Németh György alábbi írásában széles fókusszal vizsgálja a nyugdíjkérdést, a Nyugdíj és Időskor Kerekasztal tagja bemutatja, hogyan nézne ki szerinte egy ideális nyugdíjrendszer.

Egy közgazdasági vita akkor lehet eredményes, ha a résztvevők tisztában vannak azzal, hogy a közgazdaságtan tudomány, és a tudományos vitáknak szabályai vannak. És ez a szabály több annál, minthogy közgazdasági vitában kizárólag a Közgazdaságtan Szellemi Nagyáruház polcairól levett termékekből illeszthetjük össze elmondandónkat, és aki erre képes, az klubtag, aki másutt vásárolt vagy maga buherálta termékeket is próbál becsempészni, azt jól leleplezzük, ezzel golyózva ki a klubból. A közgazdaságtan azonban nem matematika, melyben egy állításról bizonyítható, hogy igaz vagy hamis, vagy az bizonyítható, hogy egyik kimenetel sem bizonyítható. A közgazdaságtan - szemben a természettudományok közé (vagy inkább fölé) sorolt, a tudományok királynőjeként tisztelt matematikával - társadalomtudomány, így abban szerepe van e tudományágat művelő értékválasztásának, társadalmi preferenciáinak. Az értékválasztás pedig szubjektív - nem is lehet más.

Az én értékválasztásom a következő: nyugdíjrendszerünk olyan átalakítására van szükség, melynek során

(1) a nyugdíj mértéke a majdani nyugdíjas által befizetett nyugdíjjárulék és a nyugdíjasként még várható élettartama alapján kerül kiszámításra,
(2) 1 Ft nyugdíjjárulék a majdani nyugdíj szempontjából 1 Ft-ot ér (ez a rövidség kedvéért való "képes beszéd", de hosszabb kifejtést igényel),
(3) a szerzett jogokat teljes mértékben tiszteletben tartja, végül
(4) nem jelent az ország számára felesleges makrogazdasági terhet.

Még sosem éreztem szükségét (talán kellett volna), hogy kifejtsem nyugdíjreform-elképzeléseim megfogalmazása során engem bő évtizede vezérlő értékeket. Most itt van. Somi András kikényszerítette belőlem. A Nyugdíjkerekasztal fajsúlyos körülülőinek egyike sem - se Augusztinovics Mária, se Simonovits András, se Holtzer Péter, se Matits Ágnes, se Gál Róbert Iván, se Máté Levente, se Réti János stb. - nem azonosul teljes mértékben értékválasztásommal. Persze, következik ebből, én sem az övékkel.

Értékválasztásomból egyenesen következik az az erősen Nyugdíjkerekasztal-kisebbségbe szorult véleményem, hogy a nyugdíjrendszer csupáncsak egy technikai eszközrendszer, melynek faladata az aktívkori nyugdíjjárulék inaktívkori nyugdíjjá alakítása. A többség szerint viszont "minden mindennel összefügg", esik szó aktivitási rátáról, az oktatás színvonaláról, nyugdíjkorhatárról, -indexálásról, függőségi rátáról stb. stb. Ezek fontos dolog - vallom én is -, de nem itt tárgyalandók. A más értékeket választók, megfigyelésem szerint, vagy "érdekválasztók" vagy (esetleg és) "reálpolitikusok". Hát én egyik sem vagyok.

Somi Andrásnak, mint írja, az az érzése, hogy egyszer fordítva ültem fel a lóra, ráadásként jókorát csaptam a ló tomporára, azóta hátrafelé vágtatva rendszeresen keresztülgázolok egy-egy vitán, a "résztvevők meg zavartan pislognak maguk elé, hogy tényleg az történt-e, amit láttak."

Nos, az az állítás, hogy fordítva ültem-e fel a lóra, két dologból következhet. Az egyik: értékválasztásom. A másik: hibákat vétek közgazdasági levezetéseimben. Kérem, Somi András tiszteljen meg azzal, hogy taxatíve leírja értékválasztását, és térjen ki arra is, hogy mennyiben és miért nem azonosul választott értékeimmel. Bármit mond is, nem lesz vele vitám, mert - ahogy egy német közmondás mondja - ízlésekről és pofonokról nem lehet vitatkozni, legfeljebb bizonyos ízlések és pofonok mögé adott időpontban politikai és/vagy társadalmi többséget lehet felsorakoztatni. És tiszteljen meg azzal, hogy rámutat, közgazdasági levezetéseimben hol és miféle közgazdasági hibát (hibákat) vétettem, gondolatmenetem hol és miként bicsaklott meg. Kezeket a paplan fölé! Alázzon porig, ami kijár a (nyugdíj-)közgazdaságtan művelőinek előkelő klubjába tolakodó minden dilettánsnak. Ezzel nem utolsó sorban portálja olvasóinak is tartozik.

Ha jól értem, Somi András azért bírálja a rendeletalkotó kormányt, mert sunyi, opportunista módon ide-oda pofozgatja, rövidlátása okán ide-oda rángatja, ad hoc belebabrál a rendszerbe, és visszafordulni látszik arról az Útról, melyen eddig előre ment stb. Amit szeretne, az egy "összetett, minden területre kitérő törvénycsomag". Hát én is azt szeretném. Csak ezt a kis magyar nyugdíjiparosok és egyéb szereplők nem szeretnék, attól tartva, hogy így kiszabadul a szellem az eddig gondosan bedugaszolt palackból, és ez egy olyan szellem lesz, mely nem siet kívánságaikat teljesíteni.

Mert tíz év nem az történt, hogy "lefektették egy új szisztéma alapjait". Az történt, hogy a hiányos tudású Világbank a még nála is hiányosabb tudású, de magát reform-élcsapatnak tekintő pénzügyi kormányzatunkat járadékvadászokkal boronálta össze. Persze nézhetjük a másik oldaláról: ha pénzügyi kormányzatunk azt a feladatot kapta, hogy mesterséges akadály felállításával lassítsa EU-s konvergenciánkat, s tegye ezt úgy, hogy az akkori (és jelenlegi) kormánypárti politikusok erre úgy tekintsenek, mint párját ritkítóan egyedülálló teljesítményükre, mellyel beelőzik a "régi" Európát Ausztriától Németországon át Franciaországig, nos, akkor az 1998. évi nyugdíjreform valóban zseniális alkotás volt. Az "implementáció javarészt gyengén sült el" panaszkodik, pedig csupán a doktorbángézánéizmus elmélete és gyakorlata élt tovább és él máig a József Nádor téren. A pénzügyi kormányzat azon tisztviselőit, akiknek fogalmuk volt, hogyan is néz ki egy pénzügyi intézmény - mert 1990-1991-ben túl voltak már néhány pénzügyi intézményt létrehozó törvényen - és kifogásolni merték, hogy mi történik a fenti -izmus nevében a patinás falak között, elrettentésül a József Nádor tér volt szenespincéibe száműzték. Ráadásul 1997-ben minden olyan résztvevőnek, aki "számít", elemi érdeke fűződött a gyenge implementációhoz, s ezt a pénzügyi kormányzat - néhány munkatársának hamvába holt jobbítási kísérlete ellenére - szállította is. Legyen a konstrukció minél túlbonyolítottabb, ergo minél drágább, hogy csak kevesen vállalják a piacra lépés kockázatát, és ha egyszer létrejött a piac, arra már soha senki ne léphessen.

De miért is terheljek hősi küzdelmek emlékével egy ifjút? Hogy micsoda harcok árán sikerült elfogadtatni a pénzügyi kormányzattal olyan elvet, minthogy nincs vagyonkezelés letétkezelés nélkül? Ez még talán könnyebben érthető. Az már kevésbé, hogy a pénztár egy olyan befektetési alap, melyről azt hitték, hogy biztosító, de egy befektetési alapon a biztosító ruhája kényszerzubbony. De ez ellen nem látszik ágálás. Apropos, a nyugdíjpénztáraknak miért ne lehetne versenytársa akár egy tartós lekötésű takarékbetétkönyv is?

A szóban forgó kormányrendeletről végül is nem állítottam mást, mint azt, hogy a kormány felelősen cselekszik, mert a válságra tekintettel (ui. "háborús helyzet") nem kívánja ezzel is rontani a folyó fizetési mérlegünket. Oszkó Péter pénzügyminiszter a nagyközönségnek természetesen a "devizakockázatok kiszűrésé"-ről beszél, mert ez volt leírva abban az elé tett egy (legfeljebb két) oldalas úgynevezett sajtóanyagban, melyet álmából felverve is hibátlanul kell elmondania. A papírosban foglaltak lényege, hogy a szavazókban a kormányzat pénztártagokat a kockázatoktól óvó figyelme ragadjon meg. Ezért hiba a pénzügyminiszter megszólalásait saját kormányzati lépéseinek autentikus magyarázataként tekinteni.

Az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) anyagából (A nyugdíjpénztárak és az állampapírpiac - tények és tévhitek) megtudható, hogy miért volt makrogazdasági hiba a második pillér létrehozása - már nem csak én tudom, hanem ők tudják -, de ezt face to face nem mondhatja el, lévén kenyéradó gazdája a pénzügyi kormányzat. Somi András azzal vádolja az ÁKK-t, hogy "gálánsan hallgat" az eddigi szabályozás céljáról, az "állampapír-kitettség" lefaragásáról, ami nagyobb kockázatvállalásra való noszogatást jelent, mintsem annak visszafogását, hogy a pénztárak "legalább egy picit próbáljanak meg a befektetések alapvető törvényszerűségeinek megfelelően működni, és igyekezzenek a rendszer egyensúlyához szükséges reálhozamot magasabb kockázatvállalással elérni".

Persze, hogy "gálásan hallgat" az ÁKK, mert mégsem ronthat kenyéradó gazdájára. Akinek füle van a hallásra, az értheti: állampapírban tartani a portfóliót nem büntetés, hanem kiváltság. Somi itt magasabb hozamot érdemlő nagyobb kockázatvállalásról beszél, később azonban kijelenti, hogy számára ez nem axióma (nem is mondhat mást az ÁKK bizonyítékainak súlya alatt, meg saját portálján közölt írásokat olvasgatva, bár a potfolio.hu nem igyekszik a maga nyersességében kimondani a brutális valóságot: a CAPM nem működik). Egyedüli érvként marad számára a diverzifikáció. Édeskevés.

És egy megjegyzés közbevetőleg: nincs "rendszer egyensúlya". Ennek létét állítani súlyos - a rendszer logikájának nem teljeskörű megértéséből fakadó - makrogazdasági tévedés.

Befejezésül a diverzifikációról. Somi András azt mondja, hogy a "nyugdíjpénztárak szabályozásának abból a szempontból kell ésszerűnek lennie, hogy minél magasabb jólétet biztosítson a saját megtakarításaimból, optimálisan diverzifikált befektetések segítségével."

Ezzel én a nyugdíjrendszer egészére vonatkozóan e cikk elején olvasható értékválasztásomat szegezem szembe. Szerintem nem csupán a nyugdíjpénztáraknak, hanem az egész - illetve annak részeként az elkülönítetten kezelt öregségi - nyugdíjrendszernek kell időskori megélhetésemet, saját megtakarításaimból, biztosítania. Ezt úgy érhetem el, hogy 1 Ft befizetett nyugdíjjárulék a majdani nyugdíj szempontjából 1 Ft-ot ér [lásd (2) alapérték], vagyis egyéni számlára kerülve kamatozik, azonosan az állampapírokéval, lévén az így befizetett összeg az államnak kölcsönözve, melyre azért tart igényt, hogy régebbi nyugdíj-adósságát törleszteni tudja. Ezért javaslom azt, hogy a megreformált (öregségi) nyugdíjrendszer "gazdája" az ÁKK egy újonnan felállítandó főosztálya (igazgatósága) legyen, míg az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság (ONYF) a régi módon megállapított nyugdíjakat menedzseli, míg az utolsó is ki nem fut.

Mivel vallom, hogy nyugdíjreform nem jelenthet az ország számára felesleges makrogazdasági terhet [lásd (4) alapérték], ezért a második pillér létrehozását elhibázottnak kell tartanom - mert az éppen ezt jelenti. Eddig úgy gondoltam, hogy a nyugdíjreform-javaslatom ezért nem lehet az egyén számára teljesen optimális, mert a múlt áldozathozatalt kíván a jelentől, mivel a régi nyugdíjak kifizetése érdekében a jövendő nyugdíjasokat az állam hitelezésére kell kényszeríteni. Mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez egyszerre jó a kormánynak (államnak), és egyszerre jó az embereknek. Középtávon feltétlenül.

Somi András írásának címe így hangzik: "Nyugdíj: a kormánynak jó, neked nem biztos". Kérem, hagyjuk el azt a fránya feltételes módot!

Megjegyzés: Időközben a Portfolio.hu-ra került dr. Radnai Márton: Nyugdíjpénztári játékok című írása, melyre nem tehetem, hogy erre nem reagálok. Nagyon gyorsan elintézem: kettőnk között az a különbség, hogy számára 1998., számomra viszont az 1997. év a "rögvalóság". Õ a jelen állapot jól képzett technikusa, aki számára a konstrukció adottság, amiből a legtöbbet kell kihoznia és igyekszik is kihozni. Ellenben számomra a konstrukció nem adottság, hanem maga a kérdés. Vagyis nem ugyanazon a pályán focizunk. Magamra öltve a technikusi mezt, írásához fűzhetnék támogató vagy bíráló megjegyzéseket, de csak azt homályosítanám el, hogy egymás ellen, de különböző pályán játszunk.