a Rajzolatok szót sem vesztegetett az eseményre.

A magyar színészet tehát mintegy gyorsítva szerezte tapasztalatait. A páholybérlők opera-, balett- és koncertkedveléséről, a szerepvetélkedések fontosságáról (1835-ben múlt és jelen, Pergő Celesztin és Egressy Gábor lépett fel Hamletként), a jutalomjátékok közönségvonzó hatásáról, a nézőtér megosztott reagálásáról (Ernst Raupach érzelgős Molnár és gyermeké-t egy részük végigsírta, a másik hányad végignevette), sőt, még arról is, hogy a rendszeres színházlátogatók szemében az eredetiség és a nemzeti téma sem számított mentsvárnak: Szentmiklóssy Alajos szomorújátékának, a Hunyadi László halálá-nak 1835. december 17-ei előadásán "... a karzat (...) szinte minden jelenetkor iróniázó tapsot és bravót osztott; a földszint pedig, szokása ellen, a visszaélést nem ellenezvén nevetve látszott azt pártolni." [14] Annak szellemében, ahogyan a Honművész kritikusa, Garay János írta: "Játékszíni publikum között nincs rang, mindegyik néző a maga pénzéért van ott és a maga mulatságára." (A tapsolásról, angol forrás szerint, Honművész 1835. május 10.)

A Nemzeti Színházzal kapcsolatos elképzelések már a tervezés fázisában különböztek. Széchenyi, aki változatlanul igényelte és hirdette az arisztokraták társadalmi vezető szerepét (e hitében 1836-ban, színházterve felsőtáblai leszavazásakor rendült meg), az általa ismert udvari színházak és operaházak tervrajzait kérte gr. Apponyi Antaltól, a birodalom párizsi követétől, felhíva a figyelmét a páholyélet lehetőségeire: "Csak arra kérlek, a sok bájos rejtekhelyről ne feledkezz meg, amelyek - mint mondottam - az érintkezéshez oly sokkal hozzájárulhatnak."[15] A színházat felépítő Pest vármegye viszont (szintén Párizsból) a forradalom utáni népszínházak terveit hozatta meg, ahol a közönség - a páholyok publikuma is - egyetlen közös előcsarnokból indul helyére, majd ugyanígy távozik a színházból. A Pesti Magyar, (1840-től) Nemzeti Színház valóban ilyen elrendezésű, úgynevezett Odéon-típusú játékszín lett.

Az 1837. augusztus 22-én megnyílt Pesti Magyar Színház nézőtere a nemzeti színekben pompázott, vörös páholykönyöklőivel, fehér mellvédjeivel és oszlopaival, zöld zártszék-kárpitozásával.

A közadakozásból emelt teátrum a kulturális érdekegyesítés, a nemzeti összefogás jelképének számított a kortársak szemében.

Befogadóképessége (kb. 2400 fő) és építészeti elrendezése (900-as földszint, 700 fős karzat, 190 földszinti zártszék, 250 második emeleti ülés, 76 második emeleti zártszék, 48 páholy) a közepes európai színházak közé emelte; csaknem két és félszerese a Várszínháznak, amely akkortól ismét német kisvárosi színházként működött. Közönsége (főleg a kormányszervek tisztviselői kara) azonban nem pártolt át automatikusan a Nemzetibe: mindössze 26 olyan bérletes akadt, akinek nevével Budán is találkoztunk. Az immár 70 ezres lélekszámú Pest heterogén, szórakozni vágyó publikumáért folytatott versenyben ekkor még a "tarka német Thália" állt jobban: erősebb zenekarával, kórusával, énekes- és táncos részlegével. Mivel a Nemzeti Színház is hasonló cipőben járt (a kettős város egyetlen magyar játéknyelvű színházaként mindent kellett játszania), a versenyt helyosztályonként kellett megnyernie.

Telt házról a Nemzetiben ekkor még nem beszélhetünk, olyan nagy volt az eltérés a műsor arányában. A páholysor és a földszint operai estéken telt meg, a karzat pedig (üres páholyok és félig telt földszint mellett) az eredeti zenés bohózatok alkalmával. Ilyen volt Gaal József A peleskei nótárius vagy Balog István Lúdas Matyi című tündérbohózata. Már az első évadban megbukott a liberális értelmiségiek nevelőprogramja, amely a templom-iskola-színház intézményhármasában látta a nemzetnevelés fórumait; az utóbbitól a bizonyítást az eredeti magyar dráma művelésében várta. Szigligeti Ede történelmi példázatdrámái zajos tetszést arattak politikai áthallásuk révén, de közönséget nem vonzottak. Az arisztokrácia ízlésformáló példamutatása itt sem valósult meg: általában mindkét színházban volt páholyuk, de a Pesti Magyarba személyzetüket küldték. A ritka kivételt, a Széchenyi család hölgytagjait Vörösmarty-verssel köszöntötte (A színház nemtője), betegség miatti időleges távolmaradásukat szintén költeménnyel borongta végig (Az elmaradók). Maga Széchenyi - naplója szerint - az első két hónapban tíz alkalommal jelent meg; igaz, olykor csak percekre, és fölöttébb elcsodálkozott, amikor a kezdést sürgető tapsára a nézőtér pisszegéssel válaszolt. Az általa elképzelt, nyugat-európai értelemben vett páholyélet nem is alakult ki. Az egyetlen kísérletet, a befüggönyzött és zajos "arszlán-páholy"-ét (a konzervatív lapszerkesztő-író, Petrichevich Horváth Lázár bérelte) 1846 őszén az igazgatóság azonnal, radikálisan megoldotta, kisajátítva a páholyt.

A műsorarányok kérdésében kirobbant vita, az úgynevezett "operaháború" Bajza József igazgató lemondásához, röpiratok írásához, sőt az első magyar sajtóperhez vezetett az igazgató-választmány és az Athenaeum című folyóirat között. A megoldást az eredeti művek jelentették, amelyekkel a Német Színház már nem tudott lépést tartani: Erkel Ferenc operái (Bátori Mária, 1840; Hunyadi László, 1844) után Szigligeti Ede népszínművei (elsőként a Szökött katona 1843-ban) lépésről lépésre elhódították a páholyok és a zártszékek, majd a földszint és a karzat közönségét. A német igazgatók mindent megpróbáltak: a biedermeier kirándulások divatjának hódolva, az évad meghosszabbításával kísérleteztek (nyári színkört építettek a Horváth-kertben, illetve a Városligetben), bécsi darabgyárost szerződtettek új bohózatok írására, különös gondot fordítottak a balett-vendégekre (ez volt a Nemzeti Színház gyenge pontja). Amikor azonban 1844-ben 10 000 pengőforintért sikerült vendégjátékra hívni az "isteni" Fanny Elsslert, a balerina nem mellőzhette (egy déli előadás erejéig) a Nemzeti Színházat sem, csárdást is táncolt és magyarul köszönte meg ünneplését.

A Nemzeti Színház sem tarthatta fenn magát bevételeiből, ám mögötte éves országgyűlési segélypénz állt, míg a Német Színháznak nem voltak tartalékai. Az országos igazgatású, a reformellenzék irányította Nemzeti megtanulta a leckét: a szórakoztató színjátéktípusok révén kialakult új törzsközönség a romantikus sztárkultusz jegyében (az 1845 és 1848 között három évad 46 ősbemutatójának 37 százaléka volt színészi jutalomjáték) egyre több műfaj iránt érdeklődött. Vasárnaponként és vásár idején a népszínművek és vígjátékok mellett színre kerülhetett a nemzeti opera (Hunyadi László), sőt a nemzeti dráma státusába lépett Bánk bán is. A nézőtér némi átalakításokkal kényelmesebbé vált (befogadóképessége ezúttal körülbelül 2000 főre csökkent), egyre ritkábbak lettek a színházlátogatás polgári normáit sértő devianciák.

A mindinkább szakosodott üzemként működő Nemzetiben a jeles napok (a Bánk bán felújítása, vásári vasárnapi előadása és a Hunyadi László szintén vásári vasárnapi előadása) már megelőzték a feudális nyilvánosság ünnepét, István nádor első, 1847. augusztus 31-ei látogatását. A fizető nézőszám négy alkalommal 1823, 1899, 1798, illetve 1711 volt.[16] 1846-ban már arról cikkeztek, hogy a két társulatnak - közönsége arányában - színházat kellene cserélnie, így a Német Színház 1847. február 2-ai leégése csak pontot tett egy folyamat végére. (A történelem fintora, hogy az újvásártéri - Erzsébet téri - szükségszínházat, az Interimtheatert éppen Hentzi ágyúi rombolták le, 1849. május 13-án.)

A Bánk bán 1848. március 15-ei előadása jelképesnek tekinthető. "A közönség kivánatára" kitűzött produkció félbeszakadt, és a Budáról jövő, beözönlő tömeg maga szerkesztett műsort: a Hunyadi László híres kórusából, népszínmű-dalokból, a Himnusz és a Szózat zenéjéből (mindkettő a Nemzeti Színház pályázatára készült) - mindabból, ami igazolhatta Jókai Mór megállapítását: "Ez intézet tíz év alatt többet tett Pest magyarítására, mint valamennyi municipium..."

A forradalom és a szabadságharc alatt azonban a politikai, majd katonai események, tehát ismét külső tényezők irányították a nézőtér létszámát és hangulatát, amíg a korábbi években már (mint láttuk) jobbára belső motiválás, a műsor érvényesült. A publikumot elvonó hatások mellett új közönség is jelentkezett: az országgyűlés képviselői (a felső- és a képviselőház együttesen mint egy félezer főt számlált), majd 1848 októbere és decembere között az átvonuló honvédség. A képviselőknek ritkán volt esti elfoglaltságuk, a helyzet bizonytalansága miatt azonban a napi jegyváltók számát és a földszint, valamint a zártszékek látogatottságát növelték. Egyértelműen szórakozni akartak: az operák és a vígjátékok előadásait preferálták, sőt, amint azt gr. Gyulay Lajos Hunyad megyei követ naplója bizonyítja, ezek számát kevesellték is, hiszen: "Szociális élet nincs Pesten, minden ember töprenkedik, aggódik, az egy színház az, hol egybejő a közönség." (1848. november 29-ei bejegyzés). Ugyanő az Interimtheaterbe is ellátogatott: "... meggyőződtem felőle, mennyivel alábbvaló a magyarnál. Rossz az orchestrum, rosszak az énekesek, és unalmas a publikum." (1848. augusztus 26-i bejegyzés). A katonaközönség ugyanakkor kedvezményesen látogathatta a Nemzeti Színházat; zömük alföldi toborzású "első közönség" volt, akik főleg a népszínművek és a vígjátékok előadásait élték át, bele-beleszólva vagy tapsolva a cselekménybe.

A Nemzeti Színház - fennállása első évtizedében - népszínházként is működött. Leginkább talán Szigligeti Ede II. Rákóczi Ferenc fogsága című drámájának 1848. november 4-ei ősbemutatóján, ahol a közönség kinevette az udvar praktikáit, lelkesedett Zrínyi Ilona szavain és tombolva ünnepelt a forradalmi tömegdallá lett, darabzáró Rákóczi-induló hallatán.

Az 1850-es évekből előleget kaphattak a kortársak 1849. január 5. és április 24. között a forradalom fővárosának első, ekkor még ideiglenes megszállásakor. A Nemzeti Színházat minden eddiginél kevesebb néző, főleg császári katonaság látogatta, ami távol tartotta a polgári közönséget. A karzat vasárnapi publikuma kitartott, sőt olykor aktív döntésre is teret talált, elértve a színészek hangsúlyáthelyezéseit, megtapsolva a verbunkost, egyes kiragadott mondatokat, éljenezve a magyar hazát, a szabadságot és Kossuth Lajost.

A szabadságharc végleges bukása után a helyzet annyiban változott, hogy a színház nézőteréről való távolmaradás nem lett a passzív ellenállás formája. A Nemzeti Színház vezetése, sőt (országgyűlési támogatás híján) részben fenntartása is az arisztokrácia kezébe került, akik az ország politikai irányításába nem szólhattak bele, de úgy érezték, hogy az általuk (is) alapított-támogatott-vezetett nemzeti közintézmények sorsáért felelősséget kell vállalniuk.

A színház élén 1854-től hat éven át az a gr. Ráday Gedeon állhatott, aki 1845 és 1849 között már országos főigazgatóként tevékenykedett ugyanott. A közönség kétségkívül átrétegződött, amint azt Rosenthal Sámuel német újságíró (keserűen) rögzítette egy, 1850 márciusi beadványában: "... az egész társadalmi élet központja, a művelt társaság, a külföldiek és a vidékről felrándulók találkozóhelye."[20] Az arisztokrata vezetés (az ún. Comité) fokozott figyelmet fordított az opera- és a balettműsorra. Az előbbi Hollósy Kornéliára épült, akinek szalonja az abszolutizmuskor a legkedveltebb társasági találkozóhely volt. Külföldi tartózkodása idején neves vendégművészek pótolták, mint a lengyel Luisa Lesniewska vagy a francia Anne La Grange, akik Erkel operáiban magyarul énekeltek. A vendégek száma egyébként is megnőtt: a néger Ira Aldridge, a francia tragika, Rachel, az olasz hősnő, Adelaida Ristori mellett neves táncosnőket is lehetett látni, mint a svéd Lucille Grahn vagy a spanyol Pepita da Oliva.

A színház azonban - mint az egyetemes művelődéstörténetben már annyiszor - a Bach-korszakban is cenzúrázhatatlannak bizonyult. Mert be lehetett tiltani a Bánk bán-t, Schiller Ármány és szerelem című szomorújátékát, sőt be lehetett záratni átmenetileg a karzatot is; "a közönség - úgymond - éretlenebb része" mesterfokra fejlesztette a belehallás gyakorlatát, akár volt rá ok a példázatdrámák szövegében, akár nem, és csak a színészi gesztusok, hangsúlyok, azaz a színjáték nem-verbális elemei hordozták a politikai tartalmat. Egyetlen példát idézünk fel. Josef Worafka pesti rendőrfőnök 1862-ben engedélyezett egy francia vígjátékot, amelyben a szereplők egy híres emberek arcképét tartalmazó albumot lapozgatnak: "Lord Palmerston - Gorcsakoff gróf - Liszt Ferenc - Viktor Emmánuel... én elvállalom, legyenek jó barátaink." Az angol és az orosz külügyminiszter, valamint Liszt nevének említése után az Ausztria ellen háborúzó piemonti uralkodó hallatára a nézőtér egységesen tapsolt ("allgemein applaudirt"). A szöveget - a fennmaradt színházi példány tanúsága és Worafka mentegetőzése szerint is - művésznevekre írták át: Delavigne, Berlioz, Vernet Horace, Liszt, Meyerbeer.[21] A kiegyezés után, már 1875-ben, amikor a vígjátékot magyar környezetbe helyezték, a névsor így alakult: Liszt Ferenc, Jókai Mór, Deák Ferenc.

Megjegyzendő, hogy az évtized nem fordította meg a főváros magyarosodási tendenciáját, csak lelassította. A német polgárság - Albrecht főherceg helytartó támogatásával - részvénytársasági alapon új színházat emelt az Újvásártéren, amely 1854 és 1869 között működött, 1200-1500 fő befogadóképességgel. A részvényesek között magyar arisztokrata és nemes elvétve található, a pesti nagypolgárság ismert nevei (Wodianer, Valero, Sina, Heckenast) annál inkább.[22] Az elkülönülés azonban ekkor sem vált teljessé, hiszen a burzsoázia másik hányada a Nemzeti Színház páholybérlője volt.

Az arisztokraták szervezte gyűjtések - 1854-ben a Casinóban, 1858-ban országosan - még a reformkor szellemét idézték: az utóbbiból a működtetést segítő "Károlyi-alap", gr. Teleki József akadémiai elnök és gr. Karácsonyi Guido hagyományozott pénze pedig a magyar drámairodalom fejlesztését szolgálta. Az évtized legnépszerűbb írójává érett Jókai Mórt lelkesen ünnepelték, amikor a Dalmá-ban (1852) avar környezetbe plántált példázatot írt a nemzeti megmaradásról vagy 1860-ban szintén egyjelentésű parabolát a Szigetvári vértanúk-ban, ám mágnás-elleneséggel és a nemzeti egység megbontásával vádolták, amikor a Teleki-pályázatra a Dózsa György-öt nyújtotta be, amely 1857-ben megosztotta a közönséget: a páholyok üresen maradtak, a karzat viszont kihívta és megkoszorúzta a szerzőt. Mindez történt annak ellenére, hogy a dráma a főrangú Csáky Lóra nemzeti egységre, az érdekegyesítés megőrzésére felhívó szavaival zárult: "... egy leend / Minden magyar, ki egy hazát imád: / Akár selyem, akár daróc fedi..."[23]

Ha az abszolutizmus kora miatt lassítva is, de megindult (a lakosság és így a potenciális közönség növekedésének arányában) a színházszervezet differenciálódása.

A Nemzeti Színházat intendánsa, gr. Festetics Leó már 1853-ban udvari színháznak szerette volna látni. Ez ugyan nem következett be, de elmozdulás ebbe az irányba kétségkívül történt, amikor 1863-tól a Nemzeti rendszeres évi uralkodói segélypénzt kapott. Molnár György Budai Népszínháza két ciklusában (1861-1864, 1867-1870) valódi alternatívát kínált: a magyar Théâtre Français mellett a magyar Odéont.

A Lánchíd budai hídfőjében épült, tehát könnyebben elérhető, mintegy 1000 nézőt befogadó színház - lassanként leküzdve a Nemzeti Színház műsorával való párhuzamosságokat - elsőként játszott nálunk sikeres produkciókat sorozatban ("en suite"), ami viszont a biztosított törzsközönség hiányával és (ezt ellensúlyozva) nagy szériák játszásával járt együtt. A Dunanan apó utazása című Offenbach-operett a kánkánnal, Az ördög pilulái című operett vetített színpadi látomásaival és csodáival, a Bem hadjárata című látványosság százas vagy azt közelítő szériáival kijelölte a színjátéktípusoknak azt a körét, amely (a népszínmű második hullámával kiegészülve) a 19. század második felének népszínházi alapműsora lett. Molnár már az 1861. szeptember 14-ei színháznyitón néven nevezte azokat a közönségrétegeket, amelyek mindvégig a német vagy a Nemzeti Színház vonzáskörében maradtak: az arisztokráciát, a német és zsidó polgárságot. A főrangúak valóban ritkán és csak operett-előadásokon látogatták a színházat. Páholyt a kiegyezés után is csak gr. Andrássy Gyula és br. Eötvös József tartott itt. A polgári közönség körét a tömegközlekedés hiánya és így a színháztól való távolság vonta meg: Budán ez a Fő utcától a Tabánig, Pesten jószerével a Belvárosra terjedt ki. (Társaskocsik, azaz omnibuszok közlekedtek alkalmilag a Nemzeti Színháztól Budára, a kiegyezés után pedig már vasút is "hordta rá" a közönséget az előadásokra.) A karzat (a másfél ezres egyetemi hallgatóságra épülve) alkotta a Budai Népszínház legstabilabb és hangadó közönségét. Molnár megkísérelte publikumát bővíteni: a Rácváros megnyerésére nemzetiségi népszínművet játszott (színészei között is volt szerb származású), tartott ingyenes népelőadásokat, kedvezményt adott a diákoknak, óbudai előadásokat tervezett a hajógyár munkásainak szombaton és vasárnap. A látványos produkciók nagy költségeit tekintve ez csak alkalmi törekvés lehetett.

A népszínháznak azonban Pesten kellett megvalósulnia, ahol a külvárosokban nagy közönségtartalék rejlett. Ezt próbálta kiaknázni a Terézvárosban, a zsibárusok terén a Hermina téri Színház (1870-76) német és magyar előadásaival, illetve az Erzsébetvárosban az István téri Színház (1872-1874). Miklósy Gyula az utóbbiban már hasznosította mindazt, ami Budán még problémát okozott. 957 nézőt befogadó színházában már csak 14 páholy volt, szemben a 154 földszinti zártszékkel és 200 földszinti hellyel meg a differenciált karzattal, ahol szintén 174 zártszék és 82 ülőhely biztosította, hogy a kispolgár olcsón elkülönülhessen a 400 fős karzat vegyes, külvárosi közönségétől.

A pesti Népszínház megvalósulásának az adott döntő lökést, hogy 1873-ban Budapestté egyesült a három város, és Európa leggyorsabban fejlődő metropolisza lett: az 1869. évi 16. helyről 1900-ra a 6. helyre futott fel. Ugyanekkor vannak reális, statisztikai alapjai a népszínházi dokumentumokban továbbélő reformkorias-hazafias retorikának is, amely a színházat a magyarosítás eszközének tekintette: 1870 táján a három város népességének mindössze 46 százaléka volt magyar anyanyelvű. 

A Népszínház ennek megfelelően a megnyitandó Nagykörút vonalán, a Józsefvárosban épült, kimondottan zenés-szórakoztató színháznak: nagy zenekari árokkal, 7 kulisszapárral működő, kétemeletes süllyesztővel és zsinórpadlással dolgozó színpaddal. 49 (+1 udvari) páholya mellett 1407 ülő- és 475 állóhellyel várta közönségét. A színházigazgató-bérlőnek minimum hetente 3 előadást kellett tartania (szombaton és vasárnap feltétlenül), és legalább vasárnap népszínművet kellett adnia. Az első négy évben (1875. október 25. - 1879. szeptember 20.) 1390 előadáson 1 439 000 nézőt fogadtak; az 1883-1885. naptári években 1041 előadáson 1 197 943 néző volt (Bécsben is játszottak 27 estén); 1889-1991-ben 898 előadáson 1 021 942 nézőjük akadt. Az átlagos nézőszám tehát: 1035-1150-1138. Az első periódusban még a népszínmű volt túlsúlyban az operettel szemben (519-484), az 1880-as évtizedben az arány megfordult (287-392). Az előadásszám és a nézőszám az 1890-es években is a fenti keretek között mozgott, miközben az átlagos nézőszám emelkedett (1892-1894: 1252, 1895-1897: 1373)[27].

Azt persze sohasem lehet kimutatni, mekkora szerepet játszott a Népszínház és ezen belül a népszínmű a maga nóta-kultuszával abban, hogy az 1870. évi 46 százalékról a magyar anyanyelvűek aránya 1900-ra 79,5 százalékra nőtt. A művelt közvélemény ezt sokban a népszínműnek és primadonnájának, Blahánénak tulajdonította. Naplójába mindenesetre büszkén írhatta bele gr. Andrássy Gyulának (ekkor már a Monarchia külügyminiszterének) dicséretét: "Gondoljon csak vissza, ezelőtt pár évvel miféle gigerli-gogerli nótákat énekeltünk. Hogy most ezeket nem halljuk, az mind a maga érdeme."[28] Az kétségtelen, hogy a népszínmű-dalok folklorizálódása, füzetes, olcsó szöveg- és kottakiadásuk most már a kispolgárság számára is hozzáférhetővé tette a színházi szórakozás-élmény "meghosszabbítását", otthoni újraélését. 1879-ben, a császári pár ezüstlakodalmi bécsi koncertjén pedig a népszínmű, jelesül Csepreghy Ferenc A piros bugyelláris-a képviselte dalaival és a Török bíróné menyecske-jelmezébe öltözött Blahánéval Magyarországot.

A népszínmű második, Tóth Ede és Csepreghy fémjelezte hulláma azonban (mivel csak szenvedély-konfliktusok alkotta világa hamar ismétlődni kezdett) kimerült; ezt erősítette a típusdíszletek alkalmazása és a minden szerepet önmagára szabó Blaháné játéka, a slágernóták vándorlása darabról darabra. Jellemző eset volt Tamássy Józsefé, Blaháné legjobb népszínmű-partneréé, aki eltévesztette a dalt: "A nótát szidta, miért olyan egyforma valamennyi."[29] A népszínmű ugyanakkor mintegy lefoglalta a kortárs tematikát: a magyar operett kísérletei vagy a múltban, vagy újromantikus-mesés környezetben játszódtak, miközben a francia operettet a bécsi aranykor darabjai, majd (már a századvégen) az angol revü-operett darabjai követték. A Blaháné - Pálmay Ilka - Hegyi Aranka - Küry Klára névsorból akár a nőeszmény alakváltozása is kifejthető. A látványosságok szenzációit a Verne-regénydramatizálások adták, amelyekért a Népszínház ádáz küzdelmet folytatott a pesti, 1869 óta a Gyapjú utcában játszó német színházzal, sőt a bécsi Carltheaterrel is. Ugyanez történt a vendégművészekkel is.

A Nemzeti Színház azzal, hogy a népszínművet és az operettet átadta a Népszínháznak (1875), szembenézni kényszerült arisztokrata páholyközönségének részleges elpártolásával Br. Podmaniczky Frigyes intendáns szerint (az 1876/77. évadról írt jelentésében) "mint társaskör, mint találkozási hely a színház többé nem létezik..."[30] A színházi kínálat bővülése alakította azt a szokást a fiatal főrangúak körében, hogy egy-egy estén végiglátogatták páholyaikat a Kerepesi úton, a Gyapjú utcában és a Népszínházban. (A szokást csak azok az értelmiségiek, az újságírók követték, akiknek szabadjegyük volt.) Változatlanul a német színészet közönségét alkotta a két leggazdagabb városrész, a Lipót- és a Terézváros több mint 100 ezres lakossága. A megmaradt törzsközönség: a középosztály, a földszint és a II. emelet bérletesei. A mélypont az 1870-es évek végén a Csongor és Tünde ősbemutatóján is megmutatkozott (1879. december 1.), amikor a nézőtéren ülő Prielle Kornélia szerint "mellette egy úr elaludt, egy másik otthagyta az előadást, többen fecsegtek a legragyogóbb dialógusok alatt..."

A Nemzeti Színház befogadóképessége fokozatosan csökkent. Amíg azonban korábban kényelmi szempontok igazgatták az átépítéseket, 1882-ben az előző évi bécsi tűzkatasztrófa, a Ringtheater égése váltotta ki a nézőtér további átalakítását: ennek hatására az 1700 körüli befogadóképesség (felszámolva ezúttal a földszinti állóhelyek drámai előadásokat zavaró, sétáló publikumát) 849 főre csökkent, ami drámai előadásokon (esetente négyszer) 50 zenekari székkel volt bővíthető Paulay Ede, az 1878 és 1894 közötti igazgató sikerrel alkalmazott népszínházi módszereket is: a villanyvilágítás bevezetésével új látványhatásokat ért el irodalmi értékű szövegek, drámai költemények színrevitelekor, háziszerzőként foglalkoztatta a vígjátékíró Csiky Gergelyt, a Verne-dramatizálásokkal Jókai Mór regényeinek színpadi változatát (Az aranyember, 1884; Fekete gyémántok, 1885) szegezte szembe. Előadásait, a készletgazdálkodó szcenika ellenére, az uralkodó divat, a színpadi historizmus, a meiningenizmus szellemében és gyakorlatával tette vonzóvá (a mintát adó meiningeni társulat a Gyapjú utcában vendégszerepelt, három ízben is), s bár sikereit bérletesei miatt nem "tudta en suite" játszani, a sikereket sűrítette. (Az ember tragédiája 1883. szeptember 21. és 1886. december 25. között már 50 előadást ért meg.) Így elérte, hogy a Nemzeti Színház az Operaház megnyitása (1884) után három-négy évaddal stabilizálódott, a Gyapjú utcai német színház leégését (1889) követően pedig törzsközönsége gyarapodott is, elsősorban a Nagykörút vonala által határolt belső kerületekből. Hosszabb távon az eleve ideiglenesnek épült Nemzeti azonban vesztésre állt, hiszen "az operaház fénye, sőt még a népszínház díszes nézőtere mellett is a nemzeti színház kopott, sötét, színehagyott nézőtere nem hat valami hivogatólag a közönségre..." Ezért már 1893-tól (a közeledő millenniumra tekintettel) napirendre került egy új Nemzeti Színház építése.

Az 1884-ben megnyílt Magyar Királyi Operaház az udvari színházak modelljét követte; a jelző financiális, építészeti és közönségviszonyait tekintve egyaránt igaz. Belvárosi helyen épült (részben az egykor Hermina téri, kültelki színház helyén), a főváros Sugár útján. 1220 fős befogadóképessége majdnem egyenlő arányban oszlott meg a földszint, a III. emelet és a páholysorok között. A társadalmi életet az annak idején Széchenyi István által igényelt "sok bájos rejtekhely", számos társalgó tette lehetővé.

A magyar arisztokrácia élt is ezzel a későn kapott nyilvánossági lehetőséggel. Pontosan ismerjük az első 25 év páholy- és földszinti támlásszék-bérleteseinek névsorát. Egybevetve a Nemzeti Színház 15 esztendő előtti, hasonló névsorával, a páholybérlő családok nevei csaknem azonosak. A legelőkelőbb helyeken (a földszinti páholyokban és a földszinti első, úgynevezett. kaszinói sorban) változatlanul a Széchenyi, Karácsonyi, Andrássy, Szápáry, Csekonics, Bethlen stb. grófok, a Révay, Bornemisza stb. bárók foglaltak helyet.

"A kaszinói bérlők nála csak rövid ideig időztek a nézőtéren; leültek, tereferéltek, a páholyokban viziteltek vagy föllátogattak a szinpadra..." - jellemezte viselkedésüket az egykori zenekritikus.  Kéretlen tanácsadó testületként is működtek az intendatúra mellett; 1886-tól kezdeményezői és résztvevői voltak az akkor még évente többször tartott operabáloknak. Az Operaházban az udvari proszcénium-páholy sem maradt üresen, Habsburg József főherceg és családja látogatta. A nézőtéren határozott kasztrendszer érvényesült: a főrangúak elkülönültek a középosztálybeli bérletesektől (a köztisztviselők különböző testületei is béreltek páholyt vagy földszinti támlásszékeket).

A III. emeleti zeneértők, akik partitúrából kísérték az előadásokat, minthogy külön lépcsőházakban közlekedtek, nem is találkozhattak épületen belül a közönség többi részével. Az első téli évad 1000 forintos páholybérlete és az ennek megfelelően bontott helyárak eleve lehetetlenné tették, hogy a főváros közönsége, amely már a király jelenlétében tartott megnyitón az előtérbe benyomulva birtokba vette volna legalább a látvány erejéig az épületet (az úgynevezett operaházi csatában), nemigen jutott el az előadásokra.

Az átlagos nézőszám (1884-720, 1885-857, 1886-737, 1887-786 fizető néző) mindazonáltal 60 százalékos kihasználtságot mutatott,  ami elsősorban a pénzarisztokráciának, a nagypolgárságnak köszönhető, amelynek tagjai meg tudták fizetni a páholyok 9-11, a földszinti támlásszékek 3 vagy 2,50 forintos napi árát.

A nagy- és középpolgárság a "magunk között vagyunk" komfortérzését azonban nem itt, hanem az 1896-ban megnyílt Vígszínházban találta meg, amely a leégett Gyapjú utcai színház pótlására, főként a Lipótváros és a Belváros közönségének épült, és amelynek kezdetben még játéknyelve is vitatott volt: magyar legyen-e vagy maradjon német.

1890 és 1896 között a főváros lakossága újabb százezerrel gyarapodott és meghaladta a "600 00 főt; ezen belül a magyar népességhányad 67,1 százalékról 79, százalékra nőtt, a németeké 23,7-százlékról 14,1 százlékra csökkent.[37] Emellett a színházi, jelesül a vasárnapi közönség bővülését eredményezte az 1891: XIII. törvénycikk, amely biztosította az ipari munkásság heti munkaszüneti napját. Az 1890-es évek színházalapításai már célzottan a főváros "fehér foltjait" vették célba, és (noha a magyarosítás jelszavait nem nélkülözték) kimondottan üzleti vállalkozásként indultak.

Ha áttekintjük a Magyar Vígszínház Rt. színházat építő és működtető, 203 alapító és 158 részvényes tagjának névsorát, nemcsak e két névsorban találunk nagyszámú egybeesést, hanem rálapozunk a Nemzetiben és az Operában páholybérlők tekintélyes hányadára is. A Széchenyiek, az Andrássyak és társaik befektetési lehetőséget is láttak a Vígszínházban, amelynek pártolói és közönségtáborát azonban már a Lipótvárosi Kaszinóban tömörült nagypolgárság alkotta (a Hatvani Deutschok, a Wodianerek, a Machlup család, Lánczy Leó, Weisz Manfréd), de "mertek" részvényt jegyezni a színház művészeti és adminisztratív vezetői, az Országos Színészegyesület és - példának okáért - Spannraft Ágoston díszletfestőművész is.

A pompás épület az egész városrész, az Új-Lipótváros fejlődésére is kihatott; a fényűző, mintegy 1800 személyes nézőtér (bár a karzaton még állóhelyi közönséget is fogadott) pedig lépésről lépésre hasonította magához a kezdetben elkéső, előadás közben érkező, hangosan cseverésző földszinti és páholyközönséget (itt később a szmoking és a frakk lett a bevett alkalmi viselet), valamint a karzatnak a pénzéért mindenen nevetni akaró publikumát.[38] Az első évben (1986. május 1 - 1897. június 30.) tartott 423 esti és 41 délutáni előadáson eldőlt nemcsak az új színház sorsa (első emblematikus produkciójuk, Paul M. Potter Trilby című darabja 1897. május 5-én került színre és többszöri felújítással összesen 170-szer játszották), hanem véglegessé vált a német színészet veresége is. A századfordulóig a Vígszínház kiváló olasz és francia vendégegyütteseket fogadott: Gustavo Salvini, Ermete Zacconi, Ermete Novelli, Gabriele Réjane társulatát; a bécsi Burgtheater 1897. évi fellépése azonban botrányba fulladt.

A magyarosodási tendenciát jókor észlelte Rosenfeld-Feld Zsigmond, aki az 1874 óta németül játszó és általa 1879 óta bérelt, 1200 nézőt befogadó Városligeti Színkörben 1889-ben magyarul kezdett játszani, bár a nyelvet ő is csak 35 évesen kezdte tanulni és élete végéig akcentussal beszélte. A Városliget már a század közepe óta a kispénzű pestiek gyalog elérhető, vasárnapi kirándulóhelye volt ("a zöld"), ahol ugyanakkor, a kocsikorzón, előkelő társasági élet is folyt. (Erre lásd Arany János pontos-szép versét: Ének a pesti ligetről, 1877.) A munkásmozgalmi helyszínként is számon tartott ligetben Feld a Népszínház lejátszott operett-, népszínmű- és bohózat-műsorát éltette tovább, de 40 páholya is volt színkörének, amelyek egyikében a magyar nyelvű újranyitáson ott ült családjával a prológot író Jókai Mór, Feld utánpótlásról is gondoskodott: részben a Városligeti Színkörben, részben az új Lövölde Rottenbiller utcai dísztermében 1889-től magyar nyelvű előadásokat tartott - gyermekszínészekkel, gyermekeknek, rímes- verses mesedramatizálásokkal szoktatva leendő közönséget.

Óbudát csak vándorszínész-csapatok látogatták 1892-ig, amikor az iparosodó városrész zömmel németajkú közönségének Goldberger Imre, a textilgyáros família tagja színkört épített. A főleg népszínmű-, bohózati műsort a legsikeresebb nyáron, 1894-ben három hónap alatt 21 753 fizető néző látta. 1897-ben Serly Lajos zeneszerző, Feld egykori városligeti karnagya egy bőrgyári raktárépületből alakította ki a Kisfaludy Színházat. A 450 férőhelyes színház páholyaiban a megnyitón ott ült a belügyminiszter (1907-ig a színházak őhozzá tartoztak), a kultuszminiszter, a főkapitány és a Nemzeti Színház igazgatója is: az ötödik fővárosi kőszínházat ünnepelték.[40] Pesten pedig megkezdődött a Nagykörúton kívüli városrészek színházi ellátása, a külső Erzsébetvárosban, az Izabella téren ugyanebben az évben megnyílt Magyar Színházzal, amely - már a 20. század jeleként - a nagyhatalmú Rákosi-Beöthy család részvénytársasági vállalkozásaként alakult.

A századfordulóra a színház a társadalmi nyilvánosság bevett fóruma lett; kialakult, megvalósult Budapesten is Paulay Ede 1883-as jóslata: "Minden főváros egyik főkelléke, hogy minden rendű lakosának igényeihez szabott szinházai legyenek.